Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-12 / 281. szám
1992. december 12. Kultúra Szabad ÚJSÁG 7 Oriana Faliad: „A háborúban van valami lenyűgöző...“ Oriana Faliad neve fogalom az újságírásban. Nő létére haditudósítóként megjárta az utóbbi harminc év összes háborúját, és meginterjúvolt jónéhány világnagyságot. Könyveit az egész világon olvassák, több bestsellert mondhat magáénak. Az újságírás csillaga tíz éve bujkál az újságírók elől, pedig kollégái a szakma Greta Garbójának nevezik. A németországi Stern magazin munkatársának, Tija Friedlernek nemrég sikerült öt szóra bírnia annak kapcsán, hogy elkészült Faliad legújabb regénye, az Insálláh. • Oriana, miért rejtőzködik enynyire?- Ugyanazért, mint Greta Garbo. Azért kerülöm a nyilvánosságot, mert nem akarom mutogatni magam, mint majom a ketrecben. A siker csapda! Nemcsak azért, mert stresszhelyzeteknek teszi ki az embert, és irigységet, rágalmakat szül, hanem főleg azért, mert kíváncsiságot ébreszt. Minél nagyobb a sikered, az emberek annál többet szeretnének megtudni rólad. Minden adandó alkalommal a magánéletedben vájkálnak. Ha az ember nyugtot akar, nem tehet mást, mint hogy falat vagy paravánt emel maga köré. Sajnos, erre ugyanúgy mint Garbo, csak későn jöttem rá. De azért nem egészen igaz, hogy nem beszélek újságírókkal, csak nem a magánéletemről, nem arról, mit szeretek, mit nem, miért élek New Yorkan.- Nos, voltaképpen miért is él New Yorkban?- Mert ez a város tetszik nekem. Szeretem Amerikát, úgy érzem, kötődöm hozzá. De azt hiszem, következő kérdése új könyvemmel, az Insálláhhal lesz kapcsolatos. • Igen. Beszéljen, kérem, róla. Kezdjük talán azzal, hogy ez az első háborús regény, amelyet nő írt. Büszke arra, hogy éppen ön ez a nő?- Miért lennék? Hiszen már húsz esztendeje nem csinálok egyebet, mint hogy a háborúról írok. Büszke legfeljebb arra lehetek, hogy befejeztem ezt a regényt, öt év unalmas munka áll mögöttem. Az ördögbe is, öt év! Ez azért hosszú idő! Vagyis elég hosszú ahhoz, hogy megutáljam ezt a könyvet. Ennek ellenére imádom. • Húsz évnyi haditudósítói munka után miért választotta ezt a témát? Nem volt még elege a háborúból?-Azt tudom erre válaszolni, hogy a háborút jól ismerem. A második világháború idején nőttem fel, és később, már felnőttként tudósítottam az utóbbi három évtized minden háborújából. Tehát pontosan tudom, hogyan viselkednek az emberek a háborúban. Egész jó ok egy regény megírására, nem? Nálam azonban más okok játszottak közre, mégpedig az, amit a regényben a professzorral mondatok ki: „Miért érdekel a háború? Mert sajnos, éppen a háború az, amely oly meggyőzően feltárja az emberek valóságos jellemét: a szépséget és a csúnyaságot, az értelmet és az ostobaságot, a humánumot és a kegyetlenséget, a bátorságot és a gyávaságot, az ember kifürkészhetetlenségét...“ • Úgy tűnik, önt lenyűgözte a háború...- Gyűlölöm a háborút. Aki olvasta vietnami, bangladesi, vagy közel-keleti riportjaimat, tudja, hogy gyűlölöm. Végül is, ki szereti a háborút? A katonák is gyűlölik, hiszen ők az elsők, akiknek bele kell menniük. De a háború létező dolog. Az élet része. Hozzátartozik az élethez. Minden, amit azért teszünk, hogy éljünk, hogy túléljünk - „háborús cselekedet“. A hal, amely lenyel egy másik halat, háborút folytat! Ahelyett, hogy álszent módon sopánkodunk a háborúk felett, sokkal jobban tennénk, ha igyekeznénk megérteni a háború lényegét. De azt azért hozzá kell tenni, hogy a háborúnak valóban van valami végzetes vonzereje, amely perverz módon megbabonázza az embert. • Miben rejlik ez a vonzerő? Én egyszer átéltem, amint közvetlenül mellettem agyonlőttek egy fiatal palesztint, és én ezt egyáltalán nem találtam lenyűgözőnek.- Nem jó példát hozott fel. Én emberek százait láttam meghalni. Fiatal férfiakat, de nőket és gyerekeket is, tőlem fél méternyi távolságra, talán még annál is közelebb. Magam is három ízben megsebesültem. Egy golyó végleg a tüdőmben rekedt. Megmondom, mi a lenyűgöző a háborúban: az életerő, amely - paradox módon - jelen van. Az élet-halál harcban van jelen, a lét és a nemlét között. Éppen azért, mert a halál, vagy legalábbis egy golyó akármelyik pillanatban utolérheti az embert, sokkal intenzívebben éli meg az életet és tudatosítja az élet értékét. Sohasem éreztem annyira, hogy élek, mint amikor élve kerültem vissza a harctérről. Ez rettenetes, de így van! • Nem félt?-Aki azt állítja, hogy ilyen helyzetekben nem félt, hazudik vagy örült. Nem találkoztam még tisztességes emberrel, aki azt állította volna, hogy nem félt. El nem felejtem azt a kapitányt Vietnamból, aki egyszer azt mondta nekem: „Signora, mindig úgy van, mintha először mennénk. Mindig félünk!" • Akkor öt évi háborúsregényírás után miért sietett az Öböl-háború helyszínére?- Dezertőrnek éreztem volna magam, ha nem megyek oda. Az ördögbe is, hagyjuk már ezt! Az Insálláh több mint háborúsregény. • A részletes alapossággal kidolgozott szereplők kizárólag férfiak. A nők miért csak nagyritkán bukkannak fel a regényben?- Ha arra utal, amit egyesek állítanak rólam, mármint hogy én vagyok a női Rambo, akkor téved. Ugyanolyan nő vagyok, mint a többiek, akikkel az utcán találkozhatunk. Nem azért, mert magas sarkú cipőt hordok vagy lakkozom a körmömet. Egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hogy a nőket kevesebb szimpátiával ajándékoztam meg a könyvemben. Minden egyes hősömet egyformán szeretem. De egy dologban igaza van: a férfiak jobban sikerültek. • Miért?- Mert őket jobban értem. Mert nekem mindig is férfiak voltak a példaképeim. Például az apám. Végtelenül csodáltam öt. Csodáltam anyámat is, aki csendes, zárkózott, ugyanakkor bátor asszony volt. De a jellememet apám formálta, aki ismert antifasiszta harcos volt, a toscánai felkelés vezére, akit elfogtak és halálra ítéltek, s csak egy hajszálon múlott, hogy megmenekült a haláltól. Ő tanított meg engem bánni a fegyverekkel. Szabadságról, emberi méltóságról beszélt nekem. Ezenkívül haditudósítóként csupa férfiak között mozogtam. Régebben nem voltak nők ebben a közegben. Ezért a barátaim is kizárólag férfiak voltak. Mindig is jól éreztem magam a társaságukban. Ha férfiakról írok, sokkal felszabadultabbnak, könnyedebbnek érzem magam. A nők ábrázolásakor mindig elfog egyfajta félénkség. Csaknem félek feltárni a női lelket. Az újságírástól azonban elment a kedvem. Mindig is írónak éreztem magam, aki csak a véletlen folytán dolgozott újságoknál. Ezt éreztem még akkor is, amikor Teng Sziaopinggel vagy Khomeini ajatollahhal beszélgettem. Na de tudja, mi az írásban a legrettenetesebb? Az elszigeteltség. Az írás megfosztja az embert a napfénytől, az emberekkel való találkozásoktól, a tapasztalatoktól, az élettől. Az írás nem más, mint mazochizmus. Mi minden történt csak azalatt, amíg én New York-i szobámban ültem bezárva, hogy végre befejezzem ezt az átkozott könyvet az átkozott Bejrútról. Nem hagyhattam abba. Regényt írni olyan, mint gyereket várni. Koncentrálást, vasfegyelmet igényel. Ha hagytam volna magam utazásra csábítani, elveszíthettem volna ezt a gyerekemet. Feldolgozta: - hó -A csehszlovákiai «magyar írók arcképcsarnoka Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a kortárs csehszlovákiai magyar írók portréit még megrendelhetik. Az lenne a legjobb, ha maga a megrendelő sorolná fel, kiknek a fotójára tart igényt. A felvételek készítője, M. Nagy László postafordultával közli az árakat, s ha véglegessé válik a rendelés, postázza a képeket. Kérjük, az alábbi címre írjanak neki: Fotoagentúra M. N. L., 821 07 Bratislava, Bodrocká 14. Tóth Elemér Bettes István Bállá Kálmán Varga Erzsébet Kövesdi János Rákos Péter L. Gály Olga Batta György
