Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-14 / 110. szám
Szabad ÚJSÁG 5 / L Ly// A 1993. május 14. Belföldm POPÉLY GYULA: Az alapok, amelyekre építhetünk f /- ■ ' ' u * "6' - * , *, ... áéá*m Valamennyiünk előtt nyilvánvaló, hogy az északi, a felvidéki magyarság újból korok mezsgyéjén, lényeges történelmi korszakváltás előtt áll. Jól vagy rosszul összetákolt országok, birodalmak málladoznak körülöttünk, és válnak az enyészet martalékává. A Baltikumtól egész a Balkánig, az Alpoktól a Kaukázusig, sót azon is túl, valamilyen megfoghatatlan, sokszor szinte az irracionalitás határán mozgó tektonikus erő feszegeti a térség országainak belviszonyait, valamint azok külső kapcsolatait. Országunk pusztulásakor, a történelmi korszakváltások idején fölöttébb szükséges józan fővel visszapillantani a már megtett útra, hogy a megszerzett pozitív vagy keserű tapasztalatok hasznosításával minél tisztábban felismerhessük további megmaradásunk, esetleg boldogulásunk perspektíváit vagy korlátáit. Elvégre a múlt arra való, hogy okuljunk belőle. Jövőnk egyik legfontosabb posztulátuma ennek a múltnak kellő ismerete és megbecsülése. Őrizkednünk kell azonban az indulatok csapdájától, tudnunk kell úrrá lenni ingerlékenységünkön, s minden körülmények között arra kell törekednünk, hogy ösztönös szilajságaink helyett inkább elménk megfontolt józansága irányítson bennünket. Az északi magyarság immár 74 éve él erőszakkal elszakított nemzetrészként, nemzeti kisebbségként saját szülőföldjén. Ez a hét és fél étvtized azonban nem mosta ki elménkből és szívünkből a nemzeti együvétartozás tudatát. Szétszóratásunk, szétdaraboltatásunk óta érthető módon a nemzeti identitás megőrzése a legfőbb erkölcsi parancsunk és értékünk, az összefogás, az egymás segítése pedig az egyetlen követendő utunk. Vajha mindig képesek lettünk volna szilárdan kitartani ezen, a számunkra oly nehezen járható, de mindazonáltal alternatíva nélküli úton! Vajha mindig komolyan vettük volna a ,, minden magyar felelős minden magyarért" ige erkölcsi parancsát! Vajha Trianon átkával is méltóságteljesebben, emeltebb fővel tudtunk volna szembenézni az elmúlt évtizedekben! Mindehhez felnőni azonban, sajnos, nem mindig voltunk képesek. Kortesbeszédekben elfüstölgött nagyotakarások és sorvasztó kétségbeesések jelentették azt a két végletet, amely sokszor meghatározó módon determinálta kisebbségünk nemzeti közérzetét. Bizony, kisebbségi közvéleményünk zöme a múltban sem tudta, de manapság sem képes átérezni és magáévá tenni az egykor Németh László által megfogalmazott biztató-bátorító gondolatot: „A történelemnek a szemébe kell nézni; de más szembenézni, és más szentesíteni. A történelem: végzet, de az emberiség legnagyobb alakjai sosem írják alá a végzetet... “ Amikor kisebbségi sorunk gyökereihez nyúlok vissza, nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyjam azt a valamennyiünk által jól ismert körülményt, hogy 1919 tavaszán a Felvidéken több mint egymilliós magyar társadalom indult neki a beláthatatlan kisebbségi sorsnak. Itt most nem akarok arra szót vesztegetni, hogy ez a tragikus sorsforduló mily mértékben érintette negatívan az északi, a felvidéki magyarságot. Tény azonban, hogy a Csehszlovákiába szakadt magyar nemzetrész évekig képtelen volt elhinni - a békeszerződések és az adott nemzetközi politikai konstelláció ellenére sem hogy a nagy magyar etnikai tömbről való leválasztása tartós állapot lehet. Az adott realitásokat és országhatárokat azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A felvidéki magyarság éppen azért 1920 tavaszán létrehozta a maga politikai pártkereteit, amelyeknek bástyái mögül csaknem húsz éven keresztül folytatta önvédelmi harcát, s amely pártkeretek mindenkor megfelelő eszközül szolgáltak nemzetrészünk politikai céljainak realizálására. Köztudott, hogy a két politikai párt az Országos Keresztényszocialista Párt, valamint a Magyar Nemzeti Párt volt. A magyar pártok képviselői mindjárt az első választott csehszlovák nemzetgyűlés összehívása után szükségét érezték haladéktalanul felhívni a belföldi és külföldi politikai közvélemény figyelmét arra a tényre, hogy a felvidéki magyarság nem önszántából, hanem egy nemzetközi erőszak következtében vált az oly ravaszul összetákolt Csehszlovák Köztársaság alattvalójává. 1920. június 2-án, tehát két nappal a trianoni békediktátum aláírása előtt hangzott el az első magyar felszólalás a prágai parlamentben. Körmendy- Ékes Lajos keresztényszocialista képviselő a két magyar ellenzéki párt nevében felolvasott egy deklarációt, amelyben kifejtette e pártok álláspontját az impériumváltással és a kisebbségi sorba került felvidéki magyarság helyzetével kapcsolatban. Deklarációjában Körmendy-Ékes Lajos rámutatott, hogy a Felvidék lakossága erőszakos katonai megszállás következtében és nem önszántából került egy új állam fennhatósága alá. Kifejtette, hogy bár a csehszlovákiai magyarság részt vett a nemzetgyűlési választásokon, s képviselői bent ülnek a prágai parlamentben, mindez csak azért van, mert a magyarság ,,ezen az úton vélte biztosíthatni a maga számára a lehetőséget arra, hogy a vele elkövetett példátlanul súlyos nemzetközi igazságtalanságoknak, a közjogi és magánjogi jogfosztásoknak ellene alkalmazott egész rendszerével szemben tiltakozó szavát messzehangzóan felemelhesse". A deklaráció teljes őszinteséggel és félreérthetetlenül hozta nyilvánosságra a magyar pártok álláspontját az új nemzetközi és hazai politikai-hatalmi konstellációval kapcsolatban. „Ha már kénytelenek vagyunk az entente hatalmak által reánk kényszerített kemény sorsot tűrni, viselni fogjuk azt Istenbe helyezett bizalommal, teljesíteni fogjuk minden nehézségek és veszélyek dacára elvállalt kötelességeinket, de arra soha sem leszünk kaphatók, hogy a velünk szemben elkövetett jogtalanságokban - bár hallgatag is - megnyugodjunk. “ A Körmendy-Ékes Lajos által felolvasott nyilatkozat a továbbiakban azt hangsúlyozta ki, hogy a csehszlovákiai magyarság képviselői legfőbb feladatuknak tartják az egész világ lelkiismeretét figyelmeztetni arra a tényre, miszerint a felvidéki magyarságot akarata ellenére szakították ki a magyar nemzet testéből. Az idézett deklaráció a következő ünnepélyes bejelentéssel zárult: „... önrendelkezési jogunkat soha és semmiképpen fel nem adjuk, azt fenntartjuk, követeljük. “ A magyar pártok vezető egyéniségei mindjárt 1920. december 7-én létrehozták Ótátrafüreden a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottságát, amelynek elnökévé Körmendy-Ékes Lajost, ügyvezető elnökévé pedig Szilassy Bélát választották meg. A Közös Bizottság feladatköre fokozatosan bővült. Akcióképességének fokozására 1921. május 4-én Pöstyénben egy nagyobb hatáskörrel felruházott szükebb körű Vezérlő Bizottság alakult, amelynek az egész kisebbségi magyar politika irányítása volt a legfőbb feladata. Ennek keretén belül hozták létre 1921. augusztus 8- án a Külügyi Bizottságot, amelynek vezetője Szüllő Géza lett. A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottságának 1922. február 4-ei kassai ülésén döntés született az ún. Központi Iroda felállításának szükségességéről. A Központi Irodát a Közös Bizottságtól nyert felhatalmazása alapján Petrogalli Oszkár besztercebányai ügyvéd szervezte meg Losonc székhellyel, s egyben ö lett az Iroda vezetője is. A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodája 1922. február 17-én már meg is kezdte működését. Különösen éber figyelemmel kísérte az elbocsátott volt magyar közalkalmazottak, illetve a nyugdíjjogosultságuktól megfosztottak mostoha sorsát, s a magyar ellenzéki pártok törvényhozóinak közbenjárásával igyekezett elősegíteni e jogtalanságok orvoslását. A Petrogalli vezette Központi Iroda tevékenyen részt vett a magyar ellenzéki pártok képviselői parlamenti interpellációinak előkészítésében, a kormánynál szorgalmazta a felvidéki magyar színészet állami támogatását, harcolt a magyar iskolahálózat további leépítése ellen stb. A Központi Iroda rendszeres munkájának döntö része anyaggyűjtésből állt. Petrogalliék szorgalmasan gyűjtötték és rendszerezték a kisebbségi magyarság számára fontosnak tűnő politikai, gazdasági és kulturális jellegű adatokat, számon tartották a kisebbségi sérelmeket, információkat szereztek be különböző nemzetközi szervezetekről, a hazai politikai pártokról stb. A Központi Iroda tevékenysége fokozatosan bővült. Az Iroda keretén belül jött létre 1922. március 15-én a Szövetkezett Ellenzéki Pártok Kultúrreferátusa, amely a müveit, sokoldalú Sziklay Ferenc kassai tanár vezetésével a magyar iskolaügy helyzetét kísérte figyelemmel, és a kulturális szervezkedés munkáját irányította. Petrogalli Oszkár 1925-ben bekövetkezett halála után a Központi Iroda átköltözött Prágába, s ott működött egészen 1929-ig Flachbarth Ernő vezetése alatt Flachbarth azonban ebben az évben az őt fenyegető letartóztatás elől kénytelen volt külföldre távozni, s ezután a Központi Irodának már csak a Kulturreferátusa fejtett ki tevékenységet, Kassa székhellyel. E rendkívül hasznos intézmény működésének felújítására csak 1936-ban került sor Fleischmann Gyula vezetésével. Egyáltalán nem véletlen, hogy enynyire jelentős tényezőként említem meg a magyar ellenzéki pártok közös szerveinek létrehozását és azok fontos funkcióját. Ezbíc a szervek ugyanis elejétől fogva nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az ellenzéki magyar pártpolitika összehangolásába, s jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy idővel kialakulhatott az egységes magyar párt létrehozásának feltételrendszere. Megítélésem szerint ezen folyamatok beható tanulmányozása és pozitív hasznosítása valóban javát szolgálná egész kisebbségi politikai kultúránknak. Módfelett sajnálatosnak mondható, hogy nemzeti kisebbségünk vezető politikusai oly kevés figyelmet szentelnek ezeknek a példaértékű kezdeményezéseknek. Az ellenzéki magyar pártok parlamenti képviselői is jelentős szerepet töltöttek be nemzeti kisebbségünk politikai közéletében. A jelentősebb nemzetgyűlési szószólók közül mindenképpen említést érdemel Körmendy-Ékes Lajos, Szent-lvány József, Szüllő Géza, Korláth Endre, Járass Andor, Holota János és Esterházy János neve, ha csak a leglényegesebb személyiségekre térek ki ebben a vonatkozásban. Képviselőink mindig és minden körülmények között állhatatosan kitartottak nemzeti kisebbségünk mindenkori érdekei mellett. Nem érheti őket az az elmarasztaló vád, hogy akár önös egyéni, akár szűk csoportérdekek előtérbe állításával mellőzték volna választóiktól nyert felhatalmazásukat és küldetésüket: igazi, önzetlen képviselőivé lenni a magára maradt, elnyomott felvidéki magyar nemzetrésznek. Az ellenzéki magyar pártok parlamenti klubjának ülései eseményszámba mentek, az azokon született döntések meghatározó tényezőivé váltak a kisebbségi magyar politikának. Persze, mondanom sem kell, hogy akkoriban még létezett egy bizonyos józan pártfegyelem, amely eleve kizárta az esetleges képviselői kilengéseket. Arról nem is beszélve, hogy pártjaink akkori képviselőinek egyéni érdekei szinte nem is létezhettek. A mai értelemben vett ,,sacra egoismo" ismeretlen fogalom volt, az ,,ad communie bonum‘‘e\ve rendíthetetlenül uralta a közéletet. S hadd jegyezzem meg: akkori képviselőink nem a havonta bezsebelendő salláriumért vállalták a nemzeti jogvédelem áldozatos munkáját, sőt éppen fordítva, a képviselői javadalmaikból többnyire ők támogatták anyagilag nemzeti kisebbségünk politikai törekvéseit. Nemes gesztusukat napjainkban vajon hány parlamenti képviselőnk követi? Külön témakörként szeretném megemlíteni a hajdani politikai pártjaink külügyi tevékenységét. Amint tudjuk, 1920-tól 1936-ig a kétpártrendszer volt jellemző nemzeti kisebbségünk politikai életére, de tudomásunk szerint egyszer sem fordult elő, hogy a magyar pártok egymástól független, különálló politikai szubjektumként jelentek volna meg a nemzetközi politikai életben. A keresztényszocialista Szüllő Géza mindenkor a felvidéki magyar kisebbség egészének nevében mint a csehszlovákiai magyarság „külügyminisztere“ lépett fel a nemzetközi fórumokon, élvezve egész nemzetrészünk bizalmát és szeretetét. Legnagyobb haszna mindennek abban nyilvánul meg, hogy a nemzetközi szervezetek valóban komoly tényezőként is kezelték a felvidéki magyarságot, mivel senki előtt nem volt vitás, hogy ki kit is képvisel egyáltalán. Mindenképpen szólni kellene még a két magyar párt 1936. június 21 -én bekövetkezett érsekújvári fúziójáról. Tudjuk, nem volt egyszerű megoldás az egymással bizonyos viszonylatban mégiscsak rivalizáló két magyar politikai szubjektum egybeforrasztása. Nemzeti kisebbségünk, illetve a Kárpát-medencei magyarság érdekei azonban erősebbnek bizonyultak a személyes vagy pártérdekeknél. A két magyar párt, az Országos Keresztényszocialista Párt, illetve a Magyar Nemzeti Párt feladta önálló pártkereteit, s létrejött az úh. Egyesült Magyar Párt, élén Járass Andorral és gróf Esterházy Jánossal. A fúzió nemes lemondást, de amellett követendő példát is invokál számunkra. eszélgetek a Nyugaton élő, magyar származású politológussal, és megemlítem a budapesti rádió 168 óra című műsorát. ,,Hallgassa inkább a BBC-t, a 168 óra provinciális" - jegyzi meg könnyedén. Lehet, hogy provinciális, de olyan problémákat feszeget, amelyek bennünket, itt élőket érintenek és foglalkoztatnak, s ezt ráadásul nem is akármilyen színvonalon teszi - vetem ellen. ,,lgen, Igen, de ha emögött nincs bizonyos háttér, egy tágabb horizont, provinciális marad." Nem vitatkozom, miért is tenném egy meszsziről jött, először s tán utoljára látott, neves emberrel, csak elgondolkodom. Az idegenbe szakadt politológus pluralizmusról, toleranciáról, demokráciáról és liberalizmusról beszélt egy rendezvényen, lebilincselóen, gon-Provincializmus dolatébresztően. De vajon nem marad-e minden szava írott malaszt csupán, ha mi itt, ebben a mi kis ,,provinciánkban", helyi viszonyaink között nem teremtünk rendet? Elismerem, hogy a BBC abszolút profi, ragyogóan felszerelt és jól fizetett stábja kitűnően csokorba tudja szedni a napi külpolitikai eseményeket, s még az angol királyi házból kiszivárgó pletykákat is élvezetesen tálalja, ám ettől még aligha lesz demokrácia és liberalizmus Budapesten, Prágában vagy Pozsonyban. De ha azt hallom, hogy nem tussolták el - itt, nálunk - a részegen randalírozó, erőszakoskodó rendőr esetét, és megkérik a képviselő urat, ugyan magyarázza már meg, mit is akart mondani nemrégi, felelőtlen elszólásával, esetleg megtudom, hogy a rokonszenves célú alapítvány kuratóriumának tagjait a nemes célnál is jobban érdekli a saját zsebük, és összevetik irányadó politikusunk előző nyilatkozatait legutóbbi, teljesen ellenkező előjelű kijelentésével, kezdem magam kevésbé védtelennek és kiszolgáltatottnak érezni mint egyén és polgár egyaránt. Nem tudom, milyen tágabb horizontra célzott beszélgetőpartnerem, egyet azonban tudok: azokban, akik hajlandók benyúlni helyi darázsfészkeinkbe, van civil kurázsi és erkölcsi tartás, hogy ezért vállalják az esetleges kellemetlenségeket. Mert ugyan ki teszi ezt meg helyettük? Talán azok, akik honi berkeinktől távol, védett helyről, úgyszólván páholyból nézik számukra érthetetlen és nevetséges, számunkra azonban végzetessé válható béka-egér harcainkat? Elismerem; a csalás, a hazudozás, a félrevezetés primitív dolgok, de ahhoz, hogy nálunk is európai viszonyok alakuljanak ki, irtani kell őket - itt, nálunk, ahol történnek, akár a provincializmus bélyegét is vállalva. Mert beszélhetünk demokráciáról, pluralizmusról, toleranciáról és egyéb magasztos dolgokról a végtelenségig, ha attól való félelmünkben, hogy a provincializmus bélyegét sütik ránk, fölényes-finnyás kézlegyintéssel siklunk el a mindezek ellenkezőjéről tanúskodó, tőlünk kartávolságnyira történő események felett. Esetleg úgy járunk megint, mint a magyar pedagógusképzéssel, kisebbségi létünk egyik kulcsproblémájával. Egyesek, csak hogy bebizonyítsák, menynyire européerek, toleránsak, demokratikusak, s mennyire nem céljuk a szeparálódás, a ,, többletjogok" kicsikarása, kiötlötték a fából vaskarikát, a nemzetiségi és etnikai kultúrák karát Nyitrán. A magyar pedagógusképzés elsorvasztásán buzgólkodó intoleránsokkal szemben tüntetőén toleránsok most kezdenek észbekapni: szép dolog a folklór és az etnográfia, de kik is fognak tanítani pár év múlva a magyar iskolákon? Vagy ez az aggodalom sem egyéb, mint pitiáner, szégyellni való provincializmus? VOJTEK KATALIN
