Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-07 / 105. szám
1993. május 7. Napjaink Éj (\^Szabad ÚJSÁG 5 KALMÁR GYÖRGY= Kölcsönösség, vagy demokrácia SSÍSi MHNNhmM :ö A határok nélküli Európáról és a trianoni realitásokról folyó kelet-európai vita mai tétje nem maga a határ, hanem annak a sok százezer embernek a sorsa, akik a békeszerződések következtében a Kárpát-medencében kisebbségbe kényszerültek. Akik - távol Közép-Kelet-Európától - úgy tüntetik fel vitáinkat, mintha primitív törzsek nem lennének hajlandók elásni a harci bárdot, ezt nem tudják, vagy nem akarják számításba venni. A határok kérdése Európában és különösen e tájon kisebbségekké degradált népcsoportok sorskérdése, olyan embereké, akik nehezen tudnak belenyugodni abba, hogy néhány évtizeddel ezelőtt egy többségi nemzet tagjaiból minoritássá lettek minősítve anélkül, hogy erre bármi okot adtak volna. A vita végül is arról folyik, el lehet-e fogadni némely velünk szomszédos ország kormányának azt a követelését, hogy Magyarország egyszer és mindenkorra mondjon le arról, hogy a trianoni határok bármifajta revízióját kérje, óhajtsa, kívánja. Nem hiszem, hogy van vagy lesz olyan magyar kormány, amelyik ilyen kötelezvényt aláír. Ebben az esetben viszont a szlovák, a román és - majd ha ráér - a szerb kormány azt kérdi: mi a garancia arra, hogy nem a most számbajöhetö, de egy esetleg hatalomra kerülő szélsőséges magyar kormány nem vezényel csapatokat az „elcsatolt területek" visszafoglalására? A magyar parlament pártjai erre azt felelik, hogy a garancia erre a jogilag érvényes Párizs környéki paktum és az a helsinki szerződés, melyet hazánk is aláírt. Miért nem elégszenek meg ezzel a szóban forgó szomszédok? Még 1989-ben, amikor Budapesten már más szelek fújtak, mint Prágában és Pozsonyban, az egyik magyar napilap kinti tudósítója zseniálisan megfogalmazta a testvéri szocialista országok credóját: „Nemzetiségeink akkor alszanak a legnyugodtabban, amikor az államközi kapcsolatok is felhőtlenek.“ Ez a kulcsmondat. Ennek a jegyében nyelt le a magyar kommunista rendszer - 56 előtt és 56 után egyaránt - mindent, amit például a szlovákiai magyar kisebbség ellen elkövettek, az elhurcolástól a magyar iskolák tömeges bezárásáig, ezért esett neki dühödten a rezsim annak idején Duray Miklósnak, aki bátran feltárta a szlovákiai magyarság valóságos helyzetét. Önkéntelenül is fel-Hetek óta semmi! Csak a gyakori lélegzetkihagyások - az írás hiánya. Több mint harminc éve, hogy ha egyebet nem, de néhány hevenyészett mondatot naponta leírtam, amelyből volt, ami megérett arra, hogy újragondolva és újrafogalmazva valamivé - verssé, prózává - váljék, másik része pedig elillant, semmivé lett - a hétköznapok törvénye szerint. A napoknak megvolt a maguk rendje. Igaz, hogy ez a „rend“ sajátosan tágas volt, belefértek a „kihagyások“ is, amelyek ugyan egy-két pillanatnyi lelkiismeretfurdalást okoztak, de többet alig. Mert a mai nap mulasztása a holnappal kiegyenlítődött. így az egymásbaszakadó időben az átlagteljesítmény - legalábbis annak mennyiségi része - folyamatos volt. Épült valami, amiről gyengébb pillanataimban azt hittem - az ember fiatalon nem csak naív, de hiszékeny és gyarló is -, hogy egy szükebb vagy tágabb közösség számára valami módon fontos lehet. Ez az egykori hit, vagy gyarlóság mára elkopott, elvékonyodott, miként tavasszal a tó jege, s inmerül a kérdés: lehet, hogy a tételnek a fordítottja igaz? Az a lényeg, hogy a magyar kisebbség jogait biztosítsák, az államközi kapcsolatok pedig lesznek, amilyenek lesznek? Erre kézenfekvő ellenérv kínálkozik: ha az államközi kapcsolatok rosszak, akkor keveset tudunk tenni a határon túl élő magyarságért, ami nyilvánvaló, csak a dolog azért nem ennyire egyszerű. Bibó István figyelmeztetését azért idéztem, mert ő az egész térségről szól, és arra figyelmeztet, hogy a sérelmek mindenütt nyíltan és világosan szóba kerülnek. Ha mi manapság jogot formálunk arra, hogy nyíltan feltárjuk annak tarthatatlanságát, hogy a szlovákiai falvakban az anyakönyvvezetők nem hajlandók az újszülöttek magyar keresztnevét bejegyezni, hogy elsorvasztják a magyar iskolákat, akkor ne háborodjunk fel azon, hogy a szlovákok felpanaszolják: a magyar többségű községekben háttérbe szorítják a szlovákokat. Mi bizonyítjuk, hogy igazunk van, ők meg a maguk igazát bizonyítják. Nekik is joguk van hozzá, nekünk is. Pozsony és Budapest vitáit azzal nem lehet elintézni, hogy nálunk demokrácia van, a külpolitika hatpárti, ott pedig egy ránk kígyót-békát kiáltozó nacionalista párt diktál. A román politikai élet szélsőségeit sem lehet a bukaresti kormány nyakába varrni. A magyartöbbsógű erdélyi megyék élére kinevezett román prefektusok esete tanúsítja, hogy a románok nem mondtak le a „homogén nemzetállam“ kényszerképzetéről. Bukarestnek és Pozsonynak - Belgrádról nem beszélve - több rossz beidegződéssel kell megbirkóznia, mint Prágának vagy Budapestnek. De sérelmeik - kivált múltbeliek - nekik is, nekünk is vannak. Viseljük el, ha ők is mondják a magukét. Ami igazán veszélyes, azt úgy hívják: kölcsönösség. Amikor a nemzetiségekkel való bánásmód a külpolitikai fordulatok függvénye. 1955-ben, emlékszünk rá, kifejezetten javult a kapcsolat Bukarest és Budapest között. Ennek eredményeként az idő tájt a nemzeti kisebbségi iskolákban csak akkor kellett románul tanulni, amikor anyanyelvükön már jól írtak és olvastak a gyerekek. 1956 októbere azonban pánikot okozott a román vezetésben. 1958 februárjában Kállai Gyula Marosvásárhelyen kijelentette: külön öröm számára, hogy a szomszédos államok a területükön élő kább látom a cselekvés hiábavalóságát, mint a változtatás valós lehetőségét. De ez más irány, s most nem is erről van szó, bár a kettőt elválasztani alig lehet. Nem lehet, tehát nem is érdemes. Vagy: ki tudja? Persze! A napok rendje! A koránkelő ember tudja, hogy vannak pillanatok, amikor még belenézhet a távoli - vagy közeli? - napba. A hajnal és a reggel csodájába; abba a varázslatba, amely a horizontot is megremegteti - odakint. Aztán - idebent- a növekvő világosságban életre kelnek a holtnak-vélt tárgyak. Helyére kerül a teásbögre, a szék, a könyvespolc, a képek a falon - csupa grafika- s az íróasztal is... Szóval befelé és kifelé egyaránt tágul az a mindenség, amit létezésünk környezeteként élünk meg. És ahogy ráeveztünk a délelőttök lassú hullámverésű víztükrére, megelevenedtek a tegnap félbehagyott mondatok, gondolatok. Ilyenkor valamennyi nemzetiségi kisebbség számára biztosítják a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét! És ekkor már megkezdődött Erdélyben a magyar iskolahálózat felszámolása... 1941 februárjában, a népszámlálás után, a magyarországi nemzetiségek részaránya az ország lakosságának 22,5 százaléka volt. Ekkor a szélsőségesek azt követelték, hogy a magyar művelődéspolitika ne „dédelgesse“ a nemzetiségeket, ne hagyja meg nyelvüket, nemzeti öntudatukat, hanem asszimilálja őket. Természetesen a szomszédban az ott élő magyar lakosságon torolták meg a magyarországi nemzetiségeket ért minden sérelmet. A sérelmek eszkalációja folyt - állapította meg a Magyarok a Kárpát-medencében című remek kötet egyik tanulmánya: „A térség egyetlen országában sem indultak ki abból, hogy a nemzetiségi jogok tiszteletben tartása, érvényesülésük biztosítása a körülményektől függetlenül kötelessége minden államnak.“ És a kommunista [xilitika - határon innen és túl - sem volt semmiben jobb. Csehszlovákiában a 48-ban hatalomra került rendszer híven tartotta magát Benes elnök 1945. októaztán az ember odaült - a pohár kávét maga elé téve - az íróasztalhoz, s tette, amit hite és meggyőződése szerint tennie kellett. Nem volt ez sok, de ha egy arasznyit is előbbre jutott, akkor már az a nap a semminél többet jelentett. Adott egy jó mondatot, amire érdemes volt emlékezni, egy használható metaforát, egy jól összecsengő rímpárt... Valami történt, s úgy történt meg, hogy ami nem volt, az létezővé vált, újramondhatóvá, továbbformálhatóvá. S ennek az egésznek a kiterjedése és ritmusa valamiféle biztonságot adott a holnapi és a holnaputáni újrakezdéshez. Olyan biztonságot, amely elvezetett a személyestől az általánosig - ha úgy tetszik a társadalomig, a közösségig. Hazáig. Mostanra azonban a délelőttök biztonsága veszendővé vált; az általános válságban nincsen megbízható értékrend, nincsenek megvalósítható célok; a szellemi erózió elsodorja a cselekber 28-i nyilatkozatához: „Azok a nemzeti kisebbségek, amelyek nem hajlandók visszatérni saját nemzeti államukba, véglegesen átengedtetnek a másik állam asszimilációjának.“ Ezt az elvet valósította meg az egész „tábor“. A második világháború óta az égvilágon semmi érdemleges nem történt Közép-Kelet- Európában azért, hogy a Párizs környéki békeszerződések azon pontjai is megvalósuljanak, amelyek a nemzetiségek jogainak intézményes tiszteletben tartására kötelezik az Európa térképének átszabásából profitáló országokat. És e tekintetben a mindenkori magyar kormányok sem voltak semmivel jobbak, miközben azzal takaróztak, hogy a nemzetiségek számaránya Magyarországon elenyésző. Ha tehát Bukarest vagy Pozsony azt óhajtja, hogy a magyar kormány erősítse meg: sérthetetlennek tekinti a jelenlegi határokat, akkor ugyanennyi joggal akarjuk mi is azt, hogy a határainkon túl élő magyarok magyarságának, kultúrájának megőrzését, ha nem is feltétlenül területi, de személyi önrendelkezését törvény garantálja. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy a szomszédos országokban is felszakadtak a soha be nem gyógyult sebek, hogy ott is élnek félelmek. Nem szabad sietve rásütni senkire a nacionalista bélyeget, ha biztosítékot kér arra, hogy a történelem kereke nem fog visszafele forogni. A hazugságokból, üres nyilatkozatokból nekik is, nekünk is elegünk van. Érvényes nemzetközi szerződések kellenek, amelyeket ma már van hol számon kérni. vésre való hajlandóságot és szándékot is. Amit mostanság a leggyakrabban hallok az egy-két szó, egy-két kérdés: a mienk?, vagy: a miért? De nem: a miként? és a hogyan? Lehetséges, hogy kiveszett már belőlünk a készség, a belső erő arra, hogy a változások sokszoros újrakezdését valami módon feloldjuk? Hogy az újra és újra ránkszakadó terheket viselve képesek legyünk a megújulásra?! Időnként úgy látom, érzem és tapasztalom, mintha már nem is akarnánk a megújulást. Mintha nagyon elfáradtunk volna az elmúlt hetven esztendő során... Talán ezért és ettől vannak a gyakori lélegzetkihagyások is; a váratlanul érkező szédülések, a semmi felé sodródás ... Meg kéne állítani ezt a forgatagot, ezt a megnevezhetetlen kinti és benti zűrzavart, meg kellene állítani, hogy láthatóvá váljanak az égtájak, hogy újra tájékozódni tudjunk, s hogy megnézhessük, hol vagyunk, s miként vagyunk ... Hogy vagyunk-e még... GÁL SÁNDOR ani bácsi amolyan csodabogárnak számított a családban. A huszas években a semmiből teremtett magának biztos egzisztenciát, először a kisvárosban, ahol született, később pedig Budapesten. A rokonság szerint Amerikában is szép karriert csinálhatott volna üzletemberként, ha pár hónapos ottléte után haza nem űzi a honvágy. De azért itthon is volt mit bőven a tejbe aprítania, mert amibe belefogott, az pénzt fiadzott. Született üzleti zseni volt, agyafúrt, csavaros eszű, kitartó és fáradhatatlan. Én már, persze, nem üzletemberként ismertem, az ötvenes években rég nem volt semmije, vasutasként dolgozott. A roko-Pancserek nők, ismerősök megmosolyogták, mert még akkor is milliós üzletekről álmodott. Űrökké a pénzcsinálás foglalkoztatta, az volt a rögeszméje. Mint fúró-faragó ezermestert, gyakran megkérték, javítson meg ezt-azt. Megjavított mindent, de boldogabb volt a lelke, ha egy ép alkatrészt egy régebbivel cserélhetett ki, és az előbbit jó pénzért rásózhatta valakire. Istenem, ezt tette és teszi minden szerelő - vetheti ellen valaki. Ez igaz, de Jani bácsi akár többéves garanciát is vállalhatott volna, olyan akkurátus, precíz munkát végzett, s az általa beszerelt régi alkatrész jobban működött, mint az új, amelyet üzleti céljaira használt fel. Mert nem is annyira a pénz miatt járt így el, mint inkább azért, hogy ismét alkudozhasson, meggyőzzön, rábeszéljen, mint régen, amikor még nagyban üzletelt. Ezt az ,.alkatrészcserét“ minden skrupulus nélkül a rokonokkal is megtette, akik, ha véletlenül rájöttek a turpisságra, értetlenül csóválták a fejüket:,,Nahát, ez a Jani, még bennünket is képes becsapni, pedig különben milyen jó rokon. “ Valóban jó rokon volt, kedves és segítőkész, de ezekre az apró tranzakciókra egyszerűen szüksége volt. Valami olyasféle volt ez számára, mint zongoraművésznek a napi ujjgyakorlatok. Hiába, az üzleti érzék is velünk született adottság, amely éppúgy fejleszthető, mint a művészi tehetség, és nem jó parlagon hevertetni, mert könnyen berozsdásodhat. Jani bácsi, noha sohasem panaszkodott, nem sírta vissza azt, ami elveszett, valahogy úgy érezhette magát a szocializmusban, mint a széklábfaragásra kárhoztatott Michelangelo Az ember tragédiája falanszterjelenetében. Kár, hogy nem érhette meg a piacgazdaság hazai feltámadását. Habár ki tudja, mit szólna a mai állapotokhoz? A máról holnapra meggazdagodni akaró ,, üzletemberekhez“, a kóklerekhez, svindlerekhez, bóvlispecialistákhoz, akik a szakma kisebbségét alkotó tisztességeseket túlharsogva söpörnek le mindent és mindenkit a piacéról? ó, aki fokozatosan, lépésről-lépésre, szép lassan, de biztosan gyarapodott, és nagyobb művészetnek tartotta megtartani a kuncsaftot, mint jó haszonnal egyszer átvágni, az üzleti élet eme nyüzsgő hordalékát bizonyára azzal a szóval jellemezné, amelyet egy megvető kézlegyintéssel kísérve a kommunistákra szokott volt alkalmazni: ,, Pancserek “. Vojtek Katalin A napok rendje A fenti tábla láttán egyetlen kérdés vetődik fel az emberben: meddig áll még? A tábla egyébként Királyhelmec zászlaját ábrázolja, amely piroszöld-fehér-zöld-piros sávozású, végén háromszög alakú bevágással (Tóth Ferenc felvétele)
