Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-18 / 13. szám
4 Szabad ÚJSÁG Gazdaság Recept munkanélküliség ellen Szándék és lehetőség elárvult falusi iskola épületét, és talp nélküli csizmákat - félkész terméket - kezdtek gyártani. Harminc személy kezdte el a munkát, évekkel később a dolgozók létszáma nyolcvan főre emelkedett. Tavasszal, a veteményezés, palántázás időszakában (és mindig, amikor kint a határban volt rájuk szükség) egy-két hétre szüneteltették a varrást, aztán túlórában niük és áttanulmányozniuk az új varrást, az új formát, tehát az új terméket. És tavaly bizony volt termékváltás bőven. Gyártottak férfi és női csizmát, különböző fazonú félcipőket... Nos, Partizánskéban a vállalat vezetői decemberben nagy újsággal lepték meg az almágyiakat: „Adidas sportcipőt fognak gyártani“ - mondták. A jövőt minden korban a jelen alapozza meg. Ám nem születik minden faluban egy jós, egy jövőbe látó ember, aki hosszú távú prognózisokat állít fel és megmondja, hogy mivel lehet és kell megalapozni a jövőt. De vajon véletlen-e, ha valahol (valakiknek) mégis sikerül? Az almágyi szövetkezet évtizedeken keresztül száz hektárnál is több dohányt termesztett, ami köztudottan munkaigényes növény. Több mint ötven hektár területet szőlősített be (azt is kapálni kellett valakinek), aztán a szokásos korai- és kései burgonyát, szóval csupa-csupa olyan növényt termesztett, amelynek gondozása és betakarítása női kezekre várt. A kapálást és a betakarítást azonban néhány hét alatt elvégezték, egész évben azonban a szövetkezet nem tudott munkát és kereseti lehetőséget teremteni a női dolgozóinak. 1979-ben a szövetkezet akkori vezetősége - Agócs Géza elnökkel az élen - kifundált valamit. Szerződést kötöttek a partizánskéi cipőgyárral, bérbe vették az és szombatonként bepótolták a kiesést. Ez így ment addig, amíg létezett az ún. „keleti piac“. A politikai fordulat után azonban elmaradtak a 150 ezer darabra szóló megrendelések. Tavaly pedig már nemcsak akkor zárt be az almágyi részleg, amikor palántázni vagy dohányt törni kellett, hanem máskor is; amikor nem volt anyag, megrendelés, szóval amikor nem volt munka. December közepén a vállalat vezetősége Partizánskéba rendelte az almágyi részleg vezetőit. Ezután gyakori vendégek lettek az Augusztus 29 nevet viselő gyárban - főleg az utóbbi hónapokban, mivel minden mintaváltáskor személyesen kell odamen- A más termékre való átállás nálunk hosszadalmas folyamat - tájékoztat Szamos Gyula az almágyi cipőgyári részleg vezetője. Partizánske, az anyavállalat tőlünk nagy távolságra van, mintaváltáskor pedig gyakori a felle utazgatás: hol új gépeket kell beiktatni a termelésbe, hol formák kellenek stb. Ezenkívül át kell állítani a gépeket, a tűket, szóval néhány napra visszaesik a termelés. Úgy tűnik, hogy az Adidascipőket huzamosabb ideig gyárthatjuk, ha a partizánskéi vállalat és a francia cég megegyezik egymással, és végre megkötik a szerződést. Mellesleg nagyon igényes munka, alig keresünk rajta valamit, mert csaknem kétszer annyi műveletet kell egy-egy páron elvégeznünk, mint például á csizma varrásakor kellett. A vállalat még nem honorálja ezt a különbséget. Ami a próbavarrásokat illeti, többször is járt lent az Adidas cég francia képviselője, akinek az elvárásai sokban különböznek az eddig megszokott igényektől. Az csak természetes, hogy minőségi munkát vár tőlünk, ezenkívül maximális takarékosságot a tűvel, a cérnával, a ragasztóval, meg mindennel. Ahová négy centiméteres cérna szükséges például, A szerző felvételei oda nem szabad öt centimétereset befűznünk, a ragasztót többször is kis mennyiségben kell vételezniük az asszonyoknak, hogy ne száradjon bele a dobozba stb. Természetesen mindez néhány hét elteltével már nem okoz problémát, de a varrásmintákkal még nagyon nehezen boldogulunk. Vajon gondolhatta-e tizenhárom évvel ezelőtt az a néhány vállalkozószellemű vezető, akik a cipőgyártó részleg létrehozását kiötlötték, hogy a hajdani iskolában majd Adidas-terméket, világmárkát fognak gyártani? Aligha. Ezeket a cipőket a francia vállalkozó nem hagyja az országban, valamennyit a nyugati piacon értékesíti. Ami az almágyiakat illeti, számukra ma a leglényegesebb, hogy munkát tudnak adni nyolcvan asszonynak. FARKAS OTTÓ 1993. január 18. Várakozások A várakozás úgyszólván napjaink velejárója lett. Vidám és kínzó, céltalan és értelmes, hasznos és haszontalan várakozások... Várunk a villamosra, az autóbuszra, várunk egy megbeszélésre, jegyekért a pénztárnál, kedvesünkre az óra alatt, várunk a közlekedési átjáróknál, várunk, hogy átessünk a műtéten, hogy felgyógyuljunk, hogy döntsenek létünk, sorsunk felett. Várakozunk. Van olyan várakozás, amelyet örömmel vállalunk, mert úgy érezzük, hogy a befektetett idő meghozza a gyümölcsét. Ez a fajta várakozás nem gyengít bennünket. De van egy más fajta várakozás: az értelmetlen, a haszontalan, a ránk kényszerített. Várunk a friss kenyérre, sorban állunk a hivatalokban, az ebédnél, várunk az elárusító kegyeire, várunk, amíg megszólításukkal kitüntetnek bennünket. Szerencsére nincs háború, amikor mindenre várni kellett, és mégis egyre több várakozásra kényszerülünk. Valamiféle magánháború ez, az erősebbnek a gyengébbel vívott magánháborúja. Anarchia, káosz, rendetlenség, amelynek következménye a várakozás, a várakoztatás. Most béke van. De ha nem önkéntes, nem szabadon választott a várakozás, ott valami baj van. Az értelmetlen várakozás az emberi méltóság sárba tiprása. És milyen sok lealacsonyító várakozást kényszerítenek ránk napjaink. Ülünk a fogorvosi rendelőben. Az emberek csendesen, zokszó nélkül, türelmesen várnak. Várunk egy órát, néha többet. Elfogadják, hogy ennek így kell lennie. Várok az autóbuszra. Késik. Egyesek nem győznek várni, gyalog indulnak útnak. Autóbuszok jönnek, egyik sem az enyém. A nyugtalanabbak kimerészkednek az úttest közepére, és mereven a távolba kémlelnek, aztán belenyugvással visszaállnak a sorba, amely percről percre nő. Várok. Benyitok egy textilüzletbe. Köszönök. Nem köszönnek vissza. Megállók a pult előtt. Ketten beszélgetnek. Várok. Remélem, hogy majd csak észrevesznek. De nem, mintha csak levegő lennék. Itt nemcsak hiába elvesztegetett időről van szó, valami sokkal lényegesebbről. A figyelembe nem vett emberi méltóságról, a tiszteletlenségről, a másik, a megvárakoztatottak lebecsüléséről. Kiszolgáltatottak vagyunk a hatalmaskodók előtt, legyen az eladó, tisztségviselő vagy éppen buszsofőr. Minden fölösleges várakozás mélyíti a szakadékot, meghosszabbítja a háborút az erősek és a gyengék között. És csökkenti az egészséges emberi öntudatot, az önbecsülést. Várok, hogy velem együtt más is fellázad, s mi, a várakozó gyengék leszünk az erősebbek. DUDA EMÍLIA Odhaza, Búcson van egy régi, szakadt fedelű Bibliánk. Súlyos könyv, nyomhat tán öt kilót is. Ez a szakadt fedelű Biblia nem János jelenésekről szóló könyvével zárul, hanem egy családi krónikával. A Jelenések könyvét követő nyolc nyomdailag szépen díszített oldal különböző családi bejegyzésekre szolgált és szolgál. A Könyvek könyvét anyai dédnagyapóm vásárolta, a bejegyzés szerint 1885- ben, vagyis több mint száz esztendővel ezelőtt. Azóta fontos, vagy annak hitt családi és egyéb, a közösséget érintő eseményeket ezekre a szépen díszített lapokra jegyezték fel. Olvasható itt bejegyzés születésről, halálról, esküvőről, jégverésről, karácsonyi égzengésről és villámlásról, de arról is szó szerint, hogy: „a háború kitört 1914. augusztus 2-ik napján; az uram bevonult 1915. július 15-ik napján... Fogságba esett 1915. szeptember 13-ik napján...“ Akit itt „uramnak“ mond az írás, az Soóky nagyapám volt. 1918-ban jött haza a fogságból. Gál nagyapám, aki fogolyként megjárta Mandzsúriát is, később keveredett haza. Számukra - nagyapáim számára - a „hazajövetel“ egyben azt is jelentette, hogy „kisebbségbejövetel“, bár mostanról nézve azokra az időkre, aligha hiszem, hogy e szó lényegét, mai súlyát és általános terheit értették volna. Azt azonban tényként kellett megélniük, hogy hazájukat felnégyelték, s hogy ők az egyik csonkolt ág részeként idegen országban, idegen hatalom alatt kénytelenek élni, mégha Búcs a térképen egy millimétert sem mozdult el a helyéről. Szüleim, s velük együtt a teljes rokonság - tágabban az egész csehszlovákiai magyarság - ebben a Trianonban összeerőszakolt országban nőtt fel, s hát én magam is itt láttam meg a napvilágot, négy nappal József Attila halála előtt. Születésem ténye, miként a többi családi gyarapodás is, bejegyeztetett a nevezetes krónikába. De az is, hogy miként történt meg 1938-ban a visszacsatolás, amikor a bibliai szöveg "szerint „újra magyarok lettünk.“ Erről ugyan az otthoni krónikában nincs bejegyzés, de ugyanebben az időben bomlott szét az első Csehszlovák Köztársaság, s alakult meg Hitler segedelmével és Jozef Tiso vezetésével a szlovákok első állama. Az ezt követő pár év pedig a mi hazai kisebbségi történelmünket a második világháború következményeivel gyarapította. Egy nagy és szomorú vereséggel s a Kassai kormányprogram jótékony emelkedettségével, amelynek alapján nyolcévesen háborús bűnössé lettem. Jogfosztott, senki számára nem fontos, leírható tehertétel. Aztán a párizsi békeszerződés gyöngybetűs szövege alapján a kétszázezer etnikai felesleg transzférájából kimaradó, de a csehországi kényszermunkára besorolt, deportálandó családok egyikének a tagja. Ám a deportációt megúsztuk, mert néhai Soós doktor úr négyéves húgom torokgyulladását súlyos fertőző betegségnek találta. így a katonák, s az udvarunkban várakozó katonai teherautó nélkülünk távozott. És jött a „jégtörő február“, a Sas Andor által metaforává emelt gottwaldi hatalomátvétel 1948-ban. Ekkor bebizonyosodni látszott, hogy nagyapáink és apáink „baloldalisága“ nem volt hiábavaló - a párt viszaadta állampolgárságunkat. Ismét beszélhettünk magyarul, újjáalakultak az iskoláink, lett újságunk s kulturális szövetségünk is. Mindez, nyomokban, ott olvasható az otthoni Biblia krónikájában. De ami nincs ott, az is ott lehetne; magam is bejegyezhettem volna, ha ezekről az eseményekről nem írtam volna több száz oldalnyi verset, elbeszélést és egyéb haszontalanságot. És most megértem hogy ez a 74 éves trianoni tákolmány amőbaként kettéosztott. Anélkül, hogy az istenadta népet megkérdezték volna afelől, hogy kívánja-é avagy sem. Még a „többségiektől“ sem, nemhogy tőlünk, etnikai, országgátló kisebbségiektől. így hát itt állok e pár napos szlovák respublika csecsemőéhsége és -mohósága előtt, s nem tudom, mit hoz a holnap. Holnaputánig gondolkodni sem igen érdemes, hiszen ugyanazok a hatalom birtokosai, akik megteremtették a nyelvtörvényt, a restitúciós törvényt, s akik a szlovákiai magyarokat a kibontakozás egyik fő akadályának tekintik; akik az ősszel elfogadott új alkotmányból egyetlen mozdulattal kirekesztettek, s így megadatott számunkra az a huszadik századi paradoxon, hogy Európa fehér négerei lehetünk. A pár napos ország még nem tudja, hogy mit veszítetett el, s azt sem, hogy mit kéne megépítenie. Ma e térségben a gazdasági lezüllés mellett csak a meglévő nemzetiségi gondok növekedtek tovább. Csehországban ma a legnagyobb kisebbség az ottrekedt szlovákok mintegy 300 ezres tömege; Szlovákiában viszont a cseh kisebbség került a második helyre a népesség tekintetetében az őshonos magyarság után. Ezekkel a gondokkal is szembe kell néznie e két harmatfriss birodalomnak. Ha ma odahaza volnék, akkor a százéves Bibliánk egyik utolsó lapjára azt írnám, hogy számunkra nem új ország született, hanem a régi kaloda lett szűkebb... GÁL SÁNDOR Krónika
