Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)
1992-11-14 / 257. szám
6 Szabad ÚJSÁG Kultúra 1992. november 14. Hiányzó szemelvények Faludy György, Márai Sándor és Illyés Gyula szövegei Maholnap azt sem tudjuk, hány kiadónk működik, s ez kellemes gond. Az viszont már bosszantó, hogy e műhelyek termékeit, a megjelenő új könyveket sem ismerjük. Itt van például a Nap Kiadó egyik idei kötete, a Hiányzó szemelvények c. szöveggyűjtemény, amely azzal a céllal készült, hogy pótolja a rendszerváltás hiányosságait, azaz legalább egy részét ismertesse azoknak a verseknek, elbeszéléseknek és regényeknek, melyeket pár esztendeje még említeni sem lehetett a középiskolákban. Ez a szöveggyűjtemény segédanyag „a magyar és a világirodalom tanításához a középiskolákban, különös tekintettel az 1945 utáni korszakra“. Rögtön hozzáteszem, amit az olvasó bizonyára sejt is már, hogy a szemelvények természetesen csak kiemelt részei a Márai, Konrád vagy Sütő alkotta terjedelmesebb szövegeknek. Az összeállító, dr. TANKÓ LÁSZLÓ, a hazai magyar tankönyvkiadás és pedagógia ismert egyénisége. Vajon milyen ösztönzés sarkallta a Hiányzó szemelvények megjelentetésében?-Az 1945 utáni irodalmat tárgyaló magyar nyelvű tankönyv 1987-ben jelent meg első kiadásban. Azóta a világ jelentős változásokon ment át körülöttünk, s ez természetszerűleg az oktatásunkat sem hagyhatta érintetlenül. Azok az ideológiai szempontok, amelyek az irodalomtanítás értékrendjét korábban meghatározták, mára nagyrészt használhatatlanokká váltak, nem követhetők. A külső és belső változásokat azonban az oktatás és nevelés, az iskolai segédletek, ezek közé számítva a tankönyveket is, nem tudják olyan gyorsan követni, mint ahogyan a napi teendők, a tanítás szükségessé tennék. Születtek, születnek ugyan új tantervek, ilyen-olyan módszertani levelek, mindez azonban kevés, és nem pótolják azokat az igényeket, melyekre a pedagógusnak a mindennapi tanításhoz szüksége lenne. Ezért próbáltam meg a szöveggyűjteményt összeállítani, hogy minél előbb segíteni tudjuk a pedagógusokat.- Milyen általános szempont érvényesült az összeállítás során?- A jeles, mellőzött és elhallgatott müvekre került a hangsúly. Pl. Koestler: Sötétség délben, Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja, Illyés: Egy mondat a zsarnokságról, Márai: Halotti beszéd, de sokszor maga az író személyisége is fontos volt - Orwell, Konrád György, Faludy György és mások esetében. Megjegyzem, hogy a gyűjteménybe felvett írók és művek nem jelentenek egyértelműen kötelező tananyagot, ez csak kínálat, ajánlat. A Hiányzó szemelvények anyaga hézagpótló.- Ha egyes pedagógusokat vagy középiskolásokat érdekelné az ón összeállítása, még megrendelheti?- Igen, elég, ha a Nap Kiadóhoz fordul az alábbi címre: 929 01 Dunajská Streda, P.O. Box 34. (batta) Gyurcsó István (1915-1984), csehszlovákiai magyar költő. A háború végéig munkásként dolgozott, 1953-tól a Csemadok szakelőadója. Az ötvenes években tűnt fel gondolati lírájával. Verseiben, müveiben gyakran ott található a nemzet jövője iránti aggódás, a nemzetféltés. Cseh és szlovák színműveket is fordított magyarra. Művei: Anyám mosolyog (versek, 1955); Termő idődén (versek, 1960); Hegyeken-völgyeken (útinapló, 1961); Nyugtalan ének (versek, 1964); Percmutatók (versek, 1968); Csigaháton (gyerekversek, 1977); Tükördarabok (versek, 1983); Mélység és magasság (versek, 1985). GYURCSÓ ISTVÁN --------------------------------------------------------Az unokák megszületnek... Az unokák megszületnek. Az unokák sírnak, az unokák járni tanulnak, az unokák beszélni tanulnak... Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán - * nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik. ,,Gyöngyöm, virágom!“ Az unokák nem értik, mi az a ,,gyöngyöm“ s mi az a „virágom“. Az unokák más nyelvű tájról jöttek a nagyszülők udvarába, ahol apjuk vagy anyjuk tanú Ita az anyanyelve varázsigéit. Az unokák karikában állnak a nagyszülők udvarán. A nagyszülők sírnak! A nagyszülők mosolyognak, a nagyszülők madártejet főznek, s a nagyszülők beszélni tanulnak az unokák nyelvén, hogy megértsék egymást. A nagyszülők szíve kerek alma, beleharaphatnak a más nyelvű unokák. A nagyszülők szíve tiszta szoba, ahol leülhetnek a más nyelvű unokák. De egyszer elfogynak a nagyszülők: elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varizsigéket, és elfelejtik a világot. I1968) Éjfél előtt öt perccel Marosvásárhelyt jut eszünkbe: hiszen holnap, azaz vasárnap fejében vissza nem térhetünk Sikaszóba. Kocsink rendszáma páros. Csak páratlan rendszámú kocsival mehetnénk. Meg kell várnunk tehát a hétfői napot. Újabb meglepetés itthon is. A sikaszói utazáshoz szükséges, kínnal összekoldult 40 liternyi benzinünket időközben - mikor? - ellopták. Ennek a tolvajnak is kulcsa van tehát. A kis szerszámosbódé lakatja ugyanis a helyén volt, erőszak nyomát nem találtuk rajta. Kisegít a sógor húsz liter benzinnel. Eltelt a vasárnap, hétfő van, hajnali 5 óra. Készülődünk vissza Sikaszóba. Gergely öcsém is velünk jön. Fölszedjük azt a huzalt, netán a lehallgatókat, vagy pedig a bombát. Ez utóbbi föltevés meglehetősen abszurdnak tűnik, annál határozottabb viszont a telefonpatkány meg-megismétlődő fenyegetése: ,,Meg fogtok dögleni.“ Gyilkolni pedig gyilkoltak eleget. Ennek ellenére: nincs rettegés bennünk. Különös, eddig nem tapasztalt letargikus nyugalom száll meg mindannyiunkat. Lesz, ami lesz! Megyünk. Attól tartok: annak a vadonba vezetett huzalnak a fölszedése nem fog könnyen menni. A belügyiek ott lebzselnek, figyelik minden mozdulatunkat. Míg el nem felejtem, ezt is fel kell jegyeznem ide. Indulásunk előtt még otthon hívott telefonon - a fiam Veszprémből. „Hogy vagytok édesapám?“ „Jól vagyunk fiam." „Nincs semmi baj?“ „Nincs semmi baj. “ Már hogy lenne. Hogy aztán gyanút keltsünk vele? Kettős lehet a következménye. Egyik, hogy a hazalátogató gyermeket, unokát a határállomásról visszavárják, pedig még látnunk kell egymást. Egyszer bár egy esztendőben látnunk kell egymást. Gyenge vigasz ez is, Éva szüntelen könnyhullását el nem apasztja. De mégis... A másik megoldás pedig: ha kifecsegjük az újabb sikaszói fölfedezést, mire kiérkezünk a helyszínre, mindent el is tüntethetnek. Már megfigyeltem: mindig pontosan tudják, mikor indulunk, merre megyünk stb. Az ország polgárainak jövés-menését számon tartani ma már nem ördöngösség. Ám ez csak a megfigyelés volt eddig. Talán ezután jön a vastagja. Akik halálunkat ígérték: nemes hivatásukat megpróbálják betölteni. „Menjünk el innen!“ - mondta Éva elcsukló hangon. Megpróbáltam vi-SÜTŐ ANDRÁS ----------------gasztalni. „Tudod jól, hogy maradnunk kell.“ „Tudom, tudom“. Ujjai reszkettek, ahogy a könnyét törölte. Itt van tehát a drót, mondom Gergely öcsémnek, aki velünk jött, hogy az elhárító munkálatokat szakértelemmel végezze. A ház sarkában állunk, ahol szombaton az elégtétel ritka örömével tapinthattam ki a huzalt a föld alatt. Gergely a mutatott helyre nyúl, majd fölrántja szemöldökét: - Itt nincs semmi. - Lehetetlenség. Ott volt.- Csak volt. Kapkodó mozdulatokkal követjük a körfűrész vágta nyomot: a drót sehol. Az elégtétel öröme most a belügyéreké. Valahol összeröhögnek a kudarcunk láttán. Talán épp a közelünkben, a sűrű bokrok között. Nézzük tehát egyik a másikat leverten. Míg hazanyargaltunk, a drótot fölszedték. Csak szombaton éjjel tehették. Ugyanis rendszerint éjjel dolgoztak. A helybéliek nemegyszer észleltek a ház körül zseblámpafényt, titokzatos mozgást. Hát most kész! Újból túljártak az eszünkön. De nem olyan fából faragták Gergelyt! Tíz körömmel kutatva halad elé a vágaton, át a tisztáson, majd azután az erdő fái között, ahol a szakszerű ténykedés újabb nyomára bukkantunk. Száraz tölgyfalevelek összeseperten, tenyérnyi széles ösvényként jelzik: itt nem a szél működött. Ember mesterkedett. A vágat nyomát még fenyőgallyakkal is megpróbálta eltüntetni. Haladunk tehát a nyomon négykézláb, s úgy 150 méternyire a patak közelében öcsém felrikkant:- Itt van! Kezében a fekete zsinór. így derült ki, hogy a vágatban nem nyúltunk eléggé mélyre. De lám, itt a bűnjel! Előttünk is, mögöttünk is. De a fülesek az erdőben komolyabb munkát végeztek, mint a ház mellett a tisztáson.- Akkor tehát göngyölítünk! - mondom lelkesen.- Kíváncsi vagyok, meddig vezet ez a drót. S mi van a végén? Kik lehetnek a végén? Lelki szemeimmel azokat a nyakkendős civileket látom, akik itt is követni szoktak bennünket s leginkább olyan napokon, amikor külföldi vendégeink érkeztek. Ott lehetnek most is az elnöki medveles épületben. Karszékben ülve kártyáznak, fülükön a hallgató, szemükben az öröm, hogy végre megoldották az emberi gondolatok elcsipésének bonyolult feladatát - a vadonban, ahol nincs telefon. Öcsém nálamnál óvatosabb, mert körülnéz a sűrűben s így szól:- Ne menjünk most tovább. Itt könnyen agyonüthetnek. Haladjunk a fölszereléssel visszafelé. így cselekszünk. A drótot kihuzigáljuk, de nem tekerjük össze. Ne veszítsük el a végét.- A gabonabetakarítás, drótbetakarítás! - mondom nevetve. Egy idő után Gergelyt magára hagyva elnyargalok a fényképezőgépért, örökítsük meg a látványt. Az irántunk tanúsított állami gondoskodás megható jeleit. Belügyérek áldozatos, lelkiismeretes munkálkodásának bizonyítékait. Ó, szegények! Mily nehéz szerepen kell dolgozniuk! Hány vastag fenyőgyökeret kellett átvágniok! Futás közben eszembe jut, hogy tanúk is kellenének most. Sándor szomszédot kellene áthívni. Vagy Marxot inkább? Őt és Lenint, mondjuk. Lássák, mi van a drót, vagyis az Eszme végén. Mire megtérek a fényképezőgéppel, öcsém már az erdő szélén pihen egy kövön. Lekapom. Cseréljünk helyet. Gergely hátranéz, elképed. Alig néhány méternyi drót fityeg a kezében. Pedig legalább ötvennek kellene lennie.- Nézd csak! Elvágta valaki. Elvágta és el is tűnt vele.- No mit mondtam én neked? - néz rám Gergely szigorúan. Itt volt hát a szolgálatos belügyér alig néhány méternyire a sűrűben. Megállapítjuk, hogy ügyesen és bátran járt el. Vagyis, hogy túljárt az eszünkön. Nem tudjuk meg, meddig vezetett hát a drót. Ám lehetséges, hogy ennek fejében megúsztuk az esetleges főbeveretést.- Vagy a meglövetést hangtalan pisztollyal - lódult meg újból Gergely képzelete. Az erdőszéli s a ház közötti részen azonban már nincs drót. Ezt a részét szombaton éjjel valóban fölszedték. Szerszámot elé! A ház sarkában folytatjuk a kutatást. Gergely a tonnás sziklatömb alá ás, a vízfogó betonpánt repedezéseit mélyíti éles vasszerszámmal. Órákon át működik némán, verejtékesen, míg én a konyhát teszem tönkre. Bútort széjjelhuzigálok, szególécet szedek föl a fal mentén, ahol „lennie kell valaminek“. Éva óbégat és tiltakozik ellene. Én pedig bölcsen így vélekedem: „Ha kint van, bent is lennie kell. “ Jó sokára Gergely kiált diadalmasan.- Megvan! Ott a drótvég a kezében. A betonpánt alatt vezették végig, gipsszel le is rögzítették, majd átfúrták a falat, úgy dugták által a legalsó téglasor és a szigetelő kátránypapír szintjén.- Rontsuk a falat is? Mikor már nyilvánvaló, hogy a drót a konyha parkettje alatt folytatódik, a faltörést abbahagyjuk. Megállapítható tehát, hogy a belügyérek műve még a ház építésének idejéből való. Közel másfél évtizedes. Hát akkor ott volt mit hallgatni! Keserves gondban vergődő éveimből panaszok áradata tér meg emlékezetemben. Hargita megye magyar tanfelügyelője, aki valamelyik szombaton kertelés nélkül sorolta el az iskolák gyalázatos megnyomorítását s hétfőn már leváltották. Aki csak meglátogatott, mondta a magáét s bár időnként névtelen üzenet jött Csíkszeredáról, Székelyudvarhelyről, miszerint a sikaszói háznak füle vagyon, a suttogás szabályát képtelenség volt mindig betartani. Akárhogyan is vigyáztunk a szánkra, némelykor az indulatok elszabadultak. N a p ló je g y z&t e k (1989. április 30-december 22.)
