Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-06 / 54. szám

ZTTTg rrT j t t / ^ /t[s~ 1993. március 6. A t 1a*-tv Hru^ A Kultúra Rosszkedvű tűnődés a kulturális intézmények pénztelenségéről Kulturá(la)tlanul Lehet-e rendszerváltásról beszélni akkor, ha a szociális-kulturális esély­egyenlőtlenségek tovább mélyültek, ha a kulturális intézmények már-már végnapjaikat élik? A falvakat járva mindenfelé azt ta­pasztalom, hogy az elszegényedés folyamatával egyidőben mostohagyer­mekké vált a kultúra is. Az eddig öntevékeny, a népművészetet és a hagyományokat ápoló kultúrcsopor­­tok lassan szétesnek, hiszen az em­bereknek próbák helyett a vállalkozá­sokra, a megélhetés biztosítására kell fordítaniuk a drága időt. A falusi könyvtárak is sorra bezárnak, mert új könyvek beszerzésére már senki sem áldoz. Az olvasók száma is megcsap­pant, mióta a parabolaantennák „ki­ültek“ a balkonokra. A könyveket a gyerekszobákban többnyire a nyu­gati szupersztárokat népszerűsítő magnó- és videokazetták váltották fel. Amennyiben a nemzeti(nemzetisé­­gi) kultúrkincs megőrzésére és to­vábbadására nem mutatkozik hajlan­dóság, úgy a társadalomnak és a kor­mányzatnak is szembe kell néznie azokkal a magatartászavarokkal, amelyek napjainkra máris feszültség­­forrásokká váltak. Az agresszivitás és idegengyűlölet sokkal fontosabb gon­dolatokat vet fel, mint az a szintén nem elhanyagolható kérdés: hogyan is alkalmazkodunk majd érzéseinkkel és értelmünkkel ehhez az abnormális, „kultúrálatlan" helyzethez? E siralmas állapot az alábbi, tanme­sének is beillő „vicces párbeszédet“ juttatja az eszembe: Vannak önök kö­zött kannibálok? - kérdezi a misszio­nárius a bennszülöttektől. - Nincse­nek - válaszolja az utóbbiak szószóló­ja, - tegnap az utolsót is megettük. Az állampolgárainak demokráciát ígérő kormányzat csak akkor számít­hat általános támogatásra, ha a polgá­rok többsége sikeres, jómódú, de leg­alábbis fizetőképes. Az esélyegyenlő­ség, a sikeresség és a valamennyi polgár számára egyaránt garantált gazdasági esély eléréséhez mindenek­előtt a kulturális szolgáltatások, az oktatási, művészeti, tudományos, köz­­gyűjteményi és közművelődési intéz­ményrendszer működőképességének és fejlődési lehetőségének megterem­tésére van szükség, nemzetiségi vi­szonylatban is. Az elmúlt évtizedekben a kultúra finanszírozásának mozgásterét min­dig az uralkodó eszmétől áthatott kor­divat és a politikai aktualitások szab­ták meg. A kultúra finanszírozását meghatározó szemléletet a kétarcú­ság és a cinizmus jellemezte. Mindig volt pénz az ünneplésre (céltámogatá­sok, kijárások, különalkuk útján), és sohasem volt nyomon követhető költ­ségvetési forrás a mindennapi alapve­tő feladatok ellátásárá, a működtetés, a karbantartás és a korszerűsítés megfelelő támogatására, továbbá a méltó bérviszonyok megteremtésé­re. E cinikus pénzügyi logika tovább­élését bizonyítja, hogy miközben az állampártiak mindent elkövetnek a nemzetiségi kultúra támogatására szánt pénzeszközök megnyirbálása érdekében, ugyanakkor gátlástalanul költekeznek a saját politikai dicsősé­güket és az önállósulás magasztossá­gát világgá lobbantó örömtüzeket és dáridózásokat finanszírozandó. Mindennek következtében hiányzik a tudomány, a művészet, az oktatás, a művelődés egyéb fontos területei­nek társadalmi megbecsülése. Külö­nös jelentősége van ennek napjaink­ban, amikor az újonnan létrejött önkor­mányzatok minta- és értékválságát sem az állami irányítás, sem a helyi társadalom kontrollja nem tudja felol­dani, s a kulturális életben eddig ered­ményesen dolgozó szakemberek ér­veit az új hatalom képviselői vagy nem akarják, vagy nem tudják - költségve­tési feltételek hiányában - meghallani. Szóvá kell tennünk mindezt azért is, mert az új vállalkozói réteg, a gazdál­kodó szervezetek és egyéb „jövede­lemtulajdonosok“ kizárólag akkor vál­nak finanszírozóvá, ha értéket és egyúttal jó befektetést is látnak a kul­túrában. A művelődés finanszírozásának fi­lozófiáját - ha beszélhetünk egyálta­lán ennek létéről - a rendszerváltás enyhe fuvallata sem érintette meg. A kormány sajnos nem került észreve­hető társadalmi kontroll alá a társada­lom műveltségi állapotában betöltött szerepét, felelősségét illetően. Márpe­dig elodázhatatlan kormányzati, majd parlamenti feladat (lenne), hogy újra­gondolják jelenlétét az állam, a kultúra finanszírozásában, és az ebből fakadó gyakorlati döntéshozatal, nemzetiségi vonatkozásaival egyetemben. Erre már csak azért is szükség van, mert az állampolgárok többsége - mint kultúratámogató - fizetésképte­len, s mert a vállalkozók, a gazdálkodó szervezetek ma még nem érdekeltek a kultúra ápolásában. Azoknak a civil szervezeteknek (egyesületeknek, alapítványoknak) pedig, amelyek részt vehetnek a támogatásban, nincs pénz­ügyi hátterük, utánpótlásuk. Tudjuk, nehéz kivárni azt az időt, amikor a kultúra, a kulturálódás gya­korlati, kimutatható előnnyel jár majd, s az előfinanszírozás jogossága visz­­szaigazolódik. Mégsem mondhatunk mást, minthogy illúzió gazdasági, tár­sadalmi és politikai fejlődésben re­ménykedni mindaddig, ameddig a kul­túrától sajnálják a pénzt, vagy míg azt hazudjuk magunknak, hogy - egyéb fontos okok miatt - csak „éppen most“ nem jut rá elegendő költségve­tési hozzájárulás. Amennyiben a rend­szerváltást minden politikai erő komo­lyan veszi (venné) és a mai szlovákiai valóság társadalmi és nemzetiségi té­­nyeivel szembenéz(ne), kiderül, hogy az önálló Szlovákiában kizárólag ak­kor érhető el európai léptékű társada­lom- és gazdaságfejlesztés, ha az ál­lami költségvetés 1993-ban fokozott kötelezettségvállalással segíti (segíte­né) az állampolgárokat az örökölt szo­ciális-kulturális hátrányok ledolgozá­sában. Ezért elodázhatatlan feladat az ál­lamnak a párt-, egyház- és rendszer­semleges állami és önkormányzati költségvetésből nemcsak működőké­pessé, hanem fejlődésre is alkalmas­sá tenni a kulturális (oktatási, művé­szeti, tudományos, közgyűjteményi és közművelődési) szolgáltatásokat min­den állampolgár számára, megkülön­böztetett figyelmet szentelve a nemze­tiségek hasonló elvárásainak. S nem a távoli jövőben, hanem már ma: azaz akkor, amikor ezekre a szolgáltatások­ra a legnagyobb szükség van. Az állami költségvetésnek hosz­­szabb távra be kell rendezkednie a funkcionális kultúrafinanszírozásra. Ehhez az kell, hogy a szükséges kia­dások országos felmérése megtörtén­jen, tehát ne lehessen évenként költ­ségvetési alku tárgya az, hogy meny­nyibe kerül egy (nemzetiségi) iskola, egy (nemzetiségi) könyvtár vagy kuta­tóintézet működtetése. A mindany­­nyiunk által ismert maradványszemlé­let csak így számolható fel. Ez a gya­korlat hozhat létre esélyegyenlőséget a kistelepülés és a nagyváros között, s teheti kulturális esélyeiben egyenlő­vé a falun élő állampolgárt a (főváro­sival. KORCSMAROS LÁSZLÓ Vannak botcsinálta történészek, akik pszeudotörténelmi eszmefuttatá­saikat magyarellenes hangulatkeltés­sel igyekeznek érdekesebbé tenni. Ilyen Laco Zrubec is, aki nagy pél­dányszámú szlovák lapokban ontja bőven históriai „szenzációit“. A Novy cas március 2-ai számában Bosnyák Zsófiáról (1609-1644), Wesselényi Ferenc első feleségéről értekezik. A sztrecsnói vár úrnőjéről, aki életében a környék szegényeinek jótevője volt, s halála után sok csodás gyógyulást tulajdonítottak neki a sírjá­hoz zarándoklók, nem kevesebbet ál­lít, mint azt, hogy szentté avatásának egyetlen akadálya szlovák származá­sa volt: „az akkori egyházi méltóságok nem engedhették meg maguknak, hogy szentté avatását kezdeményez­zék annak a Bosnyák bárónőnek, aki nem az uralkodó nemzethez tartozó­nak vallotta magát.“ Hogy minek val­lotta magát a 17. század első felében egy főúri hölgy, Thomas Bosniac, alias Tomás Bosniak, vagy ha úgy tetszik, Bosnyák Tamás és Kenderessy Mária lánya, arra nemhogy egy Laco Zru­­becnél szakavatottabb történész, de maga az érintett sem nagyon tudott volna választ adni. Ezen valószínűleg még Bosnyák Tamás, az apa sem nagyon töprengett, már csak azért sem, mivel a nemzetiségi hovatarto­zás kérdése abban a korban ilyen formában fel sem merült. Egy azon­ban biztos: nem az „uralkodó nemzet­hez“ való tartozásának vagy nem tar­tozásának tudta be azt a tényt, hogy királyi asztalnok és ceremóniamester volt, Fülek várának főkapitánya, a Fel­­ső-Vág völgye megannyi falujának korlátlan ura, akinek egyik fia nyitrai püspök lett. Aki Laco Zrubecnél jobban ismeri az adott korszakot, tudja, micsoda zűrzavaros, vérzivataros idők jártak akkortájt. Kint a világban dúlt a har­mincéves háború, Magyarországon a török hódoltság húsz évvel Bosnyák Zsófia halála után érte el a legvégső határait (1660 Nagyvárad, 1664 Ér­sekújvár), közben volt egy Wesselé­­nyi-féle összeesküvés (Bosnyák Zsó­fia hajdani férjét csak hirtelen bekövet­kezett halála mentette meg Zrínyi és Frangepán sorsától, a vérpadtól), s magát a csodát is, hogy a sztrecsnói várúrnő teteme teljes épségbén ma­radt meg, Thököly fosztogató katonái fedezték fel, amikor ékszerek után kutatva feltörték koporsóját... És a rá­következő évtizedek, a Rákóczi-felke­­lés évei sem kedveztek egy hossza­dalmas szenttéavatási per lebonyolí­tásának. S hogy végképp eloszlassuk a kéte­lyeket afelől, hogy holmi nemzetiségi hovatartozás, illetve a magyarok nem­zeti elfogultsága döntött volna egy szentté avatás ügyében, íme egy levél: ,, írtunk már szentséges urunknak a boldog szűz, Margit testének felma­­gasztalása, azaz szentté avatása ügyében. Elődünk, Béla király leánya volt, a prédikátor-rendnek tett fogadal­mat Szúz Mária kolostorában, amely Buda nevű városunk mellett, a Duna szigetén van. Az említett szűz szent voltáról és csodatetteiről számos sú­lyos bizonyítékkal rendelkezünk. Sür­getve kérjük tehát tisztelendő atyaság­­tokat, hogy támogatásukkal és helyes­lésükkel a lehető leginkább segítsék ezt az igen üdvös, kegyes és tiszta ügyet. Nekünk és sokunknak, legfő­képpen pedig Istennek tesznek így kedvére. “ Ezt a levelet nem kisebb személyi­ség, mint Hunyadi Mátyás írta az 1460-as évek elején a bíborosi kollé­giumnak, IV. Béla király leánya, Ár­pád-házi Margit szentté avatását sür­getve. Jóval előtte már egy másik uralkodó, Árpád-házi Margit öccse, V. István is hasonló kéréssel fordult X. Gergely pápához, még 1272-ben Margit halála után egy évvel. Nos, az Árpád-ház leánysarjának nemzeti ho­vatartozásához aligha fér kétség. Szentté avatását ennek ellenére még a koronás fők sürgető közbenjárása sem tudta előbbre vinni, arra csak 1943 januárjában került sor. Ezerki­­lencszáznegyvenháromban, tehát 672 évvel halála után. Hát ennyit a botcsi­nálta zsurnaliszta-történészek objekti­vitásáról, faktográfiai ismereteiről és tudásszintjéről. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Zrubec úr élénken sérel­mezi, hogy a magyarok ,,ismét meg­hamisítják a történelmet“, mivel Bos­nyák Tamás nevét magyar formában merészelik írni. Azt hiszem, akkor, amikor a Szlovák Tudományos Aka­démia jobb ügyhöz méltó buzgalom­mal évek óta a magyar történelmi családnevek szlovák helyesírás sze­rinti átírásán fáradozik, Zrubec úr kifo­gása egyszerűen nevetséges. Avagy szerinte épp erre az esetre érvényes az ismert latin mondás: „Quod licet lövi, non licet bovi”? VOJTEK KATALIN f _' ^ •'u—* T>f Y .*7 Szabad ÚJSÁG 5 Március 19-én mutatja be a Ko­máromi Jókai Színház társu­lata Az ember tragédiáját, melynek „mozgáskomponistája“ a sikeres Kö­­zép-Európa Táncszínház igazgatója, Szögi Csaba. Az egyik próba után eddigi pályafutásáról és a közeljövőre vonatkozó terveiről beszélgettünk.-1972-ben, a szegedi néptánc­együttesben' kezdtem táncolni, majd egy táncművészeti gimnáziumban ta­nultam tovább, ahol megismerkedhet­tem másfajta mozgásokkal, táncokkal - például a klasszikus balettel és a modern irányzatokkal - is. Ezt köve­tően szólótáncosként megnyertem a Magyarországon rendezett összes versenyt, így a „Ki mit tud?“-ot, az Országos Szólótáncfesztivált stb. Va­lószínűleg ennek köszönhetem, hogy Novák Ferenc felkért, legyek az asz­­szisztense, ill. táncoljak Budapesten. Sok produkcióban dolgoztunk együtt, amelyek közül talán a legismertebb az itteni közönség számára is az István, a király és a Kőműves Kelemen. 1980-A tánc az életem Négyszemközt SZÖGI CSABÁVAL ban Dunaújvárosban megalakítottam a Dunaújvárosi Táncszínházát, ame­lyet azután kilenc évig vezettem. Ott egy teljesen újfajta táncstílust alakítot­tunk ki, amelynek kiindulási alapjául a folklór szolgált. Főleg a közép-euró­pai folklór, de „lenyúltunk“ a Balkán­ra, sőt keletebbre is, mert szerettük Fotó: a szerző volna a mozgásban, táncban is meg­mutatni azt a szintézist, ami jellemző a közép-európai népek kultúrájára. 1988-ban felajánlották nekünk, hogy költözzünk Budapestre, és töltsük be a Népszínház táncegyüttesének meg­üresedett vezetői posztjait. Elfogadtuk ezt a vonzó ajánlatot, feljöttünk a fővá­rosba és megalakítottuk a Közép-Eu­­rópa Táncszínházát. Azóta is a tánc az életem... • Melyek voltak legjelentősebb si­kereitek?-Állíthatom, hogy az amatőr tánce­gyüttesek közül egy sem dicsekedhet azzal, amivel a hajdani Dunaújvárosi Táncszínház: rendszeres táncszínhá­zi sorozatokat készítettünk, azaz szín­­házszerűen üzemeltünk. Évente tar­tottunk új bemutatót, és rendszeres előadásainkra az ország minden tájá­ról érkeztek nézők. Egy alkalommal megtekintette produkciónkat Markó Iván és a Győri Balett teljes társulata, akik „belénk szerettek“. Ennek kö­szönhetően egy gyümölcsöző kapcso­lat alakult ki a két társulat között, együttműködtünk például a „Párizs gyermekei“, „Jézus, az ember fia“, „Szent Margit legendája“ című elő­adásokban. Ezenkívül kis csapatunk az összes országos versenyen nagy­­vagy nívódíjas lett, az Európa-feszti­­válon arany-, a világfesztiválon pedig ezüstdíjas. Ami a profi társulatot illeti: négy éve működünk nagyon széles repertoárral, rendszeresen nagy néző­számmal. Saját műfajunkban igyek­szünk szót érteni az óvodásoktól kezdve a legidősebbekig, azaz min­den korosztály részére készítünk be­mutatókat. Már eddig is sok vendég­koreográfus dolgozott az együttes­nél, éppen nemrég érkezett hozzánk egy Párizsból, hogy koprodukcióban készítsünk egy produkciót. A vissza­jelzésekből ítélve sikeresek vagyunk, de nem szeretnék kiemelni egy-egy produkciót, állomást. • Hogyan kerültél Komáromba?- Még a Népszínházban ismerked­tem meg Beke Sándor rendezővel, akinek nagyon tetszett a mi munkánk. Beszélgetéseink során kiderült, hogy ő is nagyon mozgásigényes - szereti céltudatosan mozgatni a színészeket. Amíg a legtöbb rendező betétként ke­­zeli-alkalmazza a táncot, mozgást, ad­dig Sándor szerves egységként kezeli a színházat: a szcenikát, a zenei ef­fektusokat, a fényeket, a mozgásokat, az énekeket stb., azaz a gesztusrend­szerek egységeként. Terveztünk kö­zös produkciókat, de számításainkat az akkori vezetés keresztbe húzta. Majd amikor a komáromi társulatnál lehetősége adódott, meghívott en­gem, hogy együttműködjünk a „Cali­­gutó“-ban. Szívesen elvállaltam a fel­adatot, akárcsak a következőt^a Bu­dapesten rendezett ,,A fösvény“-ben, most pedig „Az ember tragédiájára“ készülünk... • Leginkább mi vonzott téged eb­ben a feladatban?-A szokatlansága, az újszerűsége - már ami a rendezést illeti. A mű önmagában is egy kihívás, de ha klasszikus produkció készülne, akkor nem vállalnám a közreműködést... akkor valószínűleg szükség se lenne rám. A „Tragédia“ nem zenés darab, nem „mozgásos“ darab, vagyis ki­mondottan táncok nem lesznek ben­ne, csak különféle mozgás. Jelrend­szereket kerestünk, amik szervesen illeszkednek a darabba. Igazából azt szeretem, amikor nem választódik el élesen egymástól a próza-jelenet és a mozgás. Beke teljesen a feje tetejé­re állította a művet, de éppen ez a megbolygatás izgat, vonz az egész­ben, bár rettenetesen nehéz „szülés­nél“ bábáskodnunk. • Beszélhetnél további terveidről?-Március 25-én, Budapesten mu­tatjuk be a Közép-Európa Táncszín­házzal a már említett „Luna“ című francia koprodukcióban készült dara­bot. Május végén a Várszínházban tartunk egy balettestet. Tavaszi reper­toárunkba négy-öt gyermekelőadást és egy felnőttelőadást terveztünk, aminek a megvalósulása támoga­tóinktól, az anyagiaktól is függ. Egy meglepetést is elárulok: június első hetében Komáromba is készülünk egy gyermekelőadással. MISKÓ ILDIKÓ =Gyermekpályázat— A budapesti Kossuth Rádióban elhangzó „MISKA BÁCSI LEVELES­LÁDÁJA“, az anyaország határain kívül élő magyar gyermekek műsora pályázatot hirdet „AZ ÉN SZÜLŐFÖLDEM“ címmel. A feladat: írjatok „Az én szülőföldem" címmel fogalmazást vagy tanulmányt. Tárgya lehet maga a táj, annak szépsége, de megírhatjátok valamely érdekes mondáját, hiteles történelmét is, írhattok szülőföldetek mai arcáról, lakosainak mindennapjairól, szokásairól, szülőföldjükhöz való kötődésükről. írhattok a felsoroltak közül csupán egy témáról, de jelentkezhettek átfogó pályamunkával is. Javasoljuk, mindenki életkorának és felkészült­ségének megfelelően válassza meg témáját. A terjedelmet nem korlátoz­zuk. Húsz-harminc sorban is lehet jót írni, ám ha valakinek sok a mondanivalója, több oldalt is írhat. A pályázatot a következő címre küldjétek: MISKA BÁCSI LEVELESLÁ­DÁJA, Magyar Rádió, Budapest 1800. Feladási határidő: 1993. április 5. Nyeremények: Hat nyertes részére egyhetes nyári tartózkodás teljes ellátással Sárospatakon, a Pro Patria Gyermekszövetség „Testvérke­reső“ találkozóján. Három pályázó kap kiskönyvtárat. Ötvenen részesülnek könyvjuta­lomban. Eredményhirdetés: április 24-i adásunkban. A legjobb pályamunkákat folyamatosan közöljük műsorunkban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents