Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-27 / 97. szám
1993. április 27. Napjaink Szívós küzdelem - remény nélkül Pokoli helyzetben A trianoni béke egyik szülötte, Jugoszlávia a szemünk láttára esett szét. A néhai „térképrajzolók“ már nem élhették meg a mai helyzetet, mely mérhetetlen gyötrelmet és kínt okoz az általuk meghúzott határok miatt. A békeműnek deklarált dilettantizmus a gyűlölködés, gyilkolás és káosz forrása lett. Sinkovits Péternél, az újvidéki Magyar Szó művelődési rovatának vezetőjénél aziránt érdeklődtünk, miképpen élik meg az európai kontinens eme legtragikusabb eseményét a volt Jugoszlávia lakosai.- Azt hiszem, a decemberi választások után még nagyobb a lehangoltság és a bénultság A választások alkalmával azt vártuk, hogy az ellenzék erőteljesebben szerepel majd. Viszont a kommunistákból átvedlett szocialisták és a radikálisok, vagyis a csetnikek koalíciója nyerte a választásokat, és a helyhatóságok felső szintjét is ők uralják, ami óriási visszalépés. Nemcsak ahhoz képest amit várunk, hanem ahhoz képest is, ami volt. A helyzet egyre inkább romlik, és nem látjuk azt az erőt, amely ezt megváltoztathatná. Esetleg a külföld, de hát az továbbra is ódzkodik a közvetlen beavatkozástól. • Belföldi politikai eró nem tud változtatni a helyzeten?- Nem valószínű. Esetleg egy szociális robbanás, de annak a lehetősége még nem látható. • Kis-Jugoszlávia gazdasági összeomlás előtt áll...- Kis-Jugoszláviát a gazdasági összeomlás fenyegeti már lassan két éve. Ehhez csak egy számadat. Ennek az országnak nagyjából 10 millió lakosa van. A foglalkoztatottak száma két és fél millió, de ezek közül mindössze 500 ezren dolgoznak. A többiek kényszerszabadságon vannak. Tehát félmillió dolgozó tartja el a további kilenc és fél milliót! Tulajdonképpen gazdasági csodáról beszélhetünk. • Nyilvánvalóan külföldről kell valamilyen összegnek érkeznie.- Az embargó feloldása rengeteget jelentene. Megindulna a kereskedelem a környező országokkal. így karanténba helyezve, Jugoszlávia 20 000 százalékos inflációval zárta a múlt évet. Ez azt jelenti, hogy „leköröztük" a dél-amerikai államokat is. Most az infláció napi 6 százalék. Az üzletben délelőtt és délután is cserélik az árcédulákat. Naponta változnak az árak. A napilapnak, amelynek dolgozom, hetente emelkedik az ára. öt, hat évvel ezelőtt nagyjából ezer márkát kerestek az emberek. Az átlagkeresetek elérték a 6-700 márkát. Mivel a dinár többszörösen cserélődött, ezt belföldi pénznemben nem tudom kifejezni. Három-négy hónappal ezelőtt száz márkára csökkent a havi átlagkereset. Ma 50-60 márkánál tartunk. • Ez mire elég?- A szűkebben vett Szerbiában és a nagyvárosokban nehezebb a helyzet. A kisvárosokban és a falvakban van kert vagy egy kis földecske. A vajdasági magyarság, mely élelmiszertermelő vidéken él, rendelkezik bizonyos tartalékokkal, amelyeket most él föl. Mire elég a fizetés? Arra, hogy az emberek nagyon szerényen meg tudjanak élni. A középosztály is egyre inkább elszegényedik. Viszont a háborús nyerészkedők a valutaüzérkedésból és a fegyverkereskedelemből profitálnak. A társadalom 10 százalékát ók teszik ki. Elfoglalnak egy területet, azt kifosztják, és áruba bocsátják a rabolt holmit. Ezeknek üzlet a háború. Közben a fennmaradó 90 százalék süllyed lefelé. A négyszázezres magyarságból mintegy 25-30 ezer ember menekült el a háború miatti félelméből az utóbbi két év alatt. Elsősorban a fiatal és a középgeneráció. A menekülök másik része - sajnos - tökeképes magánvállalkozó, akik látták, hogy Jugoszláviában beszűkül a piac, így inkább Magyarországra vagy Nyugatra távoztak. Valószínűleg ideiglenesen, de a pénzüket is magukkal vitték. A magyarság zöme azonban otthon maradt, de nem lát kiutat. Szeretne a szülőföldjén maradni, szeretné átvészelni ezt az időt. Végül is nincs más lehetőség, mint megmaradni abban a reményben, hogy ezután jobb lesz. • A kisebbség számarányánál fogva nem tud meghatározó döntést hozni, nem tudja a társadalmat átalakítani. A többségé a döntő szó. Lanyhult az utóbbi időben a szerbek nacionalizmusa, vagy kialakult valamiféle dezillúzió?- A többségi nemzetek viszonyulása majdnem mindenütt azonos. Azzal a különbséggel, hogy a háborús viszonyokból adódóan, itt kiélezettebb a helyzet. Kevesebb a taktizálás, a nacionalizmus és az erőszak sokkal nyersebb formában jelenik meg, mint másutt. • Szabó Dezső közismert mondása szerint, éhes gyomorral nem lehet himnuszt énekelni. A szerbeket is ez a sors várja. Meddig tarthat még ez a pokoli állapot? Valószínűleg a szerbek is szeretnének normális körülmények között élni.- Nagyon nehéz a szerb nép leikébe látni. Rengeteg barátunk van közöttük, és nagyon sok az értelmes, józan személy, mint mindenütt a viláSzabad ÚJSÁG 5 gon. Azt hiszem azonban, hogy az a helyzet állt elő, amikor a néptömegek még nem jutottak túl egyfajta mélyponton. Még nem lázadnak fel a hatalom ellen, hogy megdöntsék azt. Még mindig azt tartják szem előtt, hogy az egyre szűkülő keretek között, hogyan tudnak megélni. Tehát a kisstílű üzletelés dívik. Gyorsan túladni a pénzen. Ha megkaptad a fizetésedet, azonnal bevásárolsz, vagy márkát veszel rajta. így próbálnak fennmaradni, miközben nem tudatosítják, hogy a háború és az embergó hozta magával a gazdasági romlást és a züllést. • A széles rétegek körében tehát nem beszélhetne autonóm polgári magatartásról?- Semmiféle vonatkozásban sem .eshet erről szó. • Ez azért is lehangoló, mert Jugoszlávia az elmúlt évtizedekben más úton haladt, mint a többi szocialista ország. Habár az ötvenes években ott is ugyanúgy voltak lágerek és koncepciós perek, de később a jugoszláv társadalom nyitottabbá vált. Sokan jártak Nyugat- Németországba dolgozni, szabadabb volt az utazás és az eszmék áramlása. Ez a liberális politikai légkör nem hagyott maradandó nyomot?- A 60-as és 70-es években a szocialista államok közül valóban Jugoszlávia volt a legjobb helyzetben. Végül is a legdemokratikusabb ország volt az említettek közül. A szabad mozgás és sok minden más tekintetében. De akkor Nagy-Jugoszlávia volt, a szlovénekkel és horvátokkal .együtt, akik mégiscsak nyugati „gyermekszobában“ nőttek fel. Ok „húzták" Jugoszláviát, és Tito, akinek személyisége sokféleképpen magyarázható, értékelhető, mindenesetre kihasználta ezt a lehetőséget. Nyugattól óriási kölcsönöket tudott fölvenni, s az emberek jól éltek. Most Jugoszlávia Szerbiából és Crna Gorából áll. Abból a Szerbiából, amelyik mindig is ortodoxabb volt, és ahol a bizánci kultúra és magatartás jobban érvényesült. Ezenkívül .tudni kell, hogy ez a mostani, nemcsak polgárháború, nemcsak vallási háború, vagy területszerzö háború, hanem bizonyos tekintetben a város és a falu háborúja is. A háttérbe szorult falvak lakossága kerül most előtérbe. Boszniában ez a tipikus helyzet, hogy a falvakból ágyúzzák a nagyvárosokat. Szerbiában a falusi lakossághoz- zömmel Közép-Szerbia népességéhez - Európa szele nem jutott el. Ez most mutatkozik meg. Az a szemléletmód, hogy „mi megvagyunk így jól magunkban és egymás között", ebben a háborús helyzetben erősebb, mint a korábban felületesen megélt nyugati szellemiség, amely mégiscsak beszivárgott az országba. Ne feledjük, nálunk ötszáz évig uralkodtak a törökök. Ez mindmáig hat. • Mint arra az előbb utaltál a nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia közötti határvonal megosztja Jugoszláviát.- Ez egyértelműen megnyilvánul. Az ország így osztható ketté. A Vajdaság egyfajta semleges terület. Szerbia, Crna Gora, Macedónia, Szlovénia a választáson túl van. Bosznia fele, Horvátország, Dalmácia, Szlovénia a választóvonalon innen van. Ez a rész szinte teljesen katolikus. A muzulmánok, az ún. bosnyákok pedig- talán nálatok is kevesen tudják- szerbek. A török hódoltság idején vették fel az iszlám vallást. • Mennyire tapasztalható az iszlám országok beavatkozása?- Az iszlám világ egyre inkább fegyvercsörtető és bizonyos segítséget is nyújt. Az ENSZ és az Egyesült Államok magatartása miatt az Iszlám Konferencián megfogalmazott beavatkozási szándék megvalósítása egyelőre elmaradt. De áz iszlám világ ugrásra készen áll. Mi otthon arról beszélgetünk, hogy ha megtörténne a háború kiszélesedése, akkor inkább a Nyugat bombázzon és szálljon meg minket, mint az iszlám országok hadserege. • Milyen a remény arra, hogy ez az óhaj bekövetkezik? Mert a megoldást csakis a nyugati beavatkozás hozhatja meg.- Mi szívósan küzdünk és a reményt elfelejtettük! BALASSA ZOLTÁN ,fmsss,,s„,f,s,sss,ssssfss/sssssssssssssssssssssssssssssssss**ssssssssssssssssssffsfsssssfsss/sssssssssssssssssssfs/sf/sssss*fssssssssssssssssssssssssssssssssssssssfssssssssssssssrssssssmsssss/ssssfsssssssssssfssssfsssssssssssssssssssssss. ADél-Tirol kérdésében Olaszország és Ausztria között folytatott politikai vita elrendeződése 1992 nyarán - néhány kivételtől eltekintve - mindenütt, mind Ausztriában, mind Olaszországban, illetve Európában megnyugvást váltott ki. Az európai politikának egy olyan szakaszában, amikor a nemzetiségi harc teljes hevességgel lángol és demokratikus eszközökkel - nevezetesen párbeszéddel - nem oldható meg, a dél-tiroli folyamat példaadó. Az ősi osztrák tartomány, amelyet 1919-ben a St. Germainben megkötött békeszerződés nyomán Olaszország az érintettek önrendelkezési jogának mellőzésével bekebelezett, a fasiszta és nacionalista elnyomás keserű esztendei után megtalálta demokratikus békéjét. Jóllehet itt-ott még utalgatnak a megtagadott önrendelkezési jogra, ez azonban semmiféle politikai hatással nem járt. A dél-tiroli nép - vagyis mintegy 28 000 német és 20 000 ladin - továbbra is Olaszországhoz tartozik. Senki sem tudta elérni, hogy az önrendelkezés megvalósuljon. Ennélfogva meg kellett elégedni a demokratikus, politikai megoldással. Hogy ezt megérthessük, emlékeztetnünk kell arra, hogy a Dél-Tirol számára igényelt önrendelkezés sem 1918-19-ben, sem pedig 1945-46-ban semmiféle népi mozgolódást sem váltott ki. Olaszország a kezdeti vonakodás után nyilvánvaló ellenszenvvel lépett arra az útra, amely az olasz állam kötelékében Dél-Tirol autonómiájára irányult. Mindenesetre 46 esztendeig tartott, amíg a dél-tiroliak és Ausztria a már 1946- ban megígért autonómiával annak rendje és módja szerint megelégedtek. De nem éppen nyugalomban telt el ez a 46 esztendő. Ausztriának az 1960-61 -es évben az Egyesült Nemzetekhez kellett folyamodnia, hogy - nemzetközileg biztosított - tárgyalási megbízást kapjon. Olaszország nyílt ellenállásba ütközött, amelyet csak erőszakkal törtek meg. Olaszország és Ausztria politikai pártjai több mint 30 éven keresztül ültek a tárgyalóasztal mellett annak érdekében, hogy a politikusokat kielégítő autonómiát kidolgozzák. Az érintettek számára ma már ez az autonómia egyfajta életmóddá vált. Ebben az autonómiában élnek és úgy tűnik, hogy magatartásukká vált. Ez a politikai magja egy modern, de ugyanakkor alapvonásaiban klasszikus kisebbségvédelemnek. Ennek a kisebbségvédelemnek a nemzetközi jogi alapja az úgynevezett párizsi egyezményen nyugszik. Azt a nemzetközi jogi szerveződést a győztes hatalmak nyomására Ausztria és Olaszország kötötte egymással. A szerződés az 1947-es olasz békeszerződés alkotó eleme lett. Mig a Romániával kötött békeszerződés - a Párizsban tárgyalt magyar delegáció fáradozásai ellenére - a Romániában élő magyarok számára semmiféle kisebbségvédelmi záradékot nem tartalmaz, addig Olaszországot kifejezetten kötelezték a dél-tiroli kisebbség védelmére. Ennek a szerződésnek a jelentősége abban rejlik, hogy maga az Egyesült Nemzetek nagyobb vita nélkül megerősítette: a déltiroli kérdés e szerződés miatt - tehát nem a vita természete vagyis a kisebbségi konfliktus miatt - nemzetközi ügy. Az 1946-os párizsi egyezmény az általános kisebbség-Felix Ermacora védelemről is tartalmaz kijelentéseket. Megerősíti a nyelvi autonómiát, aláhúzza a fejlődésbeli autonómiát, elismeri a déltiroliak identitásának megőrzését, valamint továbbfejlesztését. A különleges kisebbségvédelem mégis a párizsi egyezménynek abban a záradékában található, amely elismeri Dél-Tirol németül beszélő lakosságának regionális törvényhozói és közigazgatási önállóságát. A párizsi egyezmény tartalmaz továbbá olyan szabályozásokat, amelyek az osztrák-olasz szomszédsági jogot illetik. Főleg a Dél-Tirol és Észak-Tirol, a Trient és Vorarlberg - vagyis az 1918-ig egységes közigazgatású régió - gazdasági kapcsolatait kívánták speciális előírásokkal szabályozni. Ezt az Ausztria és Olaszország közti gazdasági természetű szerződést, az Accordino révén sikerült elérni. A párizsi egyezmény olyan szabályozásokat is tartalmaz, amelyek a fasiszta korszak, továbbá a Mussolini és Hitler közti megállapodáson alapuló kényszeráttelepítés káros következményeit hivatottak elhárítani. Az 1946-os párizsi egyezményt sokféleképpen értelmezték. Alkalmazási és értelmezési módja vezetett az Ausztria és Olaszország közti tulajdonképpeni vitához. A vita maga mindenekelőtt az elismert autonómia mértékére vonatkozott. A párizsi egyezményt ebben a tekintetben nem a kellő egyértelműséggel fogalmazták meg. Az egyezmény végrehajtásának kellett világosságot teremtenie. Az autonómiát Olaszország már 1948-ban saját alkotmányos törvényében, az autonómia-stádiumban szabályozta. Különböző okokból sem a déltiroliak, sem pedig Ausztria nem voltak ezzel az autonómiával megelégedve. Az önállóság új rendezéséről 1961-től kezdve olasz-osztrák és Olaszországon belüli viszonylatban komoly tárgyalásokat folytattak a dél-tiroli és olaszországi politikai pártok képviselői. Ausztria megegyezett Olaszországgal az autonómia kialakításáról. Az olasz ígéreteket az 1969-es évben egyetlen dokumentumban foglalták össze (kereken 140 ígéretről van szó), amelyet politikai nyelven „csomagénak neveztek. Az ígéretek teljesítése érdekében a politikusok 1969-ben megegyeztek egyfajta végrehajtási mechanizmusban, amelyet a politika nyelvén „operációs kalendáriumának neveztek el. Ebben Olaszország kötelezettséget vállalt arra, hogy a csomagot megvalósítja. A csomagot és operációs kalendáriumot a tartományi parlamentek (Tirol és Dél-Tirol), valamint a nemzeti parlamentek 1969-ben elfogadták. A csomag végrehajtása vontatottan haladt Ahelyett, hogy az 1969-től számított négy év leforgása alatt végrehajtották volna a csomagot, 24 évig tartott, míg politikailag pontot tettek a végrehajtás végére. A csomag végrehajtásának középpontjában új autonómiastatútum, egy olyan alkotmányjogi törvény állt, amely az önállóság felépítését behatóan szabályozza: az alapelveket, az illetékességnek az állam és tartomány közötti részletes felosztását, az iskolaügy alapvonásait, a nyelvhasználat alapvonásait, az autonóm tartomány pénzügyi fennhatóságát, a központi állami felügyeleti jogot, valamint a jogállami biztosítékok eszköztárát (a tartomány közigazgatási bíróságát, a római alkotmánybírósághoz való fellebbezés lehetőségeit). A tartomány, illetve a közösségek a tartományi parlamenttel és a helyi képviselőtestületekkel fejlett demokratikus eszköztárat kapnak. Ezt az autonómia-statútumot úgynevezett végrehajtási eljárásokkal, ezekkel a többnyire központi állami dekrétumokkal együtt kellett végrehajtani. Több mint 100 ilyen dekrétumot bocsátottak ki. Ezeket a bozeni és római politikai pártok képviselői általában demokratikus párbeszédben oldották meg. A bíróság és a közigazgatási hatóságok előtti nyelvhasználat annyira fontos szabályozása, amely szükségképpen feltételezi az állam és a tartomány szerveinek kétnyelvűségét, csak 1993-ban lép teljesen hatályba. Az utcanevek kétnyelvűségét már korán szabályozták - nem mindig a dél-tiroliak megelégedésére. Az autonómia jogi és politikai szabályok és viselkedési elvek együttese. Működőképessége politikai párbeszédet igényel. Ezt ténylegesen a politikai pártok folytatják egymás közt. Az ősi nép pártja mindenekelőtt a Dél-tiroli Néppárt, a bevándorolt olaszok pártjai pedig a római politikai pártok. A politikai párbeszéd egymás megértésének jelentős politikai eszközévé fejlődött. Az önállóság hatalmas szerepváltozáson ment át. Míg 1946-ban, illetve 1969- ben a kisebbségvédelem eszközeként fogták fel, addig ma a Dél-Tirolban letelepedett valamennyi nép- és nyelvcsoport javát szolgálja. így az autonómia a népcsoportok közti kiegyezés eszközévé vált. A kiegyezés csak akkor működik, ha a kisebbségi nép élni akar vele, ha Olaszország Dél-Tirol fölötti fennhatósága vita fölött áll, és ugyanakkor Olaszország kész arra, hogy Dél-Tirol népét többé ne igyekezzen elolaszosítani avagy kisebbségként megsemmisíteni, miként Mussolini megpróbálta. Az autonómia működésének ez az elengedhetetlen kerete. Az önálló illetékesség gyakorlása a tartománynak a hegyvidéken jelentős jólétet hozott. Ausztria Dél-Tirol védőhatalmaként megállta a helyét! Annak idején kiállt Dél-Tirol önrendelkezéséért, a konfliktust nemzetközi szervezetek elé vitte, tanácsokat adott Dél-Tirolnak és az autonómiáról tárgyalásokat folytatott Olaszországgal. Az 1992-es évben Ausztria az érvelés minden eszközével megértette a világgal, hogy az olasz ígéreteket nemzetközileg kötelezőnek tekinti. Mindezen túlmenően Ausztria az 1987-es európai Vitaegyeztetési Egyezménnyel kapcsolatban Olaszországgal kiegészítő szerződést is kötött. Ebben megegyeztek, hogy mind az 1946-os párizsi egyezményt, mind pedig az osztrák felfogás szerint annak végrehajtása a Nemzetközi Bíróság elé vihető - amennyiben a párizsi egyezménnyel kapcsolatosan jogi viták merülnek fel. Dél-Tirol kisebbségi védelme tehát egyrészt a párizsi egyezményből, a csomagból, a Nemzetközi Bíróságra utaló szerződésből áll, másrészt számos belső olasz rendelkezésből, amelyek betartását Olaszország megígérte Efölött demokratikus szervek őrködnek. Féligazság lenne azonban, ha nem mutatnánk rá azokra a nehézségekre, amelyek a sokat dicsért dél-tiroli megoldásban rejlenek. Itt első helyen a központi állami felügyeletet kell megemlíteni, amelynek segítségével Róma hatására sok esetben központi-állami módon értelmezik az autonóm illetékességet. Ez az „intézkedési és koordinációs illetékesség“-et jelenti, amelynek érvényesítése alkalmas arra, hogy mélyen belenyúljanak az autonóm jogokba. Ausztria ezt az illetékességet messzemenően elismerte - mintegy ez volt az ára a politikai probléma megoldásának 1992-ben az Andreotti-kormány alatt. Olaszország 1945 után is folytatta bevándorlási politikáját: a bevándorolt olaszokból, akiknek száma Dél-Tirolban az 1918-as mintegy 8000 létekről 1992-re 180 000-re emelkedett (!), fokozatosan néptörzs alakult ki. Ez az úgynevezett „etnikai arányra" - a népcsoportok viszonyának politikai törvényére - jelentős kihatással van. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól sem, hogy a néphez tartozás tudata szemlátomást szúnöben van: az embereknek jó soruk van, nem nagyon becsülik népüket, a fiatalok annyira individualisták, hogy nekik a népiség, nemzetiség alig tetszik már értéknek. Az osztrák érdeklődés a korábbi dél-tiroii országrész iránt a csomagmegoldás után a minimumra csökkent. A dél-tiroli megoldás alapvonásaiban európai modell, de az államok és népek közötti tárgyalási módja miatt is. E modellnek az ára hosszú távon mégis a dél-tiroli népességnek egykori hazájától való elidegenedése. Ezt az árat persze csak azok fizetik, akik számára az igazságosság kívánalom. A modell még nem állt ki minden próbát. Mindenekelőtt nem lehet tudni, hogyan viselkedik majd válsághelyzetben a védöhatalmat jelentő Ausztria. Mégsem hagyatkozhatunk túlságosan a védöhatalmak hangulatára. Következésképpen a népcsoportok és kisebbségek védelme - legalábbis Európában - olyan nemzetközi eszköztárat igényel, amely védöhatalom nélkül is szolgálja a népcsoportok és a kisebbségek javát. A dél-tiroli példa
