Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-26 / 20. szám
4 Szabad ÍJJSÁG Gazdaság 1993. január 26. Elszalasztott lehetőségek, belharcok, viszályok A falu túlélhette Döbbenten hallgatom Időnként ismerőseimet, döbbenten a politikusokat, döbbenten az ország vezetőit, amikor a mezőgazdaság sanyarú helyzetéről beszélnek. Magukból kikelve szidják az elmúlt három eszendőt, mondván: az tette tönkre a mezőgazdaságot, az juttatta a csőd szélére. S hallgatom a délibábos merengést arról, milyen jól menő, mennyire prosperáló, szinte tökéletes volt még minden 1989 november 16-án is. És bevallom, kinyílik néha a bicska a zsebemben, de azután nyelek egyet. Hétköznapi bolsevizmusunk él és virágzik, s vele együtt a hétköznapi rövidlátás és Irigység is, mely sok lehetőségtől fosztotta meg a falut és annak lakóit az elmúlt három esztendő alatt. „Ha nekem nincs, neked se legyen” — hangzott a Jelszó, amikor az új földtörvény, a restltúciós törvény és a mezőgazdasági szövetkezetek átalakításáról szóló törvény Egy magánvélemény Vigyázat, elhajlás! „A megbékélés nem jelent felejtést, ezért nem nyitunk teret a volt régi ’’hatalmasoknak”, hogy visszatérjenek a politikai és állami hatalomba" — jelentette be újévi beszédében a Szlovák Köztársaság kormányának elnöke az ország lakosainak. Azóta folyton az jár a fejemben, vajon kikre is gondolhatott. Nem és nem akarom elhinni, hogy szavait Vasií Bifaknak és a hozzá hasonló dogmatikus elvtársaknak címezte volna. Ezt abszurd elképzelésnek tartom. Ez olyan ígéret lenne, mint arról biztosítani az állampolgárokat, hogy Szlovákiának semmi érdeke nem fűződik a Varsói Szerződés felújításához. Végeredményben V. Biíakot és társait senki nem fosztotta meg polgári jogaitól, s ilyen „exkluzív” összetételben hatalomra juthatnake még, az az állampolgárok és kissé a természet akaratán múlik majd. Mégis úgy érzem, a miniszterelnök másra célzott szavaival. Éppen azon struktúrákra, amelyekben még mindmáig sikeresen működik a mimikri, s amely generációk a biíakinál egy-két emelettel lejjebb állnak. A vörös-visszaesés veszélye meglehetősen nagy, mert ha a diktatúra felé demokratikus úton haladunk, nehéz bármit is felhozni ellene. S egy Ilyen úton az a szándék, hogy a privatizáció során az állami vagyont a „bevált” menedzsmentnek kell eladni, teljességgel indokolt. S akár egy petákért csupán. A volt nómenklatúrából rugalmas kapitalistákat csinálni a balos elhajlás zseniális paralizálása. Valahol a látóhatáron túl felsejlik a szabad piac és a burzsoá szabadság Demokrataként sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Mégsem állhatom meg, hogy fel ne tegyem az eretneknek ható kérdést. Milyen anyagi vagyon lesz kiutalva nekem, hogy rövid időn belül valamely gyár udvarában a többiekkel együtt ne üvöltsem proletármódra: csak a bilincseinket veszíthetjük? Újra ki kell majd tépnem a vagyont birtokolói markából? S hozzá még: az elszántságomat ennek megtételére az adja majd, hogy a volt kommunistákkal állok szemben? Hát, jól meg van ez keverve... Nem tudom, nem sejtem, hogyan ér majd véget a történelmi vita a munka és a tőke közt Szlovákiában. Lehet, hogy sehogyan. Manapság ugyanis inkább egy helyben járunk, mint privatizálunk. S meglehet, éppen ez az oka. Hogyan elosztani a vagyont úgy, hogy senkit fel ne bosszantani — erre az újévi beszéd nem adott választ. fvan étulajter (Sme) Marna István képviselő (ESWS) interpellációja Mikor és miből lesz hitelforrás? végrehajtására került a sor. Talán senkit annyian és annyiszor nem szidtak az elmúlt három év során falun, mint azokat az embereket, akik visszakérték őseik betagosított földjeit a szövetkezettől és nekiláttak, hogy maguk boldoguljanak. A legtöbben azt látták a földtörvényben, a transzformációs törvényben, hogy valakik szétverik a szövetkezetei. Azt már sokkal kevesebben fogták fel, itt az alkalom, hogy a kollektív senkiföldjéből saját birtokot csináljunk, amelyre mind egy szálig vigyázunk majd, amelynek működéséért mind egy szálig — külön-külön is — felelősek leszünk, 8 amelynek minden porszeme a mi egyéni tulajdonunkat képezi. Ki nézett már szembe azzal, hogy például a szövetkezet sertésállományából fillérekért eladott disznók valós értéke mennyi is vott? Aki falun él, tudja, mélyen ár alatt, gyakran még ingyen is hozzájutottak vágósertéshez vezetők-tagok, pedig biztosan tudom, a saját óljából az otthon nevelt százhúsz kilós állatot senki nem adta volna el nyolcszáz-ezer koronáért... S így volt ez minden mással is. Kevés falunak volt olyan szerencséje, hogy a mezőgazdasági szövetkezete élére olyan ember állt a rendszerváltást követően, aki képes és hajlandó volt az új lehetőségeket megkeresni a boldoguláshoz. És kevés szövetkezet tagságának a zöme állt oda a szigorú és igényes elnök mögé, amikor annak a hányaveti munkával, a lustasággal, a lopással kellett leszámolnia. Mindezért nem az új törvények, az új rendszer a felelős, hanem mi magunk vagyunk azok, akik az átmenetből, az átalakulásból megpróbáltunk „szabad rablást” csinálni, ellopni még mindazt, ami a negyven kollektív esztendő után még megmaradt. Nemrég Andréssy Ferenccel, a volt szövetségi parlament képviselőjével beszélgettem, aki júniusig gyakorló mezőgazdász volt, úgy ült be képviselőnek. Vitte magával a falusi élet, a szövetkezetek minden gondját-bajét, ismerte a transzformáció buktatóit, akadályozó tényezőit A legjobban most azt sajnálja, mennyire nem volt képes felismerni az ember azt a lehetőséget, melyet az átalakítás magában hordozott, s ahelyett hogy ezek megvalósításén fáradozott volna, eszét és erejét azok ellen fordította, akik mindenképpen meg akartak szabadulni a szocialista kollektivista gazdálkodásmódtól. Katasztrófahelyzetben van a mezőgazdaság. A szlovákiai szövetkezetek harminc százalékát fel kell számolni, ha érvénybe lép a csődtörvény. (Ez egyelőre március elsején lép hatályba, ha közben a kormány nem módosítja a törvényt.) A szövetkezetek további harminc százaléka is a csőd szélén áll. Elég egy kisebb megingás, hogy bennük is meginduljon a csődeljárás. A maradék egy töredéke prosperál, de harminc százaléka ott is nyög a hitelterhek alatt. Milyen kilátást ad a jelenlegi munkaínség idején ez a falusi embernek? Lezajlottak a transzformációs és az alakuló közgyűlések a szövetkezetekben. A Kereskedelmi Törvénykönyv értelmében a szövetkezetek három módon alakulhattak át (a 9. paragrafus 6. bekezdése alapján). Vagy úgy, hogy a szövetkezet megmaradt szövetkezetnek, de a Kereskedelmi Törvénykönyvhöz igazította az alapszabályzatát; vagy több szövetkezetté alakult át, a harmadik lehetőség pedig: hogy a jogosult személyek alakítottak új szövetkezetét, részvénytársaságot, kft-ét. A legtöbb szövetkezet az első lehetőséggel élt, vagyis az alapszabályzatot idomította a Kereskedelmi Törvénykönyvhöz, mivel ebben az esetben az alakuló közgyűlésen (a törvény egy másik paragrafusa értelmében) csak a volt tagság dönthetett az új alapszabályzat elfogadásáról. Az alapszabályzat meghozatalából ilyen módon ki lettek zárva azok a földtulajdonosok, akik korábban nem voltak szövetkezeti tagok, de most a bevitt ingatlanaik és ingóságaik után vagyonrészük van a szövetkezetben. Ha a harmadik lehetőséget választották volna a szövetkezetek, akkor az összes jogosult személy — tag és nem tag — közösen dönthetett volna a most megalakított mezőgazdasági vállalkozás sorsáról. Amennyiben az így meghozott alapszabályzattal egyetértettek volna, írásos kérvény benyújtásával ők is beléphettek volna ebbe az új szövetkezetbe. Mivel azonban nagyon sok szövetkezet nem élt ezzel a lehetőséggel, pillanatnyilag olyan helyzet alakult ki, hogy nagyon sok jogosult személy nem lépett be abba a szövetkezetbe, amelyet létrehoztak. (A jogosult személyek földtulajdonosok, a földterületükre eső vagyonrész is a nevükön van.) A jogosultak közül azért nem léptek be sokan a szövetkezetbe, mert az ő vagyonrészük lényegesen nagyobb, mint a volt szövetkezeti tagok közt a ledolgozott évek alapján elosztott vagyonrész, ezért a gazdálkodás során ők sokkal többet kockáztatnak, mint az új alapszabályzatot megszavazók, ugyanakkor őket teljességgel kizárták a gazdálkodás feltételeinek meghatározásából. Maradt tehát egy Olyan földdel és az egyéb szövetkezeti vagyon egy részével rendelkező csoport, amely még kiviheti vagyonát a szövetkezetből. Ez a tény azt is jelenti, sok faluban továbbra is teljesen bizonytalan marad a mezőgazdaság, a szövetkezet helyzete, holott nem kellett volna annak maradnia. Ez volt az a lehetőség, mely mindenütt a falu, a szövetkezeti tagok és a jogosult személyek kezében volt egyszerre. Ahol azonban az irigység, a rövidlátás — meg a régi s az ország vezetésében újra gyeplőnél lévő volt mezőgazdasági káderek biztatása — csak arra volt jó, hogy kizárjon csoportokat a döntésből, ott az új szövetkezet issza majd meg e tisztességtelen játék levét. A mezőgazdaság objektív nehézségeiről tudunk mindnyájan. Ezt nem tagadjuk. De most, egyéves fáziseltolódással kell rájönnie majd az embereknek, milyen kelepcébe kerültek. Az átalakult szövetkezetek nagy részében ugyanis most a földnélküli tagok (és nyugdíjas tagok), illetve a nagyon kis földterületekkel bíró tulajdonosok maradtak benn vagyonrészeikkel. Az eladósodott szövetkezetek összes adósságterhe rájuk szakad most azáltal, hogy a jelentősebb vagyonnal bíró jogosultak nem léptek be e szövetkezetekbe. A sokkal kisebb valós alapvagyon, mely így megmaradt egy-egy szövetkezetben, most sokkal nagyobb mértékben meg van terhelve, ezért sokkal nagyobb mértékű a csőd veszélye is. A szlovák kormány múlt héten jóváhagyott mezőgazdasági dotációs politikája viszont nehezen körvonalazható. Senki nem tudja, mire lesz jó, mire lesz elég, kinek jut majd belőle. A kisgazdáknak semmiképpen, legalábbis a kormány elképzelései szerint Hogy a szövetkezetek közül melyiknek jut majd számottevő dotáció? Feltehetőleg a protekciósaknak. S feltehetőleg azok sorában a magyar vidékek szövetkezetei nem az első helyeken lesznek. A magánszemélyek gazdálkodásának legnagyobb buktatói pillanatnyilag a tisztázatlan gazdasági viszonyok mellett a hitellehetőség hiánya, a törvényekben és szabályozókban, rendeletekben való nehézkes eligazodás, illetve az új adórendszer. Volt szövetkezeti tagok és jogosult személyek most, majdnem egy év után döbbennek rá, mi jelenthetett volna megoldást. Azokban az esetekben, amikor a transzformációs közgyűlésre benyújtottak alternatív tervezeteket is — tehát nem csak a szövetkezet vezetése által benyújtott egyetlen átalakulási tervezet képezte a vita tárgyát —, még adott a lehetőség, hogy a törvényben megszabott hatvolna... van napon belül az átalakult szövetkezetbe be nem lépett személyek egy másik társaságot, szövetkezetét jegyeztessenek be a cégbíróságon. Ez a szövetkezetnek is jó, mert így a jogosultak a vagyonrészük fejében nem mint egyének lépnek fel és visznek el egy traktort vagy más gépet, hanem mondjuk közösen kivesznek egy gazdasági udvart vagy részleget, ami nekik is jobb indulást jelent a gazdálkodásban. Ha volt alternatív tervezet, az így létrejövő mezőgazdasági vállalkozás munkát is adhat a falu lakóiból néhánynak. Ha van mód ilyen vállalkozás létrehozására, a mai nehéz helyzetben ennek túlélési esélyeit az is javítja, hogy a kivitt vagyonrészre eső adósságterheket nem viszi magával, ugyanakkor így már feltehetőleg akkora területen jön létre gazdaság, hogy állami támogatásért is folyamodhat. Nézzük, mi a helyzet ott, ahol a transzformáció során nem készült alternatív tervezet, mégis vannak olyan jogosultak, akik nem léptek be az újjáalakult szövetkezetbe! A jogosult személyek kilencven napon belül még innen is kivehetik földjüket és vagyonrészüket. Persze, ha éreznek magukban elég erőt és tehetséget hozzá, vagy van egy jó, megbízható menedzserük, aki sikerre viheti a vállalkozásukat. Ilyen esetekben is mód van arra, hogy több jogosult személy laza szövetségbe, valami kft-szerűségbe tömörülve együtt folyamodjon a vagyonrészéért, s a szövetkezet vezetésével megegyezve valamilyen komplex egységben vegye ki a vagyonrészét. (Nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ez rendkívül nehéz és kockázatos vállalkozás, főleg a mai időkben. De ez is egy lehetőség annak, aki elég erősnek érzi magát hozzá.) A szövetkezet vezetésének és tagságának azt kell tudatosítania, ez is jobb megoldás számára, mintha egyenként jönnének az egyének, az egyik egy traktort, a másik két ekét, nyolc tehenet stb. vinne el, vagy pénzt követelne, pereskedne vele. Mind a szövetkezeti tagnak, mind a jogosuk egyénnek tisztában kell lennie ugyanis azzal, hogy vagyonrészével is felel a szövetkezet adósságaiért, s amenynyiben csődeljárásra kerül sor, az ő egyéni vagyonrésze is megcsappan a ráeső hányaddal. A jelenlegi helyzetből való kilábaláshoz pedig mindenképpen szükség lesz a csődeljárásokra, máskülönben a fellendülés felé nem lesz mód elindulni. És nem árt tudatosítani azt sem, hogy az adósságok nagy részét nem a rendszerváltás utáni három év alatt szedték össze a szövetkezetek, hanem azt még a szocialista éra hagyta rájuk, mely az akkor nyereséges vállalatoknak sem engedte meg, hogy tartalékalapokat képezzenek, saját nyereségükkel maguk gazdálkodjanak. Andrássy Ferenc a csehországi tapasztalatokról beszélve mondta el, hogy a cseh mezőgazdaság azért van jobb helyzetben, mert ők ezt a kezdet kezdetén felismerték, s a cseh szövetkezetek döntő része négy-öt vállalkozássá alakult át, otthagyva a hitelterheket, a ballasztot — melyet nem ők halmoztak fel — a megmaradó jogutódra, mely csődbe megy. Ezzel tehát eleve számoltak, így a legtöbb faluban képesek voltak olyan mezőgazdasági vállalkozásokat kialakítani, amelyek az ott élőknek munkát és megélhetést adnak, magának a vállalkozásnak pedig jövőt, perspektívát. Ez is hozzátartozik az átmenethez, de ezzel — úgy tűnik — Szlovákia mezőgazdasági szövetkezetei nem akartak szembenézni, mert annak vezetői csupán a saját zsebüket, szűk egyéni és pillanatnyi érdekeiket nézték. És nézik sokan még ma is. Az „élni és élni hagyni” nagyon távol áll e szemlélettől, pedig aki nem így közelít a mezőgazdaság kérdéséhez, a falu ellen cselekszik. Igaz, nem könnyű a mezőgazdaság helyzete. De sehol a világban nem az. Mindenütt az átrendeződés, a viszonyok átalakulása zajlik. A szocialista viszonyok restaurálásának álma helyett azonban a valós világ kihívásaira kell feleletet adni. Nos, ahol most sokan annak tapsolnak, hogy sikerűit a „kulákoktól” megmenteni és egyben tartani a szövetkezetét, meglehet, éppen saját holnapi vesztüket ünnepelik azok, akiket volt és mostani vezetőik egyszerűen félrevezettek. N. Gyurkovits Róza Kérdéseimet Július Tóth pénzügyminiszter úrhoz intézem. Körülbelül a múlt év októbere óta a szlovákiai kereskedelmi bankoknál nem lehet „normális módon” hitelhez jutni. Normális mód alatt azt értem, hogy protekció nélkül lehet hitelhez jutni. A legutóbbi hetekben pedig már protekcióval sem lehet hitelhez jutni a szlovákiai bankokban. Ha hitelfelvételi kísérletet tesznek állapmpolgáraink a kereskedelmi bankokban, mindenütt ugyanazt a választ kapják, hogy nincs szabad pénzeszközük hitelnyújtásra. E forráshiányt pedig különbözőképpen indokolják. Például úgy, hogy a bankok az állami vállalatok fizetésképtelensége és e bankok eszközeit lekötő nagy mértékű eladósodottsága miatt nem tudnak hitelt nyújtani, mivel ezek a tételek több milliárdos nagyságrendűek. Vagy hogy az állami lakásépítésre, a költségvetési deficit fedezésére és a bősi erőmű finanszírozására tavaly kibocsátott állami értékpapírok is több milliárdos nagyságrendű hitelforrásokat kötnek le. További okként sorolják fel, hogy a cseh bankok kivonták, illetve kivonják pénzeszközeiket a szlovák bankokból, ami szerintük szintén tiszteletreméltó nagyságrendű eszközt jelent, körülbelül húszmillió koronát. Fontosnak tartom hangsúlyozni azt, amit Ön, miniszter úr egészen biztosan nagyon jól tud, hogy hitellehetőség nélkül lehetetlen vállalkozni. A kis- és középvállalkozók, de a nagy cégek is egzisztenciálisan függnek a hitelszerzési lehetőségektől. De új vállalkozások létrehozása sem lehetséges, ha nincs mód hitelek felvételére. A nagyprivatizáció folytatása, illetve állampolgárainknak abban való részvétele szintén azon múlik, hozzájuthatnak-e viszonylag kedvező feltételek mellett nagy összegű hitelekhez. Ellenkező esetben a hazai vállalkozói réteg nem jöhet létre. A felsorolt tényékhez még egy megjegyzés: a hitelforrás hiánya a piaci törvények alapján elviselhetetlen mértékben drágíthatja meg a hiteleket (a szerk. megj.: rendkívül magas kamatot kérnek majd utána), ami megakadályozhatja az ország gazdaságának fellendítését is. Kérdezem hát miniszter úrtól, hogyan akarja a kormány megoldani ezt a problémát? Mikor lesznek képesek a kereskedelmi bankok normális feltételek mellett, a kellő nagyságrendben hiteleket folyósítani? S ha már szót kaptam, azt is megkérdezem: hozzávetőleg mekkora összeget helyeztek el az állampolgárok a bankokban azon rémhír alapján, amelyet ön tett közzé, miniszter úr, a Práca napilapban, s amelyet azután a többi tömegtájékoztató eszköz is közreadott. Tkáő úr szerint, aki a Szlovák Nemzeti Bank alkormányzója, ez az összeg több, mint másfél milliárd korona. Az ön szándéka, miniszter úr, nyilvánvaló volt: rákényszeríteni a lakosságot, hogy összegyűjtött pénzét átadja a bankoknak, sőt, hogy külföldről is bevonja az ott lévő pénzeket. Az ön „figyelmeztetésének” hatása szemmel látható volt. Amennyiben azonban közzétett fenyegetéseit komolyan gondolta, miniszter úr, rendkívül inkorrekt és politikailag kockázatos lenne a szlovák kormány részéről annak végrehajtása, mert az felborítaná a politikai egyensúlyt az országban. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Elhangzott a szlovák parlamentben, január 21-én.)
