Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-19 / 287. szám
6 Szabad ÚJSÁG Családi kör 1992. december 19. Mire megvénülünk Végállomás „Az én öregségem: a többi ember “ (Sartre) Karácsony. Fenyőzöld és templomfalfehér béke. Csillagszórós és kályhameleg otthonokban szeretet honol. De van, ahol az érzelemsivárság zúzmarája dermed a házra. Van, aki boldog. S van, aki szenved. Emberi sorsok könnyáztatta jászlai fölött virrasztók. 1. A vetett ágyon ül. Szeme fénytelen. Gond üli szívét. Ráncba borult arcán csillogó könnycseppek. Mélyről szakadoznak fel benne a szavak: „A múlt század végén születtem. Gyermekkoromat megette a szakadatlan küszködés. Egy falusi kovácshoz mentem feleségül. Tíz éve, hogy meghalt. Egy fiút szültem a világra, de bár ne tettem volna... Kassán szolgáltam. Napszámos is voltam. Később takarítónő lettem egy irodaházban. Volt egy kis házam. Tudja az ég, hogy mi okból, de kigyulladt és leégett. Hatszáz korona nyugdíjat kaptam. Volt egy kis megtakarított pénzem, rendbe tettem a házacskámat. A fiam szerette az italt. Szakmát nem tanult. Napszámoskodott. Megnősült és elhagyott. Kétgyermekes apaként felelőtlenül élt. Mikor elfogyott a pénze, hazajött. Adtam neki hatezer koronát. Ezen az éjszakán elvitt magukhoz. Ott laktam két évig, és tovább adakoztam. Házat építettek; tizenkét ezer koronával abba is besegítettem. Iskolás unokáimat is támogattam. A maradék jövedelmemből élelmiszert vettem. Hamarosan megbetegedtem; egy hónapig a kórház volt az otthonom. A szememet operáltak. Félig megvakultam. A betétkönyvemet az egyik unokám leányára bíztam. Mire kiengedtek a kórházból, elfogyott ez a pénz is. Pali, a fiúunokám volt az egyedüli reménységem, megértőm, de ő sem élt jól a feleségével. Harminckét évesen meghalt. Az apja (a fiam) még örült is a halálának: ,,Már régebben is megtehette volna“... Ezt mondta. Isten háta mögötti, kőből és kőre épült világ ez, ahol a termőföldet mindig rabolni kellett a hegytől. Ameddig a szem ellát: mozdulatlanság, tespedt nyugalom, meddő maradandóság. Holdbéli táj. A széttárt karú távvezetékeken fény és energia surran nesztelenül. A hídon egy öreganyó jön velem szembe, kezében vasgereblye. Tisztelettel megszólítom.- A temetőben voltam, a halottaknak gondját viselni - mondja. - A hozzátartozóim lassan sorra ide költöznek a faluból. Amíg tehetem, megyek utánuk, és emlékezem. Az én életem úgy alakult, hogy nem mentem férjhez. Egymagámban éltem le a nyolcvanhá-Mikor teljesen kifosztottak a pénzemből, még keserűbbre fordult a sorsom. A leányunokám mindig csúfolódott velem. A fiam beadott a „szegényházba“! Házam, bútorom, mindmind odaveszett. Azóta felém se néznek, csak elhunyt unokám felesége látogat meg néha. Csomagot is küldött nekem Erzsébet-napra. Meg levelet is ír, persze szlovákul, mert olyan a nemzetisége, de a nővérke kedves, és lefordítja nekem, s még a választ is megírja...“ Egy szobában ül, pergeti sorsa olvasóját magányosan. Eszelősen mered maga elé. Arcán a megkövesedett tehetetlenség. Kendőjét letépi és fájdalmas hangon borzongja felém: „Rosszul vagyok, hagyjon magamra. Menjen, menjen... Maga rajtam úgysem segíthet. Már csak a halálra gondolok. Nyolcezer koronát kuporrom esztendőmet. A macskán kívül nincs egyebem. Látja, ebben az öreg házban lakom itt - mutat egy század eleji gangos épületre. Az udvar egy zárt világ; benne magról kelt szilva- és cseresznyefák. Az Anyóka - akit a faluban csak Rözsehordó Piros néninek hívnak - az ólajtónak támasztja a gereblyét, majd leül egy öreg lócára. A cirmos, amely eddig valahol a kerti bozótban egerészett, gazdasszonya ölébe ugrik, és simogató kezek alatt dorombolni kezd. Piros néni pedig nyolcvanhárom év távlatából mesélni kezdi élete történetét. „A mi világunk már elmúlt. Az én fiatalságom idején még szántóföldek gattam össze a temetésemre. Csak tudnám előre, hogy mikor kopogtat ajtómon a halál, szépen felöltöznék - senkinek ne tegyen többet gondja rám...“ 2. A hatvanöt éves D. Jolán néni tizenkét évet élt az első urával, aki a második világháborúban meghalt. Az akkor kilenc-, hét- és kétéves fiúgyermekek mellett nem vállalhatott munkát. „Volt egy kis megtakarított pénzem, abból tengettük magunkat, amíg egy év elteltével újra férjhez mentem. Született még egy fiunk. A második férjemmel huszonnyolc éven át éltünk boldog házasságban. Hat évvel ezelőtt ő is meghalt. A keservesen felnevelt fiaim sorra megnősültek, és meszszire kerültek a szülőföldjüktől. Árván maradt a családi fészek. Megbetegedis voltak a falu körül. A legjobb kenderföldekre aztán házakat építettek, a kaszálók javarészét pedig benőtte a boróka, meg a gaz. Hajdanában még kacsa, liba, pulyka szaladgált mindahányunk udvarán. Jutott is, maradt is belőle elég. A maradékot a piacra hordtuk, vagy batyuba kötöttük és felkerestük vele a szlovák falvakat. Ebből volt egy kis pénzünk petróleumra, cukorra meg sóra. Ruhára nem sokat költöttünk, vászonból varrtuk magunknak. Én a mezőn éltem le az életemet. A fiatalságomat meg a fonóházakban, ahová szeptembertől húsvétig^ártunk. A háborúk mindig elvittek közülünk valakit, aki itt hagyta szegénységben a családot. Apám tizennégyben ment ki a kapun katonaként, és csak húsztem, ötször operáltak. Nem bírtam elviselni az egyedüllétet, ezért eladtam a házat, és beköltöztem a nyugdíjasotthonba. A fiaim azóta, nem tudom miért, de szégyellnek. Igaz, hogy azelőtt hívtak magukhoz lakni, de olyan kacifántos kikötéssel, miszerint minden hónapban költözködnöm kellett volna az éppen soron következő befogadómhoz. Egyik fiam családjának sem volt olyan szándéka, hogy halálomig befogadna, de ha akadt is volna közöttük ilyen, akkor sem szívesen mentem volna, mivel valamennyien rászoktak az alkoholra, pedig egyik férjem sem volt iszákos. Nyugodt, örömteli öregkort reméltem. A nyugodtság megvan, az öröm hiányzik. Az egyik fiam minden héten meglátogat. A másik csak háromszor egy esztendőben. A többiek, úgy látszik elfelejtettek. Néha hazamegyek a falumba, hogy friss virágot vigyek megboldogult élettársaim sírjára.A falusiak megvetéssel vegyes sajnálkozással vágják a szemembe: „Hát szegényházba kerültél, te Jolán? Szégyenbe hoztad a gyermekeidet?“... Van tizenegy unokám. Az ő látogatásukért epekedek a legjobban. Szívszakadva várom őket, de nem jönnek. Szórakozással terelem el a gondolataimat. Sokat dalolok. És sokat sírok. Titokban még mindig bizakodom valamiben, hogy talán majd egyszer ..., ejj, már ki sem merem mondani... Most különben jól érzem magam.“ Fiatalosan szabott halványzöld-fehérpettyes ruhájának gallérján halványsárga rózsaszirom díszük. így olyan fiatalos, hogy akár harmadszor is férjhez mehetne. A beszélgetések során feltárultak előttem az elfojtott ösztönök és felszabadult szenvedélyek összefonódott gyökerei. Mozdulataik, szavaik, emlékeik nyomán végigjártam a múltjukat. Örökre elköltözött hajukból a nap, s tekintetükben öntudatlanul is ott bujkál az örök kérdés: „Azok lettünk-e, akiknek ifjúkorunkban álmodtuk magunkat?“ Valamennyi ráncos arc egy-egy befejezett sors.Tükör, amelyben megpillantottam én is majdani öregségemet. KORCSMÁROS LÁSZLÓ ban jött vissza. Ez alatt az idő alatt anyámra maradt az iga. Akkoriban, a mezei teendők mellett még az erdei munkát, a favágást is az asszonyoknak és a fiatalabb legénykéknek kellett elvégezni... Már kilenc esztendeje, hogy teljes a magányom, de nem unatkozom, mert rozséért járok az erdőre. Az egészségemre azonban nem panaszkodhatom. De mi is lenne velem, ha beteg lennék?" Ülünk a lócán, szótlanul, s én arra gondolok, a régiek lassan homályosuló emlékképeivel s az újkor csüggesztő tapasztalataival vívódva, hogy a kérlelhetetlenül múló idő talán választ sem ad kérdéseinkre. .. A vízsugár alá tartott pohárból a víz kiömlik, s végigcsordul a karomon. A konyha csempéjéről a piszkos edényre siklik pillantásom, s gyorsan hozzálátok a mosogatáshoz... Kávét szürcsölök, mosok, porszívózok - meg-megállok, szemem a semmibe mered, ,, kiszállok, elszállok magamból“, s egy régi ünnep, egy régi karácsony emléke éled szívemben. Tele vagyok várakozással, az ünnepi áhítat Ünnep elé utáni sóvárgással... Éppen, mint valaha, gyermekkoromban... amikor az év karácsonytól karácsonyig tartott... Hajnalban mindig harangoztak. A hálószobába behallatszott, ahogy apám havat lapátol. Aztán léptek csikordultak - rorátéra siettek az emberek. Akkoriban mindig kivirágzott az ablakunk. .. Azóta se láttam olyan egzotikus, buja jégvirágokat. Órák hosszat álltam előttük, próbáltam megfejteni, megérteni rejtelmes világuk titkait. Gondolatban kecses liánjaik rengetegében barangoltam, leheletemmel fúrtam utat köztük, s a túloldalon kicsi falum behavazott utcáján találtam magam. A régi falu, régi advent és a jégvirág nosztalgikus, giccses emlékképei még ma is megszépítik ünnepvárásomat. S ha megállók, kezemben a búgó porszívóval, emlékeim visszavisznek... Otthon apám decemberi havat lapátol, anyám misére siet... A városi élet aligha hagy időt a magunkba forduló tűnődésre, s rémlik, érzelmek és érzelgősség itt nemigen férnek meg egymással. A munkahely, az otthon, a család ezernyi gondja, baja, az egyre többünkben jelentkező létbizonytalanság érzete, mintha kiölné az áhítatot is belőlünk. Ám, ha elfogódottság nélkül is, de mindnyájan készülünk a karácsonyra. A díszbe öltözött kirakatok előtt, a csillogó-villogó utcai dekorációk és reklámok alatt, vásárcsarnokokban és piacokon jövünk-megyünk lázasan - hasznos és haszontalan holmik között turkálunk, válogatunk: ajándékot választunk szeretteinknek. Nem a kötelességtudat, hanem az örömszerzés vágya hajt bennünket. A város zaján átüt az adventi harangszó, megérinti lelkünket, egészséges, ünnepváró hangulatot teremt belvárosban s lakótelepen egyaránt. .. Éppúgy, mint a faivakban, ahol hajnalonként léptek csikordulnak, s misére sietnek az emberek...- ferenczi -M. Nagy László felvétele Rőzsehordó Piros néni M in d ig m o s o ly o g jl Nemsokára itt a karácsony, az ajándékozások ideje. Az ünnepek előtti hetekben, napokban az emberek kitartóan ostromolják a boltokat. Este. hazafelé menet el-elnéztem a villamosban szorongó, ingerült, villogó szemekkel egymást méregető utasokat, s sokszor úgy tűnt, mindenki csak arra vár. kössön már bele valaki, hadd legyen egy jó kis szóváltás, csetepaté Igaz ez is feszültséglevezető hatású, de utána mindig marad egy kellemetlen benyomás. Hát kell-e, hogy az ünnepi fa alatt, amikor a szeretteink izgatottan birkóznak az ajándékok kicsomagolásával, eszünkbe jusson: úristen, mennyit szaladgáltam utána, s a végén még majdnem meg is lincseltek. S örömünket- hiszen az ajándékozás a legnagyobb öröm - máris beárnyékolja ez a kellemetlen élmény. Eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a gondtalan felszabadító nevetés tudományát tudnánk egymásnak ajándékozni. Nem a féktelen, tolakodó röhögést, hanem azt a jóízű kacagást, mely után kicsit szebbnek látjuk a világot, távolabbinak a mindennapos gondokat. Ismertem egy nagymamát, akinek az volt a hitvallása: ,,Buta ember az, aki este úgy fekszik le, hogy aznap nem tett meg semmit azért, hogy legalább egyszer szívből jót ne nevethessen!“ A nagymama már régen meghalt, ám szülőfalujában- melyet tán sosem hagyott el életében - mind a mai napig mindenki úgy emlékszik rá, mint egy jóságos, földöntúli lényre. Nem járt ugyan rangos iskolákba, de egyszerű életfilozófiájával már pkkor rájött arra, amit most mi, szakképzett ismeretterjesztők, orvosok, lélekbúvárok próbálunk önökbe belesulykolni, hogy jó közérzetükért, egészségükért, jókedvükért aktivan is tenniük kell valamit. Nevessünk minél többet, otthon, munkahelyen, az iskolában, és miért ne, akár az utcán is! Persze tudom, sok okunk nincs a nevetésre, és az állandó heherészö, hahotázó ember még ellenszenves is lehet, nem szólva arról, hogy a közvélemény általában komolytalannak tartja. Mit tegyünk hát mégis, lelki egészségünk érdekében? Ha nincs is kedvünk nevetni, egy mosollyal mindig megpróbálkozhatunk! Ez alatt nem a fültől fülig érő, ellenszenves vigyorgást kell érteni, hanem egy kedves, könnyű mosolyt, mely éppen csak átrendezi gondterhelt vonásainkat. Legyen a mi mosolyunk csak ennyi: alig észrevehető átrajzolása szájvonásunknak, meg sem kell villantani fogsorunkat! Higgyék el, nem kerül nagy erőfeszítésbe. S meglátják nagyon jótékony hatású lesz. Szinte már hallom az ellenvetéseket is. Miféle dőreségeket beszél ez az ember össze-vissza, úgy járjak-keljek, mint a fakutya? Egyáltalán nem! De figyeljék meg: a zsúfolt villamoson, autóbuszban utazván vagy váróterembe ülvén, ha egy újonnan belépő ingerült, mérges, hangulata néhány pillanat alatt ráragad a körülötte lévőkre is. Ez azért van, mert a zord, dacos arckifejezés azt jelzi, hogy vigyázz, harapós kedvemben vagyok, és mi bizony vigyázunk is, várakozunk, nö bennünk a feszültség, ami rövid időn belül kellemetlenné válik és könnyen, akár banális ok miatt szóváltásba csaphat. Ellenkezőleg, egy kedves mosoly olyan erővel bir, mint egy elülő vihar zord felhői mögül felvillanó első napsugár, a megbékélés, a harmónia előjele. Próbáljuk meg csak felidézni lehúnyt szemmel magunkban, mikor is nevettünk igazán jóízűen utoljára. Észre fogjuk venni, hogy közérzetünk is megjavul, jótékony, kellemes érzés önti el bensőnket. Gyakoroljuk ezt egypárszor! Mosoly, könnyű nevetés - kellemes érzés Ez a pavlovi reflexek jótékony hatása. Nem kell mindig vigyorognunk, de hintsünk el mindig magunk körül egy leheletkönnyű, alig észrevehető mosolyt, ha valakihez szólunk vagy ha szólnak hozzánk, ha valahová belépünk, vagy hozzánk belépnek, ha valaki ránk néz a munkahelyen, váróteremben, utcán! Ez így nem lesz tolakodó, de rendkívül biztató, üzenettel felérő. Körülbelül azt fogja jelenteni: ,,Ne félj tőlem! Nézd, nyitott vagyok irántad, nem akarok semmi rosszat. Tudom, hogy meg fogjuk érteni egymást, mert úgy akarjuk. “ Meglátják, sokkal jobb lesz a közérzetük, s ami nem elhanyagolható szempont, kevesebb konfliktusban lesz részük Mai ellenségképekkel terhes világunkban ez felér egy értékes ajándékkal. Dr. PÁLHÁZY BÉLA
