Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-25 / 146. szám
1993. június 25. Mezőgazdaság 4 Szabad ÚJSÁG Érdekegyeztetés és -védelem a kamarákban A fogyasztókra is gondolnak Azoknak, akik figyelemmel kísérik a kormány és a mezőgazdasági-élelmiszer-ipari érdekvédelmi szervezetek tanácskozásait, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Kamara kiemelt szerepét aligha kell bizonygatni. A kamara alig egyéves fennállása alatt felnőtt szerepéhez. Idei májusi országos közgyűlésén elfogadták az új munkaprogramot, amit a régiókban úgymond aprópénzre váltanak. A Komáromi járás regionális mezőgazdasági és élelmezésügyi kamarája június derekán tartotta közgyűlését. Ezen a szervezeti kérdéseken túl megvitatták az agrárágazat helyzetét, és javaslatokat tettek a problémák megoldására. Lovász Károly mérnökkel, a kamara igazgatójával a járási tanácskozáson felmerült lényegesebb kérdéseket vettük sorra. Az agrár- és élelmezéspolitikai koncepció minden bizonnyal napirendi téma volt. Megvitattuk, és a koncepcióval kapcsolatos nézeteinket írásban rögzítettük. Ezt elküldtük a földművelésügyi minisztériumba és a parlament mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó képviselőinek. A valós helyzet elemzése alapján attól tartunk, hogy a mezőgazdaság és az élelmiszeripar alapvető problémáit az új agrár- és élelmezéspolitikai koncepció sem oldja meg. Szerintünk az a része, amikor a stagnálás éveiről beszélve 1993-at is említi, irreális. Rámutattunk, hogy az idei év még nem a stagnálás, hanem a folytatódó hanyatlás időszaka. Ezt bizonyítja, hogy járásunkban a mezőgazdasági üzemek alapvagyonának értéke folyamatosan csökken. Tavaly december 31-én 904,5 millió koronával volt kisebb az értéke, mint egy évvel korábban, és a kényszerkiárusítás folytatódik. Az üzemek az így nyert pénzből fedezik legszükségesebb kiadásaikat és dolgozóik munkabérét. Tipikus például az állatállomány kényszerkiárusítása. A húsüzemeknek eladott vágómarhák 30-40 százaléka fejőstehén, és aki csak egy kicsit is ért a mezőgazdasághoz, az tudja, hogy ez nem kiselejtezés, hanem az egyedek termelésből való kivonása. Mivel a hanyatlás nem állt meg, azzal is kellene foglalkozni, hogy milyen lesz és lehet a mélypont, ahonnan még van visszaút, elrugaszkodási lehetőség. További probléma a pénzkérdés. Közismert dolog, hogy a felvásárlási árak a termelő költségeinek 70-80 százalékát fedezik. A különbséget a felvásárlási árak emelésével nem lehet kiegyenlíteni, mivel azt a vásárló pénztárcája nem bírná el. Ezért fontos, hogy az állam eldöntse, mennyi pénze van a mezőgazdaságra, és azt milyen prioritásokra adja. Konkrétan milyen termékek termesztését és milyen arányban fogja támogatni. Ezzel eljutottunk a dotáció kérdéséhez. Ideje lenne ebben is rendet teremteni. A formát és módot állásfoglalásunkban szintén megfogalmaztuk. Dotálni a terméket kell olyan mértékben, hogy az állami hozzájárulással kiegészülve a felvásárlási ár fedezze a reális termelői költségeket, s egyben a szükséges nyereséget is biztosítsa. Lényeges, hogy az állami támogatási politika hosszabb távra szóljon, ne évenként változtassanak rajta. A termelő csak akkor meri pénzét fejlesztésre fordítani, ha tudja, hogy azt, aminek termesztésére felkészül, hoszszabb távon megfelelő nyereséggel tudja eladni. Itt mondom el azt is, hogy tagjai helyeslik a tervezett piacrendtartást, s egyetértenek bizonyos termékeknél a kvóták és a garantált minimális árakkal. Nem helyeseljük viszont, ha a piacrendtartás és a piacszabályozó alap egy kézben összpontosul. A piacrendtartás önszerveződő érdekvédelem, ami nem kerülhet állami , szerv kezébe. A felvásárlási árak és a fogyasztói árak, tehát az, amiért a boltban vásároljuk a tejet, kenyeret, húst elválaszthatatlanok egymástól. Kamaránk közgyűlésén a fogyasztói árak is szóba kerültek. Bár tagjaink között ebben nincs százszázalékos egyetértés, a többség szerint az alapvető élelmiszerek, hús, tej, liszt, kenyér bolti árát a termékek felvásárlási árának mozgásához kellene igazítani. Az állami szabályozás ilyen formája több nyugat-európai országban is létezik, tehát nem a múlthoz való visszatérést, hanem a boltból élők védelmét jelentené. Arról van szó, hogy a kereskedelem, a boltosok önszántukból nyereségükről nem mondanak le, nem reagálnak a felvásárlási árak csökkenésére. Példaként említhető a hízósertés. Az év elején a földművesek a hízósertés élősúlyának kilójáért 30-32 koronát kaptak, jelenleg 22 koronát. A húsüzemek a tőkehúst és a húskészítményeket a felvásárlási árak csökkenésének arányában olcsóbban adják a kereskedelemnek, de azt, hogy ez mennyiben mutatkozik meg a boltok húsárain, a vásárlók tudják a legjobban. Az általunk javasolt állami szabályozás azt jelentené, hogy amennyivel csökken a hízósertés felvásárlási ára, annyival a húsboltok árai is csökkennének. Ezek után a kereskedelemben érdekeltek aligha lesznek a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Kamara tagjai. Az élelmiszer-ipari üzemek viszont a tagjai, s minimum már ez is két dudást jelent egy csárdában. így igaz, de a nézetkülönbség még áthidalható. Júniusi közgyűlésünkön az élelmiszer-ipari üzemek privatizációja is napirendre került. Javaslatunk az, hogy az eddig még nem privatizált élelmiszer-ipari üzemekbe társtulajdonosként a mezőgazdasági üzemek is léphessenek be. Ezzel a termelők és a feldolgozók között rendeződnének a partneri kapcsolatok, mivel a termékek felvásárlási ára és az elosztásra került nyereség egyenes arányban van egymással. Mivel a mezőgazdasági üzemeknek nincs vagy alig van befektethető pénze, azt javasoljuk az illetékes minisztériumnak, hogy az élelmiszer-ipari üzemek privatizációját az állami gazdaságok privatizációjához hasonlóan oldja meg. Ezzel a mezőgazdasági üzemek számára lehetővé válna a társtulajdonosi viszony létrehozása. További javaslatunk, hogy azzal az összeggel, amivel a húsüzemek és a tejüzemek tartoznak a mezőgazdasági üzemeknek, az utóbbiak részvényesként léphessenek be az élelmiszeriparba társtulajdonosként. Ez ugyan nem jelentené a pénztelenség okozta gondok azonnali megoldását, de távlatilag előnyös. Ahol annyi zöldséget termesztenek, mint a Komáromi járásban, a közgyűlésen minden bizonnyal a zöldségtermesztés is szóba került. Ilyen jellegű terveink, egyre konkrétabbak. A zöldség értékesítését korszerű piacgazdasági alapokra akarjuk helyezni, amelynek fellegvára a zöldségtőzsde lesz. Az adatbank létrehozásáról sem mondtunk le, annak ellenére, hogy látjuk, ez nem lesz könnyű feladat. Tagjaink száma 62, s ha ebből leszámítjuk az üzemeket, kft-ket, magángazda alig marad, s hozzájuk hasonlóan a háztáji zöldségtermesztők, illetve helyi szervezeteik is távol tartják magukat a kamarától. Egyrészt azért, mert szervezett egybetartozásuk nem érdekük, másrészt minden bizonnyal azért is, mert úgy gondolják, hogy abban az érdekvédelmi szervezetben, amelybe a mezőgazdasági üzemek is tartoznak, nincs keresnivalójuk. Reméljük, idővel megváltoznak a nézetek, s belátják az érdekeltek, hogy a mezőgazdasági üzem jelenleg épp olyan vállalkozó, mint egy magángazda vagy háztáji zöldségtermesztő. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Kamara a földművesek, mezőgazdasági és élelmiszer-ipari üzemek, mezei és állati eredetű termékeket feldolgozó vállalkozók, mezőgazdasági szolgáltató üzemek és az ilyen szolgáltatásokra szakosodott vállalkozók érdekvédelmi szervezete. Ennyi réteg nézete, érdeke bizonyos részletekben különböző is lehet, de az alapvető célok és problémák közösek, és az erőket ezen az alapon kellene egyesíteni'. Mi az, ami számvetésünkből kimaradt? Közgyűlésünkön az idei aszály kapcsán az öntözés helyzetét is értékeltük. Figyelmeztettük az illetékes szerveket, lehetetlen, hogy a földművesek csak hetekkel az idény előtt tudják meg, mennyibe kerül az öntözés. Szerintünk októberben már mindenképpen egyértelművé kell tenni, hogy az elkövetkező évben milyen feltételek mellett és költségekkel öntözhetnek. Ha ezt az illetékesek elmulasztják, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy a pénzínségben szenvedő gazdaságok az öntözésre nem készülnek fel, mert nem tudják, hogy az ilyen célra kiadott koronák nem lesz-e felesleges pénzkidobás. Amikor már aszály tizedeli a termést, későn van engedményeket tenni. Ezzel a felkészületlenség nem hidalható át. Céljainkkal összhangban a jövőben bővíteni akarjuk szolgáltatásainkat. Létrehozunk egy kereskedelmi felügyeletet. Számon tartjuk majd, hogy ki, mit és mennyit akar eladni, a felkínált termékekhez pedig felkutatjuk a vevőt. így fokozatosan egyre szélesebb körben kerül be a köztudatba, hogy aki mezőgazdasági terméket akar vásárolni, annak nálunk érdemes érdeklődnie. A kezdő magángazdák, földművelők számára szaktanácsadást létesítünk, tanulmányutakat és iskolázásokat szervezünk. Jogászt is szeretnénk alkalmazni, hogy ilyen jellegű tanácsokkal és útmutatásokkal is segíthessük tagjainkat, de ez egyelőre csak álom, mivel a jogtudót nem tudjuk megfizetni. EGRI FERENC Talpalatnyi földjeink Az ugaron nem nő számunkra virág A közelmúltban alkalmam volt beutazni Ausztria, Németország és Svájc jó néhány mezőgazdálkodó tartományát. Az általánosítható tapasztalatok közül most csak a táj rendezettségét, „műveltségét“ emelném ki. Keresve sem találtam elhanyagolt, ugaron heverő földterületeket. Nálunk bezzeg egyre sokasodnak a szántatlan-vetetlen területek, a kaszálatlan árokpartok meg az elvadult legelők. Hajdani parasztjaink java része a temetőkben pihen már. Úgy hagytak itt bennünket, hogy nem sejtették: a parasztságnak újra kell vívnia jussáért, s ismét vesztésre áll az ügy. Pedig a magyartalanítás és a bolsevizálás előtt úgy tűnt, már pont kerül az ezeréves rögös-ügy végére: a föld azé, aki megműveli. S akik megkapták e jogot, jól is éltek vele. Előbb egyéni gazdálkodókként, újgazdákként küszködve majd szövetkezetekbe tömörülve csodákat műveltek. Terméseredményekkel, hozamokkal, hatékonysággal hírnevet szereztek a hazai mezőgazdaságnak. Miközben átformálták a vidék világát, megváltozott a falusi élet. Okos gépek, képzett mezőgazdászok segítik a földműves embert. Nyugdíjra, ingyenes orvosi ellátásra jogosultak a szövetkezeti tagok, gyerekeik tanulhatnak, ók üdülőkbe jutottak el, és sorolhatnánk a változásokat. Persze, nem ingyen jutottak hozzá. Keményen megdolgozott azért minden paraszt, s nekifeszülve munkál érte ma is. De az alapot - ha már úgy esett - a szövetkezés, az összefogás adta. Tagadhatatlan vívmányok ezek. Mint ahogy az is kétségbevonhatatlan tény: a nagyüzemi mezőgazdaság viszonylag jól gondoskodott az ország élelmiszer-ellátásáról. Ezt a jól prosperáló élelmiszer-gazdaságot megbolygatni, szétverni nem egyszerűen meggondolatlanság, hanem az egész nép elleni kártevés. Márpedig napjaink valós, egyre közelgő veszélyéről van szó. S ahogy a veszély közeledik, úgy nő a nyugtalanság is. Mi lesz velünk, ha szétcincálják a megélhetést biztosító határt? - kérdezik riadtan a falusiak. Mit eszünk, mennyiért, ha szétverik a földműves-szövetkezeteket? - firtatják ijedten a már ma is riasztó piaci árak láttán a városiak. Újra rossz világ következik a föld művelőire. Meg az egész országra. Attól nem tartok, hogy a mezőgazdaságot kiütő, botcsinálta minisztereknek és a kormányhivatalnokoknak akkor is tellik miből a drága élelemre, ha nem kapnák-vennék vissza egykori földbirtokukat. És a mindenre fejbókoló képviselőket sem kell félteni. De mi lesz azokkal a milliókkal, akik se földbirtokosok, se gazdag emberek nem voltak soha, s most is csak a munkájukból élnek (élnének) meg, egyre roszszabbul. xxx Az agrárreform fő céljaiban a társadalom többé-kevésbé egyetért, de megvalósításának formáiról, módjairól különbözőek a nézetek és az elgondolások. Ezek képviselői csak egyben értenek egyet: az államhatalom gazdaságirányító tevékenységének rovására a valóságos tulajdonosokat kívánják a gazdálkodás, a gazdaságszervezés főszereplőivé tenni. Az odafönt kigondolt elképzelés szerint „minálunk ha törik, ha szakad, farmergazdálkodás lesz" . A földeket visszavetetik a volt tulajdonosokkal vagy azok leszármazottaival és beindulhat a nagy kisgazdálkodás. Nem így lett, mert az az igazság, hogy a földek népe többségében józan emberekből áll. Azt viszont senki sem kérdezte meg, arra bezzeg nem voltak kíváncsiak a honatyák, hogy mit akarnak az érdekeltek, maguk a parasztok? Akarnak-e kis- és közepes üzemi méretekben, saját tulajdon vagy bérlet alapján saját kockázatra gazdálkodni? A kisszámú magángazda, a földjét saját művelésbe visszavevő kevesek példája és eredményei is azt mutatják, hogy kevesen vannak a gazdálkodásra felkészült, ahhoz értő mezőgazdasági termelők, akikre egy ország élelmiszer-ellátását lehetne építeni. Érthető a parasztság óvatossága. Tehetetlenségi erővel hat a megszokás, az elmúlt 35-40 évben szerzett tapasztalat. A kereső foglalkozás mellett folytatott, kiegészítő jellegű kistermelés sokak számára vonzóbbnak tűnik. A politikai viszonyokban is sok a bizonytalanság. A magángazdaságok terjedését ma még számos közgazdasági feltétel hátráltatja. Ilyen például az adórendszer, továbbá nem megoldott a termelőeszköz-ellátás, a meglévő termelőeszközök felváltása az új feltételeknek megfelelően. Hiányzik a tőke, drága a hitel. A magángazdálkodás térhódítása lassú folyamat, egy évtized, talán egy emberöltő is szükséges ahho^ hogy racionális köretei kialakuljanak. A szövetkezeti gazdálkodás, ha a tényleges tulajdonosok szövetkezésévé válik, továbbra is perspektivikus forma marad. A közös tevékenységnek a továbbiakban a szolgáltató, integráló, vagyonhasznosító funkcióra kell összpontosulnia. A nagyüzemekben csak azok a tevékenységek marad(hat)nak meg, amelyek fölényben vannak a kisebb méretű termeléssel szemben, xxx De mi legyen azokkal a földekkel, melyeket senki sem igényel vissza. Igen, tudom, az állami földalapba vándorolnak. És aztán?... Vannak olyan elgondolások, miszerint az állami földeket, sőt a szétszéledő szövetkezetek szövetkezeti tulajdonban lévő földjeit is a helyi önkormányzatok tulajdonába kell adni. A szabadon megválasztott önkormányzat ezt a tulajdont a közösség érdekeinek megfelelően, például bérbeadás útján hasznosítaná, és ezzel hozzájunta a kommunális fejlesztés pénzügyi forrásaihoz, mentesítve az alól az állargi költségvetést. Ennek a megoldásnak lennének előnyei. Például rugalmasan változó üzemi struktúra jöhetne létre, amelyben a gazdálkodni kívánók egyenlő esélyekkel juthatnának földhöz. Kisebb tőkebefektetéssel kezdhetnek a gazdálkodáshoz, hiszen a földet nem kellene megvásárolniuk, nem merülnek fel az örökösödéssel kapcsolatos problémák. Óvatosságra int viszont az, hogy ilyen gazdálkodási rendszerre nincs példa más országokban. Az önkormányzatok feladatai sokrétűek, összetételük változik, figyelmük nem összpontosulhat a földhasznosításra. Nehéz elképzelni, hogy a mezőgazdasági termelők ezt a kollektíván birtokolt földet valóban magukénak érezzék, hiszen ez még távolabb állna tőlük, mint a be nem vált szövetkezeti közös földtulajdon. A községi földtulajdon helyreállítása azonban bizonyos körben, a községi legelők, közbirtokossági erdők, a szövetkezeti használatban lévő állami földek körében egyértelműen pártolható. Az állami gazdaságok földtulajdonviszonyainak rendezésére az eddig ismerteken kívül más lehetőség is felmerült. Annak is vannak hívei, hogy az állami tulajdont a vállalati dolgozók kollektív tulajdonába adják, miközben a gazdaságot választott vállalati tanács irányítja. így válna lehetővé, hogy az állami gazdaságok gazdálkodása a szövetkezetekéhez hasonlítson, hogy kisebb, jól áttekinthető belső vállalkozások, bérleti formák gazdasági szervezetévé váljon. A földkérdés végleges megoldásáig azonban tovább romlik a helyzet: az égig érő giz-gazok között kipusztul a virág. Felüti a fejét az érdektelenség és a drágaság. Következésképp, egyre ritkább áldás lesz a szegények asztalán a kenyér meg a tej. KORCSMÁROS LÁSZLÓ
