Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-18 / 40. szám

-------------------------------------------------—----—^r 1993. február 18. Kultúra Szabad ÚJSÁG ® III. Magyar-Szlovák Forum Szegeden Van, ami még várat magára Vegyes érzelmekkel távoztam a III. Magyar-Szlovák Fórumról, az írók, újságírók és szociológusok feb­ruár 12-én és 13-án Szegeden meg­rendezett találkozójáról. Már az is csalódást keltett, hogy a tanácskozás külön folyt, így az újság­írók csak megkésve szerezhettek tudomást arról, hogy az írók ülését nem kisebb személyiség nyitotta meg, mint Göncz Árpád köztársasági elnök, aki pedig rendkívül elgondolkoztató dolgokat mondott az írók, művészek politikai szerepvállalásának buktatói­ról. Az íróként is jelentős politikus felszólalásának lényege az volt, hogy a művészek feladata a napi politikától független értékteremtés. Részéről te­kinthetjük ezt bizonyos rezignációnak is, s érdekes, hogy ez a gondolat, más megfogalmazásban ugyan, de felbuk­kant már Václav Havel egy-egy meg­nyilatkozásában is. így szinte magától adódik az ötlet, hogy milyen izgalmas lenne egy ilyen jellegű Göncz-Havel beszélgetés, akár a tévé nyilvánossá­ga előtt, olyan tévéhíd formájában, ahogy a találkozó keretében az újság­írók és a két ország külügyminiszterei között megvalósult. Ugyancsak veszteségnek könyvel­hető el, hogy a szociológusok felszóla­lásait nem hallhatták az újságírók, akik egy másik teremben egy tesztjátékkal voltak elfoglalva. Pedig ha figyelme­sen végighallgatták volna Anna Divi­canová rendkvívül gondolatébresztő előadását a magyarországi szlovák­ság helyzetéről és problémáiról, lenne egy kis esély arra, hogy ezentúl más megközelítésben, több megértéssel ír­nának erről a témáról. Habár ki tudja? Divicanová asszony ugyanezeket a gondolatokat elmondta már Po­zsonyban, többek között a Szlovák Rádiónak adott interjújában is, tehát sokan hallhatták, de visszhangja nem­igen volt. Nem csoda. Olyanokat mondott, ami a jelenlegi szlovák politi­kai közhangulatban nem nagyon fér a képbe, abba a szűk sablonba, amelybe a politikusok és az általuk befolyásolt médiák mindenáron bele szeretnék gyömöszölni a magyaror­szági szlovák kisebbséget. Ámely - Divicanová asszony szerint - telje­sen más kategóriába tartozik, mint az anyaország határain kívül rekedt ma­gyarság: „Szlovákiában, de Magyar­­országon is olyan kisebbséget akar­nak csinálni belőlünk, amilyen már nem lehetünk soha, amilyen 1918-ig voltunk. Most egyre inkább ismét a po­litika eszközévé válunk, elsősorban Szlovákiában, s lassanként Magyaror­szágon is.“ Szavaiból kiderült, hogy a magyarországi szlovák értelmiség egy része azt fontolgatja, nemzetközi fórumokhoz fordul^hogy a politikai esz­közzé válástól meg legyen védve - az anyaországgal szemben is. A szlovák kisebbségi lét sajátos problémáira ké­sőn reagált a többségi nemzet, amelynek nem volt kidolgozott straté­giája a - többek között gazdasági migrációk és az urbanizálódás miatt is - szétbomló közösség megmentésé­re. Erre másutt a világban sem nagyon található pontosan kidolgozott, haté­kony módszer, ez is a jövő feladata. Habár néha a jószándékú, de alaposan át nem gondolt, a specifikus adottsá­gokat, körülményeket figyelmen kívül hagyó Segítség is inkább ront, mint javít a helyzeten. Az a lehetőség, hogy most már szlovákiai főiskolák, egyete­mek ösztöndíjasaiként tanulhatnak a magyarországi szlovák fiatalok, a szegedi szlovák tanszék fokozatos elsorvadásához vezet. Míg a nyolcva­nas években általában 20 hallgatója volt, 1992-ben már csak 4, s az 1993/ 94-es tanévben csupán egy lesz. Ugyancsak rengeteg, egész tanul­mányt érdemlő oka van annak, hogy a magyarországi szlovákság rendkívül bizalmatlan a minden tantárgyat szlo­vák nyelven oktatni kívánó iskolákkal szemben. Hiába történt az elmúlt évti­zedek során többször kísérlet a kizá­rólag szlovák nyelven oktató iskolahá­lózat megteremtésére föntről is, a terv épp a szlovák szülők makacs ellenál­lása miatt bukott meg. Érdekes volt Alena Zéróvá kassai szociológus beszámolója is. Ő annak a felmérésnek az eredményeit ismer­tette, amely a másság elfogadására irányuló hajlandóság mértékét vizsgál­ta több mint 250 magyar és szlovák pedagógus körében. Az eredmény nem új, mivel ismét beigazolódott, hogy a vegyesen lakott területeken élő emberek jóval toleránsabbak, mint a nem kevert etnikumú vidékek lakói. S az előzőek közül is a legtoleránsab­­bak a magyarok, noha a szlovák sajtó gyakran ennek épp az ellenkezőjét sugallja. De még mielőtt nagyon meg lennénk magunkkal elégedve, sietek megjegyezni, hogy ez a tolerancia részünkről inkább csak a szlovákokra és a csehekre érvényes, ők kapták a legkedvezőbb helyezést a hatfokú Hiánypótló dokumentumkötet Rövid tudósításban már beszámoltunk a Magyarok Szlovákiában c. dokumentumkötet megjelenéséről, amelyet a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum állított össze és az NDC Évkönyv ’93 sorozat címet viseli. Azóta a kötet igen jó visszhangra talált és keresett kiadvány lett. A nagy érdeklődésre való tekintettel felkerestük VARGA SÁNDORT, a kötet összeállítóját és szerkesztőjét, hogy tájékoztassa bővebben olvasóinkat a kiadvány megszületésének körülményeiről és tartalmáról. Lámpás - jelenidőben- Mikor született meg a kiadvány gondolata?- A szlovákiai magyarok életének, múltjának, hagyományainak, kultúrá­jának dokumentálását, adatszerű rendszerbe foglalását már vagy húsz éve tervezgetem. Ugyanis amióta részt veszek a hazai közéletben, min­dig hiányoltam egy áttekinthető, meg­bízható adatgyűjteményt nemzeti ki­sebbségünk állapotáról. Ha ilyenre volt szükség, akár a politika, akár a kultúra terén, mindig nagy erőfeszí­tésbe került, míg valaki összeszedte sok-sok kiadványból és sok-sok hely­ről a szükséges adatokat. Levéltárosi szakmámnál fogva igen hamar meg­született a gondolata egy áttekinthető, közérdekű adatokat, dokumentumokat tartalmazó kiadványnak. A forma nem új. Kis fantáziával a 18. század elejétől megjelenő egyes kalendáriumok, se­matizmusok, vagy a 19. századi elm­és névtárak lehetnek az elődei köte­tünknek. Ezeket ismerve és gyakran használva alakult ki az NDC Évkönyv formája és tartalma. Természetesen figyelembe kellett vennünk a hasonló jellegű külföldi kiadványokat is.- A kötet iránti érdeklődésből ítélve az olvasóknak az egy kötetben fellel­hető sok adat jelenti a vonzerőt.- Ez volt a célunk. Szerettünk volna olyan átfogó, rendszerezett adathal­mazt közreadni, amely nem hagy kí­vánnivalót maga után. Tehát, ha valaki kézbe veszi a kötetet és kíváncsi, hogy Szlovákiában hány bejegyzett magyar szervezet, egyesület, vagy politikai párt működik, akkor ebben a kötetben megtalálja valamennyit, pontos elnevezéssel, címmel, telefon­számmal, sőt tisztségviselői névsorá­val együtt. Ez, úgy érzem majdnem sikerült is. Egyelőre egyetlen szerve­zet jelentkezett, amely kifogásolta, hogy nem került be a kötetbe. Termé­szetesen a jövő évi NDC-Évkönyv már ezt, és az esetleges többi színrelépő szervezetet is nyilvántartásba veszi.- Tehát a sorozat folytatódni fog?- Igen, már készül a következő évi kötet. Szeretnénk kiküszöbölni első kiadványunk hibáit és hiányosságait. Az adatokat természetesen felfrissít­jük. Az élet ugyanis nem áll meg, van, ami keletkezik, van, ami megszűnik. Ezt mind regisztrálni szeretnénk egy adott dátumhoz kötve. A jelenlegi so­rozatokon kívül azonban az Adatok rész továbbiakkal bővül, tehát még több adat és rendszerezett információ kerül a kötetbe. A Dokumentumok rész pedig szintén időszerű érdekes anyagokkal egészül ki.- On, mint a kötet összeállítója, mit tart a legérdekesebbnek?- Erre nehéz válaszolni. Azt hi­szem, mindenki megtalálja benne azt, amit érdekesnek és valamilyen szem­pontból felhasználhatónak tart. A szá­raz adatok halmaza bizonyos csopor­tosításban rendkívül kifejező és sokat­mondó lehet. De, hogy ne térjek ki a kérdés elől, számomra Szakái Gyu­la győri politológus tanulmánya jelen­tette a legnagyobb szellemi élményt. A Csemadok hetilapjának, a HÉT-nek skálán, ám amikor a többi kisebbség, népcsoport megítéléséről volt szó, itt is akadtak, akik kevésbé toleránsnak bizonyultak. A legintenzívebb munka az újságírók csoportjában folyt, akiknek egy ún. empátia-tesztet kellett megoldaniuk. Ennek lényege az volt, hogy ugyanar­ról a mindkét ország sajtója által sokat vitatott problémáról, eseményről a má­sik fél szemszögéből kellett írniuk. Többek között Bős-Nagy­maros és a botrányos pozsonyi Slovan-Fradi mérkőzés szerepelt a témák között. Kiderült, hogy mindkét csoport kitűnően ismeri a másik fél érvrendszerét, olyannyira, hogy a helyben rögtönzött cikkek feltűnés nélkül bekerülhettek volna a másik ország lapjaiba. „Ha ilyen jól ismeritek az érveinket, miért vagytok annyira merevek?" - kérdezte Bős-Nagyma­ros kapcsán szlovák kollégáitól az egyik magyar résztvevő. „Jól ismerjük az érveiteket, de nem fogadjuk el őket“ - hangzott a válasz. A szlovák újságírók tagadták, hogy álláspontju­kat bármi módon is befolyásolná or­száguknak az adott kérdésben képvi­selt hivatalos állásfoglalása, ez, mint mondták, inkább magyar kollégáikra jellemző. A kérdés, amely a leginkább megmozgatta a résztvevők fantáziá­ját, a következő volt: „Mit tenne mint újságíró azért, hogy az amúgy sem felhőtlen szlovák-magyar viszony há­borúba torkolljék?“ A válaszadók a rá­galmazás, a hazugság, a rémhírter­jesztés teljes arzenálját bemutatták, konkrét példákkal illusztrálva. Érde­kes, hogy arra a kérdésre, mit tenné­nek a viszony javulása érdekében, már csak lapos, sematikus válaszokat adtak. Pedig itt sem ártott volna egy kis fantázia, akár egy kis hazugság is, amolyan kegyes hazugság, amelynek segítségével a valóságosnál is szebb színben tüntethető fel a másik fél. Úton hazafelé, a kis mikrobuszban szorongva, a mögöttem ülő szlovák kollégák a magyarországi szlovákság helyzetéről beszélgettek, elmondva róla és az ottani szlovák oktatásügy jelenlegi állapotának okairól mindazt, amit az itteni sajtó mondani szokott. Csak épp azt nem, amit Anna Divica­nová mondott a szociológusok ülésén. Nem csoda, hisz nem hallhatták, ak­kor épp a mfisik teremben az empátia­teszten dolgoztak. így a magyarorszá­gi szlovákság problémáinak érzéke­nyebb, árnyaltabb megközelítése az anyaországi sajtó részéről egyelőre még várat magára. Talán majd segít egy újabb fórum. De a legközelebbit a szlovák és a magyar kisvállalkozók számára szervezik. VOJTEK KATALIN kommunikáció-technikai nyelvi elem­zését végezte el és ezzel a módszer­rel olyan frappáns eredményt ért el, hogy az szinte bámulatos. A HÉT-ben használt nyelvi kifejezések, fordulatok, elmek és képanyag elemzése útján megfogalmazta azokat az érzéseket, gondolatokat, szándékokat, magatar­tásformákat, amelyek a szlovákiai ma­gyarok életében az adott időben jelen voltak. Megfogalmazott, és definiált olyan jelenségeket és életérzéseket, amelyeket mi magunk sem voltunk képesek szavakba önteni, csak sejtet­tünk. Nem könnyű olvasmány, de érdemes átrágni rajta magát az em­bernek. Megemlíteném még Dobos Ferenc szintén magyarországi szerző tanulmányát a Málenkij robotra elhur­coltak sorsáról. Igen pontos adatokat tartalmaz, sok kutatás előzte meg a ta­nulmány megírását, és közöl egy olyan eddig ismeretlen dokumentumot is, amely jól megvilágítja az elhurcolt szerencsétlenek sorsát és az akkori kormányok szerepét.- Kik terjesztik az NDC Évkönyvet?- Igyekeztünk felajánlani a dél- és kelet-szlovákiai könyvterjesztőknek, könyvesboltoknak. De azt hiszem, mindenhová még nem jutott el. Ezért, ha jelentkeznek a könyvterjesztők, megfelelő árrés meliett tudunk még küldeni, habár már igen kevés példá­nyunk van a raktáron. Nem egész egy hónap alatt elfogyott a példányszám 80 százaléka. Ehhez alighanem hoz­zájárult, hogy 45,- koronás áron ad­juk, ami a könyv önköltségi ára alatt van. Megrendelhető: Spolocnosf NDC, P.O.Box 180, 814 99 Bratisla­va 1, Tel.: 07/24 58 78, vagy közvetle­nül a kiadónál: INFOTRADE Kft., Su­­lekova 11,811 06 Bratislava, Tel.: 07/ 31 19 52, (gtg) A sajószentkirályi iskolába járnak a gyerekek Abafaláról és Recskéről is. Mintegy százan lehetnek. „Fehérek" és romák vegyesen. Ebben az iskolá­ban Szakái Géza az igazgató. A kis­­zenekart és a folklórcsoportot is 6 ve­zeti. A Széchényi Társaság színműpá­lyázatán tavaly elismerésben részesí­tették Népszokások című összeállítá­sáért, amelyet azóta már bemutattak a három falu közönségének és a tá­­gabb környék lakosságának is.- Eddig négy összeállítást készítet­tem már. Az első volt a Tavasztól őszig, ezt követte a Szüret, majd a Fo­nóban, s legvégül a Gyermeklakodal­mat mutattuk be. Nagyon sokan meg­nézték, sokan is szerepeltek benne, volt úgy, hogy a tanulók 70 százaléka. Szerencsénkre nagyon szép művelő­dési ház épült a három falu számára Szentkirályon. Ahogy kikerültem az iskolából, elő­ször Ipolyvisken működtem, ott volt egy 30 tagú tánccsoportom. Onnan a Közép-szlovákiai kerületbe kerültem, Lőkösházára, ahol gyermek- és fel­­nőtt-tánccsoportot is vezettem. A gye­rekekkel eljutottunk a kerületi ver­senyre. Azután áthelyeztek Radnót községbe, ott a felnőtt táncosokkal az országos döntőig jutottunk. Tornaijára kerülve tovább foglalkoztam a tánccal, de volt irodalmi színpadom is, amit a tanár kollégák körében szerveztem meg - a kerületi verseny 3. díját nyer­tük el. Utána a mezőgazdasági szak­­középiskolában tevékenykedtem ne­velőként, másodállásban, a diákokat vontam be ebbe a munkába - a kerü­leti versenyen másodikok lettünk. Tor­naijáról Szentkirályra kerültem, itt is folytattam ezt a munkát. 1983-tól min­den évben folyamatosan bemutattunk valamit. Az utóbbi években pedig már a saját összeállításaimat vittem szín­padra.- Milyen volt Sajószentkirály kultu­rális élete az Ön ideérkezésekor?- Úgy érzem, elég mostohán bán­tak a kultúrával. Létezett ugyan egy tiszavirág-életű női kórus, ám az isko­lában előfordult olyasmi is, hogy több tanulónk nem jött el a fellépésre, mert a szülei nem engedték el... Mára eljutottunk odáig, hogy azok a szülők, akiknek a gyermeke nem szerepel, már sértve érzik magukat.-Biztosan nem volt könnyű idáig eljutni.-Bizony nem. Ki kellett vívni egyrészt a kollégák, másrészt a köz­ség lakóinak és vezetőinek bizalmát.-Nehezítette talán a dolgot, az, hogy ön „kegyvesztettként“ került ide annak idején, 68-as bűneit levezek­­lendő?- Nem, ezt itt velem soha senki nem éreztette, szemben az ötéves tornaijai tevékenységemmel. Azután főleg járá­si méretben voltak gondjaim, azon a helyen, ahol működtem, sosem. Lő­­kösön kezdődött, ott lettem először kegyvesztett a vezetés szemében, mi­vel írtam egy rezolúciót a szovjet csa­patok bejövetele ellen. De azt hiszem, az is oka lehetett, hogy édesapám református lelkész volt... Ám Lőkös lakosai is fájó szívvel engedtek el, ugyanez történt Radnóton, és a szülők ugyanígy búcsúztak tőlem Tornaiján is. Szentkirályon is felkaroltak, ahogy telt az idő, támogatásban részesített a helyi nemzeti bizottság, jelentős anyagi segítséget kaptunk a helyi föld­műves-szövetkezettől. Az utóbbi idő­ben a járási Cigányszövetségtől kap­tunk nagyobb összeget hangszerek vásárlására.- Figyelemmel tudta-e kísérni, hogy mi lett azokból a gyerekekből, akik tehetségesen szerepeltek a színpa­don vagy a zenerkarban? Ment-e kö­zülük valaki művészi pályára?-Művészi pályára sajnos nem, de azt hiszem, sikerült velük megszeret­tetni a népi hagyományokat, a népze­nét, a hangszereket. Már egy 40 tagú zenekart is ki lehetne állítani azokból, akik az évek során a kis zenekarban muzsikáltak. Azt azonban elmondha­tom, hogy a csoportban szereplő gye­rekeknek általában javult a tanulmányi előmenetelük, s az utóbbi években sokan folytatják a tanulást középisko­lákban, főiskolán.-Ápolják-e még a faluban azokat a hagyományokat, amelyeket összeál­lításaiban színpadra alkalmazott?- Szentkirályt nem lehet hagyomány­­őrző községnek tekinteni. Ázért sok mindent megtudtam az itt élő idős emberektől gyűjtéseim során. Én ugyanis Sajókesziben születtem, en­nek a vidéknek a szülöttje vagyok, tehát tulajdonképpen hazajöttem 1962-ben, amikor a Rimaszombati já­rásba kerültem. Nem áll tőlem távol a gömöri folklór. Gyűjtöttem Gömör­­ben is, Tornaiján is.- Szentkirályon nincs zeneiskola, a gyerekek öntől tanulják a kottaolva­sást, a különféle hangszereken való játékot, az éneklést is.- Először szájharmonikával kezd­tük, ma már van két kis villanyzongo­ránk, harmonikánk és különféle ütő­hangszereink is. A gyerekek valóban itt ismerkednek a zene szeretetével. Volt olyan év, hogy több tucat népdal­ra sikerült őket megtanítani, a gömöri anyagból. Most már más vidékek nép­dalaival is ismerkednek.- A faluban sok roma él, az iskola tanulóinak 53 százalékát ők alkotják. Kihasználják-e önök ezt a lehetősé­get, beépítik a cigány folklórt a műso­rokba?-Volt kimondottan cigánytáncunk is, egészen különleges és sikeres pro­dukció volt. De a roma gyerekek ma­gukévá tették a magyar folklórt is. Megjegyzem, hogy soha nem tettünk megkülönböztetést a roma és a „fe­hér“, vagy ahogy ők mondják, „pa­raszt“ gyerekek között. Talán ezért is fogadtak el bennünket a roma szülők.-Ön naponta ingázik Tornaijáról Sajószentkirályba, a munkahelyére. Hogy lehet ingázva ilyen mértékű kul­turális tevékenységet kifejteni, hiszen a gyerekekkel szinte naponta próbát tart?- Nálunk nemcsak az igazgatónak, hanem a többi pedagógusnak sem jár le a munkaideje az utolsó csengetés­sel. Itt maradunk, dolgozunk, és ha az igazgató kedvvel csinálja, akkor a kol­legák is ehhez igazodnak. Én azt val­lom: a tanítóság hivatás. Aki ezt a pá­lyát választotta, csak akkor végez tel­jes értékű munkát, ha a letanított órá­kon kívül közösségszervező, „népmű­velő“, kulturális tevékenységet is folytat. HARASZTI MÁRIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents