Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-14 / 86. szám

4 Szabad ÚJSÁG Csallóköztől a Bodrogközig 1993. április 14.

GYÖKEREK

Úgy élünk, mint az égi madár

Az udvar négyszögében gyerekek játszanak. Az előtérben pici nyári konyha. A kertre nyiló képet teljesen elfoglalja a hatalmas csürépület.- Kónyár János bácsit keresem - szólok oda a nebulóknak.- A dédnagyapó a kiskonyhában üldögél a dédnagymamival együtt - kapom a pontos útbaigazítást, amelyből a szerteágazó családfára is következtethetek.

A kopogtatásra „tessék" a válasz. A melegséget sugárzó tűzhely anellett egy faragott karos lócán üldögél a két, munkában megfáradt ember. Ilon néni, ölébe ejtett, imára kulcsolt kézzel, János bácsi pedig görbebotjára támaszkodva hallgatja a délután ezüst csendjét, és a falióra ketyegését. Rövid bemutatkozásom után én is kapok egy házi készítésű hokedlit, melyet velük szemben helyezek el, s megkezdjük sorsuk gyökereinek feltárását.- Ennek az embernek nem volt szerencséje soha - sóhajtja a bevezetést a 86 éves Ilon néni.- Se szemem, se kezem, se lábam. Látom, óhajtanám is a munkát, de már nem birom. Itt ülök naphosszat, ezen az öreg lócán. Vállamon 89 esztendővel araszolgatok a sir felé - panaszolja a tehetetlenség fájdalmával János bácsi.

Amíg a hátuk mögötti falon függő hímzett házi áldást betüzgetem, János bácsi a padlóhoz toppantja görbebotját, jelezvén, hogy készen áll a hosszú utazásra, a mögötte felgyülemlett idörengeteg bebarangolására.- Szigorú, de jóságos szüleim voltak. Őszintén szerettük és megértettük egymást. Már tízéves koromban bánni tudtam a kaszával, kapával. Kilenc hold földön gazdálkodtunk Apám minduntalan csak annyit mondott: „Gyere fiam!“, s én követtem őt, mint az öt gyermek legidősebbike...

A zempléni határ híres határ volt. A vásárra jövök nem győzték csodálni és dicsérni azt a bőséges és példás munkavégzést, ami az itteni földeket és gazdáikat jellemezte. Akkor még nem volt ismeretes a vegyszer, ezért a gabonavetésből egy szúróvassal kellett kiirtanunk a gyomot. „Aztán szúrd ki rendesen, mert ha megmarad, igen rossz lesz a markot szedni" - hangzott apám intelme. A cséplést akkoriban a mezőn, egy egyenes és keményre döngölt földterületen végeztük el, amiben a hegyekből érkező tótok voltak a segítségünkre. A rozs szalmájából aztán kötelet készítettünk a következő év termésének a felkötésére, mintegy ezer-ezerötszáz kévére valót.

Az én időmben annyira becsülte a nép a föld javait, hogy még egy elhullajtott kalászért is lehajoltunk. A szénásszekeret is gyalog kísértük hazáig, hogy a faágakkal leszorított rakomány hiánytalanul hazaérjen. Kévehordás idején pedig ponyvát kötöttünk a szekérderékba.

Így dolgozgattunk, amikor tizennégy éves koromban meghalt az anyám, s négy évre rá apám is követte. Reám maradt a nagy család. Én neveltem fel és bocsátottam szárnyára valamennyi testvéremet. Aztán megnősültem, s a feleségemmel folytattuk a nevelést. Jöttek a saját gyerekeink, majd a lakodalmak, később a temetések, testvérkifizetések. Az örökös gondban eltöltött virrasztások, álmatlan éjszakák után a magunkratalálás és újrakezdés korszakai. A bajban szánkra gyűlt és Istenhez küldött fohász azonban mindig meghallgatásra talált. A hitben megerősödött léleknek osztályrésze lett a megengesztelödés és a megbékélés.

János bácsi és Ilon néni egymásra találásának és egybekelésének is érdekes története van, amelyet az egykoron Őrösben leánykodó Ilon néni hoz emlékezetközeibe:- Az úgy történt, hogy a terebesi nagyvásárról hazafelé tartó örösi gazdák betértek Zemplénbe megpihenni, s éppen a Kónyár portán időztek. Látták, hogy nagy a gazdaság, és házasodni való fiútól kezdve van itt minden - menten kommendáltak neki egy lányt. Ez én voltam. Erre eljött a János megnézni, s egyúttal már a kezemet is megkérte. Én azonban még nem akartam férjhez menni, mert nem voltunk hozzá elkészülve, de Jánosnak bezzeg sürgős volt, hiszen senkije se volt odahaza Úgy egy hónapja járt hozzánk udvarolni, amikor nagy meghökkenésemre kijelentette, hogy: „mire az aratás beáll, vagy lesz lakodalom, vagy nem lesz soha!" Erre az apám azt mondta titokban: „Látom, hogy komoly, rendes ember, de majd én elmegyek körülnézni, amolyan Mátyás király módjára.“ Úgy is tett Malackereskedönek adta ki magát, s a Kónyárékhoz is betért. Közben pedig jól széjjelnézett a portán. Mikor hazajött, Így szólt hozzám: „Lányom, én jónak látom azt a legényt, van ott minden, csak egy asszony hiányzik neki, s biztosan megbecsül majd, mert magányosan él..

Hát így jöttem ide férjhez, amikor még három fiatal ember (János testvérei) lakott a portán. Mosnom, főznöm kellett rájuk is, majd világra hoztam három leányt. Közben százféle munka várt rám. Azt sem tudtam, hová, hányfelé is szakadjak. Szombatonként sütöttem meg az egész hétre való kenyeret, egy egész kemencével. Még előző este bekovászoltam, s hajnali két órakor már keltem, mert mire eljött a früstök ideje, frissen sült cipóval a mezőn kellett lennem. Közben megfejtem a tehenet, elláttam a temérdek jószágot. De siettem ám, hogy az ebéddel se késsek el, mivel az uram reggel kijelentette: „aztán hozzál egy hát ételt!" De ott volt a gondom: a két tehén, az öt anyadisznó, a három gyerek, s bizony nem volt idő azon sopánkodni, hogy nem győzöm a sok munkát. Menni kellett. Feltettem főni a kását, felhabartam, ez volt a kásacibere. Ezzel megtöltöttem egy négyliteres kondért, hátamra vettem egy demizson vizet, meg egy ponyváravaló élelmet (puffancsot, vason sült lángost vagy palacsintát) és irány a messzi mező. Mire kiértem, elzsibbadt a kezem, de máris be kellett kapcsolódnom a munkába.

Szórakozásra, pihenésre csak télen gondolhattunk. A lányok és a fiatalasszonyok a fonóban és a fosztóban töltődtek fel jókedvvel, jó tanáccsal. Voltak olyan idős asszonyok, akik mesékkel, történetekkel múlatták az időt. Némelyik mese három estén át tartott, s mi kíváncsian vártuk a folytatást. A férjuram ez idő alatt otthon volt a gyermekekkel, vagy a szomszéddal borozgatott, s közben kosarat font, vagy seprűt kötött.

Kivették o kezemből a kenyeret

János bácsi átszellemülten hallgatja felesége visszaemlékezéseit. Arcának barázdáiban az öröm, a megelégedettség és a keserűség vetése hullámzik. Kihasználván a pillanatnyi csöndet, ismét dobbant egyet a botjával, és átveszi a szót, hogy sötétebb szálak vegyítésével szője tovább a leikükön viselt darócruhát.- Szóval, kezdetben jól ment a gazdálkodás. Neveltünk ökröket, csikókat, malacokat. A kassai és az ungvári zsidó kereskedők ide jártak vásárolni. Szólónk is volt vagy hat holdnyi, a pincében hektószámra bor. A faluban elsőként csűrt is építettünk. Szorgosan dolgozott mindenki, nem éreztük tehernek a munkát. A falunak több mint félezer marhája szabadon legelt a Bodrog partján, ahol kezdetben még egyméteres átmérőjű tölgyfák álltak az árterületen.

Az első világháború után sírva fogtam be a megmaradt ökröt. Árván, semmi nélkül indultam neki az életnek. A fellendülés után újabb hullámvölgybe taszított a második világháború. Pokoli pusztítást végeztek itt az oroszok. Ami fogható volt, mindent magukkal vittek. Még az ajtót és az ablakokat is leszerelték. Elviharzott a gyötrelem, s még bebújónak való lakásunk sem maradt. A csűr leégett, csudamód azonban egy tehénkénk megmaradt. A kertben pedig a Gondviselés egy boglya sást hagyott ránk, amivel még a szomszéd tehenét is kiteleltettük. Cserébe kaptunk tőle egy borjút. így legelsőnek volt befogható ökörtinónk a faluban. A csűrt is újjáépítettük. Beindult szépen minden, de akkor meg jött a proletárvilág, és mindent összezavart.

Megalakították az efsz-t, újra kivették a kezünkből a kenyeret. Mindenünkből kifosztottak, majd kivetették ránk a kontingenst, a beszolgáltatást. Ha rossz volt a termés, éhezett és nyomorgott a nép. A komisszárok házról házra hordták a bakancs- és az esőkabátjegyet, de mivel engem kezdetben nem vitt rá a lelkiismeret, hogy aláírjam a belépési nyilatkozatot, hát mezítláb maradtam. Mivel a cukrot is jegyre adták, abból se jutott elegendő. Szerencsénkre akkor már beszélték, hogy Kisújlakon cukorrépából csinálják a cukrot. Ugyanis voltak már olyan tanult gazdák, akik értették ennek a módját. így hát fogtuk a szánkót, és a befagyott Bodrogon át megrohamoztuk a cukorrépa-termesztőket. A másféle áruval kicserélt répát aztán itthon megmostuk, megreszeltük, odatettük főni, majd kicsavartuk, kisajtoltuk a levét, s addig főztük, amíg olyan nem lett mint a habarék. Ez volt a melasz. Ezt használtuk cukor helyett a kávéba, teába, süteménybe.

Ha elindult a szél,,.

Amíg a múltban időztünk, észre sem vettük, hogy az udvaron játszadozó dédunokák besettenkedtek a házikóba, s a tűzhely köré kuporodva szájtátva hallgatják a dédik végtelenbe nyúló meséjét, vallomását.

Ahol János bácsi pihenőt tartott, onnan Ilonka néni lendítette tovább a történetet. így érkeztünk el a jövő felé is kaput táró zárógondolatig, amelyet János bácsi fogalmazott meg.- Ez az egykoron híres falu már teljesen kihalt. Kevés a fiatal és az összetartó család. Javarészben már csak olyan öregek élnek itt, mint amilyenek mi is vagyunk. Arról még nem szóltunk ugye, hogy a zemplénieknek három malmuk is volt. A száraz malmot ökör, majd ló hajtotta. Itt csak „parasztra" daráltuk a terményt, amivel a szűkös kenyérnekvalót szaporítottuk fel. Esőzések idején a Rívó árokban működő vízimalomhoz futottunk. Ha pedig elindult a szél, az aszonyok sietve kötötték hátukra a darálnívalót... De ez a világ is elmúlt, s mára megint csak egy tehénkénk maradt. De nekünk már ez is elég, mi már csak úgy élünk, mint az égi madár.

KORCSMÁROS LÁSZLÓ

A kitűnő magyar író, Sütő András Félrejáró Salamon

r \ című regénye késztetett a címadásra. A regény hősének ugyanis nem a legjobbkor jutott eszébe, hogy motoros akar lenni, s egy bizonyos úrtól két kövér rucáért megvette a favágó motort, és azt hitte, hogy megragadta az Isten lábát.

Persze, nem úgy történt. A vétellel csak a baj és a hercehurca özönét zúdította a nyakába, hiszen a romániai kollektivizálás kezdeti esztendeiben kuláknak minősült az, akinek cséplőgépe vagy akár egy szerény favágó motorja volt, mint Salamon Andrásnak, aki soha véget nem érő kálváriajárásával hőssé lépett elő Sütő András regényében.

Az erőszakkal kollektivizáló hatalom szemében Salamon András gyanúsan félrejáró volt, akit éberen kellett figyelni nappal s éjszaka. Valamikor, nem is olyan régen a szegény, szerencsétlen Salamon András járt félre a hatalom éber szemével nézve, most meg, napjaink Szlovákiájában az újdonsült demokrácia lépeget félre a nyolcvannyolc esztendős páskaházai Máté András szemével nézve.

félre/áró demokrácia

Sütő András Salamonja olyan időben vett favágó motort, amikor már nem kellett volna, Máté András jóval korábban. Kitanult géplakatos, szöggyári, majd vasúti munkás volt, s míg a számára kijelölt életút szűk ösvényét járta, ő is álmodott, mint Salamon András, hogyan mehetne jobban az élete, s az álmodozásaiba - a harmincas évek elején - egyre sóvárgóbban szőtte bele a cséplőgépet.

Pénze azonban nem volt annyi, hogy maga lehetett volna gazdája cséplőgépének, motornak, elevátornak, társult hát egyik falubelijével, a ma már temetőben porlandó Simon Andrással, s közösen ejtették meg a vásárt. Páskaházán, Hámosfalván, Genesen és sok más helyen felváltva csépeltek ezután. Nem önállósultak, nem hagyatkoztak csak az egy-egy idényben megkeresett nyolcvan-százhúsz mázsa terményre. Máté András minden nyáron egy hónap szabadságot vett ki első munkahelyén, a szöggyárban, s ha úgy adódott, hogy az egy hónap nem volt elég, fizetetlen szabadsággal toldotta meg.

A második világháború után különvált az útjuk, elosztották szépen a közös vagyont. Máté Andrásnak maradt a cséplőgép, amelyhez maga szerkesztett elevátort, s motort is vett. És csépelt szorgalmasan másoknak, míg csak államosítás címén el nem kobozták tóle a cséplőgépet. Köszönömért jóformán, mert pénzbeváltás előtt az 1400 korona, amennyit a gépeiért kapott, majdnem a semmivel volt egyenlő.

1951. március 20-a a cséplőgép és tartozékai elkobzásának a dátuma. Máté András úgy emlékezik erre, mint örömökben egyébként sem gazdag életének egyik legszomorúbb fejezetére. Nem sütött rá a nap, nem szóltak hozzá a csillagok, lógó orral, kisemmizetten járt az emberek között, s ahogy teltek az évek, úgy halt meg benne a remény, hogy egyszer majd az idő könyörületes lesz hozzá, és igazságot szolgáltat számára. S akkor jön ez a nagy fene demokrácia, és meghúzza az orra előtt a mézesmadzagot. 1993. január 31-éig bejelentheti kártérítési igényét. Nyolcvanhét esztendő nyomta már a vállát, nehezen mozgó öregember lett, de az igazságtevés híre felrázta, talán még meg is fiatalította.

1992. december 18-án küldte el kérvényét az ügyében illetékes Pozsony-vidéki, rovinkai gép- és traktorállomásnak. Egy hónap sem telt el egészen, és megérkezett a válasz kérvénye kiegészítésének bonyolult szempontjaival Igazolja, hogy földet művel, mikor nem művel. Igazolja, hogy földtulajdonos, mikor nem az, s azt is, hogy a nem létező földje privatizálás alatt áll, s ezt a Földhivatallal is erösittesse meg, és keresse a szükséges iratokat a volt jnb archívumában, ne sajnálja a fáradságot, tegyen tűvé mindent! S ha mégsem találna semmit, és megunta már a járkálást, akkor két hiteles tanú is elég a bizonyításhoz!

A mi kell, mi szükséges, mit szerezzen be soha véget nem érő eljárásához még számos további szempont is társult a levélben, amit csak az Íróasztalukon könyöklő, unatkozó emberek tudnak kitalálni, mert ugye, a hivatal azért hivatal., hogy az egyszerűt is bonyolulttá tegye. A végén csattanóként még figyelmeztetés is van a levélben, hogy ha Máté András csak egyet is nem teljesít az összes törvényes feltétel közül, akkor ne számítson semmi jóra s főleg ne kártérítésre.

De ha véletlenül úgy alakulna minden, hogy a levélben feltüntetett temérdek sok feladat a nyolcvannyolc éves. csoszogó öregembert is virgonccá tenné, akkor se röpködjön az örömtől, mert pénzbeli kártérítésben nem részesülhet. Kaphat esetleg hajnyírót fúnyirógép helyett vagy vállonveregetést. ami szavakba öntve körülbelül Így hangzana:- Sose búsulj szegény, szerencsétlen tisztességben megöregedett kenyeres pajtás1 A cséplőgépet úgysem vihetnéd magaddal a másvilágra. Törődj bele a Jóisten akaratába, vagy mondj egy Miatyánkot a lelked és a cséplőgéped üdvére. Lásd be. hogy amit elvesznek az embertől, azt nem adják vissza. Az vigasztaljon, hogy a kártérítés reményében élhettél egy rövid ideig!

Máté Andrást mintha főbe kólintották volna, amikor a hivatal leveléből a bizonyítások sokaságáról értesült. Képtelenségnek tartotta beszerzésüket. Tehetetlen ó már a futkározásra. a hivatali a/tók nyitogatására. A fia próbálta beszerezni helyette a beszerezhetót. és ha hiányosan is. a megadott időpontig - egy icipici késéssel - eljuttatta a kért iratokat. A késés kapóra jött a hivatalnak. Rögtön elutasíthatta a kérelmet.

Azóta Máté András éjszakákat ném alszik, azon tűnődik folyton, hogy az Úristen miért engedi meg. hogy a magafajta kisembert a bonyodalmak rettenetes útvesztőjébe vezessék. Amikor elkobozták tőle teste töredelmét. a cséplőgépet, semmit nem kérdeztek semmire nem voltak kiváncsiak, most meg az ismeretlen illetékesek mindent tudni szeretnének, mintha a demokrácia valamiféle új káderesei lennének.

Mire jó a hűhó. amikor a lényeg, hogy a cséplőgépét elkobozták Erre az egész falu tanú1 A fárasztó, idegölő hercehurca, a megalázó rohangálás Így nem egyéb, mint a demokrácia szégyenletes félrejárása. MÁCS JÓZSEF