Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-30 / 244. szám
4 Szabad ÚJSÁG Múlt — Jelen 1992. október 30. POPÉLY GYULA: MÜNCHENTŐL KOMÁROMIG- III. (Folytatás csütörtöki számunkból) A csehszlovák-magyar tárgyalások 1938. október 9-én este 19.00 órakor kezdődtek meg Komáromban a régi vármegyeház épületében. A csehszlovák küldöttséget Jozef Tiso, a szlovák autonóm kormány miniszterelnöke vezette. A küldöttség további tagjai Ivan Kmo rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, Ferdinand Durcansky szlovák igazságügy-miniszter, Rudolf Viest hadosztálytábornok, Peregrin Fisa követségi tanácsos és Anton Straka követségi titkár voltak. A magyar küldöttség élén Kánya Kálmán külügyminiszter állt, további tagjai pedig Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, Péchy Tibor államtitkár, Pataky Tibor államtitkár, Wettstein János rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos és Andorka Rudolf vezérkari ezredes voltak.* 23 A tárgyalások színhelyéül kiválasztott Komárom a Felvidék egyik legjelentősebb magyar központja volt, ezért a csehszlovák fél, tehát a házigazdák számára ez előnytelen „pálya“ volt kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások lefolytatására. A csehszlovák delegáció egyik tagja, Rudolf Viest tábornok néhány évvel később - már londoni emigrációban - így emlékezett vissza a városban uralkodó hangulatra a tárgyalások alatt: ,,A tárgyalások színhelyéül Komáromot határozták meg. Már nem emlékszem rá, kinek volt ez az ötlete, de tudom, hogy én ellene voltam. Nem akartam, hogy egy olyan, nemzetileg magyar határ menti városban tárgyaljunk, ahol kellemetlen incidensekre és tüntetésekre, is sor kerülhet, ahogy aztán ez valóban meg is történt. “24 25 Komárom lakossága valóban óriási lelkesedéssel és szakadatlan ünnepléssel fogadta a városukban megjelenő magyar delegációt, és hangos tömegtüntetéseken követelte az azonnali visszacsatolást Magyarországhoz. A város piros-fehér-zöld zászlódíszbe öltözött, az emberek nemzeti színű kokárdákkal a mellükön türelmetlenül várták a visszacsatolás tényének mielőbbi kimondását. A fentebb idézett Rudolf Viest tábornok az események későbbi leírásánál szintén fontosnak tartotta kiemelni a városban és környékén uralkodó közhangulatot és lelkesedést, amely szerinte ugyancsak sértő, sőt megalázó volt a csehszlovák tárgyalófél számára. „Soha nem felejtem el azt a megaláztatást - emlékezett viszsza 1942-ben Viest tábornok Komárom lakosságának magatartására az ottani tárgyalások alatt -, amelyet mi éreztünk, amikor a magyarokkal folytatott tárgyalás alatt a nyitott ablakokon át behallatszott hozzánk a tüntetők által énekelt magyar himnusz. A saját területünkön nem éreztük már otthon magunkat. ‘es Visszaemlékezéseiben Viest tábornok a csehszlovák és magyar delegáció közötti óriási színvonalbeli különbséget is szükségesnek tartotta kihangsúlyozni. A Tiso vezette csehszlovák küldöttségben - Viest tábornok szerint - csupa kezdő, gyakorlatlan ember foglalt helyt, ellenben a Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál vallás- és közoktatási miniszter által vezetett magyar delegáció rutinos, magas szakmai színvonalon álló politikusokból és diplomatákból tevődött össze. Viest tábornok kuriózumként azt is megemlíti, hogy a tárgyalás nyelvéül a magyart voltak kénytelenek elfogadni, mivel a csehszlovák delegáció tagjai bizony nem mind voltak otthonosak a francia nyelvben. Szerinte azonban ennél sokkalta nagyobb hiba volt, hogy ,, teljesen felkészületlenül ültünk le egy ilyen nagy jelentőségű tárgyaláshoz..."26 Valóban, csehszlovák részről a tárgyalásokra kezdettől fogva a szakmai hozzá nem értés és a felkészületlenség nyomta rá bélyegét. A csehszlovák küldöttségből hiányoztak a megfelelő színvonalú szakértők, a delegáció nem rendelkezett kellő dokumentációval, statisztikai kimutatásokkal stb. Így aztán kezdeményezőleg állandóan a magyar félnek kellett fellépnie. J. Tisoék lényegében nem is tettek mást, csak szorgalmasan visszautasítgatták a magyar fél kezdeményező javaslatait. A tárgyalások megnyitása után J. Tiso, a csehszlovák küldöttség vezetője felkérte a magyar küldöttséget, hogy ismertesse álláspontját. Mi sem természetesebb, minthogy a magyar delegáció mindenekelőtt ahhoz ragaszkodott, hogy a csehszlovák fél még a tárgyalások érdemi megkezdése előtt nyilatkozzék a magyar kormánynak október 3-ai, a kétoldalú tárgyalások feltételeként megjelölt, s mi több: a csehszlovák kormány által elfogadottnak nyilvánított javaslatának négy pontjáról. Ezzel kapcsolatban mindjárt heves vita is indult a két tárgyalóküldöttség között. Végül kölcsönös engedmények árán konstalálták, hogy e pontok szelleme lényegében érvényesült, illetve érvényesülöben van. A csehszlovák tárgyalópartnerek szakadatlanul bizonygatták, hogy a magyar politikai foglyok szabadon bocsátásának kívánságát a csehszlovák kormány már teljesítette, a magyar nemzetiségű katonák leszerelése a csehszlovák hadseregből pedig szintén folyamatban van. A vegyes polgárőrség létrehozásának ügyében a tárgyalást a két fél felfüggesztette azzal, hogy később majd visszatérnek Nemzet és emlékezet erre a problémára. A negyedik magyar feltételt, a bizonyos határ menti városok jelképes visszaadását illetően a csehszlovák fél kijelentette, hogy hajlandó még a tárgyalások érdemi megkezdése előtt hozzájárulni Ipolyság város és Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó városrészének átadásához. Miután a magyar fél ezt elfogadta, a két küldöttség katonai szakértői abban is megegyeztek, hogy Ipolyság átadásának 1938. október 9- én éjféltől számított 24 órán belül, Sátoraljaújhely csehszlovák része átadásának pedig 36 órán belül kell megtörténnie.27 E feltételek tisztázása után Kánya Kálmán magyar külügyminiszter ismertette a magyar küldöttség álláspontját, amelyet memorandum formájában írásban is átnyújtott a csehszlovák félnek. A magyar álláspont nyilvánosságra hozása után Jozef Tiso hivatkozva arra, hogy a csehszlovák félnek azt tanulmányoznia kell, kérte a tárgyalások elnapolását. A tárgyalófelek megállapodtak, hogy az ülést másnap, október 10-én délután folytatják.28 A magyar álláspont az 1910. évi népszámlálási statisztika nemzetiségi adatait tartotta irányadónak, s követelte az 1910-ben magyar többségű területek haladéktalan visszacsatolását. A magyar területi követelések az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 12 940 négyzetkilométernyi területre vonatkoztak 1 millió 30 ezer 794 lakossal. A Felvidék további területeinek lakossága - a magyar elképzelések szerint - népszavazás útján nyilváníthatná ki, hogy óhajtja-e a visszatérést Magyarországhoz, vagy továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt kíván-e maradni.29 A komáromi csehszlovák-magyar kétoldalú tárgyalások lebonyolításával megbízott szlovák vezetők kezdetben komolyan abban reménykedtek, hogy a magyar küldöttséggel területvisszaadás nélkül is sikerül majd érdemleges megállapodást kötniük. Bíztak Németország és Hitler jóindulatú, pártfogó támogatásában. Ezért nem vitás, hogy a magyar delegáció területi igényei kellemetlenül érintették a szlovák vezetőket. A helyzetet még az is bonyolította, hogy 1938. október 10- én a német katonaság - stratégiai okokra való hivatkozással - megszállta a csehszlovák fennhatóság alatt lévő Pozsonyligetfalut. A két küldöttség október 10-én délután 14.00 órakor folytatta az előző este felfüggesztett tárgyalásokat. Itt Ivan Krno adta elő a csehszlovák fél válaszát a magyar delegáció előző napi memorandumára. Krno válasza minden tekintetben elutasító, több kitérő manővert ügyesen alkalmazó próbálkozás volt. Szinte jellemző, hogy a csehszlovák válasz főleg a népszavazás elvének és gyakorlatának alkalmazását tartotta elfogadhatatlannak. Ezek után meddő vita indult a két delegáció között arról, hogy vajon mennyire tekinthetők hiteleseknek az 1910. évi népszámlálás nemzetiségi adatai? A vita folyamán Tiso ismételten javasolta a tárgyalások hosszabb időre való elnapolását, ebbe azonban a magyar fél semmiképpen nem egyezett bele. Végül minden konkrétum nélkül csupán abban egyeztek meg, hogy másnap, október 11 -én tovább folytatják az elkezdett tárgyalásokat; délelőtt a két delegáció szakértői tartanak közös megbeszélést, délután pedig újból a két küldöttség ül össze.30 A küldöttségek szakértői október 11-én délelőtt 9.00 órakor kezdték meg tanácskozásukat. Ennek mindenekelőtt a szlovák-magyar etnikai határra vonatkozó álláspontok egységesítése lett volna a célja. Sajnos, ezen a megbeszélésen szintén csak arról folyt a meddő vita, hogy mennyire tükröznek, illetve tükröztek valós állapotokat az 1910. évi magyar népszámlálás nemzetiségi adatai. A magyar szakértők ragaszkodtak e népszámlálás adatainak realitásához, ellenben a csehszlovák szakértők elfogadhatatlanoknak tartották azokat. Szerintük reálisabb néprajzi viszonyokat tükröznek az 1850. évi népösszeírás, vagy esetleg az 1880. évi népszámlálás nemzetiségi adatai.31 Ilyen körülmények között a szakértők megbeszélése mindenféle konkrét eredmény nélkül ért véget. A két fél eltérő álláspontja még csak nem is közeledett egymáshoz. Ezen a napon, október 11 -én délután 14.00 órakor a delegációk is folytatták a 9-én este elkezdett tanácskozást. A csehszlovák küldöttség két tagja azonban nem jelent meg ezen az ülésen. Hiányzott Ivan Krno rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, valamint Frantisek Durcansky, a szlovák autonóm kormány minisztere. Ivan Krno Prágába utazott, hogy ott tájékoztassa a központi kormányt a tárgyalások menetéről, illetve hogy további utasításokat kérjen. Durcansky pedig - Tiso bejelentése szerint - „más irányú elfoglaltsága miatt“ nem jelenhetett meg az ülésen.32 Jozef Tiso, a csehszlovák küldöttség vezetője mindjárt az ülés megnyitása után arra kérte a magyar félt, hogy a tárgyalásokat ismét napolják el, s azokat majd csak Krno és Durcansky megérkezése után folytassák. Meg aztán a csehszlovák félnek - Tiso szerint - arra is időre volna szüksége, hogy a saját szakértői bevonásával megfelelő ellenjavaslatot dolgozhasson ki a magyar küldöttség október 9- én benyújtott javaslatára. Kánya Kálmán, a magyar küldöttség vezetője határozottan visszautasította a csehszlovák delegáció halogató, az időhúzásra épülő taktikáját. Kánya arra is rámutatott, hogy a magyar fél felkészületlen, határozatlan és koncepció nélküli csehszlovák küldöttséggel találta magát szembe. Kifogásolta, hogy a csehszlovák delegációnak nincsenek igazi szakértői sem földrajzi, sem néprajzi kérdésekben, annak ellenére, hogy a prágai kormány előtt kezdettől fogva kétségtelen volt; e tárgyalások fő célja a területi kérdések rendezése lesz.33 (Folytatjuk) JEGYZETEK 23 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 9. DIMK II., 738. old. 24 Viest Rudolf: Predohra k viedenskému diktátu. Nővé óasy (London), 1942. november 1., 68. old. 25 Uo. 26 Uo. 27 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 9. DIMK II., 739-742. old. 28 Uo. 742. old. 29 MÓL Küm. rés. pol. 1938-7-Komáromi tárgyalások jegyzőkönyve (m); Ádám Magda: Magyarország és a kisantant... i. m. 310. old. 30 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 10. DIMK II., 747-750. old. 31 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. A kiküldött szakértők megbeszélése. Komárom, 1938. október 11. DIMK II., 752-753. old. 32 Feljegyzés a magyar-csehszlovák tárgyalásokról. Komárom, 1938. október 11. DIMK II., 754. old. 33 A magyar delegáció nyilatkozata. Komárom. 1938. október 11. DIMK II. 757-759. old. I lalószínűleg a mazochizmus V bizonyos válfaja az, hogy naponta átfutok 5-6 szlovák napilapot. Legyen megközelítően pontos képem arról, hogyan Írnak a szlovák kollégák. Hogy mi ebben a mazochizmus? Igen, minden normális társadalomban ezt szakmai tájékozódásnak nevezték, én viszont tudom: ez az önkínzás nálunk elterjedt eszköze. Ugyanis évek óta még véletlenül sem találok egyetlen jó szót se rólunk, magyarokról, mégis elolvasok minden bennünket érintő újságcikket. Egy jó szót Közel vagyunk, itt vagyunk, láb alatt vagyunk, alig van hát nap, hogy elfelejtenének megemlíteni bennünket. S mindig ugyanazzal a felhanggal: piszkálódva, fejünkre olvasva vélt, vagy valós bűneinket „nem szeretem ezt a nációt“ - hangnemben. Sokszor szinte elcsodálkozom: mintha nem léteznének a szlovák-magyar kollégák közt létező barátságok, a gyakorlati élet pozitív tapasztalatai, amikor igenis emberi hangon tudunk egymással és egymásról beszélni. Ha a tömegekhez szólnak, mintha egy sátáni fekete könyvből olvasnák ki a rólunk Kandókat. Mintha a magyarság minden egyes tagja kollektiven és külön-külön is csak a múlt és jövő teljes kisajátításán fáradozna, mintha közülünk még véletlenül sem került volna ki olyan ember, aki jóra is képes. Ha pedig valami jót tett, az nem magyar, hanem eredetét tekintve minden bizonnyal szlovák volt. Elfogult lennék? Talán még nem, mert a napi bombázások ellenére sem vagyok fásult, s nem szégyellem bevallani: még mindig fáj az igazságtalan hántás. A cinizmus még arrébb van. De már meg tudom érteni azokat, akik cinikusan reagálnak az olyan újságcikkekre, mint a Národná obroda október 24 -i számában megjelent ,,Divadlo zo Slovenska na madarskej vystave“ című írás, melyben a szerző, Ladislav Cavojsky, felháborodik azon, hogy a 200 éves magyar hivatásos színművészeiét bemutató kiállítás a pozsonyi, kassai, eperjesi sót az erdélyi színházakat is a magyar színháztörténet részeként említi. Elismeri ugyan Cavojsky úr, hogy a budapesti Magyar Színházi Intézet és a Magyar Kulturális Központ által rendezett és a nyitrai színházi napokra elküldött kiállítást ugyancsak agyonhallgatták, és neki is sok utánajárásába került, míg egyáltalán rátalált, de ez szerinte szerencse, hiszen micsoda dolog az, hogy a felvidéki kulturális örökséget a magyarok még mindig a sajátjuknak tekintik, s nem hajlandók tudomásul venni, hogy Felsö-Magyarország az Szlovákia. Én pedig értetlenül bámulom az újságoldalt, mert Szlovákia létét senki sem vonja kétségbe azáltal, hogy régvolt színháztörténeti dokumentumokat bemutat. A 200 éves magyar színjátszást bemutató kiállításról miért kellett volna hiányoznia a mai Szlovák Nemzeti Színház fényképének, amikor azt 1886-ban Pozsonyi Városi Színházként a Bánk bán előadásával nyitották meg, illetve miért hagyták volna ki a korábbi pozsonyi városi színház 1825-ös bemutatóját vagy épp a kassai és eperjesi színházakat, ahol korábban latinul, magyarul, németül egyaránt játszottak? S nem értem a szerző cikk végi harcias felkiáltását sem, hogy a magyar színházi életet bemutató kiállításra ment el, és benne a saját színháztörténetének egy részével találkozott. Ha kultúrával foglalkozik ezt természetesnek kellett volna felfognia! A kultúrhatárt nem lehet államhatárok közé szorítani! írásának csupán azon jogos sértődöttségre utaló részeivel tudok egyetérteni, melyben a kiállítás magyar szövegének rossz szlovákságé fordítását kifogásolta. Igazán nem lett volna gond felkérni egy szakembert, hogy végezze el a nyelvi, nyelvtani javításokat. Az én szemem is bántja, hogy akár Ausztria, akár Magyarország felé hagyom el Szlovákiát, a határátkelőhelyeken mindenütt óriási táblákon éktelenkedik az ún. magyar felirat: „Csak állampolgárok szamara“ (mármint: Csak állampolgárok számára). Mindkét esetben, úgy érzem, tudatosan sugallják: mi itt már külföld vagyunk, más ország, számunkra a ti nyelvetek idegen, a hibák tehát természetesek és elnézendők! Hát nem azokI Szegénységi bizonyítvány az mindkét oldalon! CSANAKY ELEONÓRA Magyarok Szlovéniában Pozitív diszkrimináció Mostanáig azt hittem, hogy a diszkrimináció csak negatív lehet. Egészen addig, amig szem és fültanúja nem voltam az ellenkezőjének. Hiszen a szlovéniai Lendván maguk az ottani magyarok mondták, hogy a szlovén kormányzat pozitív diszkriminációt alkalmaz velük szemben. És hozzátették azt is, hogy ezt szét kellene kürtölni egész Európában, mert erre a többségi nemzet és az anyaország egyaránt büszke lehet. A közelmúltban a magyar külügyminisztérium javasolta Romániának, hogy a kisebbségeket érintő kétoldalú tárgyalásokba vonják be a nemzeti kisebbségek képviselőit. A Romániában élő magyarokat, illetve a magyarországi románokat. Az indítványt Bukarest azon nyomban elutasította. A szlovén és a magyar elnök kétnapos tárgyalásain a delegációkban ezzel szemben mindvégig helyet kaptak a szlovéniai magyarok, illetve a magyarországi szlovének vezetői. Lendva - Lendau, és még sorolhatnám. A szlovéniai magyar területeken mindenütt kétnyelvű tábla fogadott bennünket. Az üzletekben pedig az ott dolgozó szlovén alkalmazottak olykor tört magyarsággal, de magyarul válaszoltak kérdéseinkre. És nem csak azért, mert a szlovén hatóságok külön nyelvpótlékkal ösztönzik őket a kisebbség nyelvének használatára, hanem mert - ahogy ezt az egyik szlovéniai magyar vezető megfogalmazta - őszinte és nagy az együttélési igény. Az oktatás, akár az utcatábla, kétnyelvű óvodától az egyetemig. A szlovén nemzetiség gyermekei kötelezően tanulják a kisebbség nyelvét, és természetesen ez fordítva is igaz. S hasonló a helyzet a kultúra, valamint a tájékoztatás területén is. Van magyar nyelvű rádió, televízió és hetilap, és büszke lehet - bár nem elégedett - a magyar könyvkiadás. Megható volt, amikor a környező szlovéniai falvak lakói magyar népdallal köszöntötték a köztársasági elnököt, a magyarok pedig szlovén nyelven énekeltek. Gesztus? Lehet az is, de nemcsak az. Mert ezt a pozitív diszkriminációt a nem oly rég elfogadott szlovén alkotmány mindenre kiterjedően rögzíti. Sőt ezen alkotmány megfelelő cikkelyeit a magyar kisebbség képviselői dolgozták ki, a szlovén hatóságok csupán áldásukat adták mindehhez. Ezért inkább üzenet. Egész Európának, de legfőképp Romániának. Szerbiának és Szlovákiának. Mégpedig arra vonatkozóan, hogy így is lehet, illetve hogy csak így lehet. Nem pedig erőszakos betelepítésekkel, nem álarcban és nem botokkal. PIETSCH LAJOS
