Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-15 / 37. szám
4 Szabad ÚJSÁG A Csallóköztől a Bodrogközig 1993. február 15. Falusi munkanélküliek Akik most is vesztesek Kisebbségben élni ebben az országban nem egy leányálom. Cigányként élni ugyanitt meg már harmadrendű állampolgárságot jelent. Igen, tudom, hallom az érveket, melyek szerint felemelkedésük kulcsa saját kezükben van, de ők lusták, szertelenek, alkalmazkodásra képtelen, bűnöző hajlammal megáldott népség, lásd a rendőrségi jelentéseket és Így tovább. Ebben is van igazság, de az éremnek másik oldala is van. A hamisítatlan valóság csak a tények teljességének ismeretében tárul elénk. Az előítéletek mindig a féligazságokból (amelyek olykor kártékonyabbak, mint a hazugság) táplálkoznak. A cigányság helyzetének „rendezését" előkészítő országos tanácskozáson (ahová a cigányságnak egyetlen képviselőjét sem hívták meg) egy több titulust viselő professzor kijelentette, hogy ,,a cigánykérdés faji jellegű probléma, s ennek megfelelően kell kezelni". Nos, tudjuk, hogy hová vezetnek az efféle „faji" kérdéskezelések. Az elrabolt forradalom óta úton-útfélen, házfalakon olvashattuk az alábbi feliratot: „Cigáni + Mad'ari do plynu!" (A cigányokat és magyarokat - elgázosítani) A humánus megoldás keresésének elvetése a békés rendezés lehetőségét teszi esélytelenné. Bűnbaknak kikiáltani egy népcsoportot - egyenlő a fasizmussal. De nem festem az ördögöt a falra. Inkább elkalauzolom olvasóinkat Torna községbe, ahol a lakosság közel egyharmada cigány származású, bár a legutóbbi népszámláláskor mindössze 12-en vallották magukat roma származásúnak. 95 százalékuk munkanélküli, ami annyit jelent, hogy a 700-800 fős kilátástalan helyzetbe került, s félő, hogy . Félek folytatni a gondolatsort, bár nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy bárki kikövetkeztesse a várható fejleményeket. A szóban forgó emberek többsége állami „panellakásokban" él, illetve húzza meg magát. Az egyik ilyen kalitka bejárata ijesztően mostoha képet mutat, de azért vesszük a bátorságot, és a körzet szociális felügyelőjével, Kalász Gyöngyivel bekopogtatunk az egyik lakás ajtaján... „Nem kell a cigány senkinek“ Egy negyvenév körüli, szomorú arcú aszszony nyit ajtót.- Igen, a férjem is itthon van, tessék, jöjjenek beljebb - invitál a konyhán keresztül a szépen berendezett szobába, ahol rend és tisztaság van. Sorsuk felöl érdeklődve a családfő ezeket mondja:- 1991 -ig a helyi szövetkezetben dolgoztam, mint kétkezi munkás. Átlagosan négyezer korona volt a havi keresetem. A feleségemnek már hosszabb ideje beteg a hátgerince, ezért nem léphetett munkába, de nyugdíjra sem jogosult, mert nincsenek meg a ledolgozott évei. Három gyerekünk van. A legkisebb lányunk, Janka nyolcadikos, és azt szeretnénk, ha szakácsnő válna belőle. Az idősebbik, Marika, bolti eladónak tanult, de sehol sem akarják alkalmazni. Jelenleg 1200 korona segélyt kap, amiből 350 korona kölcsönt fizet. Ugyanis ö vette ezt a bútort, amit itt lát, s ha netán elköltözne tőlünk, üresen maradna a lakás. A fiunk három hónapja elszegődött a kassai Roma színházhoz, ahonnan havonta kétezer koronát kap kézhez. Ebből 800 koronát utazásra költ. Mi a szociális segélyből tengődünk. A lakbért és a villanyt nem tudjuk kifizetni. A villanyt már ki is kapcsolták. Még szerencse, hogy az első emeleten lakik a sógorom, és onnan vezetem fel az áramot egy dróton, hogy legalább a tévét tudjuk nézni esténként. Sajnos, a tüzelőnk is fogytán, még vagy egy zsák szenünk van, s ha az is elfogy, nem tudom mi lesz. Arra kényszerülünk, hogy fát lopjunk a közeli erdőből, de ha elkapnak, azért is büntetés jár. Még csak két hét múlva fizetik ki erre a hónapra a segélyt, de már felhalmoztunk egy csomó adósságot. Csirkehúsra hiába is áhítoznánk, örülünk, ha bablevesre és főtt krumplira telik. A bagóról nem tudok leszokni, ezért a legolcsóbbal, a csavart cigarettával csillapítom szenvedélyemet. Tudja, én mindent megtettem, hogy újra találjak magamnak munkát. A munkahivatal tanácsára Kassán elvégeztem egy két hónapos kömüvestanfolyamot. aztán böngészni kezdtem az álláshirdetéseket, telefonálgattam ideoda, majd nyakamba vettem az országot, de amikor személyesen is megjelentem a megadott címeken, s látták, hogy cigány vagyok, azonnal kiadták az utamat. Meggyőződhettem róla, hogy a cigány nem kell senkinek. Most mondja meg nekem, mitévő legyek, ha mindenki elfordul tőlem, tőlünk? ... Még csak 41 éves vagyok, hát így kell végignyomorognunk a hátralévő éveinket? „Cipőre sem telik a gyereknek“ A háromemeletes lakótömb földszinti lakásaiban ki-be jár a fagyos szél. Az ablak- és az ajtókeretek eltűntek, az egykor családoknak otthont adó helyiségekben most kupacokban áll a többi lakó által ideürített szemét. A 42 éves Dunka Ernő ebben a lakókörnyezetben él 36 éves feleségével és kiskorú gyermekeivel. Az 5, 6, 10, 12 és 13 esztendős gyerekek közül a legnagyobb tanonciskolába került, ahonnan rossz magaviseleté miatt kidobták, s most csellengéssel tölti idejét. A szülei azt sem tudják róla, hogy jelenleg hol tartózkodik. A kisebb gyerekek iskolába járnak, de közülük csak a legkisebbnek engedhetik meg, hogy az iskolai konyhán étkezzen. A többieknek meg kell elégedniük az otthoni koszttal, ahol a leggyakoribb étel a krumplileves. A családfő azelőtt szövetkezeti munkásként kéreste meg a betévő falatra valót, de a két évvel ezelőtti nagymérvű létszámcsökkentéskor neki is felmondtak. Mivel kitanult szakmája nincsen, jövőjét illetően nem sok oka lehet a bizakodásra. Pedig a pénzre ugyancsak nagy szükségük volna, hiszen, ahogy mondta, még rendes cipőre sem telik a gyerekeinek. „Már csak a kuponokban bízom“ Az ablak(keret) nélküli lépcsőházban egy fiatalasszonnyal találkozunk, aki Dunka Józsefnéként mutatkozik be, s akit a közelmúltban bocsátottak el, ugyancsak a szövetkezetből.- Hét esztendeig dolgoztam a kertészetben. Ha nem is kerestem sokat, de legalább egy kis zöldség mindig jutott a családnak. Ráadásul a férjem is elveszítette az állását, nem is beszélve arról, hogy a nagyobbik fiunknak is útilaput kötöttek a talpára, aki egy gépgyárban dolgozott. Most tehát hárman várjuk nap mint nap a csodát... De lassan már csak a vagyonjegykönyvünkben reménykedünk. Annak idején azt ígérték, hogy ebben az évben nagyobb összeget fogunk kapni a befektetett pénzünk után... Addig is úgy élünk, ahogy tudunk. Lakbérre nekünk sem futja, a húsról is leszoktunk már, tésztaféléken és galuskán élünk. Három iskolás gyerekről kell gondoskodnom, de hetente mindössze egyetlen vajra futja a konyhapénzből. Szerencsére a kenyér még nem hiányzik az asztalunkról. „A cigánnyal szóba se állnak“ Mindössze néhány esztendeje adták át azt a lakótömböt, ahol Dunka Ferenc és Angéla nevű felesége kaptak egy szoba-konyhás lakást a legfelső emeleten. Kopcxjtatásunkra egy fiatalasszony jelenik meg az ajtóban. Ölében féléves gyermekével mutatja be a családi fészket:- Régebben egy putriban húztuk meg magunkat, s nagyon örültünk, amikor beköltözhettünk ebbe a házba. Szerencsétlenségünkre az építők gyatra munkát végeztek, mert alighogy berendeztük a lakást az ifjúházaskölcsönböl, mindenfelé hullani kezdett a vakolat. Ezért újabb kölcsön felvételére kényszerültünk, hogy kijavíttassuk a hibákat, mert nem tudtuk megszokni, hogy állandóan a fejünkre meg az ágyra hullik a cement és a meszet aligha látott homok. A harmadik kölcsönt a fürdőszoba rendbetételére fordítottuk, bár csempére már így sem jutott. Mivel három gyerekünk van - a kicsin kívül egy elsős és egy másodikos kislány -, az előszobát rendeztük be konyhának, a konyha helyén pedig a gyerekeknek helyeztünk el fekvőhelyeket. De még így is helyszűkében vagyunk, látják, magukat sem tudom hova leültetni. Legfőbb vágyunk, hogy egy nagyobb lakásba költözhessünk. Tudom, hogy ez csak álom, mert a jelenlegi anyagi helyzetünkben nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit. A férjem ugyanis munkanélküli. Augusztusig a szőlészetben dolgozott, de azóta sehol sem tud elhelyezkedni, mert a cigánnyal szóba sem állnak... Higgye el, nagyon nehéz beosztani a segélyt. Ha kifizetjük a lakbért, a kölcsönök havi törlesztését, a gyerekeknek az iskolai kosztot, a maradék pénz éppen csak arra elég, hogy a legfontosabb élelmiszereket megvegyem belőle. Az iskolás gyerekeknek már tejre sem jut, mert örülök, hogy a legkisebbnek meg tudom vásárolni a gyermektápot, a Sunárt, amiből egy doboz 45 koronába kerül. Bár többet tudnék nyújtani a gyermekeimnek... Egyelőre törődéssel és szeretettel próbálom őket vigasztalni a nehezen elviselhető nélkülözések között. A két kislánnyal sokat foglalkozom, amikor hazajönnek az iskolából, örömöm telik bennük, mert jól tanulnak, de ki tudja, hogy rájuk is milyen sors vár...? Tipikus sorsok. Létminimum és álmodó nyomor. Szabadság és egyenlőtlenség. Reménykedés és kilátástalanság. Köztünk élő emberek, falusi munkanélküliek. A társadalmi átalakulás vesztesei. Élnek, ahogy tudnak, ahogy megadatik. Számukra a mindennapi kenyér már-már az elérhetetlen vágyak közé emelkedik. Akárcsak a fűtött és világos szobák vagy a meleg lábbeli és a metsző hideget enyhítő télikabát. A tél kegyetlen hidegében a holnapvárással telnek napjaik. De vajon miben reménykedhetnek még ezek az emberek, és az országban tízezerszám élő sorstársaik?... KORCSMÁROS LÁSZLÓ „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa.“ (József Attila) Emlékezés régi disznótorokra Amikor József Attila ezeket a szavakat irta, bizony szerencsés volt az a család, ahol a várva várt téli reggelen a férfiak fülön foghatták a másfél mázsas „boldogságot", és a hajnalban elfogyasztott sziverösitötől felbátorodva vérét vették. Mikor aztán fellobbant a szalmaláng, mindenki odasorakozott a máglya mellé: melegedtek, beszélgettek, gyönyörködtek a felröppenő szikrázó csillagokban. Amikor aztán a hízó egyik oldalát már megperzselték, fordítottak egyet rajta, és újra magasba szökött a láng Mire szép fehérre levakarták a sógorok és komák segítségével az utolsó tenyérnyi helyet is, a gazdaszszony reggelizni invitálta a családot. A felfogott vért hagymás zsíron megsütötték: ez volt a gömöri disznóölések hagyományos reggelije. A kényelmesem és vígan elfogyasztott harapmvalót persze borral illett lecsúsztatni, hogy új erőt gyűjtsenek a további munkához. Dél felé már a hentes (a legügyesebb rokon) kikanyaritotta a sonkákat, majd végighasitotta az „orját": a gerincen, a nyaknál villant először a szalonna vastagsága. Szinte mindig előkerült a centiméter is: megmérték s bejegyezték a kalendáriumba. Jövőre - „ha élünk" - legyen összehasonlítási adat. Sürögtek-forogtak az asszonyok a teknővel. nagyfazékkal. A huncutkodó gyerekek próbálták ellopni a „fülét", amiért a hentes tettetett haraggal megmegszidta őket. Az egyik legnehezebb munka volt - s ma is az - a bél mosása. Ezt rendszerint a legidősebb asszonyok végezték, akik órákig dideregtek a hátsó udvar eldugott részében A gazda azonban nem hagyta sorsukra őket sem: egy-egy kupicával öntött nekik is a .,konty aló valónak" becézett édespálinkából. Közben a gazdasszony már kirimánkodta a hentestől a konyhára szükséges friss húsadagot. Főtt az illatos,,savanyú leves", sült a fokhagymás pecsenye. A férfiak feldarabolták a húst, besózták a nagyteknőben a sonkát és a szalonnát. Amíg a hurkának való belsőséget főzték, megdarálták a kolbásznakvalót. A nagyfazékban párolódott a rizs: ez a hurka másik fó alapanyaga. Egy másik fazékban főtt a disznófej: ebből készült a disznósajt. Egyik ügyes gyerek őrölte a fokhagymát, a lányok aprították „sírva " a vereshagymát. Ebédre - úgy két óra felé - mindenki újra asztalhoz ült. Dicsérték a finom levest, az omlós főtt húst, az Zolczer László illusztrációs felvételei ízletes pecsenyét. (No. meg a gazda borát is illett hangosan magasztalni.) A kiadós ebéd és jóízű beszélgetés után „ki-ki a maga mesterségét“ folytatta. Egy nagyobb teknőben befűszerezték a kolbásznakvalót. Többen is megkóstolták: kell-e még bele bors vagy só? Ha mindenki jónak találta, következett a disznóölés legszebb munkája: a kolbásztöltés. A hentes nagyokat nyögött a tölcséres hurkatöltó nyomtatása közben. (Ugratták is miatta a tapasztaltabb asszonyok!) A kész kolbászt máris rúdra rakták, a kamrában felakasztották. A hurkatöltés már csak árnyéka az előbbi szép műveletnek. A hurkát többnyire a ház asszonya keverte, fűszerezte be, a család megszokott ízlése szerint. Itt a főszerep az illatos majoránnáé még ma is. A két végüknél megkötötték a hurkákat, aztán forró vízbe tették óvatosan, hogy izük érjen össze A nagy teknóben szépen sorba rakták, vitték a kolbász után. Az ügyes gazdasszony persze már mind a kolbászból, mind pedig a hurkából tepsire rakott egy jó adagot: ebből is kell a vacsorához. Ha a hízó jó kövér volt, nagyra hízott, akkor nem maradt el a töltött káposzta sem. Mire az Esthajnalcsillag kigyúlt, nyomtatódeszka alatt lapult a disznósajt is: és következhetett a vacsora. Eljöttek a közeli rokonok, szomszédok, á legjobb barátok, és néha a tanító úr is. A pohárköszöntőt a gazda mondta: mindenkinek jó étvágyat kívánt, és rendszerint ezzel fejezte be: Adjon az Isten jövőre is legalább ilyet, mint ez volt! A vacsora vidám beszélgetés közt éjfélig is eltartott. A gyerekek már elálmosodtak, lefeküdtek. A férfiak még az asztalbontás után is borozgattak. Az asszonyok holtfáradtan mosogattak, rendet raktak. Másnapra maradt a zsirsütés. Nagyon kellett ám ügyelni a tepertőre: olyannak kell lennie, mint a rózsa I És még hátra volt a kóstoló szétküldése is! Ezt később illendően vissza is kapta a többi disznóölést követően mindenki. Aki elmulasztotta a kóstoló küldését, az többé nem számíthatott kóstolóra! Külön fejezet volt a kolbász és a hús füstölése. Voltak, akik a padláson, mások meg az erre a célra készített füstölőben tartósították a „disznóságot“. Egy ilyen régi füstölő még ma is van a faluban, amelyben szívesen megfüstölik az ismerősök szalonnáját, kolbászát. Sikerült kibetúznöm a rajta lévő feliratot is: ,,A füstölés ingyenes, Ne kérdezd, hogy mit fizess! Ha kész leszünk majd vele,- Egy szál kolbászt hagyj benne!" Hát így zajlott azelőtt a disznótor. Mára bizony megkopott a hangulata és a varázsa. Az ügyes, gyorsan dolgozó fizetett hentes gázzal perzsel, sebészek ügyességével egy-kettőre szétszedi a hízót, utasít, pattog, siet: délre mindent elvégez. Megvan a másfél - sőt kétmázsás „szőkeség" -, de mintha kevesebb volna mellette a boldogság... GÖMÖRI KOVÁCS ISTVÁN
