Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-21 / 116. szám
1993. május 21. Napjaink Szabad ÚJSÁG 5 A liberalizmus nem tud mit kezdeni a közösséggel Nem csak nyelvében él a nemzet Nemrég Pozsonyban járt Schöpflin György, a Londonban élő neves politológus, aki a Márai Alapítvány közgyűlésén az őt legintenzívebben foglalkoztató témáról, a liberalizmusról beszélt. Az ott elhangzottak kapcsán készült vele az alábbi beszélgetés. • Egyesek szerint a liberalizmus a jóléti társadalmak luxusa, amelyet a hatalmas gazdasági, szociális és egyéb problémákkal küzdő posztkommunista államok nem tudnak megengedni maguknak.- Ezzel nem értek egyet, ez nagyon primitív felfogása a liberalizmusnak. A liberalizmus ugyanis nagyon sokrétű: a liberalizmus mint gondolkodás, mint ideológia, mint kultúra mind valahol összefonódik. A gazdasági liberalizmus megint más, arról nem is szólva, hogy ezek a kifejezések - legalábbis angolul - annyira elhasználódtak, hogy gyakran az ember nem is tudja, mit jelentenek. Emlékszem például, ’89 előtt egy kommunista politikusról azt írták a nyugati újságírók, hogy liberális. Az újságíró egyszerűen nem tudta, hogy mit írjon róla, rosszat nem akart, inkább valami jót, hát így lett liberális; ennyire nem volt a szónak egyértelműen meghatározható tartalma. Tulajdonképpen a liberális demokrácia mint marginális jelenség kezdte, s nagyon hosszú út vezetett odáig, míg Nyugat-Európában létrejött az a nagyon különleges képződmény, amit demokráciának hívunk. S ennek egyik alapja a liberalizmus, amely voltaképpen azt jelenti, hogy a társadatom az egyénre, az individuumra helyezi a hangsúlyt. Ezt vissza lehet vezetni egyrészt a nyugati kereszténységre, másrészt arra a felfogásra, miszerint az államnak az a szerepe, az a feladata, hogy az egyénnek megadja mindazokat a lehetőségeket, amelyek révén boldogulhat. Tehát nem zárja ki teljesen a kollektív gondolkodást, de elismerem, a liberalizmus egyik fő problémája, hogy nem tud mit kezdeni a közösséggel. Eleve abból indul ki ugyanis, hogy az emberek szabadon cselekedhetnek, és ha a szabadságukat korlátozni akarják, arra a liberálisnak nincs válasza. Ha az ember elolvassa John Stuart Millt, aki az angol liberalizmus egyik atyja volt, látja, hogy ő is teljesen tanácstalanul áll szemben ezzel a problémával. Megpróbálom ezt lefordítani a posztkommunista világ kontextusára. Nagyon tetszett nekem az a felosztás, amelyet a magyar Teliér Gyula alkalmazott tavaly ősszel megjelentetett tanulmányában. Szerinte van egy hagyományos, egy liberális és egy kommunista társadalom (én az utóbbit inkább etatista társadalomnak nevezném). A hagyományos társadalom az, amely még mindig benne él a premodern gondolkodás mai nyúlványaiban; a hagyományos közösségek már felbomlottak, de azért azok az értékek, amelyek életben tartották és mindig újratermelték, tovább élnek, mert ezeket nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Paraszti gondolkodás, befelé nézés, szűklátókörűség és negatív egalitarizmus jellemzik: elvben mindenki egyenlő, s ha valakinek jobban megy a sora, csak azért, mert az illető gazember. A teljesítmény elvét elvetik, mint bűnt. (Szándékosan használom ezt a vallási kategóriát.) Utána következik a liberális társadalom, ahol az emberek igenis érzik, hogy saját egyéniségükön keresztül tudnak boldogulni gazdaságilag, politikailag, kulturálisan, stb.; ezek komoly pillérei a liberalizmusnak. A harmadik a kommunista, illetve etatista társadalom, amelyet a kommunizmus hozott létre. Mert a kommunizmus alaposan megváltoztatta az államokat; az a Magyarország, az a Szlovákia, amely 1945-ben létezett, teljesen eltűnt. Ezt a kommunizmus érte el és ezt nem lehet visszacsinálni. Tehát az a fajta konzervativizmus, amely visszatekint a 30-as évekre, ostobaság. A kommunizmus által létrehozott etatista társadalom függ az államtól. Az emberek, ha nem akarnak visszatérni a premodem társadalomba, mert szeretik a televíziót és a modern fogyasztási cikkeket, elfogadják a hierarchiát és gyengének érzik magukat ahhoz, hogy esetleg önálló vállalkozókként dolgozzanak. Ez szerintem erősebb Szlovákiában, mint Magyarországon és még erősebb Romániában. Érdekes módon nem olyan erős Lengyelországban. Azt hiszem - s ezzel a véleményemmel egyszemélyes kisebbségben vagyok hogy ez az etatista társadalom sokkal erősebb Csehországban, mint bárki gondolná. Ott ugyanis már 1914 előtt kialakult egy (Prikler László felvétele) nagyon autoriter, nagyon hagyományos, állandó függőségben lévő munkásosztály, amely megmaradt és a kommunizmus erre alapozott. • Van esélye a liberalizmusnak a posztkommunista országokban?- A liberális értékeket a liberális társadalom képviseli elsősorban, és ha az etatista társadalom elfogadja úgy-ahogy a modernséget, akkor szerintem a kettő között létre lehet hozni egyfajta szövetséget, s ezáltal valamennyire biztosítani lehet a demokrácia működését. A liberalizmusnak tehát van valami talaja, de gyenge, s a probléma az, hogy a Nyugat, amelynek az lenne a feladata, hogy támogassa szövetségeseit, annyira el van foglalva a saját gondjaival, hogy erre nincs ideje, jobban szólva, hiányzik a megfelelő politikai akarat. Pedig ha a problémák hosszú ideig tartanak, bestabilizálódhat az egész térség és akkor tulajdonképpen egész Európa vereséget szenved, azáltal, hogy a ’89 után létrejött demokráciákból újból autoriter rendszerek jönnek létre. • Előadásában azt mondta, hogy nem fizetődik ki asszimitátornak lenni. Ezt a kisebbséghez tartozók tudják, de vajon miért nem jön rá a többség?- Ez inkább szociálpszichológiai probléma, mint politológiai. Azt hiszem, azért tud nagyon nehezen rájönni a többség, mivel el sem tudja képzelni a másság legitimitását. Tehát azt, hogy a saját országában, ahol amúgy is elég rosszul érzi magát, idegenek élnek, akik más nyelven beszélnek, s ráadásul követelődznek is. Ez nem szlovák különlegesség, a magyarok is így gondolkoznak Magyarországon a bevándorló színes bőrűekkel és a cigányokkal szemben. A másság elfogadása mindenütt problémákat okoz. • „ Nyelvében él a nemzet; ez igaz, de csapda is lehet ez a nyelv" - mondta előadásában. Itt konkrétan a kisebbség nyelvére célzott?- Nem, én ezt általában gondoltam. Azt tartom, hogy a nemzeti nyelv működhet csapdaként is. Mivel ha mindent áthat az etnikai gondolat, az egész élet etnicizálódik, akkor a nyelv, amely tulajdonképpen a nemzeti gondolat hordozója, a legintimebb körülmények között is áthatja az emberi kapcsolatokat. Az emberek nem tudnak megszabadulni attól a kölönctől, amelyet ez a nagyon erősen hangsúlyozott nemzeti eszme jelent. Egyes fogalmak nem is születhetnek meg, mert ezt az erős etnicitásban való gondolkodás kizárja. Ez emlékeztet a marxista-leninista nyelvezetre, amely mindent megtett azért, hogy a saját nyelvére fordítsa le az életet, ami nem sikerült. Itt az a probléma, hogy a nemzeti nyelvnek nagyobb az esélye arra, hogy behálózza az egész társadalmat. Ez nem jelenti azt, hogy az emberek még az utcán is magasztos, Csurka-tipusú frázisokban fognak beszélni, de fennáll a veszély, hogy mihelyst komolyabb politikai kérdésekről kell nyilatkozniuk, ezen a nyelven fognak beszélni. Ezért mondtam, hogy a Széchenyi-féle „Nyelvében él a nemzet” eleve félrevezető, mert nem csak a nyelvében él, hanem sokminden másban is. • Pedig azt hiszem, ez a mondás a kisebbségekre hatványozottan érvényes. ^Érvényes, de azért ott sem ilyen egyszerű. Tudok erre mondani egy példát: Angliában él egy számottevő ír kisebbség, amelynek tagjai angolul beszélnek. Ennek ellenére íreknek tekintik magukat, s a legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket, hogy angol az anyanyelvűk. Tudom, hogy furcsán hangzik, és nem tételezem fel, hogy ez bekövetkezne, de el tudom képzelni, hogy 300 év múlva Szlovákiában lesz egy szlovákul beszélő magyar kisebbség. Tegyük fel, hogy a szlovákoknak sikerül beolvasztani a magyarokat, de ez a szlovák többségnek fog ártani. Mert akkor kénytelen lesz szembenézni azzal a kérdéssel, hogy hányféleképpen lehet szlovák az ember? Mert ugyanez a probléma megvan Magyarországon is, például a magyarországi németekkel, svábokkal, akik azt mondják, magyarok vagyunk, de nem egészen úgy, mint a tiszántúli reformátusok. Itt a sokrétűségről van szó. Ha a társadalom elfogadja, hogy igenis, ez is magyar, az is magyar, ez is szlovák, az is szlovák, akkor már nincs probléma. Igaz, ha idáig eljut, akkor a kisebbséget is elfogadja. Még nem tartunk ott. Olyan állapotokat kell létrehozni, hogy mindenki jól érezze magát, és ne zavarja különösebben a másság. Példaként említhetném Helsinkit. Ott senkit sem zavarnak a kétnyelvű feliratok. • A túlfűtött nacionalisták is utazgatnak, ők is látják ezt, mégsem hajlandók elfogadni.- Ez a generáció nem is fogja tudni, a következő talán inkább. Mert ez azért egy dinamikus folyamat. Ezzel kapcsolatban lenne egy nem egészen frivol javaslatom: Szlovákiában az angolt kellene kinyilvánítani hivatalos nyelvként. • Volt egy oktatásügyi miniszterünk, Ladislav Kovác, aki már javasolt valami hasonlót.- Nagyon jó. Az angol egy semleges nyelv, nem zavarja sem a többséget, sem a kisebbséget. VOJTEK KATALIN Mikor lesznek egyenrangú partnerek? Kétségbe vonják missziójukat . .............................................................-...............................................................................................................................................................................~.......................................................................................................................—wjw'«aa*aaaaí»aaaaaaaaaaaaaa^a^vww^.w^^v^a-.va-.v^ A politikai szószék mellől nehéz, ám egyesek nem is akarják észrevenni a honatyák által képviselt emberek súlyosbodó megélhetési gondjait. Az egyetemet végzett fiatalok esetenként meg sem próbálkoznak végzettségüknek megfelelő munkát találni, hiszen látják, idősebb kollégáik vendéglőt vagy éppen ruhaboltot nyitnak, de a frissen érettségizett fiatalok szülei sem tudnak igazán örülni gyermekük tanulmányi eredményeinek. A magasröptű gondolatok helyett sokkal inkább az érdekli az embereket, hogy valamennyi számla kifizetése után vajon mennyi kosztpónz marad, mást már nem is említve. Ez a társadalmi folyamat a felszínre lökte azoknak az embereknek a kezdeményezéséből született jótékonysági mozgalmakat, amelyek nem tudnak szemet hunyni a tiszteletet nélkülöző megöregedés, a szociális igazságtalanság felett. Ilyen jellegű mozgalmak nem csupán a fővárosban jöttek létre. A Szlovákiai Misszionárius Mozgatom központja például Besztercebányán található. Vezetőjével, Jozef Dudáásal a Humanita - a jótékonysági szekció havilapja - szerkesztője beszélgetett. A mozgalomnak Szlovákia-szerte 183 klubja és csaknem kétezer tagja van. Önkénteseik mozgássérült fiatalokat, magukra maradt idős embereket ápolnak, a gyógyszerhiányt saját szállítmányaikkal enyhítik. A cikk szerzője Helena Kovarová elmondta lapunknak, hogy a közép-szlovákiai mozgalom csupán egy azon - pillanatnyilag - százegy humanitárius szervezet közül, amelyeket a Szlovákiai Humanitáris Szövetség egyesit. A Csehszlovák Humanitárius Együttműködés szlovákiai kamarájából annak megszűnésekor, 1992. március 2-án alakult meg a szövetség, amelyben közel 650 ezer szlovákiai lakos tevékenykedik. Egyoldalú kezdeményezés A jótékonysági alapok, karitatív intézmények létrehozásával végre alkatom nyílt a mindeddig tabuként kezelt területek társadalmi felemelésére. Éppen ezért meglepő, hogy az állami szervek mégsem tekintik őket méltó partnereknek. Ha ez nem így lenne, a Szlovákiai Humanitárius Szövetség által egyesített önkéntes szervezetek nem botlanának mindenkor újabb adókorlátokba. A szövetség a humanitárius együttműködési alapból - amelyet az állampolgárok ajándékai képeznek - azokon kívánnak segíteni, akiket mindeddig senki sem támogatott. A baj ott kezdődik, hogy vállalkozóként tartják őket nyilván, bár tevékenységükből nem származik bevétel. A segítségnyújtásképpen vásárolt áruk után viszont nekik is fizetni kell a hozzáadottérték-adót, alkalmazottaiknak a Nemzeti Biztosítót és bérleti díjat az általuk használt épületekért. Ha külőföldről érkeznek számukra ajándékcsomagok, komoly megterhelést jelent nekik a vám és a hozzáadottérték-adó kifizetése. Csupán abban reménykedhetnek, hogy megfelelő törvény létrehozásával az állam végre egyenértékű partnerekként kezeli majd őket, ahogy az valamennyi fejlett államban már évek óta természetes. Amerikában minden más Az Amerikai Egyesült Államok Karitatív Szektora számos, egy mondattal nehezen definiálható intézményt egyesít, amelyeket létrejöttük célja határoz meg: a hátrányos helyzetűek életkörülményeit szeretnék megváltoztatni. A karitatív intézmények függetlenítették magukat a szövetségi bevételi adórendszertől, ám sok esetben nem kötelesek fizetni az állami, illetve helyi adót, valamint a kereskedelmi-. és vagyonadót sem. Adókedvezményük azzal magyarázható, hogy a felettük védnökséget vállaló szervezetek is levonhatják adóalapjukból az ó rendelkezésükre bocsátott összeget. Az Egyesült Államokban a legújabb adatok szerint 873 ezer karitativ jellegű intézmény működik, közülük is a legtöbb Kaliforniában található, és a felnőtt lakosság csaknem fele foglalkozik szabadidejében jótékonysági célú tevékenységgel. Hogy összehasonlíthassuk a hazánkban, illetve az Egyesült Államokban működő karitatív intézményrendszer anyagi forrásait, ismernünk kell az amerikai karitativ szektor költségvetését: bevételeik 37 százaléka a tagdíjból, 28 százaléka juttatásból és ajándékokból, 27 százaléka a kormány támogatásából, 5 százaléka a beruházásokból, illetve 3 százaléka kereskedelmi tevékenységből származik. Nem gyakorolhatnak nyomást a kormányra A Jótékonysági Szervezetek Londoni Nemzeti Szövetsége különböző karitatív jellegű intézményeket tart számon. Az angol törvényhozásban nem definiálták a jótékonyságot, sőt az ilyen intézmények jellemzése csakúgy, mint az Egyesült Államokban, nem mindig azonos. Megkülönböztetnek védnökségeket (kis számú közösségek esetében), továbbá egyleteket, amelyek nem jogi személyek, valamint korlátolt felelősségű társaságokat, amelyek már jogi szubjektumként működnek és jótékonysági alappal rendelkeznek. A különböző tevékenységek kifejtésével idővel elnyerhetik a jótékonysági státust, és az ezzel járó adókedvezményt. A szervezetek ellenben nem gyakorolhatnak nyomást a kormányra, ám megfelelő tájékoztatással és érvekkel befolyásolhatják annak döntéseit. A szegénység szociális, gazdasági és politikai vonatkozásait mégsem szabad kifogásolniuk - politikai és adminisztratív változásokat követelve. Nem bírálhatják továbbá a társadalmi igazságtalanság gazdasági, politikai vonatkozásait sem. Az 1982- ben felújított angol jótékonysági törvény értelmében bővítették a karitatív jellegű tevékenységek skáláját, külön hangsúlyt •helyezve többek között a faji harmónia megteremtésére. Megmaradnak? Szlovákiában különféle indíttatásból létrehozott jótékonysági intézmények „aktívan tüntetnek” a rosszabbodó társadalmi körülmények ellen, és újabbak kérik a bejegyeztetésüket. A legfiatalabbak közé tartozik a Prometheus társaság, a Családok és nők alapítványa, az SOS fegyverkezési-válságközpont, a „Lézerek az egészségért" alapítvány, a DANUBIUS-emberek fejlődési központja, a FILIA-kábítószer megelőzéssel foglalkozó alapítvány és még sorolhatnánk. Az egyes területekre összpontosító jótékonysági intézmények, alapítványok, több választási lehetőséget nyújtanak a rászorulóknak, hiszen így egyenesen, az ő problémájukat ismerő, annak megoldását szorgalmazó emberekkel veheti fel a kapcsolatot. Az alábbiakban említett, illetve a fel nem sorolt humanitárius szervezeteket folyamatosan bemutatjuk majd lapunkban. Mindeddig hiányzó, értékteremtő munkájukról és a körülményekről, amelyek között dolgoznak, már nem hallgathatunk tovább. SZÁZ ILDIKÓ
