Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
6 Szabad ÚJSÁG Is k ____________________'"’y »____ Szabad fórum )-----------yí-----------1993. április 10. SfyÁf'XÁb nélkül Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! A betörők a sötétben járnak A tönkrement maszek esete következik. Úgy, ahogy történt, tavaly tavasztól, idén tavaszig. Viktor, a vasutas régóta rocker. Annak idején a nagy bandák dalait magnóra vette, leírta a szövegeket és lefordította, mitől hangos a Nyugat, miért tabuk azok a témák a vasfüggönyön innen. Amikor ideéri a Nyugat, Viktor, a hazai magyar rockerekre gondolva, metálboltot nyitott. Stílusosan. Egy híd alatt. Kazetták, nyakláncok, pólók várták a hosszúhajúakat, meg az ég tudja, mi minden. Szaladt is a rockerhad, vitte a portékát, porzott utánuk az utca köve. Virágzott a rockkereskedés. Ám az őszi eső már csak Viktort találta a kis bolt pultja mögött. Ment a divathullám, jött a munkanélküliség. Azután januártól: az új ország, az üres zsebek. A kilátástalan helyzet miatt Viktor félt újabb árut rendelni. Ráadásul a cseh „kapu" bezárult, a magyarországi kapcsolatok megromlottak. A boltot lassan már csak a szomszédos szőnyegtisztító kisiparos métáit kedvelő egere látogatta. Meg a betörők. Az elsők zsákmány nélkül távoztak, mert egy jóakaró riasztotta a fekete seriffeket, s meglett a két megszeppent suhanc. Másodszor a kirakaton keresztül másztak be, tizenötezer koronányi árut csentek el. Harmadszor a tetőn keresztül érkeztek. Viktornak csak a feje fért ki a lyukon, ahol a betörő bemászott. Társa kint várta a szatyrot, melyben tizenkétezer korona értékű áru lapult. Lebuktak. Nem élvezhették a rock rekvizitumait. Negyedszer a kirakat üvegét zúzták be. Kazettákat raboltak el. Meg egy porcelán halálfejet. Viktor többet járt a biztosítóhoz, mint rockkoncertre vagy sörözni a haverokkal, a sanyarú törvényeken búsulni. Elhatározta, amint lehet, eladja a megátkozott boltot. Azóta talán akadt is, ki megvegye. Viktort a szőnyegtisztító kisiparos alkalmazta. így ment tönkre egy fiatal maszek. Aki inkább megszállottságból - és nagy szakértelemmel -, mint a pénzért végezte ezt a munkát. Ki tudja, hogy ügyében a betörők voltak-e a leginkább bűnösök?! BÁRÁNY JÁNOS A Jég birodalom fogságában Betörünk Európába! Tegnap különösen érdekes és rendkívül izgalmas napom volt: kétszer is kaptam enni. Sőt, délben még húst is találtam a bádogtányér alján. Először azt hittem, megtévedt az élelemosztó rabtárs, s véletlenül valamelyik fegyőr feladagját nyújtotta be a meseablakon. Már épp szóvá akartam tenni a dolgot, amikor közvetlenül előttem a folyosón megpillantottam kedvenc foglárom szépséges, gyűrött busa fejét. Egy világ no meg szerencsére egy vastag, bádoglemezzel bebugyolált nehéz tölgyfaajtó választott el bennünket egymástól, ezért meg mertem minden ceremónia nélkül szólítani:- Mi történt Jánosík úr, csak nem marhavész tört ki kies hazánkban? Az otromba porkoláb rám emelte fáradt tekintetét, aztán csupán annyit mondott:- Vészesen tévedsz kis többségi nemzet szomoritó, még temérdek marha ét, virul, jár-kel szerte az országban... Ekkor hirtelen elhallgatott. Láttam rajta, legszívesebben a nyelvét harapná el azért, hogy ilyesmit beszélt. Sandán körülkémlelt. Senki sem figyelt rá, senki sem törődött vele. Fellélegzett. Ám, hogy helyreállítsa megcsorbult tekintélyét, súlyát meghazudtoló villámgyors mozdulattal kikapta az ételes kezéből a hatalmas merőkanalat és egy remek svédcsavarral felém hajította. Lehajoltam, nem ért el a pörköltágyú fura, csóvás golyóbisa, azonban néhány falon cirkáló poloska alaposan pórul járt. Több rusnya kis jószágot telibe találtak a kanálból szerte szét repülő húsmócsingok, páran meg a bizonytalan színű és eredetű kísérőleves alatt lelték halálukat. Jánosík bekukkantott cellámba az ajtóba vágott nyíláson. Nézegette egy darabig letámadó hadmozdulata nagyon is szembetűnő nyomait, aztán elvigyorodott. S fel is röhögött. Kisvártatva magához intett. Amikor egészen a közelébe értem, megmarkolta a fülemet és belesuttogta:-Lám, lám, egy talánnyal megint kevesebb maradt a hazában. Ezután már nem mondhatod, hogy a falnak is füle van, ezentúl nyugodtan beszélgethetünk, nem kell félni, hogy lehallgatnak minket, hisz „kikapcsoltam" a legtöbb poloskát. Lehet, mondta még, hogy szabadalmaztatja az ötletét és eladja az amerikaiaknak ... S teleröhögte a fülemet. Aztán szép csendben elment. Egy idő után azonban, sajnos, visszajött. Észre sem vettem, mikor toppant be fényűzően berendezett rezidenciámba. Nem volt fogadónapom, nem vártam hát látogatót. „Falfirkáit“ takarítottam el épp, nem hallottam az ajtó nyikorgását. Amint a poloskákról levakartam a leveskabátot, feléledtek. Megmozgatták elgémberedett végtagjaikat, megrázták magukat, azután eszeveszett menekülésbe fogtak. Értetlenül bámultam a csúf vérszívókat, szinte földbe gyökerezett a lábam. Talán éppen ezért nem tudtam levenni a cipőmet, hogy agyoncsapkodjam valamennyit.- Mit csodálkozol? - hallottam hátam mögött a jól ismert borízű baritont. - Elvégre húsvét van, nálunk most kezdődött a föltámadás. Összerezzentem. Jánosík meg elnyerítette magát. Jól szórakozott. Én meg félni kezdtem. Fejemet a vállaim közé húztam, de csodák csodájára elmaradt az ilyenkor szokásos üdvözlő pofon. Mi történhetett? Nekibátorodtam, s hátrapillantottam. Porkolábom bősz bikaként fújtatott az ajtóban. Egyik kezében gerelynek is beillő feszítővasat, a másikban pedig légkalapácsot szorongatott.- Hová, hová felügyelő úr? - kedélyeskedtem. -, Talán beomlott az aranytojást tojó tyúkhoz vezető alagút? Jánosík meglóbálta feje fölött a légkalapácsot. Talán csak nem a Toldidéra pályázik, s most jött rá az edzhetnék? Egy pillanatra megfagyott körülöttem a levegő. De nem történt komolyabb baj, hát a jégcsapok gyorsan kiolvadtak. Alattam pedig kéttenyérnyi tócsa keletkezett. Felvigyázóm a földre engedte a masszív szerszámot, és megszólalt:-Ha kint lennél, hallhattad volna, hogy Nagy Nyájas Vezérünk a minap kijelentette: mindenki tartsa szem előtt, láthatóvá kell tenni az országot, elő kell ásnunk végre magunkat az ezeréves elszigeteltségből és be kell törnünk Európába. Ehhez pedig jó erős szerszámok kellenek, másképp ugyanis aligha fog sikerülni. No nézd csak, miből lesz a cserebogár?- Ha nem vigyáz a nyelvére kiskegyed- kockáztattam meg egy szerény megjegyzést -, hamarosan mellém, hozzám, netán valamelyik másik cellába kerül. Jánosík visszakézből, mint ahogy pofont szokott teremteni, megtörölte gyöngyöző homlokát. Magába roskadt. Aztán az ágyra roskadt. Az ágy meg, összeroskadt.- Bolond világ van odakint- kászálódott elő fújtatva nyoszolyám romjai közül két hete is, már térdig jártunk a tavaszban, s bokáig ért a hó. De csupán minálunk. Állítólag ez is (elátkozott déli szomszédaink praktikájának az eredménye. Egyes minisztereink már igencsak Gabcsíkovók.- Micsodák?- Hát Bősek no.- Bőszek talán. így kell mondani.- Lehet. de úgy nincs értelme... Na mindegy. Üsse egyik párttitkár a másikat. Folytatom. Jól értesültek azt rebesgetik, hogy (fő)ellenségeink egyetlen éjszaka alatt ellopták tőlünk a havat. Kardos úrnak állítólag megdönthetetlen bizonyítékai vannak. Fő gyanúsítottja egy bizonyos Havas Henrik. A sztárriporter ugyanis előző nap többször bemondta műsorában, hogy északi szémszédaink nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt égi áldással, s rendkívüli hómunkásokat keresnek. Csak azt nem értem, mire kellett nekik az a rengeteg hó?- Mit csinálhatlak volna belőle? Hóbort...- Jaj, de ravaszak. Hát erre igazán nem gondoltam. Azt ez idáig is tudtam, hogy vízből is lehet bort csinálni, de hogy erre a hó is megfelel, most hallom először. A gutaütés kerülgetett. Ehelyett azonban csak Jánosik ütött meg. Nem nagyon, csak barackot nyomott a fejemre. Egy pillanatig azt hittem, fástól együtt vágta a fejemhez a gyümölcsöt.- Ne tartóztass tovább - slattyogott az ajtó felé mennem kell. A fene tudja miért, de nem marasztaltam ... ZOLCZER LÁSZLÓ „ Verset csak a szív teremthet...“ (Zs. Nagy Lajos) Megtörtént a csoda! Szeretett szerkesztőm karmai között Zs. Nagy Lajosról, illetve a múlt esztendő végén megjelent formás kis verseskötetéről írott irományom, az akadémiai kiadóknál megjelenő művek fülszövegéhez hasonlóvá vedlett. Jóindulatú szerkesztőm addig-addig hántotta, koppasztotta dolgozatocskámat, mígnem - mondom - az lett belőle, ami lett, és olyannyira meglepett, hogy kezdtem irigykedni önmagámra a produkció olvastán. Az maradt meg benne, amit a szerkesztő jónak látott, eltűntek a női mellek és kékharisnyak, még a női kölnik illata is elpárolgott. Pedig Lajos barátom tudtommal egyetlen akadémiának sem tagja, ő a mi Zsénagyunk, és azért szeretjük verseit is, mert arról szólnak, amiben élünk. így hát nem marad más, mint újra nekigyürkőzni, nekibátorodni és minden „szájzár" nélkül előadni mondandómat Zs. Nagy Lajosról a költőről, az emberről... Bízom a halhatatlanság reményében és abban, hogy majdan úgy száz esztendő múlva a huszonegyedik század végén egy kései, kíváncsi olvasó felteszi a kérdést: Milyen volt Zs. Nagy Lajos, a költő? Talán lesz, aki válaszol, én a magam részéről - ugyancsak pontatlanul, ám őszintén - az alábbiakat válaszolnám: „Valamikor, ifjú korában alkatával és küllemével, de szellemében, lelkesedésében is nagyon hasonlított a „világszabadságáért“ daloló Petőfi Sándorunkra. Ámbár az öregség előtti napjaiban is megmaradtak sajátos szokásai és bogarai: csekélységnek tűnő, de nyugodt (a nyugtalanság nála másként jelentkezik), sokat és mindent elolvasó ember, szinte hihetetlen, hogy mennyire tájékozott. De mire rádöbbent, hogy versek helyett dallamos költemények kerülnek ki műhelyéből, tekete hajába deres szálak vegyültek, és a könyvkiadás, sem a lapkiadás nem kedvez manapság a versíróknak. Lelkének legjava kiolvasható tizenkét könyvéből és a lapokban itt-ott elpotyogtatott verseiből, prózáiból, írásaiból. A legendák mind a mai napig körülfonják életét, átölelik, mint az általa sokat emlegetett „szürke köd", de ott libegnek, rezegnek dallamosan a pozsonyi kiskocsmák és szűk utcák utánozhatatlan légkörében.“ Zsénagy, a költő valamiért, valakiért halkan, csendesen dühös és „nagyképűtlenül“ is haragszik e világra. Nem mondom, akadhat bőven haragra oka, bánthatják a kidöntött fák, a sós ízű hó és az elárvult berkek, rétek, a leromlott táj sorsa. Jajkiáltással siratjuk mi is a „pacsirtás mezőket, fényes lombokat, a napsütötte barázdákat, dűlőket, völgyeket, dombokat“, mivel: „Fonákjára fordult a céda, / Csapodár útszéli idő, / s a tér is lassan megbolondul, / a szakadék fejünkre nő.“ Ugyanakkor „Dörögve izzik a pokol“, örményesednek a hegyek / balkanizálódnak árva völgyek“, miközben: az „isten szemére pernye hull / s már ő sem hinthet ránk kegyelmet.“ De húzzuk össze a harag színpadának függönyét, intsünk búcsút a bánatnak, búnak és a szögletesre sikeredett háztetőknek, tereknek, mert a „tavasz jön és fellázad a fény“, és jönnek az áramvonalas mellek, duzzadó combközök, a lányok „harisnyanadrágban-nadrágharisnyában“ járnak, nincs elveszett világ! Költőnk esete nem reménytelen, a ködösen szürke világ sem mindig egyszínű, hanem rózsaszín, élénkkék, zöld, ibolyaszín, „aranyos kékes piros“ és „gyönyörű giccs-spektrum“ is létezik e világban ... Zs. Nagy Lajosnak a hetvenes évek kellős közepén jelent meg az „Emberke, küzdj!" című prózai kötete, amelyről (talán akadnak még, akik emlékeznek) a kritikusok (nem voltak túl sokan) azt állították, hogy szatíra, de főként a groteszk hangján szól az olvasókhoz. Pedig a novellákban és vérbő humoros történetekben is tetten érhető a mély emberi kitárulkozás. A mostani „borotvapenge“ vastagságú versesfüzetből sem hiányzik a groteszk, a „borotvapenge-éles" szókimondás, és valahol a fények hullámain Chagall angyalkái eveznek. Ám a szél fújja, viszi a kormot, és a füstember húzza a vonót: „ott ül a kormos kémény mellett / s hegedül / lehet, hogy Chagall küldte őt...“ Az új kötettel (NAGYKÉPŰTLENSÉGEK) kapcsolatos rádióbeszélgetésben (a riporter L. Dusik Éva volt) azt vallotta Zsénagy, hogy talán az Isten súgja neki a verseket, de biztosan valaki súg. A múló idővel a költő nem nagyon bízik a sokat zaklatott szívében, de átfogalmazódott a véleménye a harcról, szabadságról, szerelemről és reményekről egyaránt. Más színben látja a rohanó eseményeket, és nem ír közönségeseket, nagyon messzire jár már a „csasztuskaízű“ rímekkel tűzdelt versek emlékétől is. Ámbár mélyen és szerényen kíváncsi mások véleményére. Csöndben marja fürkésző lelkét, hogy mit tart róla Csoóri Sándor, Ágh István, Bella István, Orbán Ottó, Somlyó Gyuri Bácsi, a „transsylvániai isten,“ Kányádi és Tőzsér, „Es miért nem jelenti ki / Czine Mihály tanár úr, / hogy én jó költő vagyok?“ A komor kérdező lelkét a tanár úr véleménye, ítélése, elismerése nyilván megnyugtatná. A Madách-dijas Zs. Nagy Lajos számára lenne egy szerényke üzenetem az elismerés áhítával kapcsolatban: inkább annak örüljön, hogy a nagy Juhász Ferenc (a különböző díjak tulajdonosa) nem vette észre, nem dicsérte meg, és nem üzent neki! Ugyanis a szájlakatok lebontása után, utólag sokat emlegetik, hogy Juhász szellemi potenciája igen ingadozó volt, véleményei tévesek, rosszindulatúak és hébe-hóba gorombák is valák. Egyébként úgy tíz esztendővel ezelőtt igen elfoglalt ember volt, figyelmét a saját útjának egyengetése kötötte le. Másrészt viszont Aczél György szivarkáinak gyújtogatása vette a Kossuth- és József Attila-díjas költő idejét igénybe. Az történt, hogy az erős akaratú ember (Aczél) megfogadta: többet nem gyújt rá. Le is szokott a dohányzásról, aztán újra vissza is szokott. De fogadalmát is meg akarta tartani: nem gyújtott rá! Ez úgy volt lehetséges, hogy valaki rágyújtott helyette, s az égő cigarettát az erős akaratú kultúrpolitikus szájába tette. Az egyik találkozón ezt a nyilvánosság szeme láttára Juhász csinálta nagy gyakorlattal. Odament csöndben a barátjához, a zsebéből kivette a cigarettát, szájába dugta, meggyújtotta, s aztán betette a kemény öklű mecénás ajkai közé... Ámde kanyarodjunk vissza a mi lelkesen lobbanékony, nem túl hangoskodó, jószívű és sok-sok keserűséget megélt, lenyelt költőnkhöz. Drámai monológok helyett, még a nyúlfarknyi verseiből is érezzük, izzik a költészet, néha tükröt tart elénk, hogy láthassuk, milyen figurák vagyunk valójában. A szerelemről azt dalolja, hogy oly’ csodálatos, amit nem tud kimondani: Csak ámul és sír! Szerinte ama csodálatos emberi érzésre nem is szép a „szerelem“ szavunk. Az emlékek gyorsvonatán, a síneken így sugallták az angyalok: „s bizisten itt jön kéthárom leány / kik egyszer / kétszer / ráléptek szívemre / sátán és kormos erzsike mariska, / és téri téri téri és téri...“ E pár sornál jut eszembe Hatvány Lajos, Petőfiről és szerelmeiről írott néhány gondolata. Kísérjük figyelemmel: „Petőfi nem volt hódító jelenség; Prielle Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme haja ápolatlan, kinek hangja nem volt épp vonzó, sehogy sem hasonlított ahhoz a költőideálho2, kiről hölgyek álmodozni szeretnek. Szegény Petőfi ritkán került jó társaságba... Mi csodálni való tehát, hogy mihelyt valamely jobb nevelt úrilánykával megismerkedett, első dolga volt beléje szeretni. Váhot Etelka, Sas Erzsi, Mednyászky Berta eseteit így lehet csak megérteni, s így eshetett meg, hogy költői, finom léleknek hitte Szendrey Júlia kékharisnyáskodó hisztériáját." Erzsikék, Mariskák és Terik, Terik, de Csillák, Tündék és Anettek, Anetted olvassuk együtt költőnk verseit, dalait, szárnyaló és lobogó költészetét! Zs. Nagy Lajos: Nagyképütlenségek című kötete a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában jelent meg. MOTESIKY ÁRPÁD
