Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-16 / 138. szám

Nem a szavak... Szabad t JSÁG 5 1993. június 16. Kultúra A Jókai Színház Kassán Esterházy -Ébert Tibor Esterházy c. színpadi játékának kassai bemutatóját már régen vártuk. Érthetetlen módon, a komáromi Jókai Színház makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a volt kassai képviselőről szóló darabot május 29-én, szomba­ton kora délután, tehát a lehető legrosszabb idő­pontban mutassa be. így - a jelenlevő kassai színészeken kívül - alig egy tucat ember tekintette meg az előadást. Pedig Esterházy János sorsa és az előadás létrehozói megérdemelték volna a gon­dosabb és körültekintőbb időpontválasztást. A pozsonyi születésű Ébert Tibor darabjához, mely 1947-ben és 1969-ben játszódik, okvetlenül kell néhány megjegyzést fűznünk. A történelmi személyiségekkel foglalkozó téma megköveteli az események pontos idézését, mert a pontatlan­ságok zavaró körülményként jelentkeznek, és a tá­jékozott nézőt kivonják a színházi szuggesztió alól. Azokat viszont, akik nem ismerik a történelmi tények minden mozzanatát, félretájékoztatják. A szövegkönyv szerint ugyanis Esterházy Já­nos gróf a kővetkezőket mondta: ,,1942. május 12-én (!) a 68. számú törvény (!) megszavazásakor a szlovák parlament Németország után elsőként elrendelte a zsidók deportálását. Nyolcvan (!) kép­viselő karja egy emberként lendült a magasba - mint felkiáltójelek." Ebben az idézetrészben három bosszantó pontatlanságot kell szóvá ten­nünk. A zsidók deportálását lehetővé tevő alkot­mánytörvényt 1942. május 15-én fogadta el a szlo­vák parlament, ahogy ez a Szlovák Törvénytárban pontosan ellenőrizhető. Ezen a pénteki napon a gróf volt az egyetlen képviselő, aki nem emelte föl a karját. Ezzel függ össze a harmadik pontatlanság is. A szlovák törvényhozásnak eleinte - Esterházy­­val együtt - 80 képviselője volt, de 1940 augusztu­sa után, már csak 63, és a háború vége felé ezek száma is csökkent. A Szlovák Állam idején egyet­len alkalommal sem tartottak parlamenti választá­sokat. Az említett alkotmánytörvény megszavazá­sa előtt, néhány képviselő kimenekült a teremből, hogy ne kelljen állást foglalnia: Tehát nyilvánvaló, hogy nyolcvan kéz sehogyan sem lendülhetett a magasba, legfeljebb ötvennél valamivel több képviselő szavazhatott igennel. így tehát Ébert Esterházyja önellentmondásba keveredik. Ezzel függ össze a műsorfüzet egyik pontat­lansága is. Az Esterházy János életútjának főbb ,1 . pontatlanul állomásait bemutató adatok között szerepel, hogy 1942-ben a szlovák parlament elfogadta a „zsidó­­törvényt". A Szlovák Állam kormánya sok száz, zsidókkal kapcsolatos rendeletet adott ki. A zsidó törvényt, az ún. Zsidó Kódexet a szlovák kor­mányzat még 1941-ben hirdette ki. Ezek a törvé­nyek, a parlament elé így nem kerültek, csak a már említett deportálásról szóló törvény. Ha összevetjük a szövegkönyvet a Kassán látott (A szerző linómetszete) előadással, akkor nem hallgathatjuk el, hogy a két rendező, Beke Sándor és Horváth Lajos az előadást a rádiójáték műfaja felé közelítették, amit a színpadi zene még inkább kihangsúlyozott. Másik megfigyelésünk, hogy az előadásból ki­maradt néhány bevezető gondolat, helyette ze­nét (keringő, gyerfneksírás, ill. születés hangjai, majd nevetés) hallottunk, amely bizonytalanságban hagyta a nézőt, és nem készítette fel a következő látványra, a vészbírók érkezésére, akik a középkori inkvizíció törvényhozóira emlékeztettek. Az előadás folyamán azután a „félresikerült Hamletben" mindenki a helyére kerül. Claudius (Ropog József) minden nehézség nélkül azonosít­ható Gustáv Husákkal, habár az ő figurájának megálmodásánál nyilvánul meg leginkább Ébert történelmi ismereteinek esetlegessége. A Főszí­nész (Dráfi Mátyás) azonosítása Andrej Bagár színművésszel sem okoz gondot. Önvizsgálat és vádaskodás, vádemelés ez a darab. A Clau­­dius-Husák alig érez lelkiismeret-furdalást a történ­tekért, a Főszínész-Bagár magyarellenessége so­káig gátolja őt helytelen magatartásának felismeré­sében. Remek rendezői lelemény Claudius Rosen­­cratz és Guildenstern erőszakos halála. A Főszí­nész meg kívánja ölni mindhármójukat, saját maga ellen fordítja a tőrt, miközben amazok hárman pusztulnak el egy-egy „öngyilkos“ tőrdöfés nyomán. A Szkukálek Lajos tervezte díszlet egy része csak illusztrációként volt része a produkciónak, így néha fölöslegesen elvonta a figyelmét, és mivel nem színházban zajlott az előadás, az összemosó­dott a teremben lévő többi, akaratlanul is díszletté előlépő berendezési tárggyal. Veress Gabriella jelmeze a Rosencrantz és Guildenstern esetében túlzottan eklektikusra sikerült. A szándék tán az időtlenséget kívánta sugallni, de a Hlinka Gárda vagy SS uniformis alatti zsabó és sárga trikó inkább dezorientált, mint az előadás tisztaságát szolgálta. El tudtam volna ezek helyett egy olyan ruhát is képzelni, amely egyesíti a fasiszta és kommunista formaruhákat. Az inkább szimbolizálta volna azt a tényt, hogy a Szlovák Államban a volt kommunisták tömegesen léptek be a Hlinka Gárdába, majd a második világháború után a volt gárdisták menekültek a kommunista párt védőszárnyai alá. Ez a gondolat manifesztálódott is a darabban, amikor Rosencrantz és Guildenstern aláveti magát Claudius hatalmának, és hűséges kiszolgálóivá válnak. Az előadás az ember etikai felelősségét, helytállását állítja vizsgálatának fókuszába, amire Esterházy magatartása és sorsa kiváltkép­pen alkalmas. Ez a hiteles élet, az említett zavaró körülmények ellenére is, annyira szuggesztív, hogy katartikus élményt képes kiváltani. Csak reménykedhetünk, hogy az előadást még egyszer láthatjuk Kassán, kifogásolható pontatlan­ságok nélkül, méltóbb körülmények között, megfe­lelő időpontban és letisztultabb formában. BALASSA ZOLTÁN A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 3 Titkos tanítások Bhagavat-gítá - Buddha „Halad is, mozdulatlan is; közel is van, és messze is. / Az élők bensejé­­ben van, s mégis kívül van mindenen./ /Aki ez összes lényeket önmagában találja meg, / s minden lényben magát látja, az többé semmitől sem fél./ /Ha felismerte, hogy minden létező nem más: ő maga, / nem gyötri bánat és kétség, ha az egységet ismeri". A világirodalom száz könyve közül, természetesen nem hiányozhat az in­diai szellem sem. Többre, sajnos, alig­ha futja. Egy könyvnél. De melyik legyen az az Egy? A Kínai mellett az indiai civilizáció az, amely több ezer éve ugyanazon a területen virágzik. Egyetlen eltéréssel; a kínai faj ma is ugyanaz, mint 4-5 ezer éve volt, míg Indiában az eredeti lakosokat kiszorí­tották az északról betelepülő indoirán népek. így a hajdani indiai kultúrák hordozói nem szükségszerűen ugyan­azok a népek, mint a maiak. India egyébként sem egy népnek a földje - számtalan civilizáció alkotja. Mi legyen hát ama reprezentatív könyv, amely e kontinensnyi ország kultúráját képviseli? A klasszikus indiai irodalom legrep­rezentatívabb alkotásai közül különös­képpen kiválik a Védák könyve, a két eposz a Mahábhárata és a Rámájána, valamint Budha tanítása. Van még persze ezen túl is reprezentatív szerző és mű (sőt műfaj!), amilyen például a Pancsatantra (magyarul Ötös könyv), c. mesegyűjtemény (s általá­ban a hindu meseirodalom), s van egy nagy klasszikusuk is, Kálidésza, a „Sakuntala“ c. világszerte ismert dráma szerzője. De mi még a három legfontosabb hindu könyvnek is csupán egy-egy fontos részletét tudjuk bevonni elkép­zelt Könyvünkbe, hogy legalább ízelí­tőt adjunk e beláthatatlanul gazdag világból. Az idézet, melyet írásunk elején közöltünk, az úgynevezett Upa­­nisádokból van, a hindu filozófia leg­fontosabb műveiből, melyek csak nemrég jelentek meg magyarul „Tit­kos tanítások" címmel. Az Upanisá­­dok ,,a létezés végső kérdéseire kere­sik a választ: a világ keletkezésére és fennállására, a halál utáni létre, a böl­csesség és a tökéletesség útjaira kér­deznek rá" - írja Vekerdi József, a magyar változat válogatója és fordí­tója. S így folytatja: ,,Allegorikus-szimbolikus világma­gyarázatuk szerint az egész minden­­séget egyetlen örök, végtelen, válto­zatlan szellemi tényező, a világiélek alkotja, s az élőlények és az élettelen dolgok ennek csupán különböző meg­jelenési formáik. Ebből következik az Upanisádok legfontosabb tanítása: az egyéni lélek azonos a világlélekkel. Ennek az igazságnak a felismerése maga a megváltás". A Titkos tanítások, mint említettük, az ún. Védák könyvének, a hinduiz­mus Szentírásának a legfontosabb ré­sze (ahogy a Bibliának mondjuk a Jób könyve vagy az Apokalipszis). Az in­diai irodalom e korszakát védikus kor­nak hívjuk. A két nagy eposz, a Ma­hábhárata és a Rámájana az ún. szanszkrit korban keletkezett (a szanszkrit az indiai kontinens „latin­ja“.) Ahogy a Védák esszenciája az Upanisádok, úgy jelenti csúcsát az eposzoknak a Bhagavat-gíta (magya­rul A magasztos szózat), amely törté­netesen ugyancsak mostanában látott új magyarításban napvilágot. ,,A Bhagavat-gíta a hindu vallás legfontosabb szentkönyve. Jelentősé­ge körülbelül akkora, mint az evangé­liumoké a keresztény világban" - írja Vekerdi, s megtudhatjuk még tőle, hogy ,,a Szózat tulajdonképpen a Ma­­habárata egy önálló részlete, s hogy az időszámításunk körüli indiai metafi­zikai nézeteket foglalja egységbe. Sok évszázados bölcsesség, többféle filo­zófiai irányzat foglalata"; íme, néhány részlete, ízelítőül, La­katos István új fordításában: „A test, a tettre-kész lélek, a szer­vek számos eszköze, Különböző törekvések s a Végzet - ím, ez éppen öt. Tett, szó vagy dondolat révén az ember bármihez fog is - legyen derék dolog vagy rút, ez az öt ok vezérli". Föltehetjük a kérdést (hányadszor immár?), hogy mi az oka a XX. század nosztalgiájának a keleti filozófiák iránt? A Bhagavat-gíta néhány részle­te válaszol kérdésünkre: ,,Minden lényben a páratlan, örök lényt látni szüntelen, sokfélében az egyetlent - a szent összhang tudá­sa ez," Avagy: „Megtenni kötelességed ön­zés nélkül közönyösen, vágyra, haragra nem gyúlva - tudd, a szent összhang tette ezt" A magyar költészet ismerői előtt természetesen Weöres Sándor révén ismerős ez a filozófia, de méginkább Weöres szellemi mesterének, az álta­lunk is gyakran emlegetett Hamvas Bélának az írásaiból - századunk vi­lágirodalmában pedig Thomas Mann műveiből (pl. Az elcserélt fejek). ,,Kétségtelen, hogy a Gíta nem önálló filozófiai alkotás, de nem is akar az lenni - írja Vekerdi -. Mindenek­előtt költemény a Gítá, s mint ilyen, a világirodalom legkiemelkedőbb re­mekei közé tartozik. Az első énekek himnuszi szárnyalása, majd a hatal­mas Mindenség-látomás lenyűgöző erejű költői szöveg, amelyhez hason­lót ritkán találunk a világ vallásfilozófiai költészetében“. Amint láttuk, az indiai irodalom nagy része „névtelen" alkotók müveinek irodalma. Ilyen a Véda, ilyenek az eposzok, ilyenek a mesék világa. Van persze szerzők irodalma is, noha csak a későbbi korokban. Ám egy kivétel A Csemadok Dunaszerdahelyen megtartott XVI. országos közgyűlésén Köteles László parlamenti képviselő felajánlotta a Simonyi Alapítvány tá­mogatására egyhavi képviselői fizeté­sét. Előttem a pénzesutalvány.- Nagy vihart kavart annakidején a parlamenti képviselők fizetéseme­lése. Gondolom, sokan kíváncsiak, mennyi ma ez a fizetés?- Lapjaink sokat írtak erről, de vala­hogy úgy vagyunk ezzel, mint a Loch Ness-i szörnnyel. Mindenki hallott ró­la, de még senki sem látta. Én mint képviselő, az adó levonása után, 5485 koronát kapok kézhez.- Ez bizony nem túl sok. Mi kész­tette a felajánlásra?- Azon a bizonyos Csemadok­­kongresszuson hosszas elemzések és lángoló szavak hangzottak el. Vé­gig hiányoltam a konkrét tetteket. Mű­szaki iskolázottságom folytán szerzett gyakorlati gondolkodásmódomat kö­vetve, ezzel a felajánlással csatlakoz­tam a simonyiak nemes kezdeménye­zéséhez, mivel tudom, hogy az-Ala­pítvány működésének beindításához még mindig kétszázezer korona hiányzik. Nem feltűnési viszketegség vezetett e nyilvános gesztus megtéte­lére, hanem az a szándék, hátha ilyen módon másokat is arra ösztönözhe­tek, hogy lehetőségeik szerint, támo­gassák az Alapítványt. Ugyanis tuda­tosítanunk kell, hogy szülőföldünkön csak úgy maradhatunk meg, ha né­pünknek lesznek képzett hivatalnokai, orvosai, lelkészei, pedagógusai, politi­kusai és iparosai... Nekik saját so­rainkból kell kikerülniük és itthon kell megszerezniük tudásukat. Mindenki­nek szülőföldjén kell - állampolgári jogon - megszereznie felsőfokú anya­­-nyelvi képzettségét. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy a Simonyi Alapítvány támogatá­sával is hozzájáruljak a szlovákiai ma­gyarság megmaradásának biztosítá­sához. Nem a szavak, hanem a tettek fog­ják eldönteni sorsunkat! -bz­akad már az i. e. 5 században is: Buddha. Élő személy volt-e vagy legenda? A történettudomány egyre inkább affe­­lé hajlik, hogy valóban élő személy volt a Megvilágosodott, akinek tanai világszerte elterjedtek, főként a Távol- Keleten, de újabban Nyugaton is (zen­buddhizmus), noha meglepő, hogy ép­pen Indiában nem tudta kiszorítani a Védák vallását, a hinduizmust. „Lángban áll a fül, szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, akár sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, a halál, a bánat, a fájda­lom, a szenvedés gyújtotta lángra, mondom nektek". Buddha legendái mifelénk is jól is­mertek, a Tibet-kutató Körösi Csorna Sándor volt az első népszerűsítőjük Európa-szerte, így magyar közegben is, újabban pedig megint csak a már annyit említett Vekerdi József fordított egy kötetnyit Buddha beszédeiből. Eb­ben olvasható: „ India adatokban szegény ókori tör­ténelmében Buddha az első személy, akiről megbízható ismeretekkel ren­delkezünk. Buddha erkölcsi alaptétele az, hogy ne bántsunk senkit: se máso­kat, se önmagunkat. A tétel első fele, a „nemértés" elve, valamennyi indiai vallásban szerepel, második fele vi­szont Buddha fontos újítása volt, amellyel élesen eltért korának többi vallási irányzatától, de éppígy eltért a hindu vallás mai napig tartó gyakor­latától is: éppoly károsnak tartja az önsanyargatást, mint az élvezetekben tobzódást".

Next

/
Thumbnails
Contents