Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-23 / 290. szám
1992. december 23. Gazdaság Szabad ÚJSÁG 5 Közös életterünk: Közép-Európa Illúziók nélkül Az 1949/50-es tanévben egy biológiát oktató főiskolai tanár a genetikáról szóló előadásában úgy nyilatkozott, hogy a nyugati államokban a mendelizmusra épülő Weismann-Morgan-féle klasszikus genetika érvényesül, a Szovjetunióban viszont a liszenkói agrobiológia téziseit fogadták el. El is magyarázta mindkettőnek a lényegét, s a diákokra bízta, döntsék el, hogy a két irányzat közül melyiket tartják helyesnek. Az illető tanárnak volt még egykét előadása, aztán végleg búcsút mondhatott a katedrának, mert nem állt ki Liszenko tanítása mellett, és nem ítélte el a nyugati „burzsoá áltudományt“. Ám abban az időben nemcsak a klasszikus genetikát, hanem a gyakorlatibb jellegű kibernetikát is „burzsoá áltudománynak" kellett tekinteni. Mindezzel teljessé vált a finoman személyi kultusznak nevezett sztálini diktatúra csődjének „genetikai kódja“, csupán azt nem lehetett tudni, hogy erre mikor, milyen körülmények között és milyen következményekkel kerül sor. Mert az akkori hidegháborús időszakban a fegyveres konfliktus, a harmadik világégés lehetősége sem volt kizárva. A csőd bekövetkezésének a módját az utóbbi évek során megismerhettük, de a következményekről még nem tudunk tiszta képet alkotni. Az eufória buktatói Ami Csehszlovákiát illeti, nálunk a bársonyos forradalom euforisztikus hangulatában korlátlanul érvényesülhettek különböző illúziók. Ilyen illúzió volt az is, hogy a nyugati országok magas életszínvonalat biztosító jóléti társadalmát valamiféle önzetlen, segítőkész, ajándékokat osztogató rendszernek tekintettük, amely a Szovjetunió érdekszférájába került közép-európai államokat hamarosan kihúzza a csávából. Ezzel függött össze, hogy a változások által felszínre hozott politikai vezetők egyik legsürgősebb feladatuknak a KGST-kapcsolatok azonnali lebontását tekintették, holott célszerűbb lett volna csupán ezek piacgazdasági szempontú revízióját elvégezni. Meghagyni bennük a termelési kooperáció és szakosítás életképes elemeit, s felszámolni mindazt, ami az új helyzetben értelmetlenné, tarthatatlanná vált. Elméleti síkon egyébként is léteztek már olyan irányzatok, amelyek a lazább szerkezetű „nagy KGST“ keretein belül a kelet-közép-európai térségben egy ésszerűbben együttműködő „kis KGST“ kialakítására irányultak. A legutolsó szófiai tanácskozás buzgó élharcosai azonban a lebontás, a kapcsolatok teljes felszámolása mellett szálltak síkra. Belpolitikai vonatkozásban az illúziók közé tartozott az is, hogy az állam gazdaságpolitikai irányító szerepét a piaci mechanizmus fogja felváltani, valamint az, hogy az erőszakosan létrehozott nagyüzemi mezőgazdasági termelést hatékonyabb farmergazdaságok fogják helyettesíteni. Az ábrándok kergetése sorozatos gazdaságpolitikai melléfogásokhoz, a termelés nem várt mértékű visszaeséséhez, a hátrányos helyzetben levő sokgyermekes családok és a nyugdíjasok életszínvonalának rohamos csökkenéséhez, s mindezzel összefüggésben nemzetközi tekintélynek örvendő országunk széteséséhez vezetett. Új ábrándok a láthatáron Január elsejétől új fejezet kezdődik Csehszlovákia lakosságának az életében. Az illúziók veszélye azonban most is fennáll, csupán más vonatkozásban nyilvánul meg. A jövőt illetően különböző elméletekkel találkozhatunk. Ezek között idealizált elképzelések is vannak, főleg a nemzeti állameszme hívei részéről, de pesszimista hangulatú nézetekből sincs hiány. A kettő között létezik egy realista irányzat is, amely tudomásul véve a bekövetkezett állapotot megoldásokat próbál keresni, ám a tömegtájékoztató eszközök által is fokozódó mértékben támogatott „nemzeti idealizmus" nyomása alatt elsorvadni látszik. Az „egyszerű“ polgár ma még abban a helyzetben van, hogy - a bevezetőben említett diákokhoz hasonlóan - választhat a jövőre vonatkozó elméletek között. Talán meg tudja különböztetni, hogy melyik a járható út, és melyik vezet újabb kudarchoz. Nézzünk körűi a világban A helyes választáshoz azt is figyelembe kell venrf, ami határainkon kívül történik. Az eddigi kétpólusú világ megszűnése következtében ugyanis olyan változásokra kerül sor, amelyek a keletközép-európai térségre is nagymértékben kihatnak. A mi szempontunkból különösen fontos jelenség a globális tőkehiány. Ennek megértéséhez forgassuk vissza a történelem kerekét két-három évtizeddel. A hetvenes évek első felében bekövetkezett olajválság azzal a közvetlen következménnyel járt, hogy az olajtermelő országokban felhalmozódtak az úgynevezett olajdollárok, ami a piacokon nagymértékű tőkekínálathoz vezetett. Ezek az olajdollárok azonban gyorsan visszaáramlottak az iparilag fejlett országokba a termelés hatékonyságát növelő technológiai forradalom és az ezzel járó szerkezeti átalakítások finanszírozásához. Igaz ugyan, hogy a nyugati országoknak ezzel kapcsolatban volt néhány gondterhelt évük, amikor a nagyvárosokban reneszánszukat élték a lovaskocsik és a kerékpárok, az átalakítás azonban végül is új növekedési pályához vezetett, melynek a központi országokon kívül perifériális haszonélvezői is voltak. Gondoljunk csak a távol-keleti „kis tigrisek“ gazdasági csodának tartott feltörésére. „Pártunk és kormányunk“ annak idején büszkén hangoztatta, hogy az olajválság minket nem érint, mindenki nyugodtan aludhat. Kimaradtunk azonban a technológiai forradalomból, melynek súlyos következményeit éppen a jelenlegi tőkehiány miatt sokáig fogjuk még érezni. A nyugati világ új növekedési pályája bizonyára előbbre hozta a két politikai és társadalmi rendszer közti verseny eldőlését, de talán emiatt is gyorsan túljutott a kulminációs ponton. A gazdasági növekedés mértéke az utóbbi két-három év alatt jelentősen csökkent, s a jelenlegi helyzetre már nem a tőkekínálat, hanem inkább a tőkeéhség a jellemző. Befelé fordöfó gazdaságpolitikák Az Egyesült Államok leendő új elnöke célul tűzte az immár 300 milliárd dollár fölé emelkedett államadósság felére csökkentésének ötéves programját. Ezt elsősorban a belgazdaság élénkítésével, inf(Könözsi István illusztrációs felvétele) rastrukturális beruházásokkal, például utak és hidak építésével akarják elérni. Számításaik szerint az erre irányuló befektetések minden 1 milliárd dollárja 20-30 ezer új munkahelyet fog teremteni. Ezen kívül szociális szempontból megkülönböztetett adókedvezményekkel is növelni akarják a lakosság vásárlóerejét, miközben mintegy 3 százalékos mértékben megnövelik a tehetősebb rétegek adóterheit. Mindez az amerikai ipari és mezőgazdasági termelés fellendítését célozza, ami együtt jár a behozatali feltételek szigorításával. Az amerikai törekvések ilyen értelemben az európai és az ázsiai partnereket is érintik. Európa gazdasági nagyhatalma, Németország is „belebetegedett' a volt NDK megemésztésébe. Habár csak átmeneti gyomorfájdalmakról van szó, a gyógykezelés tőkeigényessége kihat az egész Európai Közösségre, s különösen a kelet-középeurópai országokkal való gazdasági kapcsolatokra. Mennyi tőkére lenne szükség? A nemzetközi pénzpiac szakemberei szerint a világgazdaság jelenlegi állapotában a fennálló problémák megoldásához évente mintegy 1200 milliárd dollárnyi plussztőkére lenne szükség, ebből a volt Szovjetunió államaira 340, az Egyesült Államok államadósság-csökkentő programjának megvalósítására 250, a volt Szovjetunión és az NDK-n kívüli volt szocialista országok gazdaságának fellendítésére 240, a harmadik világ országainak megsegítésére 160, a volt NDK gazdasági kiegyenlítésére 150, a közép-keleti fejlesztésekre pedig 60 milliárd dollár jutna. Elég nagy tehát a sorbanállók száma, és nem csekély igényekkel jelentkeznek a nemzetközi tőkepiacokon. Hogyan lehetne előteremteni ezeket a pénzforrásokat? Ennek egyetlen módja csak a betéti kamatlábak növelése lehet, ami viszont azt jelenti, hogy csak a tehetősebb államok juthatnak kölcsönökhöz. Mindebből az a tanulság, hogy egyre nehezebb lesz tőkéhez jutni a nemzetközi pénzpiacokon. Fogjatok össze és segítsetek magatokon Ebben a helyzetben az Európai Közösség országai logikus magatartást tanúsítanak a Keletnek nyújtandó segítség kérdésében. Mivel nekik is időre van szükségük a felmerült gazdasági, főleg külgazdasági problémák megoldásához, igyekeznek olyan eszközökhöz folyamodni az egyes tagországok és az egész közösség gazdaságának élénkítéséhez, amilyeneket az Egyesült Államokban terveznek. Főleg infrastrukturális beruházásokról van szó, ami további forrásokat von el a tőkepiacról. Úgy vélik, hogy gazdasági megerősödésük után nagyobb mértékű segítséget nyújthatnak a volt szocialista országoknak, illetve kibővíthetik velük gazdasági kapcsolataikat. Addig is az lenne a célszerű, ha a keleti térség országai valamilyen regionális keretek között öszszefognának, ha vámuniók létesítésével kiszélesítenék belső piacaikat, s a termelési kapcsolatok fejlesztése, a kölcsönös együttműködés útján magasabb gazdasági szintre jutnának. Ez ugyanis a kölcsönösen előnyös kelet-nyugati együttműködésnek is alapvető feltétele. A fő akadály a nacionalista mákony A fent vázolt folyamatnak azonban útját állják a térségben burjánzó nacionalista tendenciák. Ezt az akadályt csak úgy lehetne elhárítani, ha az itt élő nemzetek beismernék saját nacionalizmusuk értelmetlenségét, maradiságát, zsákutcába vezető jellegét. Ha ez nem következik be, ha a döntések az államigazgatás különböző szintjein a múlt század, vagy a századforduló színvonalán álló személyek kezében lesznek, akkor bizonyára nagyon súlyos társadalmi következményekkel számolhatunk. A jogos és természetes nemzeti identitástudat mellett valamiféle József Attilás közép-európaiasságra is szükség lenne, hogy ne csak a bánatban, hanem a sikerekben, örömökben is osztozkodhassunk. „Visegrádi lucaszék“ Az egész posztszocialista régióban alapjában véve három terület különböztethető meg. Az egyik a volt Szovjetunió belsőleg is erősen differenciált területe, az egyes köztársaságok sajátos gazdasági, nemzetiségi, vallási és egyéb problémáival, a másik a „visegrádi hármak“ országai, a harmadik pedig a balkáni térség. Mi szerencsére a visegrádi hármak, illetve négyek szolidabb csoportjába tartozunk, amelyet Nyugatról is megkülönböztetett figyelemben részesítenek. Arról van szó, hogy a Nyugatról ajánlott koncepciót elsősorban a „visegrádiak“, vagyis Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia keretei között lehetne megvalósítani. A biztatóan induló folyamatot azonban a csehszlovák belső osztozkodás lefékezte. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen az osztozkodás előbb-utóbb befejeződik, nagy kérdés azonban, hogy az utódállamok miként fognak viszonyulni a négy állam közti vámunió kérdéséhez, s a regionális integrációs kapcsolatok fejlesztéséhez. Az első jelek ugyanis nem nagyon biztatóak. Szlovákiában az önállósulás után ki kell még ábrándulni az olyan elképzelésekből, hogy majd kialakul itt egy kelet-európai Svájc vagy éppen Hongkong, s a pénzemberek nyüzsgése meghozza a gazdasági felvirágzást. Az is nagyon távoli ábránd, hogy a szláv nyelvközösséghez való tartozás különleges hídszerepet biztosít Szlovákiának a kelet-nyugati kapcsolatokban, mert a lengyelek haragban vannak az oroszokkal, a magyarok pedig nem tudnak oroszul. Ha van is benne valami, nagyon sok víznek kell még lefolynia a Dunán, amíg az oroszországi és ukrajnai viszonyok valamelyest rendeződnek, s a nyugati tőke nekibátorkodik, hogy keleti irányban is elmozduljon. Csehország is vacillálhat, hiszen a szlovákiai gazdaság, elsősorban a hadiipari konverzió terhétől megszabadulva elfogadhatóbbnak érezheti magát az Európai Közösség számára. Ez mindenesetre kecsegtetőbb kilátás, mint a nyakig eladósodott Lengyelországgal és Magyarországgal való szorosabb együttműködés. Csakhogy az NDK-val szerzett tapasztalatok alapján az EK százszor is meggondolja Csehország esetleges beintegrálását. Az egymásrautaltság és a hasonló cipőben járás tudata azonban remélhetőleg gyorsan összeboronálja a visegrádi négyeket. MAKRAI MIKLÓS Újratermelődő szegénység Afrikában és Ázsiában Az AIDS és a gazdaság Az AIDS nemcsak az egyéneket, hanem a harmadik világ országainak gazdaságát is fenyegeti: egy nemrégiben közzétett jelentés szerint a „korunk pestiseként“ is aposztrofált kór nemcak milliók halálát okozhatja, hanem alapvetően befolyásolhatja a világ fejlődését is. Az „AIDS rejtett költségei“ című, Londonban közzétett tanulmány szerint az immunrendszert legyengítő betegség a többi fertőző kórral szemben, amely általában a leggyengébbeket, azaz a nagyon fiatalokat és az időseket sújtja, elsősorban a gazdaságilag legaktívabb népességosztályt, a húsztól negyvenévesig terjedő korosztályt tizedeli meg, s így nemcsak a szegénységből táplálkozik, hanem újra is termeli a nincstelenséget. Az AIDS elsősorban a harmadik világ országait sújtja: az ismert fertőzöttek 80 százaléka él a fejlődő országokban, s így tovább csökken a különben is alacsony várható élettartam. (Egyes becslések szerint Afrikában, ahol az AIDS nélkül az évezred végére 62 év lenne a várható élettartam, az immunrendszert tönkretevő kór következésképpen az 15 évvel rövidül meg.) A gazdaságilag aktív népesség fogyatkozása pedig egyebek mellett a bérköltségek növekedéséhez és a mezőgazdasági termelés csökkenéséhez vezet. Az AIDS gazdasági hatásai egyes országokban máris lemérhetőek. Ugandában például a vasúti dolgozók egytizede vesztette életét AIDS-ben az utóbbi években, s Zambiában az ország bevételeinek 75 százalékát adó rézbányákban olyan gyorsan halnak ki az AIDS-beteg munkások, hogy nincs idő az új szakemberek kiképzésére. Szakértők szerint az AIDS-betegek kezelésére évente 2,5 milliárd dollárt fordítanak világszerte, ám ennél sokkal magasabbak a közvetett gazdasági veszteségek. A jövő semmi jóval sem kecsegtet: Ázsia fejlődő országaiban és Afrika szinte valamennyi államában rendkívül gyorsan terjed a ma még gyógyíthatatlan kór, s az elkövetkezendő tíz évben Indiában és Thaiföldön, ahol egyelőre csak a fertőzöttek száma magas, valószínűleg százezerszámra halnak meg majd az emberek az AIDS következtében. Thaiföldi becslések szerint az országnak az évezred végéig több mint kilencmilliárd dolláros kárt okoz majd az AIDS, s ebben még nincsenek benne az idegenforgalom várható visszaeséseiből eredő veszteségek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a fejlődő országoknak, amelyek jelenleg alig pár millió dollárt költenek az AIDS elleni küzdelemre, rövid időn belül - évente 2,5 milliárd dollárra kellene növelniük a járvány megfékezésére fordított öszszegek nagyságát. A fejlődő országok azonban minden bizonnyal képtelenek lesznek előteremteni a szükséges összegeket, s így várhatóan az évezred végére már közel harmincmillió AIDS-vírushordozó él majd a világ országaiban, elsősorban Afrikában és Ázsia kevésbé fejlett térségében.
