Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-24 / 291. szám
1992. december 24. Ünnep „Érzem, csoda történt velem ” „Érzem, csoda történt velem” — írja Theodor Storm gyönyörű karácsonyi versében, s igazat mond; a karácsony mindig csodát tesz velünk. Megszabadít bennünket eredendő önzésünktől, érezteti velünk az ajándékozás szívet melengető örömét, arra készlet, hogy másokra is, sőt elsősorban másokra gondoljunk, s már ez is maga a csoda. A békesség oázisa ez az ünnep, akkor is, ha nincs mindenütt béke a világban. Theodor Storm idejében sem volt, jómaga tizenkét évet töltött szülőföldjétől távol politikai emigránsként, nem volt könnyű sorsa, mégis át tudta érezni a karácsony áhítatát. Érezzük át mi is, tegyük félre legalább most, az ünnep óráiban, a hétköznapok gondjait, s hogy ez valóban sikerüljön, ehhez nyújt segítséget a csokomyi karácsonyi vers. Babits Mihály Karácsonyi ének Miért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt. Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán, mint csillag-űr szele volna? Jobb talán a puha széna-alom, mint a magas égi birodalom? Theodor Storm Karácsonyi dal Nevetve néz le a világra az ég egy szelíd csillaga; a fenyőerdő illatára fagyot leheli a téli pára, gyertyafényes az éjszaka. Oly boldog szívem, lázban égve, az édes Karácsony van itt! Mesecsöndű gyönyörűségbe csalogat hangok zenéje, a csengő hang felmelegít. Kedves varázslat int megállnom, imát mond szám, ámul szemem, leszáll rá arany gyermekálom, pilláimat lassan lezárom, érzem, csoda történt velem (Tapfer Klára fordítása) Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemescsoport. Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; a királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József. Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az ő arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal. Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes- Lukács Jóskán a tiszteles asszony elnyűtt kék pongyolája lötyögött; Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította A kántor úrnál a mennyezetig érő, gyönyörűen földíszített karácsonyfa elé állítottuk a betlehemes ládikót. A csákós futár a botjával koppintott, elújságolta, hogy örvendetes szép hírt hallott az éjjel, odakint az ajtó előtt Szent József küzdött a kutyákkal, Heródes fennen hangoztatta, hogy minden toppantására ég s föld megrendül, és toppantott is valóban a faggyúszagú foltos bakancsával, de csillag helyett a bajusza esett le, és ezzel a színpadi vétséggel egyidejűleg és is kiröppentem a való világból. Szárnyaim alatt nem éreztem a spárga szorítását, a gyertyák és csillagszórók az égitestek sebességével suhantak el örömtől repeső szemeim előtt. Elfelejtettem, mi végett indultam el otthonról, csak azt tudtam, hogy minden vasárnap elrebegett gyermeki fohászom: add Uram, engedd Uram, hogy Piroska engem szeres-Sütő András Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária! (Részlet) kamasz ingereinek viháncolásában. A szoknyát meg-meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. „De jó Kati-szaga van!” — mondta, s végighempergett a havon, egyik angyalunkat is magával rántva. A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedőt csavart magára, a pásztorokon juhbőr bűzlött, a futár püspüksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona. — Indulás! — kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. — Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora előtt. A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus. — Keljünk fel s menjünk el! — lelkendeztem és is, a szárnyaim rebbentve, és lelki szemeimmel Piroska harmatorcáján csüggve. — Mert ha valaki megelőz bennünket a hírrel, az urak a kapukat bezárják, és a kutyákat is eleresztik. Utunkat tudós emberek is megírták. Faragó József kedves barátom egyik kiadványának alcíme így hangzik: „Jeu et chant de Noéi ä Pusztakamarás.” Bevonultunk a folklórtudományba. sen — ím beteljesedett, mert Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyőágak alatt, és reám nevetett. Mint egy elszakadt gyöngysor, úgy pergett rám a kedve, és akkor olyan mozdulatot tettem, mint aki leszakítja a szárnyait és átadja annak, aki arra született, hogy földön járó emberek csak a tekintetükkel illessék. S bár szöveg és helyzet szerint hallgatnom kellett volna, feléje fordulva énekelni kezdtem. — Mit akarsz te, fiam? — szólt rám a kántor úr. — Összezavarod az egész istenséget. Erre a szóra magamhoz tértem, és míg a király bajuszát visszaragasztották, verejtékező homlokom törölgetve azon vitatkoztam magamban a kántor úrral, hogy a szent estének a szerelem nélkül semmi értelme. Kifelé menet a szárnyam beleakadt az ajtóba és leszakadt. A hónom alá vágtam, úgy vittem, mint cigány a törött hegedűjét. A dombon — míg a többiek a ládikóban a szamarat és a pálmafát rendezgették, a fából faragott kisdedet a jászolba helyezték — leültem a hóra, s a kántoriak ablakában Piroska arcát kerestem... Csoóri Sándor Hó emléke Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd, sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, nem éri meg a holnapot. legjobb ilyenkor kikapcsolni a telefont, ajtócsengőt, bort forralni a kályhán, belelapozni elmúlt levelekbe s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg. Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, óceáni távlatban várna — Legjobb ilyenkor elképzelni, hogy sírhatok még elveszett fejem után, ágyak, féltestek a borzas vánkosok fölé szél hajt be orgonákat s az utolsó földi ítélkezésen ott állhatok majd jó társak oldalán könnyű ingben, könnyű kabátban, túl füstön, kocsmákon, temetőkön, egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, fejemben hó emléke, hó, hó, mintha egy katedrális vakolata hullna csöndbe. Szabad ÚJSÁG 7 Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyúlt... Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy „megszületett”! Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt. Kosztolányi Dezső Karácsony Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg a hóesés sűrű; a lámpafény aránylik a kalácson, a kocka pörg gőzöl a tejsűrű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmeivel Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von. Es zsong az ének áhítatba zöngve... Csak a havas pusztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. Aprily Lajos December végén Havas hegyek a ködökben elmerülnek Az ég felé egyetlen csúcs se lát. De köd mögött idő-tündérek ülnek s nyújtsák a téli nappal fonalát. (1966 dec.) Babits Mihály Halavány téli rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagy ott an áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra fut. Jértek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve, aki jó.
