Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
1993. március 20. Szabad fórum Szabad ÚJSÁG 9 w ^/Ci*^ fi/Jz'44'l’ Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! A. Jég birodalom fogságában? Nem mind arany, ami... Tegnap késő estig azt hittem, ma jó napom lesz, hisz senki emberfia nem nyitotta rám a cellaajtót. Igaz, enni sem kaptam, de hát semmi sem tökéletes, mondta annak idején a szelídítésre váró róka is a Kishercegnek. . A poloskák is vérszemet kaptak, csapatostól bújtak elő a falrepedésekből, s heves támadásba lendültek. Jöttek mint az oroszok, szemtelenek, erőszakosak, kegyetlenek voltak, akár negyvennégy telén az Ipoly mentét „felszabadító“, ártatlan tizenéves lányokat is könyörtelenül megbecstelenítő dicső szovjet katonák, akikről sok településen, például szülőfalumban is elnevezték a főutcát. Egy idő után már én sem vettem tréfára a dolgot és heves ellentámadásba lendültem. Haditervern rendkívül egyszerű volt: addig ütöm őket, míg csak egy is életben marad belőlük. Nosza, nyakon ragadtam a sarokban kókadozó cirokseprűt és rohamra vezényeltem végtagjaimat. Az illemóra közepén tarthattam, amikor valaki megkocogtatta az ajtót. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hol vagyok és kiszóltam:- Ki vagy? Sajnos, a jól ismert hang válaszolt:- Eltaláltad. Tényleg kivagyok! Megnyerted a főnyereményt. Beszélgethetsz velem, bejövök Többet nem mondott, csak disztingváltan berúgta az ajtót. S megállt a küszöbön. A bal kezét és jobb lábát vastag gipszliberó takarta, s a busa kobakján is kötszerturbán éktelenkedett. Az arcát nemzeti színekre pingálta valaki: az orra vörösen izzott, a szeme alatt kék hurkák éktelenkedtek, a képe pedig hófehér volt. Mankókra támaszkodott. Nem bírtam megállni nevetés nélkül. Rém rémesen nézett ki. Úgyis megver, gondoltam, nincs mit vesztenem, hát, egy életem, egy halálom, megpróbálom, megkockáztattam egy úri röhögést. Az lett a vesztem, hogy erre ő is olyat tett, amit azelőtt még talán sosem: elvigyorodott. Aztán gyorsan feleszmélt, és építő szándékkal, csak úgy félvállról, csuklóból felém hajította az egyik mankóját. De nem talált. Nem nyert! Egy hastáncost is megszégyenítő mozdulattal kikerültem a repülő robotlábat és a földre vetettem magam. A hirtelen beállt csend letelepedett az ágyamra.- Kedvenc főszomorítóm - fogtam némi szusszanás után barátkozóra a hangomat -, mire ez az álruha? Böjt van, elmúlt a farsang! Hirtelen heves rángás futott végig kőfején, a sebtapaszok vad vitustáncba kezdtek az arcán. Nemzete ezeréves fájdalma tükröződött a hullámzásban.- Nem álruha ez, te csótánygyilkos - mért végig véreres szemével -, némi baleset ért.- Hogyhogy?- Dugóba kerültem.-És?- Üvegdugó volt. S összetört a talpam alatt.- Csak nem mezítláb kószált az utcán kedves pofozógépem?- De bizony, igen.- És miért?- Mert kecses topánjaimat felajánlottam a nemzeti alap javára... Jánosíknak otromba, tizenhármas lába van. Leginkább úthengernek felelne meg.- Más egyéb - puhatolóztam tovább -, nem volt? Valami nemesfém például?- De. Az aranyerem! Csak nem fogadták el. No ezt elmeséli, jegyezte meg, de ahhoz le kell ülnie. Lesöpört a priccsröl, lábait felrakta a vánkosomra és folytatta a történetet:- Elmentem a nemzeti színházba, az adományozó fesztiválra, s elejétől végéig végignéztem az ünnepi műsort is. Mikor a végén tapsolt és felállt mindenki, felriadtam. Aztán a többiekkel együtt beálltam én is a sorba. Mikor a rekviráló bizottság elé értem, elmondtam, mi a kínálatom. A puccos dámák éktelen patáliát csaptak, hiába hajtogattam, hogy az én aranyerem nem akármilyen aranyér, mert tizennyolc karátos. És, hogy ne gondolják, hogy csak a levegőbe beszélek, hogy zsákbamacskát árulok, meg is mutattam nekik az idáig rejtegetett kincsemet. Ekkor lett csak igazán nagy ribillió! Hozzáiépett a főszakállas és rá ordított: „A külügyminiszterből csináljon bolondot, maga vadbarom.“-Szépen beszélt, egészen otthonosan éreztem magam. „No“ - szólaltam meg - „abból már bolondot csináltak maguk. Meg az egész külpolitikából is. Hisz rajtunk röhög egész Európa.“ Erre mellettem termett két fickó, karon ragadtak és se szó, se beszéd lecipeltek a pincébe. Egyikük sem mutatkozott be, csak azonnal pofozni kezdtek. Mikor végre elfáradtak, már nekem is épp elegem lett a verésből. Hogy el ne felejtsem, mikor levittek, rám parancsoltak, hogy csukjam be a szemem. Engedelmeskedtem.- Lát minket? - kérdezték aztán szinkronban.- Nem én - válaszoltam, mert azt hittem, megjuhászkodnak, s elmehetek.- Remek - mondták erre megint egyszerre -, így nem fogod tudni, ki vert meg. S nekem estek... Szegény fegyőrömet istentelenül megruházhatták!- Annyi kolbász van a hátsó fertályomon - panaszolta a fekhelyemről lekecmeregve -, hogy tizenkét árvái drótostótot egy hétig jól tudnék tartani vele. Szelíden mellbe taszított, aztán elbúcsúzott.- Nem is vagyok szolgálatban- mondta már az ajtóban -, csak beugrottam hozzád, hogy neked se legyen nyugodt a napod. Tudtam, hogy nem alszol, hisz a nagykönyvben is meg van irva, hogy az ellenség soha nem alszik. Csak tudnám- dünnyögte a folyosón -, hogy hogy csináljátok... ZOLCZER LÁSZLÓ Elfújta a szél. Valamikor, a hatvanas évek elejének kora tavaszán a nyitrai Pedagógiai Institut (akkoriban ez volt a neve) biológiai tanszékének preparátorával, Juhász Michal nyitraújlaki illetőségű barátommal - nem tudott magyarul - megmásztuk a Zobor hegyet. Ez azonban nem egyszerű kirándulás volt, hanem az egérfogókat, csapdákat mentünk ellenőrizni, amelyeket dr. Ligác tanár úr asszisztenseként helyezett ki barátom, az ősrégi hegy különböző pontjaira. Ugyanis a tanár úr az „erdei egér“ népes fajának életét tanulmányozta. A megszámozott egérfogókból kiszedtük, pontosabban az idős preparátor szedte ki az egereket, természetesen nem tévesztette össze, hogy melyik egér, melyik csappantyúba lelte pusztulását. Azokat aztán nemre, súlyra, hosszúságra és egyéb tulajdojságaikra (korukra) való tekintettel osztályozták, felboncolták, majd preparálták. Gondolom azon a tavaszon jó néhány egér gyűlhetett össze a tanár úr laboratóriumában. A dolgon felbuzdulván magam is megpróbálkoztam a kísérlettel. Úgy emlékszem öt - természetesen számokkal jelölt - csappantyút, azaz egérfogót helyeztem el, aszőlőhegyen, hajiokunkban, és rendszeresen ellenőriztem s begyűjtöttem az egereket. Ráadásul az adatokat is felvettem a zsákmányról, de a tárolásra már nem vállalkoztam, rendszerint a szemétdombra kerültek, ahonnan aztán begyűjtötték őket A reklámról és másról A minap betértem egy dohányboltba a szokásos cigarettámért. Már az ajtóban hozzám lépett egy csinos fiatal lány, és az orrom alá dugott egy cigarettás dobozt. Elmondott egy jól megfogalmazott reklámszöveget. Meglepetésemben azonnal kikaptam egy szálat, és a számba dugtam. Csakhogy abban a holtan nagy tábla hirdeti: TILOS A DOHÁNYZÁS! A kapott cigaretta ízét csak az utcán élvezhettem igazán. Ám nem sokáig, mert eszembe jutott, hogy a dohányárut és az alkoholt tilos reklámozni. Van rá rendelet, és ha jól tudomrmegsértőire bírság is kiróható. Úgy látszik, a forgalmazó fittyet hány a rendeletre, vagy netán a bírság ellenére is megéri reklámozni. Beetet, ahogy a reklámszakemberek mondanák. A polgár meg: „minden jó ami nyugatról jön, és főleg potya“ alapon rácsap a kínált bóvlira, megveszi a szuper mosóport, az extra intimbetétet, a porszívót, amely kávét is tud főzni. Ez nem is baj, vegye meg, hiszen a piac így működik, reklám nélkül ma már nincs üzlet. Csak nem tudatosítja, hogy a gazdaságilag fejlett államoknak egyre agresszívebb módon kell keresniük az új piacokat, és nem minden csúcsszuper, amit tőlük behoznak. Ott ugyanis már nem „divat“ a cigarettázás, a polgár egészségesen akar élni, az okosabbját nem lehet a bóvlival becsapni - egyszerűen megszokta a reklámot. Már rég rájött arra, hogy nem minden arany, ami „ezüst papírba“ van csomagolva. Az egyszerű képletet máshogyan is fel lehet állítani. Túltermelés van, az árut a kereskedőnek egyre rafináltabb módon kell eladnia. Tonnaszámra áll a vaj a hútóboxokban, a gyümölcs hamar megrothad, a húst a gyanakvó vegetáriánus nem eszi meg, a sörre a nőket kell rászoktatni. Van miből adni a humanitárius segélyeket Boszniának, az éhező Afrikának. Tonnaszámra hull az égből a rizses hús és a rágógumi. Az emberek mégis éhen halnak, lelövöldözik egymást, a segélyek a martalócok kezébe jutnak. A háború is üzlet, és a fegyverszállítók bezsebelik a busás hasznot. A polgár sajnálkozik, az „utolsót“ is odaadná az éhezőknek, de a pusztítás látványa a tévében jobban vonzza a szemét, mint egy Közjáték. Szeret leskelódni, és eredendően kiváncsi. Gyanakvó, de könnyű becsapni. Nyafogós, de mivel csalódott még mindig úgy fogalmaz, hogy a „nagyfejüek“ fent úgyis máshogy döntenek. Az országban, ahol élek, az Európához való hisztériás csatlakozni akarás már-már görcsös, amíg a fejekben még mindig sötét balkáni szelek fújdogálnak. A politikában burjánzik a gyilkos intrika és a hazudozás, a munkahelyeken a pletyka, a klikkezés, a koma-sógor viszony. Sokan megfeledkeznek arról, hogy a civilizációt nem lehet exportálni. Ott ahol nincs civilizáció, a szellemet az álmodozás váltja fel. Egy civilizált államban ugyanis jól működó infrastruktúra, egészségügy, és oktatási rendszer, nemzetiségi és kultúrpolitika, közlekedés és telekommunikáció van. Van tényleges demokrácia és az emberek a Nyugat előtt is merik vállalni kultúrájukat. Mert félő, hogy így csak olyan „ketchup állam“ maradunk a Nyugat számára, ahol most fedezik fel az intimbetétet. HAJDÚ ISTVÁN a kóbor macskák. És mivel az adatokból nem tudtam kiokoskodni az égvilágon semmit, hamarosan felhagytam az egérvadászattal, hála az emberi emlékezet végességének, annak rendje és módja szerint elfelejtettem fiatalkori kedvtelésemet... Ám a minap, az éjszaka második felében, valamikor két óra tájban kedves nejem felriasztott. Kábultan néztem riadt, kétségbeesett ábrázatát, szinte levegőhöz sem tudott jutni.- No, mi van, itt vannak már a szerbek?- kérdeztem nem kis iróniával, de aztán alábbhagytam, mivel gondoltam, hogy komoly oka lehet a szokatlan alarmírozásomnak.- Csak nem a gyerekekkel történt valami? - kérdeztem, most már félig ébren.-Nem, nem... - nyögte ki végre. Egér van a szobában! Erre aztán tüstént kiugrottam az ágyból, és indultam a gyerekszoba felé, de közben a fürdőszobából előkaptam a ruhafözésnél használt legnagyobbik fakanalunkat.- Hol van? - kérdeztem, és harci állásba helyeztem magamat.- Ott... -mutatott nejem a függöny felé, amelyen valóban csimpaszkodott egy riadt, apró kisegér. Nyomban előre léptem, és sújtásra emeltem a fakanalat, de asszonykám halkan megszólalt: .- Ne, ne bántsd!- De akkor ml a fenét csináljak vele, talán csókoljam meg a farkincája végét?- reagáltam kissé ingerülten. Mire eldöntöttük, hogy mi történjen az egérrel, az szépen lemászott a függönyről, végigsétált az ágynemütartón, kikerülte a tévét, és eltűnt a könyvespolcon. Keresése a több száz kötet között reménytelennek bizonyult. Az egérvadászatot másnapra, azaz már aznapra, de nappalra halasztottuk. Reggel azonban én munkába mentem, csak délután maradt időm az egérrel foglalkozni. Útközben hazafelé beugrottam a vasüzletbe, ahol általában az egérfogókat árulják. Kérdésemre azonban megmosolyogtak, mivel egérfogót nem láttak már több esztendeje. A vásárlók közül valaki biztatott, hogy a „maszek“ vasasnál - úgy emlékszik -, mintha látott volna egérfogót. Megköszöntem a hasznos információt és loholtam a megadott helyre. Az üzletben csinos, fiatal lány fogadott, bájos mosolyával igazán elbűvölt. Mint később kiderült, ismernem kellett volna: vadászbarátom lánya, és kislány korában sokat lovagoltattam térdemen. Ám mit lehet tenni, a kor és az idő elszállt. De ne kanyarodjunk el tárgyunk céljától: nyomban az egérfogóikról érdeklődtem.- Igen, voltak egérfogóink, de azok a régi készletből maradtak meg, ott lapultak a raktár egyik sarkában a kacatok között- mondta a lány.- És mikorra várnak újabb egérfogókat?- Azt nem tudom, de nem hinném, hogy manapság valaki egérfogók gyártásával (M. Nagy László felvétele) foglalkozik. A kisüzemek, kisiparosok gázkazánokat kezdtek gyártani, mert most azon lehet keresni. A nagyüzem viszont konyhai „páraelszívókat“ gyárt, elképzelhető, hogy rátérnek majd az egérfogók gyártására is, ha megrendelés érkezik- mondta a lány határozottan és választékosán.-Mit szólnak ezekhez magasabb körökben?- A kormányra gondolt? Azok ott sokkal elloglaltabbak. Most a külügyminiszter ügyét kell elrendezni, azt mondják, nem csinál semmit. Mások bizony tevékenykednek: emelik a közlekedési árakat, eltávolítják a magyar falutáblákat és menesztik az útkarbantartó vállalatok főnökeit. Ha rajtam múlna, a közlekedési tárca miniszterét rendőrfőnöknek tenném meg, mert kemény ember, oda tud ütni, megrázná a sok naplopót, bűnözőt és csavargót. A kultuszminisztert a külügybe tenném, hiszen jól beszéli a nyelveket. Knazkót pedig megtenném kultuszminiszternek, esetleg színházigazgatónak, ott ' megmutathatná, mit tud- mondta a szőke tündér, de közbevágtam:- Azt mondja meg, mi lesz velem, azaz az egerünkkel?- Nézze, fog egy üres beföttes üveget, kettévág egy diót, és a féldiót héjában az üveg alá helyezi, pontosabban kitámasztja úgy, hogy a dióbél a beföttes belseje felé nézzen! No, most jön az egér, és falatozni kezd a dióból, mire a féldió meginog és az üveg beborítja az egeret, nincs menekvés! Világos?- Világos! - válaszoltam, és elbúcsúztam, mivel jócskán kifutottam már az időből... Otthon megtudtam, hogy az egér napközben nem mutatkozott, de az is lehet, hogy kimászott az ablakon, mivel egész nap szellőztettünk. Nem hatott valami meggyőzően a dolog, hiszen köztudott, hogy az egerek a éjszakai portyázást kedvelik. Azonban minden ment a maga módján. Este tévénézés, játszás a gyerekekkel, egér sehol... Békésen lefeküdtünk, miután jó éjszakát és szép álmokat kívántunk egymásnak. Ám az első szunyókálás közepette, éjféltájban megint ébresztett feleségem. Az egér jelentkezett! Nyomban intézkedtem: hol van a dió, add a beföttes üveget!? Bevallonynem sokat reméltem az egérfogás eme formájától, de azért cselekedtem. Vagy fél óra múlva feleségem jelentette, hogy az üveg lecsapódott, és alatta az egér.- De ne öld meg szegényt! - mondta, amin elcsodálkoztam, mivel napközben még „büdös féreg" volt a neve. Nem öltük meg, hanem a földszintes ablakon át kidobtuk az éjszakába. A villanyfénynél futott a havon és menedéket, lyukat keresett. Néztünk utána, mígnem eltűnt a szemünk elől.- Rászedtük, megfogtuk, menjen szegény! - mondta feleségem, kissé álmatag, fáradt hangon. Közben arra gondoltam: bizony sokszor rászednek, átvernek bennünket is, de meddig hagynak még futni? MOTESÍKY ÁRPÁD
