Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
1993. április 10. Kultúra Szabad ŰJSÁG 5 Pilinszky János a bo tról és a vezeklésről Az egyház látszólag sokat engedett szigorából... könnyített tiltásain, de nem összeszedettségünk kárára. Amennyiben enyhített föltételein, oly mértékben igényli, hogy minél teljesebb figyelmet szenteljünk a lényegnek, nevezetesen a liturgiában megjelenített szenvedéstörténetnek. A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé. A lélekelemzés betegségre változtatta a bűn nevét, amitől azonban a bűn továbbra is köztünk maradt. Legfeljebb zavarosabban nézünk vele szembe azóta, s a bűnös kevésbé érti, miért büntetik „ betegségéért“. De talán még kétségesebb vállalkozás volt fölszámolni a vezeklés fogalmát, szükségét, elemi szerepét az emberek életében. Esendő lények vagyunk, s igazában nem az tesz jót velünk, aki szép nevet ad annak, ami továbbra is ott pusztít bennünket és közöttünk, hanem az, aki segítséget kínál gyarlóságunk fölmérésére, bevallására és jóvátételére. A legtöbb bűn azonban - egyedül talán az anyagi megkárosítás kivételével - jóvátehetetlen. Márpedig a bűnös - s ki ne volna bűnös? - mindaddig, amíg tökéletesen hozzá nem idomul bűnéhez, szabadulni kíván tőle, jóvá akarja tenni. De hogyan, ha egyszer a legtöbb bűn következményében visszavonhatatlan? Akit megrontottunk, hogy csak a legszemléletesebb példát említsük, attól bocsánatot kérhetünk ugyan, de miként adhatnánk vissza ártatlanságát? Erre a „jóvátehetetlen bűnre" egyedül a vallásos értelemben vett vezeklés kínál valódi, súlyában és erejében megfelelő panáceát. Mivel egyedül Istenben tehetjük jóvá a megváltoztathatatlant, egyedül az örökkévalóság és létünk örök szintjén mindazt a hibát, mit az idő visszafordíthatatlan síkján elkövetünk. A nagybőjti könnyítések semmi esetre se érinthetik hát a vezeklés lehetőségének, mélységes és kivételes alkalmának „ elmosását", súlytalanítását. Ellenkezőleg: a szokássá szürkült közös gyakorlatok helyett a vezeklés egyéni átélésére, feltárására, realizálására sürget vele az egyház, liturgiájának teljes gazdagságával oly lehetőséget sejt már, homályosan - de annál mélyebb és valódibb éhséggel szívében. A Megváltó ugyanis azzal, hogy legfőbb közvetítő Isten és ember, ember és ember között - oly abszolút értéket jelent, mely mindenkor behelyettesíthető minden relációnkba, s mindenekelőtt jóvátehetetlen viszonylatainkba. Ez a megváltás egyik legmélyebb értelme. Jézus azért jött, hogy jóvá tegye azt, ami az időben végleg elveszett; ezért adta kezünkre magát. Vegyük észre, hogy azóta se hagyott el bennünket, s épp ott a legkevésbé, ahol szükségünk a legnyomasztóbb: a jóvátehetetlen jóvátételben. (Új Ember, 1969. március 9.) ADY ENDRE: A Husvét Odúkat és kriptákat pattant Óh, Tavasz, óh, Husvét, S bús árkokig leér a szava: Emberek ősi biztatója, Ilyen a Husvét szent tavasza Csak azt szórd szét köztünk: S ilyen marad. Állandó a tavaszi óra Miért tudjon Ő az embervérről, Mikor künn, a Tavaszban, S ilyen marad. Krisztus támad és eszmél. Minden csoda csodát csinál Odúkat és kriptákat pattant. S minden drága fizetség megtérül? Van-e gyönyörűbb ennél? (Méry Gábor felvétele) CSONTOS VILMOS: Hirns tojások Hímes tojások, Egykori lányok Mosolyából kelt Húsvét-öröm. Szemem lehunyva Nézek a múltba, Színpompátokban Gyönyörködöm. Egykori lányok Miért adtátok, Hisz kútvíz volt csak Szagos vizem, S én miért őrzöm: Össze ne törjön, S utam végéig Miért viszem? íme, a válasz: Élő virág az, Amit a szívre Mosoly rakott, S át annyi éven Emlék vizében Ázott - így el sem Hervadhatott. Hímes tojások, Egykori lányok Mosolyából kelt Húsvét-öröm, Szemem lehunyva Nézek a múltba, Színpompátokban Gyönyörködöm. REVICZKY GYULA: Munkácsy képe Állok merengve hosszan, áhítattal: Ez ő! Ilyen volt! így képzeltem én; Álmomban éjjel, elmélkedve nappal Kerestem arcát; végre föllelém. Mit a halandó gyönge ismerettel, Töprengve, könyvekből meg nem tanul: Az a te nagy telkedbe rejtezett el, Lángelméd érzi öntudatlanul. Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon, S világrendünk hány bús kérdőjelét! A két kezet, mely áld, kötözve látom, Hallom a csőcselék „feszítsd meg"-ét. És hallom azt is, százszor hangosabban, De nem a trón, a vádlott hirdeti, Hogy ami nem veszendő, halhatatlan: Halandó ember meg nem ölheti. Nincs aki védje, nincsen pártfogója, Vérét szomjazzák a zsidó papok. Jósképpel áll: azt olvasom te róla: Feszítsetek föl! Én meg nem halok! Nézzétek őt! Két keze megkötözve. A nép üvölt: Feszítsd, feszítsd meg őt! Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge; Leborulok ily óriás előtt. Olyan szelíd, alázatos, lemondó - Ő az erény, igazság mártíra. S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó: Ez ő! A Messiás, Isten fia! Pilátus tétévázik... Nincs segítség! Látom, hogy el fogják veszíteni. De érzem: kikel sírjábul ismét... Meghal, mert ember; él, mert isteni. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák, a földön itt-ott van csak még fehér folt, a légen édes szellő szárnyal át. Pöttöm fiúcskák nagyhasú üvegbe viszik a zavaros szagos vizet, a lány piros tojást tesz el merengve, a boltokat emberraj tölti meg. S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör, megrészegül az illaton a föld, s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt - kelet felől egy sírnak mélyiből, elrúgva a követ, fényes sebekkel száll, száll magasba, föl az isten-ember. ILLYÉS GYULA: És lett két szárny a két lator. És az egyikkel szállni vágyik, föl-föl a föld mocskaiból! És visszarántja mind a másik. Föl is, le is, ie is, föl is, verdes a szárny és vér frőcsög. S egyhelyben áll. Ég és föld között. Meglőtt madár. Mert vége, ha le, ide le esik. S vége, ha - föl, föl! - visszaszáll. WEÖRES SÁNDOR: Mária siralma Nem tudtam a búról, Most a bú megölel, halványsággal belehel. Jaj nekem, én fiam, égi virágszál, igen elváltoztál, messzire távoztál. Iszonyú vasszegek törik a csontodat, jaj én fiam, én fiam, feketülő vérrel csombókos a hajad. Az éjjel álmomban kicsi baba voltál, fürdettetek téged egy nagy tekenőben. Abban a nagy tekenőben tükrözött az égbolt, jaj én fiam, én fiam, két szemed is kék volt. Gonoszok lándzsája szúrja át a melled, gyere vissza, jaj én fiam, maradj anyád mellett. Álmomban csókoltam apró dundi lábad, mosolygott a csöpp szád, jaj én fiam, én fiam, hadd menjek utánad. Véred hullása szemeim sírása, szép arcodnak hervadása szivem szakadása. Gőgicsélve heverésztél két karomba dőlve, hullt, csak hullt a zápor könnyem a nagy tekenőbe. Rászegeztek a keresztre, nem igaz, nem, nem, jaj nekem, megfulladok, fogjatok föl engem. Szíved fárad, karod is kiszárad, éjféltájban sötét hollók tépázzák a vállad. Jaj nekem, én fiam, jaj én fiam.
