Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-05 / 2. szám

1993. január 5. Napjaink 4 Sabad ÚJSÁG 1992 már mögöttünk van Politikai és gazdasági erővonalak A világ világ marad akkor is, ha benne megváltoznak az országhatá­rok. A realitás, a tény pedig akkor is tény, ha nehezen bírjuk megemészte­ni. A történelem örökkévalóságához képest másodperc volt csupán az a hetven valahány év, melynek végére nemrég végérvényesen odakerült a pont. Lezáratott egy fejezet. De nem csupán Csehszlovákia történelmében. A világ is megélte a maga 1992. esztendejét. Ha jó három évvel ezelőtt annak örült Európa és bolygónk minden lako­sa, hogy lezárult a hidegháború év­ada, most azon törheti a fejét: hogyan számolja fel a forró, vérre menő gyil­kos konfliktusokat. 1992-ben bénultan nézte, mi történik a volt szocialista tábor kényszertákolmány-államaiban. Soha még csak gondolni sem mert rá a világ, hogy ilyen rettenetes méretű gazdasági, politikai, erkölcsi rombolás játszódott le az emberekben azon idő alatt, míg két tábor volt a világ. Úgy tűnik: egyetlen dolog tökéletesen sike­rült a szocialista táborban. Ellenséget nevelni mindenkiből; a táboron belül - de azon kívül is. S ha jó három esztendeje abban bíztunk, Európa befogad, magához ölel bennünket, mi pedig - mintha hipnózisból ébrednénk - régi hagyo­mányainkkal felvértezve azonnal lépni tudunk felé, ma rideg tényként kell szembesülnünk azzal, hogy a találko­zásnak még nem jött el az ideje. Egyelőre a nyílttá válhatott taszító erők működtetik világunkat. A térsé­günket mindenképpen. Számoljunk csak utána, hányfelé is szakadt a volt szocialista tábor! S ahelyett, hogy a keletkezett kisebb államokban meg­oldódtak volna a „birodalmakban" el­fojtott problémák, csak még jobban kiéleződtek. A változások legelőször a legrosszabb ösztönöket élesztették fel Európában. Fegyverek dörögnek a volt Szovjetunió európai részén, fegyverek dörögnek a volt Jugoszlá­viában. Európa pedig csak áll - és néz. Litvániában az 1992-es választá­sok újra meghozták a volt kommunista elit parlamenti győzelmét. Kis-Jugo­szláviában győzött Miloéeviő és a régi rend. Romániában Iliescu, a reform­kommunista... Szlovákiában szintén a szocializmus tört fel, csak nemzeti köntösben. Az 1989-es békés „forradalmak" három év alatt levitézlettek. Ma egyre többen merik kimondani: valójában nem is voltak forradalmak. A volt rend­szer olyan mélyen vert gyökeret az emberek döntő többségének gondol­kodásában, hogy azt a reméltnél sok­kal nehezebb onnan eltávolítani. A ta­lálkozást a demokráciával a poszt­­kommunista országok népei trauma­ként, kínként, létbizonytalanságként élték meg. Ugyanakkor azzal a beléjük rögződött szemlélettel, hogy maguk semmiért nem felelősek. Az elmúlt negyven év szólamai arra tanították őket: mindenki egyenlő, s most jó lenne egyenlőnek lenni a jóban. De hát csak a rosszban, a megpróbáltatá­sokban lehetünk egyenlóek. 1992 a polgárháborúk esztendeje volt. Igaz, Horvátországban elhallgat­tak a fegyverek, közvetve azonban robbanásveszélyes a helyzet ott is. Bosznia-Hercegovinában pusztító polgárháború dúl: szerbek, horvátok, muzulmánok ölik egymást, s a harcok bármely pillanatban átterjedhetnek to­vábbi területekre. A nemzeti alapon folyó harcok mellé Európában is felso­rakozott a vallási háború. Az iszlám országok jó ideje s egyre hangosab­ban mondják: ha Európa nem segít, beavatkoznak ők. Mert leginkább a muzulmánok védtelenek Boszniá­ban. S Európa és a világ fél. Az ENSZ kéksisakosaiból decemberben őrjára­tot szerveztek a koszovói - albán határon... Mit hoz a tavasz, ki tudja... A posztkommunista országok konf­liktusai mellett azonban felerősödött számtalan további is. Robbanásve­szélyes tűzfészek maradt a Közel- Kelet, Kambodzsa, Dél-Afrika, illetve a fekete kontinens számos további országa. Az emberiség pedig nem tud mit kezdeni e kérdésekkel, hiába ülé­seztek egyre többet szaporodó nem­zetközi szervezetei. A gyanakvás, az ellenségeskedés ember és ember közt tovább tartott, megoldások nem születhettek. Újra csak annak lehet­tünk tanúi, hogy a háborús konfliktu­sokból valaki, vagy valakik hasznot húztak. A nemzetközi szervezetek közben tehetetlenül álltak és néztek. Persze ennek a tehetetlenségnek mélyebb okai is vannak. Talán ugyan­­zok, amelyek a posztkommunista or­szágokban újra elősegítették a poszt­­kommunista politikusok sikerét. A nemzetközi szervezetek annak elle­nére, hogy megszűnt a világ két tábor lenni, nem voltak képesek saját magu­kon változtatni. Felépítésük, tevé­kenységük maradt olyan 1992-ben is, mintha még mindig két tábor lett volna a világ és Európa is. Régi mechaniz­musaival próbálkozik az ENSZ, a Biz­tonsági Tanács, de azok már nem alkalmazhatók, hiszen a legtöbb eset­ben nem egy másik szuperhatalom­mal - vagy annak érdekeivel - szem­ben kell egy szuperhatalomnak és a pártjára álló világnak fellépnie, ha­nem - mondjuk ki! az Egyesült Államoknak kellene beavatkoznia. Ezt azonban nem teheti, mert nincsenek meg hozzá az eszközei, hiszen az USA-t is felkészületlenül érte az a gyors változás, amely a világban bekövetkezett. A legérzékenyebb nemzetközi szervezetnek 1992-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Érte­kezlet folyamata mutatkozott e válto­zások iránt. Az igazi változtatásnak és bizalomteremtésnek azonban jelenleg elsősorban gazdasági háttérre lenne szüksége. Gazdasági háttér pedig nincs. 1992 világszerte a recesszió éve volt. Japán ugyan 2 százalékos gaz­dasági növekedést mutatott ki az ex­portnak köszönhetően, bár a hazai fogyasztás ott is stagnált, sőt csök­kent. Németországot keményen sújtja a keleti tartományok gazdasági felzár­kóztatása. Oroszországban úgy élnek az emberek, mint a világháború vé­gén. Panaszkodnak az osztrákok, a svájciak is. Talán csak Délkelet- Ázsia jelent kivételt, főleg Kina, mely mindeddig lehetőségeinek egy töredé­két használta ki csupán. Viszont Dél- Korea már ott tart, ahol a fejlettebb országok. A gazdasági recesszió már hosz­­szabb ideje tart, ezért akarják piacai­kat internacionalizálni a legfejlettebb országok. El akarják kerülni az értéke­sítési válságot. A GATT-ban végrehaj­tott legutóbbi intézkedések is arra tö­rekednek, hogy az állami támogatások szintjének, az exporttámogatásoknak a leépítésével, a vámok csökkentésé­vel szerte a világban szabadon ára­molhassanak és versenyezhessenek a különféle árucikkek. A piac interna­­cionalizálásában legtovább Nyugat- Európa jutott. A maastrichti szerző­dést aláíró tizenkettek, az európai* szabadkereskedelmi egyezményhez tartozó további államok - és a csatla­kozni kívánók. Hogy ez a folyamat idén is folytatódik-e, majd elválik. Mindenesetre: az USA, Kanada és Mexikó már tavaly aláírta a szabadke­reskedelmi egyezményt. December­ben hat közép-amerikai ország is elő­szerződést kötött arról, hogy idén ha­sonló lépésre szánja el magát. Singa­­purban már megnyílt a hasonló ázsiai és csendes-óceáni szervezet titkársá­ga. E tömbök létrehozását Európa ihlette. Lehet, hogy ez lenne a jövő járható útja? Lehet, hogy így alakulnak ki a közelebbi és távolabbi jövő szu­perhatalmai, amelyek majd új műkö­dési alapokra helyezik világunkat? Lehet. De egyelőre azt is látni: az elfogadott gazdasági integráció mel­lett a politikai integrálódás már nem olyan vonzó egyetlen tagországban sem. A gazdasági szakemberek sze­retik a nemzetközi megmérettetést, a politikusok közben viszolyognak az „integrációktól“. Az Európai Közös­ségben is egyre több hang szólal meg a politikai önállóság megőrzése, fenn­tartása mellett. A vonzerő mellett tehát már működésbe lépett a taszítóerő is. Egyre több speciális érdekről esik szó az EK-ban; Dánia népszavazáson ve­tette el a maastrichti szerződés ratifi­kálását, Nagy-Britanniának fenntartá­sai vannak, Ausztria még gondolkodik, Svájc a csatlakozás ellen van... Adott tehát az esély arra is, hogy a közös európai gazdasági térségben az egye­sülés pillanatában megkezdődjék a bomlás is. Nyugat-Európa gondjai nehezítik a posztkommunista országok gazda­sági transzformációját is. Még a volt NDK területén is szükség volt a reform korrigálására, hogy ne kelljen túlságo­san nagy árat fizetni a német egyesí­tésért. A rendkívüli mértékű munka­nélküliség elkerülése érdekében álla­mi támogatásban kénytelenek része­síteni egyes nagyvállalatokat, ame­lyek működésére a jövőben is szükség lesz majd. Kiderült, nem bízható min­den csak a piacra. A volt KGST-országok ennél is rosszabbul állnak. A balti országokban tartós a kőolaj- és energiahiány, ami akadályozza az ipari termelést. Orosz­ország, mely egyre lejjebb csúszik a lejtőn, egyre komolyabb politikai problémákkal küszködik a gazdasági reform miatt. A Balkánon általános bizonytalanság és káosz uralkodik. Viszonylagosan halad a gazdasági reform útján a visegrádi csoport. Kö­zülük a legstabilabb helyzetben Ma­gyarország van, s ez a külföldi befek­tetések értékén is meglátszik. Cseh­szlovákia helyzetét 1992-ben negatí­van befolyásolták az államjogi viták és a kettéválás. Lengyelországban az év végén szociális elégedetlenségi hul­lám tört ki, sztrájkok sora kezdődött, ezúttal a bányászatban. A szociális béke megtörése figyelmeztető előjel a többi posztszocialista országnak is. A kétségek és nehézségek ellenére is ez utóbbi országok 1992-ben a gaz­dasági reform olyan pontjára jutottak el, ahonnan már nehéz lenne a teljes visszarendeződés. Ez jelent némi biz­tatást még akkor is, ha az utat végig­járni hosszabb ideig tart is és több nehézséggel jár majd, mintha a világ gazdasága konjunktúráját élné. (ts) Mit tanulhatunk a Szlovén Köztársaság alkotmányából? Példaértékű kisebbségi jogok Az elmúlt években megerősödött s egyre agresszívebb formát öltött a többségi nemzetek nacionalizmusa, és az egyre romló gazdasági helyzet­ben kiéleződtek a nemzetiségi ellenté­tek. Mivel a kisebbségi nacionalizmust tekintik nagyobb veszélynek az állam biztonsága és egysége szempontjá­ból, az államhatalom keményebben sújt le a kisebbségekre, mint a több­ségi néphez tartozókra. E komor hely­zetkép felvázolása után felvetődik a kérdés: van-e esély a kisebbségek megmaradására térségünkben. Az 1989-ben megindult politikai változá­sok ismeretében határozottan állítot­tuk, hogy igen. Miután azonban rájöt­tünk, hogy a leszorítottság állapotából kiszabadult érzelmek felkorbácsolták a tömeghisztériát, és a többségi na­cionalizmus felszínre tört, megmara­dási esélyeinket apadóban levőnek gondoltuk. így van ez ma is, hiszen a jelenlegi szlovákiai politikai konstel­láció arra enged következtetni, hogy a politikai vezetés csak rontja a szlo­vákiai magyar kisebbség helyzetét. Pedig egyértelmű, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét nem szabad me­nekültüggyé degradálni. Mindenkinek alapvető emberi joga szülőföldjén egyenjogú és egyenlő eséllyel rendel­kező állampolgárként élni. Ennek fel­tételeit - az ENSZ emberi és polgári jogok egyességokmányával össz­hangban - valamennyi kormánynak biztosítani kell. Ezt jelenleg a Szlovák Köztársaság kormánya nem biztosítja, sem jogilag, sem pedig a gyakor­latban. A kisebbségeknek a legdemokrati­kusabb államberendezkedés esetén is objektíve és szubjektíve hátrányosabb helyzetük van, s térségünk országaira- így Szlovákiára is - ez fokozottab­ban érvényes. A szlovákiai magyar kisebbség fennmaradásához különle­ges védelem, megkülönböztetett gon­doskodás és - megsértésük esetén- szankciókat is kilátásba helyező kol­lektív jogok szükségesek. A gyakorlati megvalósításnak több egymást felté­telező és egymásra épülő módja lehet. A gyakorlati megvalósításhoz azon­ban egy demokratikus, kisebbségi jo­gokat tartalmazó és biztosító alkot­mányra van szükség. S ezzel eljutot­tam írásom mondanivalójának magvá­­hoz, amely a Szlovén Köztársaság alkotmányával foglalkozik. A Szlovén Köztársaság Képviselő­­háza összes tanácsa közös ülésén 1991. június 25-én elfogadta a Szlo­vén Köztársaság alkotmányát, amely példaértékű jogi dokumentum minden kelet-közép-európai állam számára. A szlovén alkotmány 5. szakasza töb­bek között a következőket mondja ki: „Az állam saját területén védi az em­ber jogait, és alapvető szabadságait. Védi és biztosítja az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait". A Szlovén Köztársaság alkotmányá­nak 11. szakasza a következőket tar­talmazza: , .Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy a magyar közösség él, az olasz vagy a magyar nyelv is hivatalos nyelv“. Érdemes idéznünk a szóban forgó alkotmány 62. szakaszát is: ,, mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogai és kötelességei megvalósításánál az állami és más közszolgálatot végző szerv előtt saját nyelvét és Írását használja a törvény­ben megállapított módon“. E törvényeket olvasván az ember­ben óhatatlanul felmerül a kérdés: mi­ért nem ad hasonló jogokat a Szlovák Köztársaság alkotmánya a szlovéniai magyarságnál sokkal népesebb, több mint félmilliós szlovákiai magyarság­nak? A válasz egyszerű, s éppen egyszerűsége teszi tragikussá. Szlo­vákia ismét a kisebbségeket mellőző nemzetállam megteremtésére törek­szik. így viszont nincs jövője Európá­ban. Az önálló Szlovén Köztársaság­nak is azért sikerült aránylag gyorsan elismertetnie magát, mert az alkot­mányban és a gyakorlatban is biztosí­totta az alapvető kisebbségi jogokat. Ennek biztosítéka a szlovén alkot­mány 64. szakasza is, amely többek között a következőket mondja ki: „Az alkotmány az őshonos olasz és ma­gyar nemzeti közösségnek és ezek tagjainak biztosítja a jogot nemzeti szimbólumaik szabad használatára és hogy saját nemzeti azonosságuk megőrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék a gazda­sági, kulturális és tudományos-kutatói tevékenységet, valamint a nyilvános tájékoztatás és könyvkiadás terén va­ló tevékenységet. A törvénnyel össz­hangban e nemzeti közösségeknek és tagjaiknak joguk van a saját nyelvükön való nevelésre és oktatásra, valamint e nevelés és oktatás kialakítására és fejlesztésére. Tön/ény állapítja meg azokat a területeket, amelyen a két­nyelvű oktatás kötelező. Az alkotmány a nemzeti közösségeknek és tagjaik­nak biztosítja a jogot az anyanemze­teikkel és ezek országaival való viszo­nyuk ápolására. Az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja e jogok megva­lósítását. (...) E két nemzeti közös­ségnek (mármint az olasznak és a magyarnak - T. P. megj.) közvetlen képviselete van a helyi önkormányzat szerveiben és az Országgyűlésben. (...) Mindkét nemzeti közösségnek és tagjainak jogai e közösségek létszá­mára való tekintet nélkül biztosítottak. Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vo­natkoznak, a nemzeti közösségek képviselői beleegyezése nélkül nem fogadhatók el". Példaértékű az is, ahogyan a Szlo­vén Köztársaság határain kívül élő szlovénokat jogilag és gyakorlatilag egyaránt istápolják. Erre utal a szlo­vén alkotmány 5. szakaszának máso­dik része is: „ Gondoskodik az ősho­nos szlovén nemzeti kisebbségekről a szomszédos országokban, a kiván­dorolt szlovénekről és a vendégmun­kásokról, valamint serkenti kapcsola­taikat hazájukkal. (...) Azok a szlové­nek, akik szlovén állampolgársággal nem rendelkeznek, Szlovéniában kü­lön jogokat és kedvezményeket élvez­hetnek". Nem is beszélve arról, hogy a szlo­vén alkotmány maximális mértékben tiszteletben tartja a nemzetközi szer­ződéseket, nemcsak a ratifikálás szintjén. Ezt bizonyítja az alkotmány 8. szakasza: „A törvénynek és más előírásnak összhangban kell lennie a nemzetközi jog általában hatályos elveivel és a Szlovéniát kötelező nem­zetközi szerződésekkel. A ratifikált és közzétett nemzetközi szerződések közvetlenül alkalmazandók“. Joggal kérdezheti az érdeklődő: mi­lyen mértékben érvényesítik Szlové­niában az alkotmányban lefektetett igencsak „szimpatikus" kisebbségi jo­gokat. Nos, erre nem csupán azt vála­szolom, hogy tessék elmenni és ta­pasztalni. Ott valóban érvényesítik a kisebbségi jogokat a hétköznapi életben is. Volt szerencsém ott járni, magyar nemzeti ünnepen és hétköz­napon egyaránt, s példaértékű visel­kedésformát tapasztaltam a szlovének részéről. S nemcsak szűkebb baráti társaságban és a kollegialitás szintjén, hanem az alkotmányos jogok érvé­nyesítése területén is. Mindezeket a gondolatokat azért bátorkodtam megosztani a szlovákiai magyar közvéleménnyel és egyáltalán a szlovákiai olvasókkal, mert van mit tanulnunk és átvennünk a Szlovén Köztársaság alkotmányából. A szlovákiai magyar kisebbség végre békében, konfliktusok és nem­zetiségi ellentétek nélkül kíván élni a szlováksággal. Tehát nem a szítás a küldetése, hanem nyugalmat és ki­sebbségi jogokat követel. Követke­zésképpen csak a szlovák törvényho­záson múlik, hogy az önálló Szlovák Köztársaság területén hogyan bizto­sítják majd a magyar kisebbség jogait. Ha Szlovákiában továbbra is nemzeti­ségi feszültségek irányítják majd a ve­gyeslakta területek életét, azért csakis a szlovák Kormány és a szlovák tör­vényhozás lesz a felelős. Viszont ha biztosítják a kisebbségi jogokat egész Szlovákia területén, a szlovákiai ma­gyar kisebbség nem fog többé elége­detlenkedni. Ilyen vágyakkal és reményekkel ál­lunk az új Szlovák Köztársaság létre­jöttének küszöbén, kezünkben tartva a valóban demokratikus szlovén alkot­mányt. TARICS PÉTER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents