Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-25 / 19. szám
4 Szabad ÚJSÁG A Csallóköztől a Bodrogközig 1993. január 25. A húszfokos hidegben olyan makulátlanul tiszta a mélykék ég és kristályosán átlátszó a levegő a Szádelöi-völgy felett, hogy beleborzong a lelkem a gyönyörűségbe. Szinte gyökeret ereszt a lábam a gyalogösvényen, amint a falu elejéhez érve a szemem elé tárul a fenséges látvány. A háromszáz méter magas sziklahasadék előtt térdeplő helység liliputi házacskáival és megszámlálhatatlan égbenyúló diófáival a gyermekkor mesevilágába röpíti a képzeletemet. Az ősi település egyetlen utcáján bóklászva végre feltűnik egy lélek, akivel szóba elegyedhetek, akitől útbaigazítást remélhetek. A véletlen szerencsének köszönhetően épp azt az emberfiát vezérelte elém a sors, akihez indultam. A 86 esztendős Szabó Józsi bácsi - a kisközség második legidősebb embere - éppen hazafelé tart (a faluban menyecskéskedö lányánál volt ebéden), amikor egy hangos „jónapottal" megszólítottam.- Adjon az Isten neked is fiam - fogadja hamarjában köszöntésemet, mielőtt még belekezdhetnék a kérdezösködésbe. - Aztán mi járatban vagy errefelé? Csak nem a völgyön akarsz keresztülgyalogolni? Mert ha ilyen szándékot forgatsz a fejedben, jobban teszed, ha visszafordulsz, hiszen arrafelé farkasokkal és medvékkel is találkozhat az ember!...- Köszönöm a figyelmeztetést, de hadd mondjam el, hogy én ide a faluba jöttem, mégpedig Szabó Józsi bácsihoz ...- Nofene, hát az meg én lennék, és mit akarsz tőlem? Ha dióért jöttél, akkor elkéstél, mert már túladtam az idei termésen. Tudod, húszéves koromban ültettem ezeket a fákat is, amiből még tizenhárom megmaradt a kertemben, s immár harminc esztendeje terem. Ha körülnézel, láthatod, hogy a faluban még most is rengeteg diófa van. Tavasszal, amikor kilombosodnak, a távolból nem is látszik tőlük a falu. A sok száz diófa között még kétszázéves példányok is akadnak... Node, térjél be hozzánk, csak nem az utcán fogjuk mindezt megbeszélni... Mielőtt szóhoz jutnék a közlékeny gazdaember társaságában, arra eszmélek, hogy egy szerényen berendezett szobában vagyok. S mire megköszörülöm a torkomat, hogy végre előadjam jövetelem célját, Józsi bácsi egy üveg sompálinkát és két jókora poharat varázsol az asztalra, s koccintásra emeli a színültig töltött porcióst.- Gyorsan hajtsd fel, mert különben odafagysz a székhez - mondja biztatásként -, hiszen csak most fogom megrakni a tüzet. Ettől az ötvennyolcfokostól biztosan felmelegszel, aztán majd elmondhatod a mondókádat. A péterkályhában hamarosan fellobban a tűz, s gazduram készségesen beavat sajátos élettörténetébe.- Ha belegondolok a múltamba, olykor nehezemre esik elhinni, hogy annyi minden megtörtént és megtörténhetett velem. Van, aki békességben, szép csendben éli le az életét, anélkül, hogy nagyobb megpróbáltatásokban lenne része. Bár, azt hiszem, érdem szerint osztogatják kilométert is lehajtottunk a biciklivel, így jutottunk el a Dnyeperig. Hogy mennyi defektet kaptam útközben, azt ne is kérdezd, de nekem szerencsém volt, mert nem hagytam ott a fogamat, és vonattal hazajöhettem. Itthon nemzetőr lettem, vigyáztam a falu vagyonára, s bizony nem kis keserűséggel és röstellkedéssel mondom ki a megtörtént valóságot, de tény, hogy a mi községünkből szinte az utolsó darabig elhajtották a jószágot. S mit gondolsz, ki tette? A német? A román? Netán az orosz? Nem ám, nem bizony! Az anyaországi katonák, a saját véreink követték el ezt a gyalázatot! Szóval, hajtották a marhát szekerestül. Amelyik ökör nem bírta az iramot a zsákmánnyal, útközben agyonlőtték. Sírtunk is emiatt eleget, de egyebet nem tehettünk. Amikor eljött a tavasz, felmentünk Falucskára, onnan pótoltuk „A Völgy volt a mesevilágunk...“ a sorsokat, s ha nekem ez, ilyen élet jutott, akkor ennek minden bizonnyal így kellett lennie. Szóval, alighogy megszülettem és ismerkedni kezdtem ezzel a földi világgal, apámnak be kellett vonulnia katonának. Az első világháborút Lengyelországban kezdte s Albániában végezte, ahonnan már nem bírt hazajönni. Ott halt meg maláriában. Anyám, aki egyedül maradt a három gyerekkel, vállára vette a nyomorúságos élet nehéz keresztjét. Mivel a gyerekek még nem bírták a munkát, eladta az ökröket, és kiadta a földet feles használatba. Ahogy teltek a gyermekévek, nyaranta kimentem a rétre apám kaszájával, hogy megmérjem az erőmet. így történt, hogy a rettenetes kiszolgáltatottságban és tehetetlenségben egyszer azzal az elszántsággal vonultam ki a mezőre, hogy én bizony addig haza nem jövök onnan, amíg le nem gyűröm a rét füvét. Fogcsikorgatva, erőlködve, de lekaszáltam a szénánakvalót, s amikor anyám ezt látta, sírvafakadt, átölelt, s a fülembe súgta: „Akkor a tinócskából újra ökröt nevelünk!" Í*gy is lett. Ügyesen belejöttem a felnőttek dolgába; a szántásba, a vetésbe, aratásba. Itt a kevésért is sokat kellett dolgozni. Mivel kavicsos a föld, ide eső kellett. De ha meg is volt a kívánt csapadék, egy hold földön búza akkor sem termett több tizenöt keresztnél, összehasonlításként, Szepsiben például harrrnc keresztet gyűjtöttek be ugyanek >ra területről. De ez még hagyján, mert a mifelénk buzgón uralkodó szél sokszor félig kicsépelte a beérett termést, meg a gyümölcsöt is leverte a fáról. Burgonyából rendszerint olyan kevés termett, hogy az ültetnivalót vásárolnia kellett. Ezekután gondolhatod, hogy a később bevezetett kontingens milyen nyomorúságos helyzetbe hozta a falu népét. Tengödésünk közepette még disznót is csak nagy néha, titokban, az éjszaka leple alatt vághattunk. Ilyen körülmények közepette köszöntött ránk az 1938-as esztendő, amikor behívtak a hadseregbe átképzésre. A kerékpárosoknál szolgáltam, s így mi sem volt annál természetesebb, hogy amikor kitört a háború, egy kerékpáros zászlóaljjal indítottak útnak bennünket a frontra. Naponta 150 Szádelöi-völgy: a „pisai torony“ Józsi bácsi érett férfikorában a veszteséget, és újrakezdtük az életet. Mire kihevertük volna a háborúskodást, jött a bolsevik önkényuralom. Az állatainkat megint elkötötték. Még nagyobb lett a nyomorúság, ezért a föld kötelező művelése mellett a vasúton vállaltam munkát, amiért azzal büntettek, hogy öt esztendővel később mehettem nyugdíjba. Szerencsére én munkára teremtődtem, és egészségem is volt hozzá. Hála istennek, máig jó erőben vagyok, az orvossal évtizedek óta nincs intéznivalóm, és az étvágyam is a régi. Beszélgetésünknek ebben 'a pillanatában megkondul a falióra. Szememet a mutatóra vetem, mely arra figyelmeztet, hogy ideje útrakelnem. Józsi bácsi bundás kucsmát tesz a fejére, és kikísér az autóbusz-megállóhoz. Talpunk alatt keményen csikorog a hó, fejünk felett sosem látott fényességgel ragyog a mennyei ékszerdoboz. Az elvarázsolt tájban igézőén bámul rám a tornai várrom, és megragadja képzeletemet a Völgy, amelynek roppant gazdagsága valaha Tompa Mihályt is ámulatba ejtette. Józsi bácsi mintha olvasna a gondolataimban, így szól:- A völgy volt a mi mesevilágunk, félelmünk, veszejtőnk és vigasztalónk. Nagy esőzések idején a belőle elinduló Szárpatak, meg az annak idején ott tanyázó Gordán Gyuri, a messze földön hírhedt zsi vány vezér bandája tartotta a falu népét rettegésben. Hajdanában malom, kendertörö és fűrésztelep is működött a szűk völgyben csörtető sebes patak mentén, melyen egykoron tizenhat fahíd ívelt át. A szájhagyomány szerint - amelyet az olajmécsesek és a petróleumlámpák világánál, búzatisztogatás, babfejtés, toll- és kukoricafosztás közben adtak egymásnak tovább az emberek - a Szádelöi-völgybe menekült kunok üldözése elöl Szent László király is. A gyászos kimenetelű mohipusztai ütközetet követően IV. Béla király is itt keresett menedéket. Rejtekhelyének máig is Király-barlang a neve. Legszívesebben egy forrásnál időzött, melyet Király-kútnak hívnak. A legenda szerint itt volt a veszte Attila hun király lovának, amikor egy sebesült herceggel menekülve a szakadékba zuhant. Az alábbi történetet is a régi öregektől hallottam. Az úgy volt, hogy egy alkalommal, az 1848-as szabadságharc utáni években, egy Józsa János nevezetű szádelői gazda egy estefelé éppen a hízóit készült etetni, amikor a völgy felől egy idegen ember érkezett nagy lihegve és így szólt: „Én vagyok Kossuth Lajos, az osztrák katonák üldöznek, gyorsan bujtasson el valahová!" Erre a gazda sebtiben felemelte az ól etetőjének fedelét és megkérte Kossuthot, hogy másszon be a disznók közé. Alighogy ezt megtette, már ott is voltak az osztrákok, s kérdezték Józsa Jánostól, hogy nem látta-e Kossuthot, mert errefelé szaladt. „Én nem láttam senkit" - felelte a megszeppent gazda, és tisztította tovább a vályút az elkészített mosléknak. Az osztrákok továbbálltak, és másfelé keresték az üldözöttet. Hát így menekült meg Kossuth Lajos, aki egy éjszakát és egy nappalt töltött Szádelőben. A nevezetes ól még a hetvenes években is megvolt. Mire kísérőm a történet végére ért, megérkezett az autóbusz. Már csak egy kézszorításra futotta. A busz ablakából még egy utolsó pillantást vetettem a csodálatos tájra, s még láttam, amint Józsi bácsi befordul az udvarra és elfordítja maga mögött a kapucska forgóját. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Gicére visz a vonat. Kora délután. borús, hűvös időben. A falu a gömörhorkai hegyen túl, a Murány-patak völgyében fekszik. Hétszáz lakosának fele magyar, fele szlovák. Az odavalósi ember, nevezetesen Brocko Béta, ezt úgy magyarázza. hogy Gicén sok a roma. s ők szlováknak vallják magukat.- Volt idő, amikor csak három magyar családot jegyeztünk Gicén - hallom a faluban egy idősebb embertől. - De ne gondolja, hogy tatár vagy török pusztította el a többit! 1945 után maradtunk Ilyen kevesen, amikor a háborús bűnösség vádjával, a kitelepítéstől és a deportálástól rettegve, magyarságukat megtagadva, reszlovakizáltak a giceiek. A három magyar család a Magyarországra telepítendők listájára került. S hogy mégsem kellett szenvedő arccal, összeszorult torokkal búcsút venniük a falujuktól,azt a könyörtelen ítélet-végrehajtóknak köszönhették, akiknek már nem volt kedvük három család miatt megcsinálni a nagy hűhót. Büntetés nélkül azonban nem úszhatták meg a maradást. Mindent megvontak tőlük, amit a többiek, a reszlovakizált magyarok élelmiszerjegyben megkaptak. Etgondolkoztatásképpen jegyzem meg azok címére, akik mostanság, felelős kormányzati tisztségben, olyan nagy előszeretettel emlegetik fel a szlovákokkal kapcsolatban a genocídiumot (népirtást), hogy Gice 1945-ben még teljesen magyar község volt. Úgy kezdett vegyülni, hogy két családot költöztettek a községbe a magyarországi Bükkszentkeresztesről. Akarva - akaratlan az állami gazdaság is részese lett az MÁCS JÓZSEF p ^ QJ^f magyar vallás Gicén, a gyermekek révén az iskolából hozott szlovák szellem honosodik meg a házakban. A szülő vagy a nagyszülő még magyar újságot olvas, fia, lánya azonban már szlovák lapot, az unoka pedig a ház csendesebb zugába húzódva hangosan tanulja a másnapra feladoß szlovák leckét. L"* tánon, az ünnepi ebéd még terjengő illatában egészen a falu felső széléig sétálok el, ahol a dideregtetö téli szendergésben szántóföldek és rétek ölelkeznek a hegyoldalak legelőivel. A tizenkettedik század második felében keletkezett községben a földművelés mellett meszet és szenet égettek hajdan, most az álla(011)-z fyß 11* etnikumbontásnak. A vegyes házasságok is hátrányosan szóltak bele a statisztika alakulásába. Vegyes házasságban ugyanis - teljesen érthetetlenül! - majdnem minden esetben a magyar fél enged, igazodik szlovák partneréhez. Gicén csak a cigányok katolikusok és Jehova tanúi. A református templom kertje gondozott. Közelében az 1-4. osztályos, szlovák-magyar tagozatos általános iskola ablakai bámulnak az álmosító vasárnapi csendességbe. Az utóbbiba, sajnos - egyetlen tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve! - már csak a cigányok gyermekei járnak. Az őslakos magyarok, a ,,vastag nyakú“ kálvinisták szlovák iskolába adják lányaikat, fiaikat. A kálvinista vallás már régen nem egyértelműen így magyar község már Gice. A szülőkben vagy a nagyszülőkben még meglódul a szív, fel parázslik az érzés, ha a magyar múltról esik szó, és hogy a jövőt sem adták fel egészen, arra példa, hogy a legutóbbi választáson nagyon sokan az Együttélés képviselőjelöltjeire szavaztak. A jóravaló gicei emberek azonban mintha már félnének felismerni, hogy egyedül csak a gyermekeik és unokáik magyar nevelése jelenti, jelenthetné a kívánt folytonosságot. Csak ez a konok, a felmorzsolódásnak ellenálló akarat vonatkoztathatná találóan a költő híres sorait a gicei emberre is: Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét. A csendes, borús vasárnap délumi gazdaság kínálja helyben a legnagyobb munkalehetőséget. Gice közvetlen szomszédságában Süvöte házai fehérlenek. A szlovák község harangja idáig hallatszik, zúgó hangjával betölti a széles völgyet. Ha tovább mennék, Mikolcsányba és Gömörnánásra érnék. Mindkét helyen élnek még magyarok, de gyermekeikben és unokáikban már ők is megadták magukat a ,,jobban érvényesül szlovákulf“ hamis csábításának. A nem is olyan távoli Jolsván és Lubenyíkon számosán dolgoznak giceiek. Vonaton, autóbuszon felfelé rajzik a nép reggelenként. A Murány-patak völgyében a hajdanvolt négy magyar község közül - Gice, Lice, Mikolcsány, Gömörnánás - legjobban talán Gice küzd a megmaradásáért. Bár már ez a nemrégen még tisztán magyar lakosságú falu is összeroppanni látszik. A magyarok nem igénylik, hogy ötvenszázalékos jelenlétüket kétnyelvű feliratokban is kifejezzék. Sehol nem láttam, még a szlovák-magyar tagozatos iskola homlokfalán sem, kétnyelvű feliratot. —- Jó magyarok lakják Gicét, úgy viselkednek, ahogy kell! - mondta odautaztomban egy szlovák útitársam. Az volt a benyomásom nekem is, hogy a faluban jobbára a szlovákok érdeke szerint alakul minden. Iskolába járás, a nyelvtörvény szentesítette egynyelvúség. A községi hivatal viszont magyarul is hirdet! Bizony mondom, hihetetlen lesz a későbbi, a magyar származásukra visszatekintő nemzedékeknek, hogy valaha e kicsiny faluban nagy kulturális akarat és összefogás vitte színre a Fehér Annát, a Sári bírót és a Szabad szél című nagyoperettet. Magyar szótól volt akkor hangos a színpad... Szomorúan ülök be a kivilágított nyugdíjasklubba, író-olvasó találkozóra. Olyan községben, ahol gyermekek és unokák a családi fészek meghitt melegében már csak konyhanyelvi szinten kapják örökbe a magyar szót. t/ & A ■£- i-\ y —£---------------------y f
