Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)

1993-05-13 / 109. szám

1993. május 13.

Interjú

Szabad tJSÁG 5

Beszélgetés DURAY MIKLÓSSAL;

Épülhessen a szlovákiai magyarság!

tmSSsKMSmKííKfíSSm^

.■ y.;. ; —yy ,

Nehéz embernek tartanak. Olykor veszedelmes lázítónak, mintha azért születtél volna a világra, hogy folyton-folyvást háborítsd a szlovákiai magyarokra megfélemlítéssel ráerőszakolt nyugalmat.

Mikor Amerikában jártam, eljutott hozzám néhány szlovákiai sajtóban megjelent cikk. Ezekben megpróbáltak rágalmazni az amerikai előadásaim alatt. Igyekeztek úgy beállítani engem, mint aki valótlanságokat mond Szlovákiáról, Csehszlovákiáról és az itt élő magyarokról. Én úgy érzem, hogy van egy tendencia, amelynek a lényege, hogy azokat a személyeket, akik hitelesen tudnak megnyilvánulni a társadalom nevében, illetve akiket a társadalom elfogad hiteles személynek, azokat igyekeznek erkölcsileg vagy más módon lejáratni. Ez nem egy új elképzelés, megpróbálták velem szemben alkalmazni a hetvenes és a nyolcvanas években is, amikor megkísérelték elhitetni a magyarokkal, hogy a rendőrség besúgója vagyok, együttműködöm a csehszlovák titkosrendőrséggel, a szovjet felderítéssel, a KGB-vel, vagy egyszerre mindhárommal, még az amerikai titkosszolgálattal is. Nem újdonság tehát számomra, hogy úgy akarnak megítéltetni, mintha anomális lennék, eltérnék a normálistól, hogy a megnyilvánulásaimat, a lényemet beteges jelenségeknek lehessen tekinteni. (Ezt nem is olyan régen egyértelműen kinyilatkozta Milan Knazko, amikor 1992 szeptemberében, azután, hogy Genfben jártam a Szlovák Televízió műsorában azt mondta, hogy kétségbe kell vonni szellemi állapotomat.) Én úgy érzem, hogy ezek a próbálkozások egyelőre nem vezettek arra az eredményre, amelyet a próbálkozók reméltek és szerettek volna elérni. 1985 őszén az egyik rendőrségi kihallgatáson mondta nekem az egyik rendőrtiszt, nem okozna nekünk gondot, hogy a szlovák és a magyar dolgozókat ön ellen fellázítsuk, de ezt egyelőre nem tesszük meg. Érdekes módon, öt évvel később, már az úgynevezett demokráciában az ilyen titkosrendőri gyökereken nevelkedett szlovák és magyar politikusok és újságírók próbálták ezt megtenni.

Maradjunk még a nyugalomnál, illetve a nyugalomháborításnál. A közelmúltban Prokes úr, a Szlovák Nemzeti Párt volt elnöke, parlamenti küldöttség élén Bukarestben járt, s ott azt nyilatkozta, hogy minden rendben lenne a kelet-közép-európai térségben, ha nem lennének a magyarság nevében, de a magyarságot nem képviselő probléma-felnagyítók.

Prokes véleményét és nézeteit ismerem. Prokes egy nagyon kemény szlovák nacionalista, aki előtt az a cél lebeg, amely már más hasonlók előtt is lebegett, hogy Szlovákia egy tisztán szlovák állam legyen. Tény az, hogy ennek az útjában gyakorlatilag kizárólag a magyarok állnak. Tehát meg kell próbálni valamilyen módon lejáratni a magyarságot, vagy ha a lejáratása nem megy, akkor olyan fénybe állítani, mintha az utódállamokban élő magyarok lennének a közép-európai béke veszélyeztetői. Ez olyan koncepció Prokes részéről, amely nyilván meghallgatásra talál mind Romániában, mind Szerbiában. Ebben a három országban van ugyanis olyan szinten a többségi nemzeti nacionalizmus, hogy saját céljai érdekében képes vagy hajlandó akár vért is ontani. Február közepén az Egyesült Államok egyik vidéki lapjában egy érdekes hírt közöltek, miszerint Bukarestben találkozott Szlovákia, Szerbia és Románia néhány politikusa, és arról tárgyaltak: hogyan lehetne összehangoltan olyan támadást intézni a Romániában, Szerbiában és Szlovákiában élő magyarok ellen, hogy az ne úgy tűnjön, mintha az állam szervezésében történne, de az eredményeként az ott élő magyarok elmeneküljenek szülőföldjükről. Nos, hogy igaz-e a hír, azt nem tudom, de Prokes gondolkodásából kiindulva akár igaznak is minősíthető. Nem beszélve arról, hogy ismeretes egy hasonló, a második világháború utáni terv, amely Ludvig Svobodának kellett volna végrehajtania. A lényege az volt, hogy az északról délnek vonuló Vörös Hadsereg nyomában ki kellett volna űzni vagy kardélre hányni a mai Dél-Szlovákia területén élő magyarokat. Ha ezeknek az elképzeléseknek, híreknek a tükrében szemléljük Prokes véleményét, akkor, azt hiszem, nem kell tovább magyarázni, milyen szándék húzódhat meg Prokes ilyen ítélete mögött.

A szlovákok túlságosan is maximalistának tartanak a kisebbségi jogok kiteljesítésében. Szlovákiai magyar térfelünkön viszont egyesek, lásd az Új Szó Balfék című cikkét, minimalistának kiáltanak ki, már-már olyannak, aki csak programokat tud megfogalmazni, célt elérni a javunkra nem.

Kétségtelen, hogy a többségi nemzet diktatúráját óhajtó szlovák nacionalisták az elképzeléseinket maximalistának tartják, hiszen számukra az lenne jó, ha önmagunk adnánk fel magunkat. A másik nézet - amely az Új Szó említett cikkében jelent meg - tulajdonképpen annak minősíthető, hogy Szlovákiában ma és a múltban sem lehetett eredményre vinni olyan magyar politikai elképzeléseket, amely az itteni magyarság építését szolgálta volna. Apró, pici lépéseket lehetett tenni, de lényeges eredményeket elérni sohasem. Ez így volt az elmúlt három évben is, annak ellenére, hogy a kormányban voltak magyarok is. Tudatosítanunk kell, hogy Szlovákiában nincs semmilyen politikai akarat arra, hogy a magyarság épülhessen. A jelenlegi parlamenti viszonyok között parlamenti eszközökkel gyakorlatilag nem lehet eredményeket elérni. A Szlovákiában élő magyarságnak legalább olyan mértékben kell külpolitikai kapcsolatokat és külpolitikai orientációkat keresnie, mint amilyen mértékben próbálja belpolitikáját a belső politikai erőkre építeni. Jó két évvel ezelőtt, de tulajdonképpen már a rendszerváltozás idejében megfogalmaztuk azt,

hogy politizálásunknak a három legfontosabb összetevője a külpolitika, a parlamenti és a helyi, községi önkormányzati politizálás. A külpolitika és az önkormányzati politizálás az, ahol van játékterünk. A parlamenti politikában jelenleg csak ügyeskedni lehet. És ez az ügyeskedés nagyon kicsire szűkíti a parlamenti politika lehetőségét. Úgy kell felépíteni a politikánkat, hogy a parlamenti politika sikertelenségei ne legyenek döntő befolyással a magyarság életére Szlovákiában. Ez az elképzelés ma már elég mély gyökereket eresztett, hiszen létrejöttek több helyen olyan önkormányzati szövetségeink, amelyek tulajdonképpen a jövő autonóm magyar politikájának a bázisai. És ha nem történik valamilyen túl nagy katasztrófa Szlovákiában, akkor ebből tudunk felépíteni viszonylag önálló, területileg is megfogalmazható politizálást, amely gyakorlatilag fel fog érni egy autonóm területi, illetve helyi autonóm politikai rendszerrel.

Ha már szóba hozta a helyi autonómiát, önkéntelenül adódik a kérdés, hogy ennek az irányító szerve hogyan jön létre, hiszen a helyi autonómiák a szlovákiai magyarság régiók szerinti elosztását, sőt különválást is jelenthetik.

Bizonyos mértékben ez attól a törvénykezési rendszertől függ, amely a helyi önkormányzatok további jogkörét fogja szélesíteni, amennyiben fogja, de az elképzelés az, hogy szélesíteni kell a helyi önkormányzatok jogkörét, hatáskörét, és lehetőségeit. A mi elképzelésünk az, legalábbis az Együttélés komáromi kongresszusán elfogadott elvek szerint, hogy olyan területi önkormányzati rendszereket építsünk ki, amelyek az önkormányzatok európai chartájával azonosítható elvek szerint gyakorlatilag olyan jogkört biztosítanak községeinknek vagy községeink szövetségének, mint a területi autonómia. A területi autonómiától csak annyiban különbözik, hogy ezeknek a régióknak nem lesz saját törvényhozásuk, illetve saját kormányzatuk, de lesz saját önkormányzatuk. Azokon a területeken, ahol a magyarság szám szerinti kisebbségben vagy szórványosan él, ott valóban főleg erre a két területre, tehát a kulturális és oktatásügyi autonómiára, illetve a nyelvhasználattal kapcsolatos jogokra kell elsősorban szorítkozni, és ezt neveztük el a perszonális, személyi elvű autonómia rendszerének. Ennek a kétfajta önkormányzatnak, illetve autonómiának az együttes működtetése oldja fel azt a feszültséget, amely a szlovákiai magyarság eléggé bonyolult településszerkezetéből következik. Vannak területek, ahol nagy többségben él a magyarság, s vannak területek, ahol ez a magyarság szórvánnyá válik. A területi önkormányzat és a személyi elvű autonómia együttműködtetésével ezek az ellentmondások, illetve különbségek az egyes területek között feloldhatók. A másik kérdés, ami szintén megoldandó, hogy a magyarok körében szám szerint kisebbségben élő szlovákoknak a helyzete milyenné válik. Ugyanis, ahol a magyarok vannak többségben, ott természetszerűleg a szlovákok vannak kisebbségben, és fordítva is igaz ez, és ahhoz, hogy ebből ne keletkezzen további feszültség, ezt az elvet, a perszonális autonómia elvét a szám szerint kisebbségben élő szlovákokra is vonatkoztatni kell, ennek a természetes következménye az, hogy a szlovákok és a magyarok Szlovákia területén olyan egyenrangú partneri viszonyba kerülnek, amelyet egy szóval, a társnemzet kifejezéssel lehet megfelelőbben jelölni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a magyarság Szlovákiában élő nemzeti közössége olyan egyenrangú kapcso-Szülőföldünkön - otthon (Zolczer László illusztrációs felvétele)

latba kerül a szlováksággal, hogy partnerként, társként vesz részt az állam alkotásában,

Szlovákiában furcsa módon olyan véleményt alakítanak ki a többségi nemzet tömegtájékoztatási eszközeiben, politikai köreiben, hogy a magyar politikai mozgalmak vezetői, parlamenti képviselői elit csoportot alkotnak, tömegbázis nélkül. Ismerve a szlovák nemzet történelmét, ilyen vád Stúr és követőit is érhette volna.

Valóban a szlovák politikusok állítják azt, hogy mi itt, de elsősorban az Együttélésre céloznak, elit politikát folytatunk, anélkül, hogy ennek lenne társadalmi bázisa. Inkább jellemző ez a szlovák politizálásra, hiszen ha megnézzük a statisztikai eredményeket, és a legutóbbi kimutatást, ami márciusban látott napvilágot, abból kiderül, hogy a szlovák politika, amely Szlovákia önálló állami létét szorgalmazta és el is érte, nem élvezi a tömegek támogatását. A közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek hatvan százaléka ma is azt mondja, hogy nem kellett volna Csehszlovákiát megszüntetni, mert ez Szlovákia számára hátrányos. Ennek ellenére a szlovák politikusok megszüntették Csehszlovákiát. Carnogursky, Meciar, a Szlovák Nemzeti Párt és a Demokratikus Baloldal is hozzájárult ehhez. Ezek a politikusok tehát úgy politizáltak, hogy nem volt meg a társadalmi fedezetük. Ugyanez rólunk nem mondható el, hiszen, ha csak azt vesszük, milyenek voltak a választási eredményeink 1990-ben és 1992-ben, akkor elmondhatjuk, hogy mindkét választás során körülbelül azonos támogatást kapott a programunk, és azóta is körülbelül azonos támogatást élvez. Az 1993-as márciusi felmérés szerint, ha most lennének a választások, akkor koalíciónk, az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 5,5 százalékos eredményt érne el Szlovákiában. Ismerve a felmérések hibahányadosát, tudjuk, hogy ezt az eredményt be kell szorozni kb. kettővel. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag az egész szlovákiai magyarság a mi programunkra adná le szavazatát! Tehát a szlovákiai szavazatoknak mintegy tíz százalékát tudtuk volna ez év márciusában megszerezni. Megítélésem szerint ez egy olyan kiegyensúlyozott teljesítmény az elmúlt több mint három év során, amellyel egyetlen más szlovákiai politikai erő sem rendelkezik, és ez automatikusan az ellenkezőjét bizonyítja ezeknek az állításoknak. Hozzá kell tenni, azzal a váddal, hogy elit politikát folytatunk, a volt kommunista politikusok, elsősorban a Demokratikus Baloldal Pártjához tartozók vádolnak bennünket. Érdekes, hogy korábban, a kommunista időszakban is ezzel a váddal illették azokat a magyarokat, akik a kommunista párttól eltérő célokat fogalmaztak meg.

Elégségesnek tartod-e a szlovákiai magyarság aktivitását saját dolgainak rendezésére?

Ma a társadalomra általában az jellemző, hogy elvesztette aktivitását, a politika iránti érdeklődését, a javulásba vetett hitet, és nagyon sokan úgy gondolják, hogy a jelenlegi politikai rendszer, nem jobb, hanem talán rosszabb, mint az előző volt. Ez egy természetes reakció, én legalábbis így gondolom, hiszen egy átépülő társadalom rengeteg gondot, bajt zúdít az emberek fejére, illetve olyan feladatok elé állítja őket, amelyekhez nem voltak hozzászokva. Egyrészt versenyezni kell, másrészt a korábbi szakmák helyett újakat kell elsajátítani, és meg kell tanulni azt is, hogyan lehet az ember önmaga szószólója. Mert nem igaz az, hogy a választott parlamenti képviselő mindenkinek a szószólója lehet. Végül is, egy öntudatos társadalomban, ahol a jogtudat, az érvelési készség és a felszólalási merészség létezik, ott a helyi, napi és a kis problémákat az embernek magának kell megoldania. Ez az egyik oldala a kérdésnek, a másik az, hogy minden társadalomnak megvan a maga füle és a szája. Ezt már tudták az indiánok is, ők mondták azt, hogy küldünk egy fület vagy egy szájat magunk helyett, s ezt úgy kellett érteni, hogy egy megfigyelőt és egy szószólót. A fülnek a dolga az, hogy informálja a társadalmat. A száj, az a helyi politikus, a parlamenti képviselő. Viszont az emberek akkor tudnak hatékonyan és hitelesen működni, hogyha megkapják a helyi, a társadalmi támogatást. Az én tapasztalatom az, hogy ez a támogatás létezik, de az is a tapasztalatom, hogy ez a támogatás főleg a lelkekben van meg. Mikor ezt nyíltan és hangosan kellene tudtul adni, akkor elkezdenek működni az elmúlt társadalomban beidegződött reflexek, a félelem reflexei és nem eléggé nyilvánul meg. Ezt nem bűnként vagy hibaként rovom fel, hanem tényként állapítom meg.

Azt hiszem, egész szlovákiai magyarságunk öröme, hogy nem vagy otthon ülő ember. Milyen érzéssel indulsz el egyegy utadra?

El kell mondanom, és ne tűnjék szerénytelenségnek, hogy jó érzéssel indulok mindig azokhoz, akiket végeredményben szolgálok. Nekem általában nagyon jók a tapasztalataim, mert nagyon pozitív élményben van részem, függetlenül attól, hogy a Csallóközben vagy Gömörben, a Palócföldön vagy a Bodrogközben, Magyarországon, a Délvidéken vagy Erdélyben járok. Az elmúlt jó három esztendőben mindenütt azt tapasztaltam, hogy érdemes volt felkészülni a feladat vállalására. Ki merem jelenteni, hogy mióta nyíltan politizálok, és nem illegalitásban kell ezt tennem, azóta csak két csalódás ért. Az egyik azokkal kapcsolatban, akikkel munkatársként próbáltam együttműködni az illegalitásban, és a legális viszonyok között saját kicsinyes érdekeik miatt szembefordultak velem, a másik, hogy az egyik illegalitásbeli munkatársam a rendőrség besúgója volt, és hozzájárult ahhoz, hogy 1984-ben ismét börtönlakóvá váltam.

Köszönöm a beszélgetést. MÁCS JÓZSEF