Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)
1992-11-03 / 247. szám
4 1992. november 3. SzabadÚJSÁG Gazdaság ehországnak is megvan a maga „vízlépcsője". Temelínnek hívják: ott atomerőmű épül. Szlovákiának pedig nem csupán Bőse van, van Mohija is: ott is atomerőmű épül. S ezek a viszonyok sem mentesek a feszültségektől. Az apátszentmihályi (Jaslovské Bohunice) atomerőmű miatt az osztrákok álma nyugtalan, mert közel van Ausztriához, mert olyan a széljárás, hogy egy esetleges baleset őket is érintené, ezért inkább a dunai vízlépcsőt látnák szívesebben... Mohival egyelőre nem sokat törődik a közvélemény. Valamikor, a politikai fordulatot követően a mohi atomerőmű ellen is tüntettek környezetvédők, laikusok, azután elcsendesült minden Nemrég azonban a szlovák kormány tett közzé optimista nyilatkozatot azért, mert állítólag 50 milliárdos, kedvező kamatozású külföldi hitelt sikerült szerezniük a mohi kia is, nem engedheti meg magának még egy relatíve biztonságos atomérömű megépítését sem - áll ltja Mikulás Huba, aszlovákiai környezetvédők szervezetének elnöke - anélkül, hogy ne váljon azok vazallusává, gyarmatává, akik neki ebben külföldről segíteni fognak. Mert miért is oly készségesek velünk szemben a nyugati vállalatok? A fejlett nyugati országok többségének kormányai és lakosai elvetették az atomenergiaprogramokat, így az atomreaktorok és egyéb berendezések gyártására szakosodott cégek elvesztették megrendelőiket, termékeik raktárkészletté váltak. A Siemens és a Westinghouse, valamint a hozzájuk hasonló cégek hát főbenjáró bűnt követnének el, ha nem használnák ki a posztkommunista országokban mutatkozó lehetőségeket. Itt ugyanis a lakosság elkeseredett a romló gazdasági helyzet miatt, nem sokat A mohi beruházáshoz hasonló nagyberuházások felemésztik azokat a pénzeket, amelyeket gazdaságfejlesztésre lehetne fordítani. S „a társadalom jóléte" érdekében tovább üzemelnek olyan nagy energiafaló és környezetszennyező gyárak, mint a garamszentkereszti alumíniumkohó, amely most rekonstruálja egyes részlegeit, miközben soha nem lesz képes a nyereséges termelésre, hiszen a szlovák kormány még mindig dotálja termelését azáltal, hogy megtéríti neki a hazai és a világpiaci árszint közti különbséget. Épülhetne gáz-gőz üzemű erőmű is Mohiban, ezt a jelenlegi létesítmények átalakítása lehetővé tenné. Ez az erőmű jóval biztonságosabb és progresszívabb lenne, mint az atomerőmű. De erről egyelőre még csak vitatkozni sem lehet, mert hiszen minden vitához két fél kell. Környezetvédelem és gazdasági érdek A kígyó saját farkába harap atomerőmű befejezésére, hozzá csúcsszintű biztonsági berendezéseket, külföldi társat... Minek is örülünk Annak, hogy két világcég, a Siemens és a Westinghouse is odaadóan segítene megépíteni a mohi atomerőművet, hogy az teljesen biztonságos legyen Kérdés persze, kinek mit jelent a teljes biztonság. A műszaki szakembereknek minden bizonnyal mást, mint a világot a maga teljességében szemlélő egyénnek, aki nem arra építi létfilozófiáját, hogy a természetet le kell győzni, hanem abból indul ki: az ember is szerves része a természetnek, ezért nem rombolnia kell azt, hanem együtt kell élnie vele. Persze naiv dolog lenne azt hinni, hogy az ember képes így gondolkozni. Egyelőre - legalábbis. Egyelőre szerte a világon az az érdek, hogy egyik ország a másik ország, egyik ember a másik ember rovására minél több haszonhoz jusson, bármi áron. Az atomerőmű ugyanis nem csupán biztonsági kérdés. Nincs ember ezen a világon, aki meg tudná mondani, mi történjen az atomhulladékkal, az erőmüvekben kiégett fűtőanyaggal, hogyan lehetne azt újra természetessé tenni a felhasználás után, hogy az eddig létesített atomtemetők ne sugározzanak környezetükben hosszú évszázadokig, veszélyeztetve unokáink unokáinak dédunokáit is. Amíg ugyanis nem tudjuk, hogyan lehet az atomhulladékot „kezelni", addig a hasadóanyagot felhasználnunk sem lenne szabad, mivel annak minden kockázatát az utánunk következő nemzedékekre testáljuk. Ez az atomerőművek egyik arca. A másik, a pillanatnyilag érzékenyebb: egy gazdaságilag nem túl erős és nem is túl exportképes kis ország, amilyen Szlovátud az atomenergia-termelés veszélyeiről, tehát nem kell ellenállástól tartani; a piaci viszonyokra áttérő kormányok pedig a pillanatnyi szociális feszültségek enyhítésének módját látják abban, ha az építkezésen munkát tudnak biztosítani az embereknek. A „jószívű" nyugati társak csak nyernek a üzleten. Eladják elfekvő készleteiket, ráadásul nagyvonalúak, mert elfogadják, hogy a posztkommunista országok részletekben törlesszék az áru árát, s ezek a részletek energiában - villanyáramban - kerülnek át a beszállítók országaiba. Ott pedig azzal a nagy előnnyel járnak, hogy a környezeti ártalmak közül egyik sem hat az áram felhasználóinak területén. Minden kockázat itt marad, nálunk. Ne tűnjön úgy a tisztelt olvasónak, hogy ez felesleges akadékoskodás. Vegye csak figyelembe azt, hogy a Procter and Gamble vegyigyár székhelyén, az USA-ban idén is többször tüntetett már a lakosság a durva környezetszennyezés miatt, többek közt azért, mert a nálunk is agyonreklámozott Pampers pelenkák lebomlási ideje pl. ötszáz év (tehát ennyi ideig van jelen az elhasznált papírpelenka természetidegen anyagként környezetünkben)... De vissza az energetikához! Miért van szükségünk monstre erőművekre, atomenergiára? Ráadásul olyan erőművekre, ahol egy-egy kilowattóra energia előállítása jóval többe kerül, mintha megtakarítással, a hatékonyság növelésével, vagy alternatív források felhasználásával állítanánk elő? Erre az energiára nem az állampolgárnak, hanem számos szovjet típusú nagyüzemünknek van szüksége. Ezeknek az üzemeknek egyébként nincs jövőjük, de pillanatnyilag nagy szociális feszültségeket szülne leállításuk, kiváltásuk más termeléssel pedig sok pénzbe kerülne - s erre, a fejlett nyugat sem hajlandó áldozni. Mikulás Huba még egy érdekes kérdést feltesz a szlovákiai energiapolitikával kapcsolatosan, bár feltehetőleg erre a kérdésre sem fogunk választ kapni az illetékesektől. „Valóban szükségünk van a mohi atomerőműben termelt áramra? - kérdezi. - Hisz itt lesz nekünk Bős; a dunai vízerőmű propagálói pedig mindig is azt állították, hogy éppen ennek kellene helyettesítenie az atomerőműveket! Végső soron meg: az ipari termelés - főleg a nem hatékony ipari termelés - volumenének csökkenésével párhuzamosan csökkennie kellene az energiafogyasztásnak is. Úgy látom, aki így gondolkodik, az téved." Legalább is egyelőre téved. Mert a jelenlegi szlovák kormány gazdaságpolitikája nem ilyen tendenciákat mutat. A gazdasági miniszter - nemrég még a garamszentkereszti alumíniumkohó igazgatója - dotálja az energiafaló vállalatokat, bár maga is tudja, az ország jólétét nem az alumíniumtermelés alapozza meg. S miközben munkát biztosít kb. háromezer embernek, elfogy az a pénz, amelyen más vállalkozásokat létesíthetne, hogy legalább távlatilag felszámolhatóvá tegye e ráfizetéses és ártalmas cégeket. A példa nem egyedi. A pozsonyi Istrochemnek (a volt Dimitrov Vegyiművek) például elengedték a milliós büntetéseket, melyeket a környezetszennyezésért kellett fizetnie, nehogy tönkremenjen Közben készül az adóemelés; restrikciók előtt áll a szociális szféra, még a munkanélküli segélyekhez is hozzá szeretne nyúlni a kormány, az egészségügyi ellátásról nem beszélve... Végeredményben tehát a kígyó saját farkába harap, mert nem alakulhat ki egy kis országhoz mért rugalmas és gazdaságos ipar, a továbbélő gigantománia pedig felfal mindent, adó formájában olyan mélyen nyúl majd a zsebünkbe, hogy elöbbutóbb magunk is kénytelenek leszünk rájönni: amikor Bősről, Mohiról, Apátszentmihályról folyik a vita, sokkal többről van szó, mint biztonságról. A jövónkröl van szó. N. GYURKOVITS RÓZA Külföldi tőke Szlovákiában Sok kicsi sokra megy? A Szlovák Statisztikai Hivatal negyedévente ad ki áttekintést arról, mennyi a befektetett külföldi tőke Szlovákiában. A legutóbbi jelentés szerint 1992. szeptember 30-ig 6 milliárd 95 ezer 463 korona értékű tökét hoztak be országrészünkbe, ami június végéhez képest 17,5 százalékos növekedést jelent. A jelentés ismertetője kissé büszkén tette hozzá ehhez, nem igaz tehát, hogy nem jön a külföldi tőke, hogy fél a bizonytalan helyzettől. Ám ha alaposabban a számok mögé nézünk, azt is látnunk kell: örvendezésre sincs túl sok okunk. Hogy miért? Ezt a külföldi tőkét 51 ország vállalkozói hozták be, összesen 2455 vegyes vállalatba. Egy-egy vállalkozásra tehát nem jut túlságosan magas összeg, inkább amolyan elővéd tökéről van szó, mely szondázza a feltételeket, illetve megpróbál rövid távon és gyorsan nyereséghez jutni, amiből strukturális haszna nem nagyon származik az iparnak. Legalábbis egyelőre. Pozsonyban - ahol Szlovákia területén a legtöbb külföldi tökét fektették be - 1440 vállalkozásba összesen 3,925 milliárd korona jött be, köztük olyan nagyszabású vegyesvállalatokba, mint a Henkel-Palma, a Figaro-Jacobs, vagy a Volkswagen- BAZ autógyár, bár ez utóbbi esetben komoly ára volt a „frigynek“: az üzlet megkötése érdekében 300 millió koronás „nászajándékot“ kellett adnia az államnak. Ez természetesen máshonnan hiányzik. Ráadásul elbocsátások is voltak az új vegyesvállalatnál, így még azt az eredményt sem hozta meg az országnak, hogy munkahelyeket teremtett volna. Az autógyár felfuttatásának távlatai sem túl rózsásak. A Volkswagen egyrészt a volt NDK területén privatizált autógyárakat, vegyesvállalatot hozott létre a Mladá Boleslav-i Skodával, illetve a pozsonyi autógyárral. A világgazdasági válság következtében azonban idén - hosszú idő után először - csökkennek a Volkswagen nyereségei, miközben növekednek a raktárkészletei. Józan mérlegelés mellett tehát nem várható, hogy rövid időn belül felfuttatják a termelést a nálunk létesült vegyesvállalatokban, ily módon segítve gazdasági fellendülésünket. A szociális feszültségnek, az életszínvonal-csökkenés jelei már Németországban is nyilvánvalóak. Helmut Kohl kancellár nemrég beismerte, a keleti tartományok gazdasági talpra állítása többe kerül, mint hitték, ezért emelni kell az adókat; növekszik a munkanélküliség, amiben az is szerepet játszik, hogy a nyugatnémet tartományok vagyonos rétegei által privatizált több keleti vállalatot azért vettek meg, hogy egyszerűen bezárják, megakadályozva a meglévő és jól profitáló üzemeknek a konkurenciát. Ilyen körülmények közt a nyugati vállalkozó is - feltehetőleg- inkább honi törzsvállalatára figyel majd jobban s ott akarja megőrizni a szociális békét, hiszen ott már sokkal kisebb befektetésekkel, sokkal effektivebben termelhet. A Szlovákiába behozott külföldi tőke legnagyobb része - 3,140 milliárd korona - a feldolgozóiparba került, a második helyen a kereskedelem, s szervizhálózatok és a szolgáltatások vannak - 1,811 milliárd koronával -, mintegy félmilliárd pedig ingatlanokba, a tudományos kutatásba stb. került. Azokba az ágazatokba, vállalatokba, amelyek igazán nagy gondot jelentenek a szerkezetváltás és a piacképes termelés szempontjából, jóformán egy korona sem jutott még. Úgy tűnik, a sok alapanyag- és félkészáru-gyártó vállalatnál a szerkezetváltást önerőből kell elvégezni, a privatizációval együtt. Ennek egyetlen akadálya van: nincs rá pénz. A szlovákiai pénzintézetek - bankok, biztosítók, kereskedelmi bankok- állami kézben vannak, így állami értékpapírokba kénytelenek fektetni forgatható tőkéjüket. Hitelkeret a privatizációra nem marad. Pénzintézeteinkben pedig elenyészően kevés a külföldi töke, mindössze 316 millió korona, az is 14 bankban, illetve biztosítóban szétszórva, így döntő szavuk a külföldieknek ezekben sincs. A leginkább eddig az osztrák vállalakozók bíztak Szlovákiában. Ök 1,555 milliárd koronával érdekeltek vállalkozásainkban; őket Németország követi 1,541 milliárddal, majd az USA 1,252 milliárddal. Holland tőke 393 milliós, svéd 339, koreai 323; olasz 246 millió koronás nagyságrendben van jelen Szlovákiában. A közvetlen szomszédok közül Magyarország 230 vállalkozásban van benne 37 393 000 koronás tökével, Lengyelország pedig 74 vállalkozásban 11 millió koronával. Egy-egy adott vállalkozás szempontjából a külföldi részvétel jelenthet előnyt akkor is, ha a gazdaság egésze szempontjából a töke nem jelentős, az ország gazdasági talpraállítása azonban sokkal nagyobb mértékű és erőteljesebb tőkebeáramlást igényelne, hogy megindulhasson a gazdasági növekedés. -ts-Szegény miniszter és (félreértett) elképzelései GAZDASÁG ÉS DEMOKRÁCIA Kész csoda, hogy titokban maradhatott: Ludovít Cérnák, a Szlovák Köztársaság gazdasági minisztere - s immár a Szlovák Nemzeti Párt elnöke is - szeptemberben a Szlovák Nemzeti Tanács elé terjesztett egy terjedelmes elképzelést arról, hogyan lehetne Szlovákia gazdaságát mozgásba hozni, milyen stratégiai elképzelései vannak a tárcának (avagy a kormánynak?) a gazdaság hatékonyságának növeléséről. Nos, október végére kiszivárogtak a hírek, egyebek közt kiderült, hogy Cérnák miniszter úr és munkatársai úgy gondolják, Szlovákia gazdasága mozgásba hozható, de ahhoz rengeteg pénzre lenne szükség! (A miniszter bevallása szerint akár 500 milliárd korona is lehetne ez az összeg.) De pénz nincs, ezért előfordulhat, hogy az egyik „mozgató erő“ a demokrácia korlátozása lesz, azaz olyan intézkedésekre kényszerülhet a kormány a gazdasági fellendülés érdekében, hogy korlátozza a társadalmi demokrácia kereteit. Igaz, a miniszter úr ezen elképzelései kiszivárogtatása után elmondta, rosszul értelmezték a leírtakat. Mert ők ezt úgy gondolták, hogy a szlovák gazdaság visszaesése hosszabb lejáratú lesz, így nem tudható, hogyan reagálnak majd rá az emberek. S ha rosszul reagálnak, tehát a demokrácia akadályozni fogja az elképzelések megvalósítását, akkor tenni kell majd valamit. Szegény Miniszter úr! Szegény elképzelések! Hát ilyen csúnya a világ. Nem elég, hogy megtudja, milyen gazdasági elképzelései vannak a gazdasági minisztériumnak egy összeomlott gazdaság kapcsán, hanem még azt is kiabálja, milyen módszerrel lehet ez ellen harcolni. Sót, arra kényszeríti szegény miniszter urat, hogy azt a szegény elképzelést meg is magyarázza, vagyis elmondja: vagy lesz zseniális gazdaság, de akkor feledjük el a demokráciát, vagy sajnos, élhetünk szabadságjogainkkal, de akkor rendezkedjünk be a hosszútávú visszaesésre, és a kormánytól ne kérjük számon, hogy nem tudja, mit akar. Mert az bizony tudja, csak mi, balga nép akarunk inkább szabadok lenni... Hát, nem is tudom. Vagyis: én úgy tudtam, valamikor egy bizonyos Winston Churchill úr azt mondta, nehéz a demokrácia, majdnem elviselhetetlen, de jobbat még nem találtak ki, kénytelen hát mindenki betartani ennek a játékszabályait. Arról azonban nem hallottam, hogy Churchill úr bárhogy is kapcsolatba hozta volna a társadalmat irányító (demokratikus) alapelvet, a gazdaságot mozgató (szabadpiaci) szabályokkal, netán az egyik kiteljesedését csak a másik kárára tudta volna elképzelni. Talcott Parsons amerikai strukturalista szociológus is írt valami olyasmit, hogy különböző (főleg gazdasági) kényszerhelyzetek kialakíthatnak az emberekben olyan kollektív tudatot, amely a társadalom bizonyos rétegeit a többségi (társadalmi) normák elutasítására kényszeríti, csakhogy a neves amerikai tudós ezzel nem az általános normák érvényességét kérdőjelezte meg, sót! Kifejtette, ha valaki rabja lesz az ilyen kikényszerített társadalmi kollektivizmusnak, csak roszszabb helyzetbe kerül, s egyre nehezebben tudja megváltoztatni (gazdasági) viszonyait, ezáltal előfordulhat, hogy élete végéig a társadalom perifériájára kényszerül. Egyébként úgy vélem, nem is erről van szó, azaz ahhoz, ami országunkban (ma már csak országrészünkben) történik, nem sok köze van holmi magasztos szociálpszichológiai, netán gazdaságfilozófiai elképzelések felemlegetésének, avagy több ilyen elképzelés kultúrált szembenállitásának. Sajnos, többről van itt szó, egyszersmint sokkal egyszerűbb összefüggésekről. Elsősorban arról, hogy ez a kormány (pontosabban a kormányt alkotó politikai erő)'- még mielőtt kezében lett volna a kormányrúd - oly magabiztosan Ígérte meg minden baj orvosságát, hogy önmaga is meglepődött választási sikerén. Szembesülve a gyakorlattal - s önmaga tehetetlenségével - társakat Keresett, bízva abban, azok nem blöfföltek, azok tényleg tudják, mit és hogyan kell tenni. Mi sem volt egyszerűbb, mint Cérnák úr pártjához fordulni, hiszen ők már két éve készültek az önálló Szlovákiára. Kizártnak tűnt, hogy nekik se legyen gazdasági programjuk. Csakhogy kiderült, az önálló Szlovákia tiszta alkotmányának megalkotásával, Csehszlovákia kettészakításával be is teljesült az SZNP összes elképzelése. Egészen pontosan az derült ki, hogy a Szlovák Nemzeti Párt azt sem tudja, jobb- vagy baloldali minősítés jár-e neki, hogy ök végül is kormánykoalícióban vezénylik az országot, vagy csak olyan csöndestárs, akit később akár el is lehet felejteni. Egy lehetőség maradt hát: az alkotmányhoz nyúlni, amely óriási jogköröket ad - visszaélni a hatalommal. Hiszen kimondja, hogy az állampolgári jogok csorbíthatok - törvénnyel -, amennyiben az ország helyzete ezt megkívánja. Az emberjogi fejezeten kívül a gazdasági sem szűkmarkúbb a kormányzat (hatalom) iránt, mert az meg azt engedi meg - újra csak törvényesen hogy az állam meghatározhatja, a gazdaság mely ágazata kizárólagosan állami tulajdon, milyen vagyon nem lehet jogi és természetes személyeké, s ha már az övék, hogyan vehető újra állami tulajdonba. S ez nem akármilyen lehetőség, főleg azért nem, mert ezt tudatosan készítette elő magának a hatalom. Mármint azt a lehetőséget, hogy az alkotmány tökéletlenségével egyszer majd úgy él, hogy visszaél. Hiszen tudjuk - most már talán nemcsak azok, akik elszánt ellenzői voltak az így előkészített alkotmány elfogadásának, hanem a Demokratikus Baloldal Pártjának képviselői is -, akik Meciar mellett a legkeményebben utasították vissza az ellenzék észrevételeit -, hogy a törvény meghozatalához a szlovák parlamentben az egyszerű többség is elégséges, amit a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom az SZNP-vel fölényesen biztosít. Ilyen körülmények között viszont a kormánynak nem sokat kell törnie a fejét a gazdaság kontra demokrácia vitában. Olyan helyzetet tud teremteni kormányzásához, amilyet csaknem szégyell! Hogy ezt akár diktatúrának is lehet nevezni? Előfordulhat, de ennek a veszélyére figyelmeztetett az ellenzék, a társadalom felkészülhetett rá. S ha diktatúrával sem sikerül a talpraállás? Istenem, legfeljebb a legközelebbi választásokon nem győz a mostani koalíció. Akkor majd győznek az igazi demokratikus erők, ezáltal túl nagyot nem bukhat az, aki egyébként mindenért felelős lesz. Hiszen az igazán demokratikus erők visszaállítják az emberi jogokat, bevezetik újra a demokratikus játékszabályokat, amelyek közepette a politikai és gazdasági tévedésért senkit nem büntethetnek, legfeljebb erkölcsileg bélyegezhetnek meg. Azt meg túl lehet élni. Nem is tudom! Tényleg ilyen egyszerű Ipnne ez, miniszter úr? NESZMÉRI SÁNDOR
