Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-16 / 138. szám

Nem a szavak...

Szabad t JSÁG 5

1993. június 16.

Kultúra

A Jókai Színház Kassán

Esterházy -Ébert Tibor Esterházy c. színpadi játékának kassai bemutatóját már régen vártuk.

Érthetetlen módon, a komáromi Jókai Színház makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a volt kassai képviselőről szóló darabot május 29-én, szombaton kora délután, tehát a lehető legrosszabb időpontban mutassa be. így - a jelenlevő kassai színészeken kívül - alig egy tucat ember tekintette meg az előadást. Pedig Esterházy János sorsa és az előadás létrehozói megérdemelték volna a gondosabb és körültekintőbb időpontválasztást.

A pozsonyi születésű Ébert Tibor darabjához, mely 1947-ben és 1969-ben játszódik, okvetlenül kell néhány megjegyzést fűznünk. A történelmi személyiségekkel foglalkozó téma megköveteli az események pontos idézését, mert a pontatlanságok zavaró körülményként jelentkeznek, és a tájékozott nézőt kivonják a színházi szuggesztió alól. Azokat viszont, akik nem ismerik a történelmi tények minden mozzanatát, félretájékoztatják. A szövegkönyv szerint ugyanis Esterházy János gróf a kővetkezőket mondta: ,,1942. május 12-én (!) a 68. számú törvény (!) megszavazásakor a szlovák parlament Németország után elsőként elrendelte a zsidók deportálását. Nyolcvan (!) képviselő karja egy emberként lendült a magasba - mint felkiáltójelek." Ebben az idézetrészben három bosszantó pontatlanságot kell szóvá tennünk. A zsidók deportálását lehetővé tevő alkotmánytörvényt 1942. május 15-én fogadta el a szlovák parlament, ahogy ez a Szlovák Törvénytárban pontosan ellenőrizhető. Ezen a pénteki napon a gróf volt az egyetlen képviselő, aki nem emelte föl a karját. Ezzel függ össze a harmadik pontatlanság is. A szlovák törvényhozásnak eleinte - Esterházyval együtt - 80 képviselője volt, de 1940 augusztusa után, már csak 63, és a háború vége felé ezek száma is csökkent. A Szlovák Állam idején egyetlen alkalommal sem tartottak parlamenti választásokat. Az említett alkotmánytörvény megszavazása előtt, néhány képviselő kimenekült a teremből, hogy ne kelljen állást foglalnia: Tehát nyilvánvaló, hogy nyolcvan kéz sehogyan sem lendülhetett a magasba, legfeljebb ötvennél valamivel több képviselő szavazhatott igennel. így tehát Ébert Esterházyja önellentmondásba keveredik.

Ezzel függ össze a műsorfüzet egyik pontatlansága is. Az Esterházy János életútjának főbb

,1 .

pontatlanul

állomásait bemutató adatok között szerepel, hogy 1942-ben a szlovák parlament elfogadta a „zsidótörvényt". A Szlovák Állam kormánya sok száz, zsidókkal kapcsolatos rendeletet adott ki. A zsidó törvényt, az ún. Zsidó Kódexet a szlovák kormányzat még 1941-ben hirdette ki. Ezek a törvények, a parlament elé így nem kerültek, csak a már említett deportálásról szóló törvény.

Ha összevetjük a szövegkönyvet a Kassán látott

(A szerző linómetszete)

előadással, akkor nem hallgathatjuk el, hogy a két rendező, Beke Sándor és Horváth Lajos az előadást a rádiójáték műfaja felé közelítették,

amit a színpadi zene még inkább kihangsúlyozott.

Másik megfigyelésünk, hogy az előadásból kimaradt néhány bevezető gondolat, helyette zenét (keringő, gyerfneksírás, ill. születés hangjai, majd nevetés) hallottunk, amely bizonytalanságban

hagyta a nézőt, és nem készítette fel a következő látványra, a vészbírók érkezésére, akik a középkori inkvizíció törvényhozóira emlékeztettek.

Az előadás folyamán azután a „félresikerült Hamletben" mindenki a helyére kerül. Claudius (Ropog József) minden nehézség nélkül azonosítható Gustáv Husákkal, habár az ő figurájának megálmodásánál nyilvánul meg leginkább Ébert történelmi ismereteinek esetlegessége. A Főszínész (Dráfi Mátyás) azonosítása Andrej Bagár színművésszel sem okoz gondot. Önvizsgálat és vádaskodás, vádemelés ez a darab. A Claudius-Husák alig érez lelkiismeret-furdalást a történtekért, a Főszínész-Bagár magyarellenessége sokáig gátolja őt helytelen magatartásának felismerésében. Remek rendezői lelemény Claudius Rosencratz és Guildenstern erőszakos halála. A Főszínész meg kívánja ölni mindhármójukat, saját maga ellen fordítja a tőrt, miközben amazok hárman pusztulnak el egy-egy „öngyilkos“ tőrdöfés nyomán.

A Szkukálek Lajos tervezte díszlet egy része csak illusztrációként volt része a produkciónak,

így néha fölöslegesen elvonta a figyelmét, és mivel nem színházban zajlott az előadás, az összemosódott a teremben lévő többi, akaratlanul is díszletté előlépő berendezési tárggyal.

Veress Gabriella jelmeze a Rosencrantz és Guildenstern esetében túlzottan eklektikusra sikerült. A szándék tán az időtlenséget kívánta sugallni, de a Hlinka Gárda vagy SS uniformis alatti zsabó és sárga trikó inkább dezorientált, mint az előadás tisztaságát szolgálta. El tudtam volna ezek helyett egy olyan ruhát is képzelni, amely egyesíti a fasiszta és kommunista formaruhákat. Az inkább szimbolizálta volna azt a tényt, hogy a Szlovák Államban a volt kommunisták tömegesen léptek be a Hlinka Gárdába, majd a második világháború után a volt gárdisták menekültek a kommunista párt védőszárnyai alá. Ez a gondolat manifesztálódott is a darabban, amikor Rosencrantz és Guildenstern aláveti magát Claudius hatalmának, és hűséges kiszolgálóivá válnak.

Az előadás az ember etikai felelősségét, helytállását állítja vizsgálatának fókuszába,

amire Esterházy magatartása és sorsa kiváltképpen alkalmas. Ez a hiteles élet, az említett zavaró körülmények ellenére is, annyira szuggesztív, hogy katartikus élményt képes kiváltani.

Csak reménykedhetünk, hogy az előadást még egyszer láthatjuk Kassán, kifogásolható pontatlanságok nélkül, méltóbb körülmények között, megfelelő időpontban és letisztultabb formában.

BALASSA ZOLTÁN

A nélkülözhetetlen száz könyv

Cselényi László rovata

3

Titkos tanítások Bhagavat-gítá - Buddha

„Halad is, mozdulatlan is; közel is van, és messze is. / Az élők bensejében van, s mégis kívül van mindenen./ /Aki ez összes lényeket önmagában találja meg, / s minden lényben magát látja, az többé semmitől sem fél./ /Ha felismerte, hogy minden létező nem más: ő maga, / nem gyötri bánat és kétség, ha az egységet ismeri".

A világirodalom száz könyve közül, természetesen nem hiányozhat az indiai szellem sem. Többre, sajnos, aligha futja. Egy könyvnél. De melyik legyen az az Egy? A Kínai mellett az indiai civilizáció az, amely több ezer éve ugyanazon a területen virágzik. Egyetlen eltéréssel; a kínai faj ma is ugyanaz, mint 4-5 ezer éve volt, míg Indiában az eredeti lakosokat kiszorították az északról betelepülő indoirán népek. így a hajdani indiai kultúrák hordozói nem szükségszerűen ugyanazok a népek, mint a maiak.

India egyébként sem egy népnek a földje - számtalan civilizáció alkotja. Mi legyen hát ama reprezentatív könyv, amely e kontinensnyi ország kultúráját képviseli?

A klasszikus indiai irodalom legreprezentatívabb alkotásai közül különösképpen kiválik a Védák könyve, a két

eposz a Mahábhárata és a Rámájána, valamint Budha tanítása. Van még persze ezen túl is reprezentatív szerző és mű (sőt műfaj!), amilyen például a Pancsatantra (magyarul Ötös könyv), c. mesegyűjtemény (s általában a hindu meseirodalom), s van egy nagy klasszikusuk is, Kálidésza, a „Sakuntala“ c. világszerte ismert dráma szerzője.

De mi még a három legfontosabb hindu könyvnek is csupán egy-egy fontos részletét tudjuk bevonni elképzelt Könyvünkbe, hogy legalább ízelítőt adjunk e beláthatatlanul gazdag világból. Az idézet, melyet írásunk elején közöltünk, az úgynevezett Upanisádokból van, a hindu filozófia legfontosabb műveiből, melyek csak nemrég jelentek meg magyarul „Titkos tanítások" címmel. Az Upanisádok ,,a létezés végső kérdéseire keresik a választ: a világ keletkezésére és fennállására, a halál utáni létre, a bölcsesség és a tökéletesség útjaira kérdeznek rá" - írja Vekerdi József, a magyar változat válogatója és fordítója. S így folytatja:

,,Allegorikus-szimbolikus világmagyarázatuk szerint az egész mindenséget egyetlen örök, végtelen, változatlan szellemi tényező, a világiélek alkotja, s az élőlények és az élettelen dolgok ennek csupán különböző megjelenési formáik. Ebből következik az Upanisádok legfontosabb tanítása: az egyéni lélek azonos a világlélekkel. Ennek az igazságnak a felismerése maga a megváltás".

A Titkos tanítások, mint említettük, az ún. Védák könyvének, a hinduizmus Szentírásának a legfontosabb része (ahogy a Bibliának mondjuk a Jób könyve vagy az Apokalipszis). Az indiai irodalom e korszakát védikus kornak hívjuk. A két nagy eposz, a Mahábhárata és a Rámájana az ún. szanszkrit korban keletkezett (a szanszkrit az indiai kontinens „latinja“.) Ahogy a Védák esszenciája az Upanisádok, úgy jelenti csúcsát az eposzoknak a Bhagavat-gíta (magyarul A magasztos szózat), amely történetesen ugyancsak mostanában látott új magyarításban napvilágot.

,,A Bhagavat-gíta a hindu vallás legfontosabb szentkönyve. Jelentősége körülbelül akkora, mint az evangéliumoké a keresztény világban" - írja Vekerdi, s megtudhatjuk még tőle, hogy ,,a Szózat tulajdonképpen a Mahabárata egy önálló részlete, s hogy az időszámításunk körüli indiai metafizikai nézeteket foglalja egységbe. Sok évszázados bölcsesség, többféle filozófiai irányzat foglalata";

íme, néhány részlete, ízelítőül, Lakatos István új fordításában:

„A test, a tettre-kész lélek, a szervek számos eszköze,

Különböző törekvések s a Végzet - ím, ez éppen öt.

Tett, szó vagy dondolat révén az

ember bármihez fog is - legyen derék dolog vagy rút, ez az öt ok vezérli".

Föltehetjük a kérdést (hányadszor immár?), hogy mi az oka a XX. század nosztalgiájának a keleti filozófiák iránt? A Bhagavat-gíta néhány részlete válaszol kérdésünkre:

,,Minden lényben a páratlan, örök lényt látni szüntelen, sokfélében az egyetlent - a szent összhang tudása ez,"

Avagy: „Megtenni kötelességed önzés nélkül közönyösen, vágyra, haragra nem gyúlva - tudd, a szent összhang tette ezt"

A magyar költészet ismerői előtt természetesen Weöres Sándor révén ismerős ez a filozófia, de méginkább Weöres szellemi mesterének, az általunk is gyakran emlegetett Hamvas Bélának az írásaiból - századunk világirodalmában pedig Thomas Mann műveiből (pl. Az elcserélt fejek).

,,Kétségtelen, hogy a Gíta nem önálló filozófiai alkotás, de nem is akar az lenni - írja Vekerdi -. Mindenekelőtt költemény a Gítá, s mint ilyen, a világirodalom legkiemelkedőbb remekei közé tartozik. Az első énekek himnuszi szárnyalása, majd a hatalmas Mindenség-látomás lenyűgöző erejű költői szöveg, amelyhez hasonlót ritkán találunk a világ vallásfilozófiai költészetében“.

Amint láttuk, az indiai irodalom nagy része „névtelen" alkotók müveinek irodalma. Ilyen a Véda, ilyenek az eposzok, ilyenek a mesék világa. Van persze szerzők irodalma is, noha csak a későbbi korokban. Ám egy kivétel

A Csemadok Dunaszerdahelyen megtartott XVI. országos közgyűlésén Köteles László parlamenti képviselő felajánlotta a Simonyi Alapítvány támogatására egyhavi képviselői fizetését. Előttem a pénzesutalvány.- Nagy vihart kavart annakidején a parlamenti képviselők fizetésemelése. Gondolom, sokan kíváncsiak, mennyi ma ez a fizetés?- Lapjaink sokat írtak erről, de valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Loch Ness-i szörnnyel. Mindenki hallott róla, de még senki sem látta. Én mint képviselő, az adó levonása után, 5485 koronát kapok kézhez.- Ez bizony nem túl sok. Mi késztette a felajánlásra?- Azon a bizonyos Csemadokkongresszuson hosszas elemzések és lángoló szavak hangzottak el. Végig hiányoltam a konkrét tetteket. Műszaki iskolázottságom folytán szerzett gyakorlati gondolkodásmódomat követve, ezzel a felajánlással csatlakoztam a simonyiak nemes kezdeményezéséhez, mivel tudom, hogy az-Alapítvány működésének beindításához még mindig kétszázezer korona hiányzik. Nem feltűnési viszketegség vezetett e nyilvános gesztus megtételére, hanem az a szándék, hátha ilyen módon másokat is arra ösztönözhetek, hogy lehetőségeik szerint, támogassák az Alapítványt. Ugyanis tudatosítanunk kell, hogy szülőföldünkön csak úgy maradhatunk meg, ha népünknek lesznek képzett hivatalnokai, orvosai, lelkészei, pedagógusai, politikusai és iparosai... Nekik saját sorainkból kell kikerülniük és itthon kell megszerezniük tudásukat. Mindenkinek szülőföldjén kell - állampolgári jogon - megszereznie felsőfokú anya-nyelvi képzettségét.

Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy a Simonyi Alapítvány támogatásával is hozzájáruljak a szlovákiai magyarság megmaradásának biztosításához.

Nem a szavak, hanem a tettek fogják eldönteni sorsunkat! -bzakad már az i. e. 5 században is: Buddha.

Élő személy volt-e vagy legenda? A történettudomány egyre inkább affelé hajlik, hogy valóban élő személy volt a Megvilágosodott, akinek tanai világszerte elterjedtek, főként a Távol- Keleten, de újabban Nyugaton is (zenbuddhizmus), noha meglepő, hogy éppen Indiában nem tudta kiszorítani a Védák vallását, a hinduizmust.

„Lángban áll a fül, szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, akár sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés gyújtotta lángra, mondom nektek".

Buddha legendái mifelénk is jól ismertek, a Tibet-kutató Körösi Csorna Sándor volt az első népszerűsítőjük Európa-szerte, így magyar közegben is, újabban pedig megint csak a már annyit említett Vekerdi József fordított egy kötetnyit Buddha beszédeiből. Ebben olvasható:

„ India adatokban szegény ókori történelmében Buddha az első személy, akiről megbízható ismeretekkel rendelkezünk. Buddha erkölcsi alaptétele az, hogy ne bántsunk senkit: se másokat, se önmagunkat. A tétel első fele, a „nemértés" elve, valamennyi indiai vallásban szerepel, második fele viszont Buddha fontos újítása volt, amellyel élesen eltért korának többi vallási irányzatától, de éppígy eltért a hindu vallás mai napig tartó gyakorlatától is: éppoly károsnak tartja az önsanyargatást, mint az élvezetekben tobzódást".