Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-12 / 281. szám
Valaki mondja meg: 6 Szabad ÚJSÁG Családi kör 1992. december 12. „Mikor, s hogyan lesz Pelsöcön lakásunk?“ Hat család szélmalomharca Olyan ez a történet, mintha egy Örkény novellából másolta volna ki az élet. Abszurditásával kacagtató, s egyben idegtépő. Ám eme tótágast álló gömöri településen, illetve járásban mindez megtörténhet. A kezdet: volt 1x1 egyezmény Pelsöcön, a község peremén lévő szövetkezeti irodaház melletti térségben helyezkednek el azok az új lakások, amelyekre 1990 februárjában adták ki az építkezési engedélyeket. Egyik-másik már kívülről is elnyerte végleges formáját, de általában valamennyi épületen az utolsó simításokat végzi. Néhány lakásban már a berendezés, a bútorzat is a helyén van. Tehát már lakható lenne, sőt - a jogi formulák értelmében - már kellene is, de erre - egyelőre, s még ki tudja meddig - nincs mód, mivel az elkészült lakásokat a falusi kanalizáció és a villanyvezeték hiánya miatt egyszerűen nem lehet kollaudálni. Ez a tarthatatlan és tűrhetetlen helyzet pénzügyi bonyodalmakkal jár együtt. Hogyan és miért keletkezett ez az állapot? Három esztendővel ezelőtt a járási nemzeti bizottságtól úgy kapták meg az építkezési engedélyt, hogy az egykori helyi nemzeti bizottság (amelynek elnöke a helység jelenlegi polgármestere) ígéretet tett az építendő lakások vízzel, villanyárammal, gázzal és szennyvízcsatornával történő ellátására. így a lakások szennyvízvezetékének kivezető csatlakozóját az utca felőli oldalra építették be. A gázkazánokat is időben megvásárolták, majd - a nagy buzgalommal végzett építkezés közepette - reménykedve várták, hogy majdcsak történik valami, de az ígért létesítmények csak nem akartak megépülni. Az első ígéret A tisztelt választó- és építőpolgárok ebben a helyzetben az önkormányzathoz fordultak, ügyük elintézését megsürgetendő, de ígérgetésen és magyarázkodáson kívül mást nem kaptak. A magyarázat: az önkormányzatnak ilyesmikre nincs pénze. Ugyanakkor a polgármester Brezina Árpád és helyettese Király László ígéretet tettek, miszerint szeptember végéig mindenképpen biztosítják a lakások átadásához és a beköltözéshez szükséges feltételeket. Az idő múltával, illetve a határidő elteltével aztán kiderült, mennyit is ér az elöljárók szava. A fáradt építőknek rá kellett döbbenniük, hogy rossz lóra tettek, amikor hitelt adtak az ígérgetéseknek, hiszen szeptember végén, azonkívül, hogy beköszöntött az ősz, nem történt más változás, azt tapasztalták, hogy az érdekükben az égviláqon semmit sem tettek. Ekkor fordultak hozzám először a kiszolgáltatottak, azzal a kéréssel, hogy kérdezzem meg a „Hivatalban", hogy számíthatnak-e egyáltalán az önkormányzat segítségére. A... sokadik ígéret Mivel a polgármester március óta betegállományban van, az alpolgármesternek továbbítottam a fölöttébb sürgető és jogos kér(d)ést. íme az október elején elhangzott válasz:- Igaz, hogy az építkezési engedélyek kiadásakor a község kötelezte magát, hogy az építkezés befejezéséig a településnek azon a részén is megépítteti a szennyvízcsatornát. Persze, akkor még abban a hiszemben volt a község akkori vezetősége, hogy a felsőbb szervek ígéretének megfelelően megkapjuk a szennyvíztisztító állomás létesítéséhez szükséges állami támogatást. Időközben azonban „lefújták“ a dotációkat, így mi is tehetetlenekké váltunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem kerestünk más megoldást. Sajnos, az állami intézmények nem veszik figyelembe a megváltozott helyzetet, vagyis tűzön-vízen át be akarják velünk (és a lakókkal)tartatni a legújabb környezetvédelmi előírásokat. Abbéli kérelmünket is elutasították (ráadásul a járási környezetvédelmi hivatal közbenjárásával), hogy ezzel a hat családdal még tegyenek kivételt. Vagyis hogy engedélyezzék az ő lakásaik szennyvizének a Sajóba történő kibocsátását. Mivel ez a lehetőség is esett, egy szakértőkből álló bizottságot bíztunk meg azzal a feladattal, hogy a helyzet sürgős megoldására alternetívákat dolgozzon ki. Persze azt is el kell mondanom, hogy egy (számításba jöhető) kisebb, a hat családra méretezett tisztítóberendezés üzembe helyezésének finanszírozására a községnek nincs anyagi fedezete... Ezt követően felkerestem Katarina Lőrinczovát, a Rozsnyói Járási és Környezetvédelmi Hivatal vízügyi osztályának vezetőjét. „A pelsöci vezetők a vétkesek!“- A pelsőci alpolgármester szerint Önök megtorpedózták annak a kérelemnek a jóváhagyását, amivel még kivételt lehetett volna tenni a hat család esetében. Vagyis, hogy ők is a Sajóba engedhessék a szennyviz(ük)ket, akárcsak Pelsöcön mindazok, akik a mai napig nem rendelkeznek emésztőgödörrel? - szegeztem neki a kérdést.- Nézze, hogy eddig mit engedtek meg a törvények, és mit nem, arról most utólag fölösleges vitatkozni. A lényeg: új, az eddiginél szigorúbb törvények léptek életbe, s nekünk az a dolgunk, hogy azokat betartassuk. A kivételezéssel törvénysértést követnénk el. Különben is ezért a helyzetért a pelsöci vezetőket terheli a felelősség, hiszen a községben már 1989- ben meg lehetett volna kezdeni a szennyvízcsatorna, illetve a tisztítóállomás építését. Az építkezés első szakaszának támogatására 6 millió koronát ajánlottunk fel nekik, amennyiben beindítják a munkálatokat „Z“akcióban. De mivel sokat spekuláltak, más községek között osztottuk szét az említett összeget. Az akkori hnb elnöke, vagyis a mostani polgármester, képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel állt elő. Még a tisztítóállomás helyét sem tudták kijelölni. Egy vízforráshoz közeli térséghez ragaszkodtak, s ezt természetesen nem engedhettük meg. Aztán meg két tisztítót akartak építeni, de ahhoz sem volt meg a tervezetük, mint ahogy mind a mai napig nem rendelkeznek egy hivatalosan benyújtható tervdokumentációval. Akkor meg hogyan akarnak támogatást kérni?!... Víz már van, gáz még nincs Közben múltak a napok és a hetek, a lóvá tett építőknek pedig nem maradt más lehetőségük, minthogy tovább építsenek, költözködés helyett pedig költekezzenek. Miután kitudódott, hogy a gázvezetékre hiába vártak (volna), újabb széntüzelésű kazánokat vásároltak. Majd a víz bekötésével is megbirkóztak, természetesen a saját költségükön. A csatornarendszert és szennyvíztisztító állomást azonban nem tudták önerőből megépíteni. A dühös építők szennyvízgödröket is építenének maguknak, csakhogy ez több okból is kivitelezhetetlen. Hiszen a polgármester még azt is elmulasztotta, hogy időben figyelmeztesse őket: a szennyvíztisztító építése elmarad, ezért az utcára irányított szennyvízleeresztővel sehogyan sem lehet a szennyvizet eljuttatni a hátsó udvarban ásandó gyűjtőtartályokhoz. Ám ha egy nagy kerülővel és óriási költséghozzájárulással mégis sikerülne a bravúros manőver, akkor sem nyernének semmit, mert a környezetvédők máris jelezték, hogy nem fogadják el ezt a megoldást. A dolog pikantériájához tartozik, hogy ebben a községben szinte mindenki a Sajóba vezeti a szennyvizet, vagy az új, leendő lakóktól eltiltott szennyvízgyűjtőkbe. Legyen világosság! A megold(hat)atlan gondokból azonban még mindig nem fogytak ki. Mert ugye, villanyvezetékre is szükségük lenne, de az önkormányzat erre sem tud pénzt áldozni, mondván, ha a vizet be tudták vezetni, ugyanezt a villannyal is megtehetik, hiszen az is magánérdekeket szolgál. A kárvallott építők egyik szóvivője szerint van ugyan a házsor előtti utcarészen egy villanyvezeték, amelyre rá lehetne kötni a lakások hálózatát, erre azonban a villamossági művek nem hajlandók, mivel szerintük már így is túlterhelt a régi vezeték. Maradt tehát az egyetlen lehetőség: a mintegy 200 méterre lévő áramelosztó transzformátortól földbe fektetendő kábelon kell bevezetni az áramot. Igen ám, de ki fizesse a költségeket? A rozsnyói villamossági művek illetékes szakemberei szerint még olyan esettel nem találkoztak a járás településein, ahol hasonló helyzetekben nem az önkormányzat viselte volna a kiadások terhét. Amikor a választott képviselőikből kiábrándult építők szószólója november közepe táján ügyüket megsürgetendő ismételten felkereste a márciustól betegszabadságon lévő Brezina Árpád polgármestert - aki időnként be-belátogat a hivatalába -, ismételten Sziszüphosznak érezhette magát. Mert: a táppénzen lévő polgármester fittyet hányva az ügymenet intézését szabályozó törvényes előírások betartására, csak úgy, egyszemélyes Döntőbíróként ötszörösen tagadta meg jogos kérésük teljesítését. Rögtönzött véleménye szerint: nincs szükség új vezetékre, mivel a régi is megteszi, s az onnan történő „áramosítás“ nem is kerülne olyan sok pénzükbe. Mármint a lakóknak, hiszen a községnek erre sincsen pénze. Ezek után nem tehettek mást a világosságra áhítozók és lakásukra várók, minthogy kiásták a kábelvezetéknek szánt árkot. De még a kábelért és annak bekötéséért felszámolandó 30 ezer koronát nem tudták összeszedni, mivel teljesen kifogytak a pénzükből. Amíg azonban ezen mulasztásukat nem pótolják, az áramszolgáltató vállalat sem hajlandó számukra világosságot szolgáltatni. A vég(zet) avagy: Ki fizet a végén? Ezzel - egyelőre - vesszőt vagy három pontot is tehetnénk a történet végére, ám a helyzet kendőzetlen számbavétele során komoly anyagi kérdések is felmerültek, s a hat család ezek megválaszolását várja a Szabad Újság jogászától.- Az állam és a település önkormányzatának pénztelensége és tehetetlensége folytán talán csodára várjunk? - kérdezik többen is -, miközben itt áll a lakásunk készen, berendezve és lakhatatlanul?! Minden vagyonunk ezekben az építményekben van. Távollétünkben ki fogja őrizni a berendezett épületeket, hiszen eleddig már több alkalommal is betörtek ide?! És mi lesz akkor, ha a hároméves határidő leteltéig (1993. 2. 5.) az önkormányzat nem talál megoldást legalább az utolsó problémánkra, a szennyvíz elvezetésére? A lakásokat emiatt nem lehet, nem tudjuk kollaudáltatni! De ez nem a mi hibánkból, mulasztásunkból adódik, hiszen már eddig is erőnket megfeszítve és lehetőségeinket túlszárnyalva dolgoztunk, költekeztünk. Nos, amennyiben hivatalosan nem történne meg az átadás, akkor a határidőre való befejezésért járó 20-20 ezer koronára sem lennénk jogosultak?! Öten pedig olyan feltétellel igényel(het)tünk 150-150 ezer korona visszatérítetlen támogatást az állami pénzalapból, hogy 3 éven belül felépítjük a házat, és bele is költözünk! Vajon ebben a kutyaszorítóban - amibe önhibánkon kívül kerültünk - kötelezhetnek-e bennünket a 150 ezer koronás juttatás visszafizetésére? Ez számunkra szinte egyenlő lenne a halálos ítélettel?! Végső következtetés A sorsukra hagyott építkezők immár nem tudják kihez címezzék panaszaikat. Az alpolgármester a lemondás gondolatával foglalkozik, a polgármester továbbra is beteg. Elérhetetlen. Bár ha elérhető lenne is, minden bizonnyal megrohamozná irodáját az a tizenöt soron következő építkezni óhajtó pelsöci polgár, akiknek már évekkel ezelőtt a telkeket is kimérték, az építőanyag is a rendeltetés színhelyén porlad, de egyelőre(?) a hiányzó infrastruktúra miatt nem kezdhetik meg az építkezést. Ám az évek óta öklét rázó tizenöt jövendő háztulajdonos is mehet inkább a Sóhivatalba, mint a polgármester irodájába. Sajnos, a választottak még mindig nem akarják tudomásul venni, hogy a nagyközség hangulata komorul. Hogy a választópolgárok egyre idegesebbek lesznek a mind reménytelenebbé váló helyzetben. Hogy egyre kevésbé értik és fogadják el: nincs illetékes, aki felelős ezért, hogy ez a helyzet (és még sok egyéb) létrejött, a következményeket pedig egyoldalúan az állampolgároknak kell viselniük. A nyolcvankilencben utcára vonuló nép már belefáradt, hogy a közélet pástjain vívja meg igazságos harcát a dölyfös, székfoglaló régi struktúrával. Kilátástalan helyzetében a bénító közönyt, a begubózást, a közügyektől való elfordulást választja. Mert becsapottságában másra, többre - egyelőre - nem képes. Ez a segélykérő írás is így lett szárnyszegetten befejezetlen. Közreadója: Korcsmáros László Hacsak egy kicsit is nyitott szemmel járunk a világban, nem lehet, nem észre venni, mennyi indulat, feszültség halmozódott fel szűkebb és tágabb környezetünkben. Olvassuk az újsághíreket, és megdöbbenéssel tapasztaljuk, mennyi agresszív cselekedetre derül fény mostanában, miközben sejtjük, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa. Ám nem csak a bűnözés mutat emelkedő tendenciát. Az újságcikkeket olvasva nem lehet figyelmen kívül hagyni, milyen kevés az objektivitásra törekvő stílus, milyen halk a megértést szorgalmazó hang. Valami tehát nincs rendben társadalmunkban. Harag-Az indulatok rabságában szunk egymásra otthon, az utcán, a munkahelyünkön. Hogyhogy egyszerre ilyen összeférhetetlenek lettünk? Több szakember is vallja, hogy az indulatos reakciók az agresszív viselkedés természetes velejárója az életnek. A már több ízben elmarasztalt Sigmund Freud mutatott rá először, hogy a támadásra késztető ösztön, valószínűleg az önfenntartó ösztönök közé tartozik. Az ösztönös viselkedésnek van egy érdekes jellemzője. Az egyén a késztetését igyekszik egyenes úton, gátlástalanul s maradéktalanul kielégíteni. A jelszó körülbelül ez: „ez nekem jó, ez az enyém, tehát elveszem, elviszem". Ez az úgynevezett „ösztönén“ mindannyiunkban benn lakozik, egyéniségünk, személyiségünk egyik pillére. Nyilvánvaló, hogy az ember csak mint társas lény maradhatott fenn és fejlődhetett tovább. Az együttélés szabályai azonban más viselkedést követelnek, s így az ember kialakította magában a másik énjét, az úgynevezett felettes ént. Ez testesíti meg bennünk a társadalmat, az erkölcsi normákat, a törvényt, s képezi személyiségünk másik pillérét. Világos tehát, hogy ez a két én gyakran szembekerül egymással, össze-összecsap. Képzeljünk csak el egy szekeret, amelybe 2 lovat fogtak be, de mindkettő ellentétes irányba húz. A szekér természetesen nem mozdul. Ugyanúgy cselekvésképtelenné válna az egyén, ha nem jelenne meg a „hajtó“, aki összehangolja, kézben tartja a „lovak“ akcióit. Ezt a belső szabályzóerőt nevezte Freud énnek. Énünk a kompromisszumok nagymestere, művészi szinten képes megtalálni a módját, hogy társadalmilag elfogadhatóan tudjuk kiélni vágyainkat késztetéseinket, indulatainkat, vagyis szocializálódva levezetni agresszivitásunkat. Ez a szocializálódás attól függ, mennyi és milyen erős féket sikerül beszereznünk fejlődésünk során erkölcsi normák és pozitív érzelmek formájában. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, meg kell azokat tanulnunk, sőt gyakorolnunk kell, még az érzelmeket is. Az a gyermek, aki nem kapja meg szüleitől, nevelőitől, tanítóitól a neki megfelelő szeretetet és empátiát, érzelmileg sivárrá, éretlenné válik. Sokkal kevésbé tudja azután szabályozni indulatait, eltépi az istrángot, és önállósul. S mivel a régi rendszer romjain épülő új társadalmi rendben még nem működnek a megfelelő fékek, az elszabadult indulatok pusztító méretet ölthetnek. Vigyázzunk, nehogy ez az ár elragadjon bennünket is, a kulturáltság, műveltség fokmérője pontosan az, milyen erősen tudjuk kézben tartani a gyeplőt. Dr. PÁLHÁZY BÉLA
