Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-06 / 224. szám
X Az olimpiai bronzérem Ipolyságra vándorolt Szép volt, István! Bogdán István büszke Ipolyságra. — Nem szülővárosom ugyan — mondja -~r, de nagyon a szívemhez nőtt. Szeretem, Persze, Ipolyság is büszke lehet Bogdán Istvánra: az épp otven esztendős fiatalos férfi bronzérmet nyert a nyár végén Barcelonában, az olimpián. A Paraolimpiáu. Bogdán István ugyanis rokkant, mozgássérült: a tolókocsis gerelybajítók versenyében lett harmadik... Rétságról Ipolyságra Feszül a testén a tarka atlétatrikó. Duzzadnak az izmai, majd szétfeszítik a bőrét. Félelmetes erő lakozhat a karjaiban. Talán egy megtermett ökröt is le bírna taglózni egyetlen csapással. No persze, csak ha valamiféle csoda folytán talpra tudna állni. De sajnos, csodák nincsenek. Bogdán Istvánt tolókocsihoz szögezte, szögezi a balesete. Mégsem elégedetlen a sorsával. Nyugodt az arca, megfontoltan, kedvesen beszél, békesség lakozhat a szívében. Azt hiszem, boldog. Kicsi korában virgonc, eleven gyerek volt. Magyarországon, Rútságon született, édesanyjával három évvel a második világháború vége után költözött egy kitelepített magyar család helyére, Ipolyságra. Anyja szülei Garamszentkeresztről származtak. Édesapja akkor még hadifogoly volt. Mikor hazajöhetett, családja után indult. István akkor látta először. Az új, „választott hazában” a hatóságok azonnal szlováknak nyilvánították, pedig mindössze annyit tudott szlovákul, hogy „Dobry deö prajem”... Jó ember volt, már nem él. Bogdán István tudja, hová tartozik. — Magyar vagyok—jelenti ki —, erről nincs is mit beszélni A végzete 1967. július tizenharmadikán érte utol. Csütörtök volt. Jól emlékezik a napra. Fürödni indult a barátaival az Ipolyra... Örökmozgónak tartották, egy pillanatra sem bírt egy helyen maradni. Tizenöt esztendős korában már a sági futballcsapatban játszott. Aztán meg atletizált is. Eredményesen szerepelt a járási és kerületi versenyeken is. Az izombénító csukafejes Az Asztalos sarokban fürödtek. Hétágra tűzött a nap. Szinte langymeleg volt a víz. István a sokadik csukafejeshez készülődött. Aztán elrugaszkodott a parttól. Már ugrás közben érezte, hogy baj történt. Mire a vízre ért, „nem érezte” a lábát. A barátai cipelték ki a folyóból. Azóta nem tud lábra állni. Kórházba került. Egy ideig kezelőorvosa, Mokos János doktor tartotta benne a lelket. No és az édesanyja természetesen. Eleinte nem mert senki kést, villát vagy ollót hagyni a keze ügyében. Minek is élek én, tette fel magának naponta talán ezerszer is, újra meg újra a kérdést. Pöstyénbe került utókezelésre. Nála sanyarúbb sorsú társai láttán lassanlassan visszatért az életkedve. S elhatározta: — Nem adom meg magam! Attól a pillanattól bizonyítani akar. Balesete előtt Ipolyságon, az állami gazdaságban gépszerelő volt. Az utókezelés befejeztével más, „testreszabottabb” munkát kapott. Sportolni 1974-ben kezdett el megint. Az egyik szlovák képes hetilapban olvasott a tolókocsiba kényszerült mozgássérültek szlovákiai vetélkedőjéről. Többször tüzetesen végigböngészte a cikket, térdére fektette az újságot és kijelentette: — Ezt én is meg tudom csinálni! S „munkához” is látott. Eleinte, hogy minél kevesebben lássák, s ne bámulhassák, a réten, meg kora reggel vagy késő délután a lakóházukhoz közeli gyermekparkban gyakorolgatott. Aztán egyre több fiatal srác nézte végig az edzéseit. A fiúk hordták neki vissza a súlyt, a gerelyt, a diszkoszt... István ugyanis a dobószámokkal kezdett barátkozni. Régebben hallani sem akart ezekről a sportágakról. — Alacsony vagyok, rövidek a karjaim — érvelt —, esélyem se lenne a jó eredményekre. Maradok hát a focinál, valamint a rövidebb futószámoknál Sérülése után megváltozott a helyzet, s Istvánnak is alkalmazkodnia kellett az új körülményekhez... Több mint egy év múltán már indult is a csehszlovák bajnokságon. Gerelyhajításban azonnal bronzérmes lett. Újoncként egy csapásra betört az élvonalba. Sikerének édesanyja is rendkívül örült. Azóta a gerelyhajítás a kedvenc sportága. Barcelona, gyönyörű Barcelona! A barcelonai paraolimpián súlylökésben nem is akart indulni. Tavaszszal, jó ideig betegeskedett, kihagyta az edzéseket, s úgy gondolta, a lemaradást képtelen behozni, hát inkább a másik két sportágra koncentrált. Aztán mégis meggondolta magát. S neki lett igaza: országos csúcsjavítással a hatodik helyen végzett. Most már bánja, hogy kihagyta a súlylökő gyakorlatokat: — A bronzérmet is elcsíphettem volna! Diszkoszvetésben ötödik lett. Ha huszonnégy centiméterrel túlszárnyalja legjobbját, övé az ezüstérem! — Ezen — legyint, s mosolyog hozzá — most már kár meditálni. Végül következett a gerelyhajítás. Augusztus hatodikát jelezte a naptár. Huszonketten indultak. Csupa izmos, válogatott legény! Bogdán István kezéből 22 méter 26 centiméterre repült a sportszer. Már a dobás pillanatában sejtette, jó eredményre számíthat... Repült a gerely, István meg visszafojtott lélegzettel nézte a röptét. Aztán magasra emelte a kezét! Tizenkét óra harmincöt perckor tudta meg, hogy bronzérmet nyert. Idehaza ezerkilencszáznyolcvantól zsinórban nyeri a mozgássérültek egyik klasszikusnak mondható versenyszámában, a háromtusában az országos bajnoki címet, első lett az Európa-bajnokságon, győzött a világbajnokságon, és a dobogó legmagasabb fokára „állhatott” fel, tavaly Angliában, a világjátékokon is, de minden eddigi diadala közül legjobban a paraolimpián elért harmadik helynek örül. Eddig a kassai Slávia Úniverzita KoSice színeiben versenyzett, de pár hete a pöstyéni gyógyfürdő sportklubjához igazolt. „Naponta keményen edzek” Barátaival kimustrált gépek alkatrészeiből állította össze edzőkészletét. Az erőnléti gyakorlatokat odahaza, szobája egyik szögletében végzi. Lejár az Ipolyhoz is. Nem haragszik a palóc folyóra. István, a díszpolgár Hobbija, az élete, mindene a sport. Sokáig azt hitte, néhányan tudnak csak kedvteléseiről. Éppen ezért nagyon meglepődött, s be is vallja, kellemesen csalódott, amikor Barcelonából haza jövet ismeretlenek is gratuláltak sikeréhez. Késő este érkezett Ipolyságra, de már másnap a városháza dolgozói is felkeresték. A polgármester is fogadta, sőt, a város díszpolgárává választották. — Mi tagadás — emlékezik a szép pillanatokra —könny szökött a szemembe! Néhány ajándékot is kapott. Megérdemelte. — Ha még egy „belevaló” szponzort, támogatót is találnék — jegyzi meg —, teljes lenne a boldogságom. Barcelonára élete végéig szívesen fog emlékezni. Az olimpiai stadionban uralkodó csodálatos légkört lehetetlen elfelejteni. A sportolók telt(A szerző felvételei) ház előtt versenyeztek. A közönség már az igyekezetüket is vastapssal jutalmazta. — Hosszú idő után először éreztem igazán, hogy én is fontos vagyok, s rám is odafigyelnek! Ha bírja, még egy-két esztendeig szeretne versenyezni. Sajnálja, hogy fiatalabb sorstársai közül alig sportol valaki. .— A legtöbben a koszos csellókban érzik csak elemében magukat, vagy behúzódnak „ csigaházukba ”. Talán ez a magyarázata annak, hogy a mozgássérültek hazai versenyein jószerével csupán negyven éven felülieket talál az ember. Régebben súlyemelésben is versenyzett, szlovákaiai és országos bajnoki címet is nyert, de négy éve már felhagyott az edzésekkel. — Hiába no — csippent a szemével hamiskásan —, eljárt felettem az idő... Mondja, majd az egyik súlyzóért nyúl, s csak úgy félkézzel felemeli a jókora „vaskoloncot”. No hiszen! Még, hogy eljárt felette az idő?! Nem húszéves már, de lélekben fiatal maradt. Optimizmusa átsegíti még a legválságosabb pillanatokon is. Még sok érmet, további jó egészséget, Bogdán István! Zolczer László Turczel L^jos nyugalmazott egyetemi tanárt, irodalomtörténészt és kritikust hetvenötödik születésnapja alkalmából Koncsol László íróink társaságában rendhagyó módon, a labdarúgás nyelvén köszöntötte: „... nem az ellenfél sípcsontját, hanem a labdát rúgta, átadásaival remek helyzetekbe hozta társait, elegánsan cselezett, vészes bombákat hárított, védhetetlen lövésekkel vette be az ellenfél — csak az ellenfél — kapuját, s nem fogadott el bundát senkitől. (Közbeszólás: „Nem is doppingolt soha!” Általános derültség.) Elegánsan játszik és megérdemelné a szellemi fair play nagydíját. Mit is kívánhatnék neki, ha nem azt, hogy játsszék tovább változatlan erővel és technikával, lőjön sok emlékezetes gólt, hogy századokig beszéljenek róla — róluk, és éltesse nekünk Isten jó egészségben nagyon sokáig.” Ezek a szavak persze nem véletlenül hangzottak el így, hiszen Turczel tanár úr köztudottan nagy sportrajongó, mi több, a közeljövőben egy páratlan sporttörténeti munka kiadására készül: Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918 és 1938 között című könyvét még tavaly decemberben befejezte, már csak kiadót kell találnia ennek megjelentetéséhez. Nem tudni, hogy a Vox Nova helyett a Madách vállalja-e ennek kiadását vagy a Kalligram, esetleg más hazai magyar könyvkiadó. Turczel Lajos a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának említett születésnapi összejövetelén beszélt új könyvéről. Elmondása szerint a kötetben arról lesz szó, milyen sikeresek voltak itt a magyarok a sportban az első köztársaság idején: akkor még 8 szakszövetség működött, a magyar sportolók nagyszerű eredményeket értek el, nem egy csehszlovák bajnokságot megnyertek. (Hogy csak néhányat említsünk: a vízipólóban verhetetlenek voltak, az első magyar olimpikon történetesen Diósförgepatony református lelkésze volt és sorolhatnánk.) Mi több, 1919-ben több (!) magyar sportláp létezett... „Egy elsüllyedt Atlantisznak a föltámasztása” ez a könyv, ahogy a tanár úr megjegyezte. Ki kell adni ezt a könyvet, hiszen a sportban jeleskedő magyarokról lesz benne szó, akiknek teljesítményét ma már csak az emlékezet, meg az akkori újságok őrzik. — Én beszéltem olyan emberekkel — mesélte a tanár úr —, akik a harmincas években részt vettek a sportéletben, de már elfelejtették, mi minden volt itt akkor. De a legnagyobb dolog — és ezért is fontos lenne, hogy megjelenjen ez a könyv —, hogy 1918 és 38 között az önigazgatás a kisebbségi életünkben egyedül a sportban teljes mértékben megvalósult Volt itt német, magyar, lengyel és zsidó sportszövetség is! Érdekes, hogy a ruszinoknak, pedig autonómiát ígértek nekik, nem volt sportszövetségük. Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség létezett, amely szuverén módon irányította az egyesületeket. Az általam összeszedett adatok szerint 230 körül volt a klubtagok száma. Voltak szakszövetségek, amelyek csehszlovákiai bajnokságot nyertek. Például Prágában, a csehszlovák kardvívó bajnokságot 1928-ban egy kassai orvos, Klein Tibor nyerte. Csodálatos, ami akkor itt történt. A szlovák állam idején az atlétikai csapatbajnokságot háromszor nyerték meg a magyarok. Vízipóló? Cseh újságokat idézek a kötetben, amelyek arról írtak, hogy a csehszlovákiai magyar klubok a vízipólóban verhetetlenek.” A kötetben leírtakat ötven fénykép illusztrálja majd. Az idősek emlékeit bizonyára feleleveníti ez a munka, a fiatalok pedig csodálatos dolgokat tudhatnak majd meg az itteni magyarok sportéletéről. Reméljük, hamarosan kiadóra talál ez a könyv, és emléket állíthat az itteni magyar sportolóknak, akik nagyszerű teljesítménye Turczel tanár úr sportszeretete és szorgalma nélkül minden bizonnyal feledésre ítéltetett volna. Haraszti Ildikó Sporltőrténeti csemege
