Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-09 / 227. szám
4 Szabad ÚJSÁG Belföld 1992. október 9. Üdvözlés sörrel és borókaipái inkával „Aki fél, lépjen ki!“ Hanyiszkó István magyarországi szerkesztő-újságíró egyike volt azoknak a katonáknak, akik 1968-ban átlépték a magyar -csehszlovák határt, hogy „segítséget nyújtsanak a csehszlovák elvtársaknak és a csehszlovák népnek az ellenforradalom leverésében". Hatvannyolc azóta többé-kevésbé átértékelődött az emberek tudatában, de mindnyájunk számára tanulságos lesz egy szemtanú elbeszélése, aki kicsit másképpen élte meg a bevonulást, mint ahogy azt később a hivatalos propaganda beállítani igyekezett.- 1968-ban - mesél az újságírósorkatona - voltam a magyar belügyminisztérium határőrségén, Szerencsen. Két „krumplivirág“ ékesítette a vállamat, vagyis tizedesi rangban szolgáltam. Sokat futballoztunk akkoriban, mivel abban az évben már júniusban befejeződött a magyar bajnokság, elugrottunk egy közeli faluba, egy barátságos mérkőzésre. Utána elpoharazgattunk egy kicsit, és elég későn értünk vissza a kaszárnyába. Hajnali kettő körül motorzúgásra lettem figyelmes, ahogy kihajoltam az ablakon, teherautókat láttam bejönni az udvarra. Furcsállottam, vajon mi lehet ez, riadóról nem értesítettek. Reggel a zászlóalj-eligazításon megtudtuk: gondok, problémák vannak Csehszlovákiában, s a mi feladatunk „egyelőre" az, hogy erősítsük a határvédelmet. Csehszlovákia „kiesése" esetén, ugyanis, szabad lett volna az út a NATO előtt egész Ukrajnáig. Mi, fiatal katonák természetesen nagyon komolyan vettük a dolgot. Volt egy harckészültségi riadó, ahol összeállt négy század, egy zászlóaljnyi kemény gyerek. Elmondták a feladatot: ha Csehszlovákiában valami történik, közbe kell lépnünk. Erre egy ideig nem került, nem is kerülhetett sor, s az akkori pártvezetés valójában el sem tudta képzelni, hogy ez megtörténhet. Nagyon erős harckészültségben voltunk mindvégig, és kemény politikai képzést kaptunk arról: mik a feladataink és mi is történik tulajdonképpen Csehszlovákiában. Kerestek köztünk szlovákul tudó embereket is, akiket esetleg át tudnak küldeni a határon, propagandamunkára. A foglalkozásainkon rendszeresen megjelentek a városi, megyei párttitkárok is - egyenruhában. Biztosan állítom, hogy ezek az emberek voltak odaát, s végeztek propagandamunkát. Főleg azok kerültek bele az ilyen különítményekbe, akik jól tudtak szlovákul, illetve jól lövő-verekedő legények voltak, hogy az előbbieket védelmezzék. Nyelvtudásom ellenére nem jelentkeztem. Nem szeretem a háborút: apám a Dontól jött vissza, azóta tudom, ahol mindkét oldalon lőnek, az senkinek sem lehet jó. Egyébként úgy hallottam, hogy kétnyelvű, magyar-szlovák újságokat is készítettek nálunk, természetesen fejléc nélkül. Ennél több azonban nem történt, és mi abban a boldog hitben voltunk, hogy végül is nem történik semmi. Az ágcsernyöi találkozó - Dubéek és Kádár találkozása - után, amelyet a mi egységünk biztosított, aztán felgyorsultak az események. Végül eljött augusztus húszadika. Csodálatos nyár végi nap volt, az ország az alkotmány ünnepét ünnepelte. Éppen a tévészobában néztük a Honvéd-MTK kupadöntőt, amikor bejött egy hadnagy, és azt mondja: „Elvtársak, harckészültségi riadó!" Akkor már annyi harckészültségi riadó volt mögöttünk, hogy nem is nagyon vettük komolyan. De azért beöltöztünk, mint a karácsonyfa, és fölsorakoztunk. Amikor besötétedett, még mindig ott álltunk, egészen addig, míg le nem jött Miskolcról néhány Volga. A tisztek eltűntek a sorakozóról, aztán húsz perc múlva a századparancsnokok magukhoz rendelték az egységeiket, és kiosztották a lőszert, kézigránátokat stb. Akkor már tudtuk, hogy ezúttal komoly a dolog Pattogtak a parancsok, felugráltunk a teherautókra és elindultunk. Zemplénagárdtól Domaházáig fogtuk a határt, minden határőrsre ment egy teherautónyi belügyes katona. A jelentősebb határátkelőhelyekre, mint Hidasnémeti, Tornanádaska, Bánréve nagyobb egységek indultak. A mi feladatunk az volt, hogy lefegyverezzük a csehszlovák csendórséget. Nem a határt kellett feljebb tolni: csak biztosítani egy olyan területsávot a magyar reguláris hadsereg számára, ahol az nem ütközik ellenállásba, úgy negyven-ötven kilométer mélységig, lényegében a régi, harmincnyolcas határig. Megmondom őszintén, nagyon féltünk. Mi már tudtuk mi ez, hisz mögöttünk volt ötvenhat. A teherautó, amelyen én is ültem Szögligetre ment. A századosunk, az ottani őrssel együtt fölsorakoztatott minket, átvette a parancsnokságot, és azt mondta: „Elvtársak, Csehszlovákiában ellenforradalom tört ki. A Varsói Szerződés tagállamai úgy döntöttek, hogy a csehszlovák elvtársaknak, a csehszlovák népnek segítenünk kell, az ellenforradalmat le kell törni. Mi most átlépjük a határt, és tesszük, ami a kötelességünk." Aztán még hozzátette: „Aki fél, lépjen ki!“ Hát ugye, ki vallotta volna be, hogy fél. Senki sem lépett ki. Mentünk mindnyájan. Ismét csoportokra és járművekre osztottak minket, az autókat felszereltük géppuskával, golyószóróval és pontosan éjfélkor átléptük a csehszlovák-magyar határt. Mi Szilice és a környékbeli falvak csendőrörseit fegyvereztük le. Meglepő volt, hogy a csehszlovák csendőröket mennyire váratlanul érte a dolog. Mikor megérkeztünk Szilicére, a csendőrörstől két-háromszáz méterre megállítottuk a teherautót, aztán géppuska a főbejáratnak, négy golyószóró a négy sarokra, két-három méterenként meg katonák, körbefogtuk az épületet. A tiszti gárdában a két krumplivirágommal én voltam a legolcsóbb bőrű ember, engem küldtek előre. Ahogy megyek befelé, jön egy zászlós velem szemben. Mondom neki magyarul, miről van szó. Nyúlt a pisztolytáskához, mire én csőre töltöttem a Kalasnyikovot. Felemelte a kezét, utánam már jöttek a többiek. A parancsnokunk elmondta hivatalosan, hogy ez és ez van, ilyen és ilyen a harci parancs. Tolmácsra nem volt szükség, hisz magyarok voltak ők is. Nagyon gyorsan, úgy fél kettőre összeszedtük az összes katonát, az őrséget, a járőröket az őrs társalgójába. Emlékszem, az örsparancsnokot otthonról hoztuk be. Nem volt szolgálatban, mert szecskavágóval elvágta az ujját. Ahogy megláttak minket az utcán az emberek, azt mondták: „Jönnek az oroszok" Ugyanis egyforma volt az egyenruhánk. Az összegyűjtött legénységnek a parancsnokunk aztán ismét elmagyarázta, miért vagyunk mi itt. Ami a meglepő, ezek az emberek, a tisztek, a tiszthelyettesek nem ránk haragudtak, hanem Dubcekra és a pártra, amiért becsapták őket. Két nappal azelőtt volt pártalapszervezeti gyűlés, állították, miért nem mondták el nekik a pártfunkcionáriusok, hogy ilyen problémák vannak? Sajnos ebben nem tudtunk nekik segíteni. Mi a parancsot végrehajtottuk, s miután a hivatalos rész lezajlott, sörrel és borókapálinkával kínáltak bennünket. Barátságosan elbeszélgettünk, a csendőr felesége és a gyereke, akik az emeleten szolgálati lakásokban laktak, megnyugodtak, hogy nem az oroszok jönnek. Akkor igazából nem is nagyon értettük, miért jobb, ha „csak" a magyarok jönnek. Megjelent néhány magyarellenes felirat is a házak falán, ezeket gyorsan lefestettük, reggelre végeztünk is. Hajnalban hallottam a rádióban, egy ismeretlen, de magyar nyelvű adón: „A Román Kommunista Párt Központi Bizottsága és Ceausescu elvtárs felszólította a lakosságot, amennyiben a Csehszlovákiát megszálló magyar agresszorok Romániába is bevonulnak, fogjanak fegyvert, és harcoljanak ellenük". Egy óra múlva ugyanaz az adó nyilatkozatot sugárzott: „A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának és Ceausescu elvtársnak ez előbbi felhíváshoz semmi köze". Hogy milyen adó lehetett, máig sem tudom. Később azt beszélték, hogy a két adás közti időben magas rangú szovjet tisztek jelentek meg Bukarestben egy TU-154-es fedélzetén. A faluban átvettük az irányítást. Az élet nyugodtam zajlott, nem történt semmi rendkívüli. Nagyon szigorú parancsot kaptunk: Szlovákiában semmihez se szabad nyúlnunk. Még egy körtét, egy almát sem volt szabad leszakítanunk az útmenti gyümölcsfákról. Huszonegyedikén estefelé jött az utasítás: a csehszlovák elvtársak megbízhatóak, adjuk vissza a fegyvereket, búcsúzzunk el, és hagyjuk el az ország területét. Elmenöben ismét koccintottunk egy kupica borókapálinkával, és sokáig szidtuk vezetőinket, hogy ilyen helyzetbe hoztak bennünket. Hogy hogyan reagáltak a csehszlovák állampolgárok a mi jelenlétünkre? A magyarok a Felvidék viszszafoglalását látták benne. A szlovák érthetően ellenségesen néztek ránk: pfujoltak, köpködtek. Meg is érdemeltük. Nem volt nekünk akkor semmi keresnivalónk Csehszlovákiában. Akkor persze nem gondoltam erre. Most már tudom, hogy a határokat nem lehet erőszakkal megváltoztatni. Józan, értelmes, békés egymás mellett élésre van szükség. Példaként állhatnak előttünk a Benelux-államok. Sajnos, a mai politika nem effelé halad. Lejegyezte: TÓTH FERENC Ha valaki egyszer komolyan megkérdezné, hogy miért érdekeltek, s érdekelnek ma is folyamatosan a háborúk, s a háborús memoárok, bizony aligha tudnék a kérdésre kielégítő választ adni. Néhányszor már ugyan megpróbáltam magyarázatot találni e ,,vonzalomra“, de aztán elejtettem, mint annyi más felesleges hiábavalóságot, s ment minden tovább a maga útján. Most azonban mégis úgy tűnik fel előttem, hogy a háborús memoárirodalomnak hasznát vehetem. Hogy miért és miként? Egyszerűen azért, mert mostanság a történelem - a valós és a csinált - kétféle forrásból kezd fölbuzogni, két medret váj magának s ez a két meder az istennek sem akar találkozni egy elfogadható - mindenki számára elfogadható! - objektív históriává egyesülve. Itt van példának mindjárt a mi szőkébb pátriánk;,.hazánk“ - nem Európa - hanem Csehszlovákia, amelynek első húsz esztendeje - mondjuk tizennyolctól harmincnyolcig - még úgy-ahogy egybefogható. De ami ezután következett, s tart mindmostanáig, az ám a különös história! Az egész felett pedig a minap kezdtem komolyabban eltöprengeni, amikor is a rádióban egy dokumentum-műsort sugároztak Janouáek generálisról. (Itt a memoárok haszna!). Ez a jeles hadfi jelentős szerepet töltött be a nyugati térfélen - pontosabban Angliában - a csehszlovák légierő kötelékében. Miután 1945-ben hazarepült, látszólag szép karrier állt előtte, de az ismeri események - mint megannyi nyugatról hazatért katonát - öt is -, enyhén szólva -, elsodorták. A dokumentum-összeállításban a többi között Ludvík Svobodáról is szó esett, aki akkor a hadügyi tárca élén állott, s bizony amit róla hallottam, nem Svoboda emberségéről tanúskodik. Az egészben számomra mégsem ez a lényeges, hanem az, hogy Janousek is, meg Svoboda is - és vezérletük alatt sok ezren - ugyanazért az ügyért harcoltak, csak más-más harctereken. Janouáek végül börtönbe került; Svoboda tábornok még egy ideig miniszterkedett, de hamarosan úgy találták felettesei, hogy jobb lesz, ha mezőgazdasági szakismereteit egy termelőszövetkezetben kamatoztatja. Később ugyan köztársasági elnök lett egy rövid időre, de csillaga leáldozóban volt, s most Janousek neve kezd ragyogni. Valahogy olyan irányt vesz a mai cseh történetírás, miszerint az igazi ,,felszabadítók“ a nyugati - angliai, franciaországi - harcosok lettek volna, s nem az eddig elismert, Svoboda által megszervezett ..buzuluki gárda". Ezt az irányt látszik igazolni az is, hogy a Heydrich elleni merénylet elkövetőit és a merénylet londoni kitervezőit egyre több elismeréssel illetik. Eddig úgy tudtuk, hogy ez az akció elhibázott volt és felesleges, mert semmi lényeges eredményt nem hozott, ellenben a németek, megtorlásként, több ezer csehet végeztek ki. (Lásd még: Lidice!) Mostanság mégis Gabőik és társai kezdenek igazi hősökké nemesedni, Sochor, Jams és a többi keletről jövő harcos pedig alighanem eltűnik a történelem süllyesztőjében... Az nem tudható, hogy miként fordul az idő, de azt hiszem, ezzel a ,, történelmi kettőségget“ - hasadtsággal? - a csehek valahogy elboldogulnak Valószínűnek látszik, hogy elöbbutóbb megtalálják az elfogadható és méltányos megoldást a maguk történelmi traumájára. Ezzel szemben, úgy tűnik, sokkal több bajuk lesz - már van is! - a szlovák történészeknek a maguk kusza históriájával, úgy 1938-tól mostanáig. Mert hát mit is kéne itt egyenesbe hozni? Legelébb is tisztázni kellene - vállalva a történelmi valóság teljességét - a Német-Szlovák paktum és az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása közötti összefüggéseket. Aztán az sem utolsó ügye a szlovák történelemnek, hogy Tiso és kormánya összesen négy államnak üzent hadat, s kettővel Hitler oldalán be is lépett a háborúba. Előbb Lengyelország ellen harcoltak szlovák egységek, azt követően pedig a Szovjetunió ellen. (A lengyelországi,,győzelem" után Szlovákiát Hitler lengyel területekkel jutalmazta.) Az Angliának és az USA-nak küldött hadüzenet állítólag meg sem érkezett a címzetthez; az erről szóló dokumentumok máig nem kerültek elő, ez azonban a hadüzenet tényén aligha változtat. Ezzel együtt Szlovákia és Tiso kormánya a háború végéig szilárdan kitartott Hitler mellett - hűséges és utolsó csatlósként! És ezek után - ez ám a dialektika huszadik századi diadala - Szlovákia a felszabadított Csehszlovákia részeként a győztesek oldalán foglalt helyet, területeket nyert vissza és még jóvátételben is részesült. Csak éppen a megtámadott országokkal nem kötött békét... Mindezt a szlovák nemzeti felkeléssel - ma már így írják; végig kisbetűvel - próbálták szalonképessé tenni, amelynek fokozatosan olyan hősi mítoszt teremtettek, mintha a második világháború sorsa valahol Besztercebánya környékén dőlt volna el. Husák, Smidke, Novomesky és társaik pedig a szlovák nép megváltóiként kerültek be a könyvekbe, aztán a filmszalagra, majd a tévé képernyőjére, hosszú sorozatban. Most pedig úgy tűnik, mégsincs minden a helyén a felkelést övező, feltupírozott legenda körén belül. Mert ugyan a minap a szlovák parlament augusztus 29-ét államünneppé nyilvánította, ám ugyanazon az ülésen felolvastak egy levelet, amely tíz szlovák történész közös műve, s ebben a levélben az áll, hogy ,,a felkelés a szlovák államiság ellen irányult, és a kommunista totalitarizmus kezdetét jelentette.“ Ezt úberelje meg valaki, ha meri! (Csak úgy mellesleg: ugyan hol voltak, s mivel foglalkoztak ezek a történészek mondjuk négy-öt évvel ezelőtt?!) Amint látható, nagy itt a gubanc; a ,,felkelés“ az egyik oldalon, ,,a szlovák államiság ellen irányult“, a másik oldalon nemzeti ünneppé emelkedett... Így aztán nincs abban semmi csodálnivaló, hogy Hlinka már a szlovák nemzet atyja lett ismét, s Tiso emléktáblát kapott, holott saját kezével tüntette ki a felkelés német leverőit Besztercebánya főterén. Ma már az se számít, hogy végül háborús bűnösként kötélen végezte... A mindenkori háborúk törvényeiből következik, hogy vannak győztesek és vannak vesztesek. Természetesen tudom, hogy ez nagyszarvú közhely, de az igazság már csak ilyen. A második világháború sem kivétel. A szövetségesek megverték a tengelyhatalmat. Anglia, a Szovjetunió, az USA -, de még a felemás helyzetű franciák is győztesekként ünnepelhettek. A győzelem természetes részévé vált történelmünknek. Ahogy a vereséget is vállalni kellett a németeknek, vagy a japánoknak. A győzelmek és a vereségek történelemmé váltak, nincs mit igazgatni rajtuk. És az elmúlt ötven évben nem is eszközöltek lényegi,, hibaigazítást“ sem a győztesek, sem a legyözöttek. Csak itt a mi tájainkon forog a történelem kereke aszerint, hogy kié a hatalom és a dicsőség - na meg az ország! Ezek után persze azért kíváncsi volnék arra - így utóvéd-állásból nézvén ezt a folytonos történelemagyusztálást - hogy az első Szlovák Köztársaság mai és holnapi jogutódja például miként rendezi kapcsolatait azzal a négy állammal szemben, amelyeknek ötven évvel ezelőtt hadat üzent, s mindmáig nem kötött békét?!... Nem tudom jogilag létezik-e olyasmi, mint egy hadüzenet elévülése? Ha igen, akkor nincs nagy baj, ám ha a nemzetközi jog ilyet nem ismer, megeshet, hogy január elseje után érvénybe tép a hadiállapot, s győzelmes hadaink bemasíroznak Varsóba, Moszkvába, Londonba, esetleg - kicsit késve a távolság miatt - Washingtonba... GÁL SÁNDOR Különös história
