Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-23 / 94. szám
']l) U mt-b-S'Wt ■ iy 4 Szabad újság_____________ Napjaink 1993. április 23. Elutasított békejobbunk A Csemadok alakuló országos közgyűlésén a spontán lelkesedésben senki sem figyelt fel kellőképpen a már ott, akkor jelentkező, a Csemadok egész eddigi életét végigkísérő igen-igen nagy veszélyre, amelyet Pavlik akkori művelődési megbízott úgy fogalmazott meg, hogy a Csemadok csak kulturális szervezet lehet, nem valamiféle érdekvédelmi szövetség. Pavlik a maga módján és a többségi nemzet érdekét követve okos ember volt, mindjárt a kezdet kezdetén kulturális tevékenységre korlátozta a Csemadokot. S miközben számunkra leszűkített értelmezésben meghatározta az éneket és a táncot, a többségi nemzet vezetésre „született“ fiai igyekeztek új hadállásba vonulni, a szocializmus keretei között 1945-1948 nacionalizmusát továbbéltetni. így történhetett meg aztán, hogy míg a mi pártutasításos kívánalom szerint énekeltünk és táncoltunk, az ötvenes évek még pártelvekre alapozott s a vérszemet kapó többségi nacionalizmus már a hatvanas évek legelején támadni kezdte iskoláinkat a ránk kényszeritett összevonással, a magyar irodalomtörténeti oktatás száműzésével tankönyveinkből, legnagyobb költőink megalázásával, amikor Adynak Góg és Magóg fia vagyok én című verse azért nem kerülhetett be tankönyvünkbe, mert hogy Dévény már Devín, és magára vessen Ady, ha ezt a látnoki szemével nem látta, s kitiltatott a tankönyvből Csák Máté földjén című verse is, mert hogy az már nem a magyarok földje. Egy szóval az a bizonyos előírt recept azért volt rendkívül veszedelmes a Csemadok tevékenységére, mert míg mi önfeledten énekeltünk és táncoltunk, addig ők zavartalanul végezhették ellenünk a csúnya munkát. Kisiskoláink felszámolását, a Nyitrai Tanárképző Főiskola magyar tagozatának megszüntetését, a háromszori kísérletet anyanyelvű iskoláink felszámolására azzal a kierőszakolni nem tudott kényszeritéssel, hogy két-három tantárgy kivételével minden más tantárgyat szlovákul kell oktatni a magyar iskolákban. S ennek az alávaló törekvésnek ma sincs vége, gondoljunk csak Kucera úr szégyenletes alternatív iskolatervére! Azért volt érdemes hosszabban elidőzni a Pavlik-féle szerep-meghatározásnál, mert a gondolatmenetnek további kapcsolódásai is lesznek. Például mindjárt a hetvenes évek elején a Csemadoknak a Nemzeti Frontból való kizárásával, mert hogy a Csemadok csak énekeljen és táncoljon, kulturális munkát végezzen a szegény magyarok között, s ennek a pokolba vezető úgynevezett jószándéknak úgy kell látnunk a következményét, hogy míg mi megint vígan vagy szomorúan táncba és éneklésbe kezdtünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy magyar gyermekeink közül egyre többen járnak szlovák iskolába, s ez a többségi érvényesülési propaganda hatására olyan méreteket ölt, hogy már Pezlár, az értelmi szerző ideológiai titkár is megijedt, mert hogy már a külföldnek is gyanús lesz, nem fogadja el természetesnek. S míg mi szófogadó gyermekként továbbra is csak énekeltünk és táncoltunk, szülőföldünkről teljesen száműzték a szó- és írásbeli kétnyelvűséget, még az életre veszélyes helyekről is eltűntek a magyar figyelmeztető táblák, vagy tudsz szlovákul, vagy a magasfeszültség áldozata leszel, s a kétnyelvűség teljes száműzésével széles kaput nyitottak Dél-Szlovákiában a szlovákok még erőteljesebb betelepülésének a magyar etnikumba. Ennek a minket zsugorító folyamatnak ma sincs vége! Tehát, táncolunk és éneklésünk egy-egy nagyobb szünetében ideje lenne már, ha a minden elismerést megérdemlő Csemadokszervezeteink és az arra legérdemesebb tagok komolyan körülnéznének falujukban, kisvárosukban, és akárhol, ahol élnek, az elmúlt évtizedekben, mennyien voltak 1945-ben és mennyien vannak 1993-ban, hány reszlovakizált magyar él településhelyükön, s hány olyan magyar él közöttünk, akiknek a személyi igazolványában a szlovák nemzetiséget tüntették fel, nem az érintett hibájából, hanem a hivatal akamokságából. És hogy azokon a helyeken, ahol élnek, és szélesebb környezetükben, a járási székhelyet is beleértve, hol nem tudják szabadon használni az anyanyelvűket (közlekedés, egészségügy, közhivatal, elárusítóhely, étterem, kávéház, stb.), s hogy hol mennyi magyar dolgozik a járási és körzeti hivatalokban, a járási népkönyvtárakban. Nem nehéz a bennünket naponta megalázó eseteket tényszerűen kimutatni, tegyük meg hát, készítsük el panasztérképeinket, s küldjük meg politikai mozgalmaink irodáiba, mert Meciar úrék konkrétumokat kérnek, lapátoljuk nekik. Nem azt akarom én, hogy nemzeti életünk mindmáig legfontosabb megtartója ne énekeljen és táncoljon a jövőben, de ha egy kicsit is magunkba nézünk, be kell látnunk, hogy lassan már belefásulunk abba, amiket mind a mai napig a megadott recept szerint, sablonszerűén csináltak velünk. Kitérőképpen az eddig elmondottakhoz. Nemrégiben egy magas rangú francia diplomata Pesten járva, s neki ott Trianont s a határokon kívülre kényszerített magyarokat szóba hozva, azt mondotta - a franciák mindig tudnak „okosat“ mondani -, hogy a közös európai ház közelében most fognak önök egy darabka földről vitatkozni? Kedves francia úr! A föld az föld, nem érzi, hogy taposnak rajta, de mi Trianon óta nagyon is érezzük, hogy taposnak rajtunk, miért nem jut eszébe, hogy a darabka földön egyre megnyomorítottabb lelkű emberek élnek? A jugoszláviai helyzet arra inti Európát és a világot, hogy meg kell őrizni a nyugalmat a kelet-közép-európai térségben. Jól van, jó, de úgy legyen nyugalom, hogy bennünket immár évtizedekkel azelőtt az asszimilációs gépezetbe beszorítottak? Vagyis hogy fogadjuk el az etnikai feldarabolásunkra és felszámolásunkra kiagyalt tervet? Ilyen nyugalmat mi nem fogadhatunk el. Nyugalmat e térségben egyedül a nemzeti kisebbségi lét legteljesebb biztosításával! Persze nem papíron, hanem a valóságban. S ha már az említett térség békéjét vagy békétlenségét szóba hoztam, hadd hívjam fel a francia úr figyelmét arra, hogy a mi magyar lelkünk, identitástudatunk épületét a trianoni döntés meggyújtotta, s azóta hol erősen, hol visszafogott lángon ég, aszerint, hogy milyen az európai helyzet és a nemzetközi odafigyelés! S a tüzet csak a többségi nemzet minden igényt kielégítő toleráns nemzetiségi politikája olthatja el! Szlovák honfitársaink gyakran megvádolnak bennünket azzal, hogy mi a magyarországi területvisszaszerző törekvések szószólói vagyunk. Minden szlovákiai szlováknak mondom, nekünk soha nem kellett súgni, tanácsot adni, nem a magyarországi kormányzat törekszik a mindenáron való megmaradásunkra, hapern mi magunk. A Rákosi-féle kormányzat felelőtlenül, a nemzeti érdeket semmibe véve, le akarta írni a magyar határokon kívülre kényszeritett magyarokat, mi azonban nem hagytuk leírni magunkat. A Kádár-féle kormányzat is inkább csak megjátszotta a fánk figyelést, neki sem hagytuk leírni magunkat. Nekünk egyetlen bajunk, ha ez normális, demokratikus jogállamban baj, hogy nem akarunk szlovákok lenni. ilyen szerény a vágyunk. A létünket további százévekre biztosító intézményrendszerrel, autonóm jogkörrel! , Az utódállamok politikája Magyarországgal szemben most arra irányul, hogy azzal a bizonyos alapszerződéssel kapcsolatban nyilatkoztassa ki a magyar kormány, hogy nem akar sem erőszakkal, sem békés úton terület-visszacsatolást. Nos, ha én magyar miniszterelnök lennék, nem írnék alá ilyen nyilatkozatot, legalábbis mindaddig nem, amíg a területszerzésben érdekelt országok nem szavatolják a legteljesebb mértékben a nemzeti kisebbségek jogait, beleértve első helyen a területi autonómiát, amely saját sorsunk irányításának egyetlen lehetséges eszköze! Trianon előtt, 1919. szeptember 10-én írta alá Benes és Kramár Csehszlovákia nevében Saint-Germainen-Layben a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést. A nagyhatalmak ugyanis csak így voltak hajlandók garantálni határait. Ennek volt áldásos következménye az első köztársaságban, hogy Dél-Szlovákia kisvárosainak, községeinek tábláin megjelentek a kétnyelvű helységnevek és feliratok, a minden intézmény és okirat kétnyelvűsége, beleértve a gyufásskatulyák címkéjének két- vagy többnyelvűségét is. Ez szigorú részét képezi jogilag a békeszerződésnek. Miért hallgatnak róla? Ne felejtse el a magyar kormányzat, hogy Szlovákiában erősen és félelmetesen a nyelvtörvénybe öltöztetett zsarnokság ül rajtunk, s míg nem kerül a szemétdombra, sok minden mással egyetemben, addig itt a kifelé és befelé hazudott jogok virítanak tovább! Egyenesen kell beszélnünk, hogy rosszakaróink értsenek a szóból. Minket senki nem kényszeríthet arra, hogy mosolyogjunk, amikor sírni van kedvünk. Nem szeretném hinni, hogy a trianoni döntést azért hozták volna, hogy az értelmi szerzők, az antanthatalmak évtizedekig tanulmányozhassák, hogyan lehet más államokba kényszeritett népeket erőszakkal, ravaszsággal felszámolni. Hitlerről, Sztálinról már kimondta a történelem az ítéletet. Meddig kell még várnunk az ítéletre a nagyhatalmak fölött, amelyek a sztálini durva, embertelen önkényt megelőzve ártatlan emberek millióit szakították el anyanemzetüktől? Hogyan függnek össze mindezek a Csemadokkal, a legutóbbi országos közgyűlés munkájával? Egyszerű válaszolni a kérdésre. Ha nem állítjuk meg a taposásunkat, egy napon azt vesszük észre, hogy nem lesz kinek énekelnünk, táncolnunk, iskolát nyitnunk, szakmai társaságokat és versenyeket szerveznünk, könyvet eladnunk. Tehát a lényegre térve: a Csemadok nem lehet apolitikus. Nem törődhetünk bele, hogy míg 1970 után a Nemzeti Frontból való kizárásunkkal tántorítottak el a politikától, a bársonyos forradalom után a magyar politikai mozgalmak soraiból léptek elő olyanok, akik az akkori erős és magabiztos hangjukkal szinte kikényszerítették a Csemadoktól az apolitikusságot. Szövetségünk a nyomásnak ellenállni nem tudván lefújta a csatát, a Matica meg erőteljesen politizált, szervezte és meg is szavaztatta a nyelvtörvényt, meg - bizonyos jelekből következtethetünk rá - a háttérből irányítva a belügyminisztériumot, megakadályoztatta vele, hogy községeink és kisvárosaink visszaszerezzék történelmi magyar nevüket, hogy Hofbauer úr erőszakkal leszedettesse a kétnyelvű községnévtáblákat, hogy az oktatásügyi miniszterrel megakadályoztassa az erőszakkal összevont iskoláink különválását. S a Csemadok énekelt, táncolt, ahogy a bársonyos forradalom utáni leghangosabbak megparancsolták neki, ahelyett, hogy összehangolta volna érdekvédelmi munkáját a magyar politikai mozgalmak tevékenységével. És főleg, hogy támogatta volna a magyar képviselőinket aláírásgyűjtéssel, ahogy Bohuslav Piatko televíziós főszerkesztő úrral szemben megtette a helységnévhasználat tekintetében, ahogy Kucera úrral szemben is megtette az alternatív iskolák sületlenségével szemben! Soha nem volt olyan szükség a Csemadok érdekvédelmi munkájára, mint napjaink önálló s nem a legjobb képet mutató Szlovákiájában. Még egy kitérő az elmondottakhoz, egy friss élmény kapcsán! Pelsőcön egy üzlet előtt várakozva feltűnt a járdán sok kisgyermek, óvodások egy nagyobb csoportja, akikre az óvó néni hangosan kiabált, vagy hangosan magyarázott nekik valamit szlovákul. A gyermekek persze figyelembe sem vették az óvó nénit, magyarul mondták egymásnak a dolgokat, nekik még nem lehet megparancsolni, hogy kedveseim, ti szlovák óvodások vagytok, beszéljetek szlovákul. Ők azt szeretnék, ha az óvó néni magyarul beszélne hozzájuk, de a szülők, sajnos, bedőltek a létünket veszélyeztető hamis propagandának, döntöttek helyettük a szlovákul jobban érvényesülés csalóka reményében, s ahogy néztem az aranyos kicsi magyar gyermekeket, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az érvényesülés nem egyéb, mint egy jól kitalált fedőnév gyermekeink lelkének az ellopására, a szülői házban kapott identitástudatának lerombolására, annak elérésére, hogy a szlovák óvoda és iskola kijárása után felnőve neki már ne legyen semmilyen magyar közösségi igénye, s főleg ne legyen jogigénye és joggyakorlatigénye! Erre megy ki a játék, s míg ilyen a helyzet, az érdekvédelemnek erőteljesen kell dominálnia a Csemadok gazdag és pótolhatatlan munkájában. MÁCS JÓZSEF A/ti ion a mélvoont után? A kormány tagjait kivéve senki sem vonja kétségbe, hogy a gazdaság válságban van. A birtokon kívüliek körében a vita most arról folyik, hogy mikor érjük el a válság mélypontját, s ezt követően mikor várható a fellendülés. Naivnak bizonyult az a feltételezés, hogy annak idején a politikai rendszerváltás megkezdése - hatalom- és elitváltás formájában - magától, szinte automatikusan kiváltja a gazdasági fellendülés megindulását. A feltételezés abból eredt, hogy a korábbi rendszer alapvetően akadályozta a gazdaság mélyreható átalakítását, a privatizáció és a piacgazdaság létrehozását. Ám az újnak vélt politikai rendszer már első megnyilvánulásaiban, intézkedéseiben lelöcsölte a maga antiszociális és bizony antidemokratikus (típusjegyeiben ismét kommunista) politikai logikáját a gazdasági átalakulásra. Az 1993-as esztendő első negyedévét az általános helybenjárás jellemzi a gazdasági, társadalmi és politikai élet minden területén. A gazdasági rendszerváltás még nem indult meg, s így ki sem terjedhetett a gazdasági érdekképviseleti szféra átalakulására. A kormány félszivvel és kétbalkezesen hajt végre minden gazdasági „átalakítást“. Semmiben sem következetes, és szinte valamennyi döntéshozatalával bumerángot fabrikál s hajigái minden irányba. Most már az az alapvető kérdés is eldőlt, hogy az „államkormány“ komolyan veszi-e választópolgárait. Az is nyilvánvaló, hogy fékezi a privatizációt, s nem hajlandó gazdasági hatalmát feladni vagy legalább az állami szektor gazdasági súlyának lényeges csökkentésével egyensúlyba hozni. Az új kormány beiktatása óta éppen az állam gazdasági hatalmának átmentésére törekszik, és a gazdasági-hatalmi pozíciókat a politikai lojalitás követelményéhez kötve, azokat egy társadalmi-politikai klientúra kiépítéséhez használja fel. Ennek következtében mind a tulajdonosi polgárság kiemelkedésére és megszerveződésére, mind pedig a kormánytól függő, a hivatalnoki mentalitású és lojalitású új gazdasági bürokrata-menedzserréteg kialakulására láthatunk határozott jeleket ebben a negyedévben. Magában a politikai életben e patthelyzet jelei talán még határozottabban kirajzolódnak. A demokratikus hatalmi szerkezet lényege a különböző hatalmi centrumok egymást kiegyensúlyozó szerepe (lenne), ami egymás mozgásterének és hatáskörének kölcsönös elismerésén alapul(na). Az új kormányzat azonban a korábbi „szocialista“ struktúrák új ideológiai mezbe öltöztetésével gyakorlatilag teljhatalomra törekszik a politikában, s közben azt hangoztatja, hogy a legutóbbi választásokon elért győzelme a nemzeti érdekek képviseletének monopóliumával ruházta fel. Megkérdőjeleződött tehát az ellenzék (köztük a magyar „indíttatású“ pártok és mozgalmak) legitimitása, illetve igazában még ki sem alakult a működésük az új demokratikus alkotmány szellemében. Hasonló a helyzet a hatalom megosztásának struktúrájának más elemeivel is; az önkormányzatokkal, a köztársasági elnökkel és az alkotmánybírósággal stb. Az idei évkezdet már a pártok súlyos belső problémáiról tanúskodik, és a politikai rendszer működtetésében számos nehézséggel találja magát szemben a parlament is. A nagypolitika korlátja, hogy nem hajlandó létrehozni a gazdasági érdekképviseletek szervezett és jogilag is rendezett rendszerét. Nem hajlandó túllépni az „állami“ politika szűk korlátain, s kitágítani azt a társadalmi szereplők széles mezőnyének dinamikus együttesévé. Ez az utóbbi hónapok állóháborúinak lényege: a pártok és a társadalom dialógusának hiánya, ami az emberek politikájáról való tömeges elfordulását váltja ki mindinkább. Az Európai Tanácsba való felvétel elhalasztása valódi belpolitikai kudarc. A kormánypártoknak mielőbb túl kellene jutniuk önnön tudathasadásukon. Mert nem lehet egyszerre ünnepélyes nyilatkozatokat tenni az európaiság mellett a kormánypolitikában, s ugyanakkor nem szembefordulni a primitív nemzeti (és nemzetiségeilenes) hőzöngésekkel, hangulatkeltésekkel. Ám úgy tűnik, hogy a hatalom birtokosai nem akarják - vagy talán képtelenek is rá — felfogni, hogy az „Európa" modell, húzóerő és biztosíték is, de mérce is. A (cseh)szlovák gazdaság számára a kelet-európai piac - minden negatívumával és problémájával együtt - összeomlásának időpontjáig védettséget nyújtott. A dollárelszámolásra való áttéréssel és a néhai KGST felbomlásával ez a védettség megszűnt. A mi esetünkben teljesen bizonytalan a mezőgazdaság és az ipar idei teljesítménye, így a keleti piacok összeomlásának (utó)hatásai jelentős részben még hátravannak... Az igazi probléma azonban az, hogy a mélypont után jön-e fellendülés, és az mennyire lesz erőteljes. A kormányzat ebben a tekintetben optimista, pedig kevés alapja van rá. A kormány által még el sem kezdett szerkezeti átalakítás sikere nagyrészt azon múlik, hogy a tulajdonviszonyok mennyire kedveznek a hatékonyságot szem előtt tartó beruházásoknak. így lép előtérbe a („kordában“ tartott) privatizáció, mint a gyors fellendülés egyik döntő fontosságú feltétele. Nálunk ráadásul a privatizáció folytatása, új stratégiája sem kellően tisztázott, ami károsan hat a tőkebeáramlásra. Biztos, hogy a privatizáció (folytatása) nem lesz olyan gyors, mint azt kezdetben várták, ez is késlelteti az egészséges fellendülést. A mély veremből mindenképpen ki kell jutnunk. Ebben nagy szerepe lehet a társadalmilag kevésbé hasznos költségvetési kiadások csökkentésének is. Vagyis jó lenne, ha nem az adókat emelné a kormány, hanem az állami bürokrácia költségeit csökkentené, és a fegyverkezésre fordított kiadások leszorítására törekedne ... Megoldás csak akkor lehetséges, ha a hatékonyság javulása alapján sikerül a gazdaság élénkülését minél hamarabb megindítani. Ha a kormányzat a fordítva megült bikáról átnyergel a szelídebb természetű lóra, s annak vágtában "is képes lesz megmaradni hátán. KORCSMAROS LÁSZLÓ m J? r <rlc l\. IW A l/WoO ßjLs A Ä.-: In“' A, piÄA hatalom fordítva ülte meg a bikát
