Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-20 / 115. szám
iL <2 t vO U&ffa C =• ZL J fa fa ^%‘PT-'-' “***~***'ri~-fa fanfa fa il-nt/ fa-fal«» atf»K(e. mh H oh X / > 4 Sábád ÚJSÁG Kultúra 1993. május 20. Kinek kellenek kentaurok? tmmmmmmmmmmmmmmmm Furcsa időket élünk. Miközben az oktatásügy pénztelenségből és koncepcióhiányból takadó általános mizériája közbeszéd tárgya, kiderül, hogy a magyar iskolák „alternativizálására“ azért lesz pénz és kiötlői hite szerint koncepció is. A terv a kemény diktatúra idején kétszer is kudarcba fulladt, ezért most körültekintőbben fogtak hozzá végrehajtásához. Jelenleg épp a talajt készítik elő, elsősorban a sajtó útján. A szlovák lapok tele vannak a magyar iskolák színvonalát megkérdőjelező cikkekkel. Sajnos, már a hazai magyar sajtóban is megjelentek olyan írások, amelyek megerősíteni látszanak azt az állítást, miszerint a szlovákiai magyar iskolák színvonala nem üti meg a szlovák iskolákét. Mondom, furcsa időket élünk, mert ugyanaz a magyar újság, amely korábban arra buzdította a magyar szülőket, hogy magyar iskolába járassák gyerekeiket, most helyet ad az ellenpropagandának is. Megszólaltatja az érsekújvári egészségügyi szakközépiskola igazgatónőjét, aki sommásan lesújtó véleményt mond a magyar iskolákból kikerült gyerekek tudásszintjéről. A cikk végére odabigygyesztett utóirat ugyan arról értesít, hogy csodák csodája, a magyar gyerekek ezúttal derekasan megállták a helyüket, ragyogóan szerepeltek a felvételi vizsgán, az azonban már nem biztos, hogy ez marad meg az olvasóban. Az annál inkább, hogy az igazgatónő olyannyira rossznak tartja a helyi magyar iskola színvonalát, hogy szlovák iskolába íratta be mindkét gyerekét, s azok - de ez már, ugyebár, nem csodák csodája, hanem inkább a reklám helye - minden nehézség nélkül felvételt nyertek a főiskolára, el is végezték azt, és boldogulnak, míg meg nem halnak. Az igazgatónő még azt is elárulta, hogy ő magyar. Mitől? Kérdem én, de azt hiszem, erre maga az igazgatónő sem tudna nagyon válaszolni, esetleg csak egy skizofréniában és egyéb meghasonlottságokban jártas szakember. Egy lelkiismeretes és minden nemzeti elfogultságtól mentes gyermekpszichológus pedig még azt is el tudná magyarázni a rendkívül magabiztosan nyilatkozgató igazgatónőnek, hogy noha magát még magyarnak vallja, mindent megtett azért, hogy a gyerekei már ne így tegyenek, az unokáiról már nem is szólva. Arról sem szólva, hogy az ő gyerekei azok, akik kivételként erősítik a szabályt, mivel (s ennek leginkább a falun - ahol mindenki mindenkit ismer - élő pedagógusok a megmondhatói) a magyar iskolát végzett diákok nagyobb számban kerülnek be a főiskolára és végzik el azt, mint a szlovák iskolát végzett magyar nemzetiségűek. Erről, persze, hallgatnak a statisztikák, mert, ahogy ezt egy sajtótájékoztató alkalmával Kucera oktatásügyi miniszter úr volt szíves közölni velem, egy ilyen felmérés diszkrimináció lenne. (Hogy kire nézve, azt nem árulta el, mint ahogy azt sem, hogy a hecckampányt, amely kizárólag a magyar iskolák ellen irányul, vajon minek nevezné? Kitüntetésnek?) Mindenesetre, ha Pista bácsi és Mari néni elolvassa az igazgatónő nyilatkozatát, elmélázik egy kicsit, aztán odaszól a menyecskének: „Mégis csak írassátok be Pistikét a szlovák iskolába, hadd legyen jövője a gyereknek!“ Mert akárhogy is vesszük, a cikk ezt a konklúziót sugallja, ha leegyszerűsítjük a dolgokat. Márpedig az emberek többsége erre ugyancsak hajlamos. Brogyányi Judit Protekció nélkül (Új Szó, május 11.) cimű cikke rendkívül felületes, csakis a külső tüneteket láttató, álobjektív megközelítésmódjával, kedvezőtlen színben következetesen mindig ugyanazt a félt feltüntető egyoldalúságával a jelenlegi helyzetben többet árt, mint használ. Nem elriasztani kell a magyar iskolától, mert ezt kéretlenül is megteszik helyettünk mások, nem is kis sikerrel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy iskoláink táján minden rendben van, és bíráló szó ne illesse őket. De ne egy 15 éves, oktondi bakfis (Győri Attila: Egy diáklány, aki „külföldiül“ tanul, Heti Ifi, május 13.) vagy egy döntéseit mindenáron igazolni kívánó igazgatónő szájából. Mert vegyük csak a magyar iskolák ellen leggyakrabban hangoztatott érvet, a gyerekek hiányos szlováktudását. Mikor készült egy mélyraható szakmai elemzés ennek okairól? Mikor mutatott rá egy megbízható, nem nacionalista beállítottságú szakembergárda alapos elemzőmunka után arra, hogy a magyar iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás Achilles-sarkának, a módszertannak hol vannak a hibái és hogyan lehet azokat kiküszöbölni? Az alternatív iskolák mellett kardoskodó oktatásügyi minisztérium mikor adta tanújelét annak, hogy ezen a problémán valóban segíteni kíván: mikor konzultált nyelvészekkel, pedagógusokkal, módszertani szakemberekkel, pszichológusokkal, mikor tanulmányozta át a leghatékonyabb külföldi nyelvoktatási módszereket, s igyekezett azokat a hazai magyar iskolák gyakorlatába átültetni? Mert ha azt gondolja, hogy az alternatívnak becézett kentauriskolákkal egycsapásra megoldja a problémát, hatalmasat téved. Nyelvi skizofréneket kap majd ezen iskolák végzett növendékeinek személyében, akik nem tudnak rendesen se így, se úgy, s ez óhatatlanul Nézőtéri napló, 1081-a gondolkodásukra, problémamegoldó készségükre is rányomja bélyegét. A szlovák nyelvoktatás színvonalának javulásához egyetlen út vezet - módszertanának megváltoztatása. Ez az egész probléma alfája és ómegája, s aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, nehezen hiteti el, hogy nem az asszimilációs, hanem a javító szándék vezérli. Tudja ezt a minisztérium is, de azzal takaródzik, hogy a színvonaljavításnak ez a módja rendkívül idő-, munka- és költségigényes. Megnyugtathatjuk, hogy csak egyszer fog fájni, míg el nem készül, ám az eredmény megéri az invesztíciót, mert hatványozott és tartós lesz. Mert ne mondja senki, hogy másik út, a magyar iskolák „alternatívvá“ tétele egyetlen fillérbe se fog kerülni. Persze, annak az eredménye is hatványozott és tartós lesz, csak éppen negatív előjellel. És ennek, ugye, a mi gyerekeink isszák meg a levét. Mert azt azért - egy belső használatra készült, tehát nem kívülállóknak, s főleg nem az érintetteknek szánt anyagában - maga a minisztérium is elismeri, hogy“ ... a mi feltételeink között mindeddig nem vizsgálták és a pedagógiai gyakorlat sem igazolta az olyan fontos kérdéseket, mint pl. a kétnyelvű oktatás hatása a tanuló általános mentális fejlődésére, a kétnyelvű oktatás lehetséges és célszerű mértéke, aránya, a gyermek optimális kora a két nyelven szerzett ismeretek befogadására és feldolgozására. Nem eléggé tisztázott, hogy a társadalom- vagy a természettudományi tantárgyakat alkalmasabb-e az iskola oktatási nyelvétől eltérő nyelven oktatni.“ Ezek után felmerül a kérdés: micsoda pedagógus, szakember és egyáltalán, micsoda ember az, aki egy ilyen súlyos beismerés után és ellenére szándékszik kísérleti nyulakként felhasználni a magyar gyerekeket? Arról nem is szólva, hogy rengeteg - nemcsak szomszédos - ország gyakorlatából tudjuk, hova vezet az ilyen kentauriskola? S persze, arról sem szólva, hogy egyáltalán mitől lesz „alternatív“ az, amit fentről oktrojálnak ránk, minden ellenkezésünk dacára? Kucera miniszter úr előtt is bizonyára ismert az a meghatározás, miszerint egy adott társadalomban a szabadság egyik fő mércéje az, hogy mennyi alternatíva közül választhatnak tagjai. Ha ő mégis ezt nevezi alternatívának, lelke rajta, de mi köszönjük, nem kérünk belőle. És jó lenne, ha a magyar pártok képviselői is mielőbb észbe kapnának, és nem a kereszt-, utca- és helységnevek magyar nyelvű használatát jelölnék meg nemzetközi fórumokon a szlovákiai magyar kisebbség legégetőbb problémájaként. Mivel könnyen megtörténhet, hogy a kentauriskolákból kikerült generáció már akkor sem tart rájuk igényt, ha aranyozott papírra, táblára írnák őket. / , VOJTEK KATALIN •iÚ.L _-fiT. *i) l Járják az országot A nyitrai magyar hallgatók előadóest-sorozatából A szlovákiai magyar sajtó időszakosan foglalkozik a Nyitrai Pedagógiai Főiskola sorsával. Az elmúlt időszakban írtunk a magyar tagozat helyzetéről, a magyar jelentkezők számáról és a felvételikről, a Nyitrai Egyetem körüli bonyodalmakról, a leendő komáromi Jókai Mór Egyetem létrehozásának fontosságáról, a Nemzetiségi Kultúrák Karának létrejöttéről stb. Nagyon keveset foglalkoztunk azonban az egyik legfontosabbal, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar hallgatóinak egyértelműen felmutatható szakmai eredményeivel, tehát az ottani magyar tanárok munkájának gyümölcsével. Ez a kérdéskör azért is létfontosságú, mert nem lehet közömbös számunkra, milyen szakmai tudással, felkészültséggel bocsátja útjukra az intézet a leendő magyar pedagógusokat. A főiskola Zenei Nevelés Tanszéke magyar szekciójának pedagógusai már évek óta nagy gondot fordítanak a hallgatók foglalkozásokon kívüli tevékenységére. Itt említem meg dr. Szakáll Katalin tanárnő nevét, aki a Zenei Nevelés Tanszékén évek hosszú során tevékenykedett és tevékenykedik ma is annak érdekében, hogy a magyar hallgatók - zenei téren - a lehető legmagasabb szakmai tudásra tegyenek szert. Az utóbbi három évben a zene szakos magyar hallgatók főiskolán kívüli szakmai, és kulturális tevékenysége magas nívót ért el. Ez mindenekelőtt Csehi Ágotának, a Zenei Nevelés Tanszék magyar szekciója pedagógusának köszönhető, aki fiatal tanárként, aránylag rövid idő alatt, jelentős szakmaipedagógia eredményeket ért el a magyar hallgatók főiskolán belüli és kívüli nevelésében. Ö nem elégedett meg csupán a tananyagban előírt követelmények teljesítésével, néha kétségtelen, hogy a főiskolán belüli eredményes munka az alapja a foglalkozásokon kívüli tevékenységnek. Csehi Ágota tevékenységének jelentősége leginkább abban rejlik, hogy rendszeresen szerepelteti a magyar hallgatókat a közönség előtt. Számos iskolai hangversenyt rendezett a hallgatók közreműF:! ésével, és 1991 tavaszán megalakította a Zenei Nevelés Tanszék magyar kamarazenekarát, amelynek fellépései új színnel gazdagították a nyitrai zenei életet. A hangversenyekbe a kezdetektől fogva bekapcsolódtak ‘a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék (ma: Hungarisztika Tanszék) diákjai, akik szavalataikkal tették gazdagabbá a műsort. Az előadások aktív résztvevője volt a Zenei Nevelés Tanszék magyar vegyes kórusa, Simek Viktor M-tanár úr vezetésével. A kamarakórus, a kamarazenekar, a vegyes kar, a szólisták és a szavalók műfaji és dramaturgiai ötvözete adta az ötletet egy egész estét betöltő, zenés-irodalmi összeállításhoz, amely a nyitrai közönség körében szép sikert aratott. A műsort a komáromi Duna Menti Múzeumban is előadták, teltház előtt, s ezzel kezdetét vette egy országos előadás-sorozat. Az előadás szereplői meghívást kaptak Nagymegyerre, Dunaszerdahelyre, Lévára és legutóbb ismét Komáromba. A szóban forgó zenés-irodalmi műsorban az elsőévestől az ötödéves hallgatóig minden évfolyam képviselteti magát. Az előadás egyes zenei blokkjai is sokoldalú összeállításról tanúskodnak, hiszen a hangszerszólók között van zongora, gitár, hegedű, citera, fuvola, de felcsendül szólóének és kórus egyaránt. Minden előadáson részt vesz a Zenei Nevelés Tanszék magyar vegyes kórusa, amelynek vezetését Józsa Mónika tanárnő vette át. Itt említem meg a magyar kamarakórust, amelyet Orsovich Ivett negyedéves hallgató vezet, és amely leginkább néger spirituálékat ad elő. A szólistáktól Kodály Zoltán, Bartók Béla, Antonin Dvorák, Friderick Chopin, Ludwig van Beethoven, Johan Sebastian Bach, Liszt Ferenc, Camille Saint-Saens, Szergej Prokofjev, Isaac Albeniz, Regnart müvei csendülnek fel, de nem maradhatnak ki a repertoárból a magyar népdal- és műdalfeldolgozások sem. A Hungarisztika Tanszék hallgatói Petőfi Sándor, Faludy György, Gál Sándor verseit szavalják. A nyitrai magyar főiskolai hallgatók ezzel az előadóest-sorozattal bebizonyították, hogy tehetséges muzsikus- és pedagógus-utánpótlásra van kilátás az elkövetkező években, mégha kevesen vannak is. Ilyenkor, a nyári szemeszter végén, a pedagógusok és a diákok többsége felmérést végez, s egy pillanatra visszatekint az eredményekre, kudarcokra. Úgy érzem, hogy a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Zenei Nevelés Tanszékének magyar szekciója eredményes munkát végzett, s a zenés-irodalmi előadás a pozsonyi magyar nagykövetség közvetítésével meghívást kapott a pozsonyi Magyar Kulturális Központba is. Nagyon hasznos lenne, ha több magyarlakta város meghívná a nyitrai magyar hallgatókat vendégszereplés céljából. Meggyőződésem, hogy a közönség értékes művészi élményben részesülne, s a magyar diákok bemutatkozhatnának a magyarlakta vidékeken. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk értük! TARICS PÉTER w .} ú Si Tíz év színházi írásaiból válogatta Dusza István azt a mindenképpen hiánypótlónak minősüló kiadványt, amely még tavaly jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A könyv hátsó borítóján maga a szerző nevezi „zsurnálkritika-füzérnek“ ezeket a naplóvá szerkesztett színikritikákat, illetve színházi jegyzeteket, amelyek az egykori Magyar Területi Színház, ma Jókai Színház egyes produkcióiról alkotott véleménye mellett néhány más színházi írással együtt egyedüli könyvbe szerkesztett dokumentumai a szlovákiai magyar hivatásos színházkultúrának. S hogy a könyvről alig jelent meg bármilyen hazai magyar (és nem magyar) sajtótermékben is valami, az nem magát a kiadványt minősíti, inkább azt a figyelmet, amellyel színházkultúránk iránt zsurnalisztikánk viseltetik. Mert mi a helyzet? Az, hogy egy-egy bemutató után megjelenik néhány - jobbára jegyzetértékű - „iromány“ a regionális és szlovákiai „hatáskörű“ sajtóban, és ezzel befejeződött. A Magyarországon megjelenő színházi lapok idevonatkozó írásait néhány, ezzel a művészettel foglalkozó egyénen kívül szinte senki sem olvassa nálunk. A színház közönsége pedig természetesen ebből a régióból való. A színikritika célja-haszna pedig - egyebek mellett - az is, hogy esztétikai értékrendre „tanítsa" a színházba járókat. Akár azáltal is, hogy konfrontálhat az olvasó-színházlátogató az újságban megjelenő kritikával. Ez persze csak abban az esetben jöhet létre, ha a színikritika maga olyan, amivel „társalogni" lehet, véleményt cserélni... Mire volt jó ez a kitérő? Arra, hogy most már azt is kimondjam: Dusza színházi írásai ilyenek. Szerencsére. Néha picit akadémikusán okoskodóak, néha érzelmektől fütöttek, igaz, de mindig elég okosak ahhoz, hogy a színháznézö egy kötetben olvassa újra, pörgethesse vissza az Írások prizmáján át saját korábbi színházi tapasztalatait. Más lehetőség tulajdonl xO o Dusza £ Q.O István t ÖT = ej. sQ) PTM | 00 xQ> * x<D £ >za István ézőt W&B á 2 P ■ fast ( képpen nem is kínálkozik, hiszen a színház ilyen művészet: este 7-töl 10-ig él - azután már csak az emléke ... Az emlékek pedig múlandóak. Igaz, az elmúlt tíz év jelentős számú bemutatójáról - a Nézőtéri napló szerzőjével együtt- magam is elmondhatom: semmi baj, ha múlandó... Ám ezek között is akadnak valódi értékek. Meg aztán - valljuk meg őszintén -, évek távlatából másképpen működik bennünk a megszépítő emlékezet. Ott ültünk a nézőtéren. Tapsoltunk. Gratuláltunk vagy nem gratuláltunk.. . Végül is hetvenegy (!) színházi előadás és további huszonkét egyéb színházi irás között mindenki találkozik valamilyen „személyes“ színházi emlékkel. Ennyit pedig mindenki megérdemel: a színház, a színészek és a nézőolvasók egyaránt. Na és - nem utolsósorban- a szerző is, aki gyakorló újságíróként szakadatlan színházfigyelóból színházértövé képezte magát. KISS PÉNTEK JÓZSEF Dusza István könyvéről (Jut eszembe)...
