Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-16 / 233. szám
4 Szabad ÚJSÁG Belföld 1992. október 16. DOBOS LÁSZLÓ gondolatai napjaink szlovákiai politikájáról Programunkból semmit sem vonunk vissza Olvasva a sajtót, hallgatva a rádiót, nézve a televíziót és tűnődve a parlamentben, az elmúlt két évben olyan önámító illúzióban ringattam magam, hogy majdcsak elcsöndesedik, letisztul a közhangulat és helyzetünk. Nem ez következett be. Azt hiszem, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy merőben más jellegű és stílusú szlovák politika van kialakulóban, mint amilyen az elmúlt időszakban némi optimizmusra adott okot. Ez az új tájolású politika bennünket, kisebbségieket - politikánkat, politikusainkat - nyomás alatt tart. Mi az, ami ezt az új irányultságú politikát jellemzi? Röviden szólva: a demokrácia naiv értelmezése árnyékában új hatalmi struktúrák olvashatók le a politikai térképről, amelyet a posztkommunista idő és a nemzeti szemlélet találkozása rajzolt meg. Ez a politika egyre inkább nemzeti érdekeltségű, és ezzel párhuzamosan egyre türelmetlenebb, kirekesztóbb, egy véleményű hangulatot alakít ki és követel. Az elmúlt két év politikájában felfedezhető volt a decentralizálás szándéka, ami bennünket is pozitívan érintett. Az új hatalom, az új politika fennen hangoztatja, deklarálja e szándék folytatását, miközben egyértelműen a centralizáción fáradozik, a központi hatalom megerősítésén munkálkodik. Gondoljunk csak az önkormányzatokra, amelyek vezetői a novellizált törvény értelmében leválthatok, mint ahogy a körzeti hivatal vezetőjének akaratán múlik - akit a kormány nevez ki, s a központi hatalom meghosszabbított keze! Különösen fájdalmas és veszélyes ez a folyamat az önkormányzatok esetében, amelyek az én olvasatomban a legnagyobb vívmány és érték a háború utáni csehszlovákiai létben, kisebbségi szempontból pedig a nemzetiségi politizálás bástyái, s immár ezen bástyák ellen is támadás indult. Azt kell mondanom - bár tévednék -, hegy az önkormányzatokon keresztül indult el az egypártrendszer kiépítése, s a két év alatt nehezen kialakított önkormányzati bástyasáncaink hullámverésébe kerültek. Ennél is szembeötlőbb és veszélyesebb az a támadás a kisebbségi politizálás ellen, amelyet Meciar kormányfő indított el a szlovák parlamentben az alkotmányvita kapcsán. Emlékezetes, hogy megkérdőjelezte koalíciónk képviselőinek legitimitását. Tudatosítanunk kell, hogy akkor, ott nem csupán a konkrét képviselők legitimitását kérdőjelezték meg, hanem az egész nemzetiségi politizálás létjogosultságát érte támadás. Pedig kisebbségi létünk legnagyobb sikere a háború után nemzetiségi és etnikai alapon megszervezett politizálásunk, önmagunk politikai megfogalmazása, politikai akaratunk önálló parlamenti kifejezése. E politizálás létjogosultságának kétségbe vonása elindult, rákként terjed, szövődik. Ha a két új jelenséget - az önkormányzatok jogainak megnyirbálását és az önálló nemzetiségi politizálás létjogosultságának megkérdőjelezését - összevonjuk, látnunk, tudnunk, éreznünk kell, hogy nem karcolásokról, tűszúrásokról van szó, hanem egy átgondolt koncepcióról. Erre a helyzetre reagálni kell, abban a megváltozott közegben kell politizálni. Egyértelműen, tiszta vonalvezetéssel. Úgy érzem, képviselőink ezt teszik, Prágában is, Pozsonyban is. Mertek és tudtak NEM-et mondani az ország sorskérdéseiben, vállalták a nyilvános szembeszegülést, avagy a tárgyalóterem elhagyását, amitől nemcsak a parlament falain belül forrósodott fel a hangulat, hanem felfigyelt Európa, felfigyelt a világ. A háború utáni történelmünk első tudatos és egyértelmű NEM-je volt ez. Vállaltuk, mert tudjuk, igazunk van. Nem is tud mit kezdeni határozottságunkkal, egyértelműségünkkel a hatalmi politika. Nem tudja megemészteni, hogy többé nem akarunk kegyekben részesülni, egyenrangúak és azonos értékűek akarunk lenni. Megdöbbenésünknél tán csak az ellehetetlenítés szándéka nagyobb. És a vádaskodás. Gasparovic úr, a szlovák parlament elnöke azt fejtegette nemrég a tévében, hogy politizálásunk 1937-et, 38-at juttatja eszébe. Nem akármilyen vád ez, nem holmi népnaptár fülszövege. Mi is tudjuk, mit takarnak e szavak. Újra a vádlottak padján ülünk, újra mi vagyunk a nagy és kollektív ellenség, amely fel akarja forgatni az ország rendjét, megint ötödik hadosztály lettünk. Csak azért, mert nem bókolunk a mindenkori hatalomnak. Mert vállaljuk önmagunkat. Néhány gondolatot szeretnék még elmondani a magyar pártok és mozgalmak együttműködéséről. Egyet látnunk és tudnunk kell. A liberalizmus, amely az elmúlt két évben kormányozta, vezényelte az átalakulást, megbukott. Pontosabban a liberalizmusnak az az értelmezése, ahogyan azt Szlovákiában vázolták. Az FMKMPP programja, eszmeisége, az általuk értelmezett liberalizmus is megbukott. Alkalmatlan a folyamatok minősítésére és megmagyarázására. Nem véletlen, hogy a mozgalom párttá alakult, nevet változtatott, s megpróbál a nemzetiségi jogvédelem skálájára átállni. Az együttműködés körvonalai így már bontakozhatnak. Mi az Együttélésben rég megfogalmaztuk ezt. Persze nem úgy, hogy egyesülni, megszüntetni a másságot, hanem szövetkezni, együttműködni. Programunk, célkitűzésünk az erők egyesítése, kívánjuk és akarjuk ezt. Csak nem mindegy, hogy milyen eszmeiség alapján. Mert nem mindegy, hogy ki fogja megrajzolni a szlovákiai magyar politizálás alaprajzát. Nem mindegy, milyen elvek és gondolatok alapján kívánhatjuk a szövetséget. Mert ahogyan azt az elmúlt két évben az akkor még FMK fogalmazta meg, abból nem kérünk. Nem lehet a mások szidalmazása, pocskondiázása a cél, hanem az értékekre, a tudásra kell építeni a sokszínűség megtartásával, s akkor kialakítható az egység. S igenis, az ilyen több színű, több lábon álló egységet az Együttélés akarja és szorgalmazza. De nem a mások lenullázásával, kisemmizésével alakítani a politikai erőt, hanem mindenki értékének a megbecsülésével, összefogni. S aki azt mondja, hogy erre így szükség van, azt csak támogatni tudjuk. Az Együttélés Politikai Mozgalom megalakulásától kezdve felvállalta a kisebbségi jogvédelmet. Feladatunkká lett és lesz folyamatosan az.általános emberi jogok védelme is ebben az országban, miközben olyan súlyos gondok megoldását is egyre inkább magunkra kell vállalni, mint a rossz gazdasági helyzet - mindenekelőtt a mezőgazdaságban - és a feszülő szociális viszonyok. Fel kell vállalnunk, mert lenullázásunk, ellehetetlenítésünk ezen a téren is folyik. Van koncepciónk, van programunk. S a felvázolt áldatlan helyzetben is azt mondjuk: vállaljuk ezt a programot, képviseljük azt, s nem hátrálunk meg egy tapodtat sem. Az autonómiát is vállaljuk, ami önmagában egy egyértelmű politikai program. Nincs miért módosítani meghirdetett programunkon, mert az érvényes, sőt napról napra minket igazol. Igen, új kérdések is felmerülnek. Talán a célok elérése érdekében a stílust módosítani kell. Napjaink legfontosabb kérdése, hogy alkotmánymódosítást érjünk el. Alkotmánymódosítást úgy, hogy alkotmányosan tudjuk biztosítani az autonómiához való jogunkat. Ebből nem engedhetünk. Hogy közben villámlik és dörög? Olykor ellepnek bennünket a villámok? Van félelem? Van! Van riadalom? Van. Na de azért nem szaladunk százfelé, hiszen ezt a politika természetrajzához tartozik. Azzal, hogy most kialakult egy magyarellenes front, szembe kell nézni, s nem meghátrálni, mert nincs hová. Politikai ellenfeleinknek is tudniuk kell, ha felmerül a kérdés, ragaszkodunk-e programunkhoz, követeléseinkhez, egyértelműen mondjuk: igen! Más lehetőség, más megoldás nincs. (Részletek Dobos Lászlónak az Együttélés Politikai Mozgalom galántai járási konferenciáján elmondott beszédéből. Lejegyezte: -is-) A mi Hirosimánk avagy A Duna-háború (III.) 1977-ben a „két testvéri szomszédos ország“ szerződést kötött Bős- Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítéséről, kalászba szökkent az 1951-ben elvetett moszkvai mag. A csehszlovákiai és magyarországi sajtóban, a rádióban és a televízióban úgy kommentálták az eseményt, hogy a vízlépcsőrendszer mindkét országnak hasznot hoz majd, mert olcsó villamos áramhoz jutunk; maga a folyó hajózhatóbbá válik, ráadásul örökre megszűnik az árvízveszély. Elkezdődött a „munka“, ami abból állt, hogy nagyteljesítményű földgyaluk, markológépek és egyéb gépi eszközök vonultak fel a hajdan Aranykertnek nevezett területen és tönkretették a természetet. Senki nem tudja megmondani, hány százezer fát tépett ki a barbár ember gépei segítségével, hány állat menekült el óvóhelyéről, hány köbméter humuszt távolított el a földgyalu. Mindez az ott élők szeme láttára történt, de nem volt mit tenni, hiszen az ország feje, a tévedhetetlen pártvezér, Husák elvtárs így nyilatkozott: „Hogy az ember fennmaradhasson, meg kell birkóznia a természettel. Amikor az erdőt irtják, egy-két fa már igazán nem számít. Az a lényeges, hogy a haszon jóval felülmúlja a veszteségeket.“ Már akkortájt, az építkezés első szakaszában megjelentek a környéken a legképzettebb szlovák és cseh környezetvédők, hogy felmérjék a helyzetet, s a maguk módján tiltakozzanak. Mikulás Huba írja a Dunastory című brosúrájában, 1990 januárjában: „A szocializmus nagy építkezései egy olyan fogalomrendszert alkotnak, melyben jól megfér egymás mellett az erőszakos szövetkezetesítés, a kulákosdi, a kirakatperek és az egyetlen párt monopóliuma valamennyi igazság kimondására. Reméljük, hiszen már nem kell hasonlítanunk keleti példaképünkhöz. Szlovákiában 1948 után egymást követték a szocializmus nagy építkezései: A Kovohuty elszennyezte az addig háborítatlan és szépséges Árvát, az alumíniumgyár ezreket betegitett meg és pusztított el a Garam mentén, s hasonló „korszerű“ gyárak tették tönkre Szepesség és Liptó vidékét. De tovább is folytathatnám a sort a szeredi nikkelkohóval, a vágsellyei Duslóval, a Felsó-Nyitra hőerőművel vagy Kelet-Szlovákiában Nagymihály, Varannó és Homonna térségében „a halál háromszögével". Aztán átadták a Slovnaft köolajfinomítót a Csallóköz kapujában, hogy szennyezhesse a hatalmas, föld alatti ivóvízkészletet- mígnem 1977-ben az ország bölcs irányítóitól zöld utat kapott a vízlépcsőrendszer, amely máris emlékműve valaminek, amiről jobb szeretnénk, ha nem létezne.“ Az idézett rész 1990 januárjában jelent meg, alig pár héttel a bársonyos forradalom után. Ma már világos, hogy akkoriban, a rendszerváltás mámorában meg tudott volna egyezni a csehszlovák és a magyar kormány az építkezés azonnali leállításáról. Ezt azonban akkor senki sem kezdeményezte, hiszen volt gond elég, ráadásul ki hitte volna akkor, amit a jeles szlovák filozófus, Miroslav Kusy ma állít, hogy tudniillik „A választások után, 1992 őszén a Szlovák Köztársaságban ellenforradalmi állapotok uralkodnak. A Meciar vezette kormány minden ízében tagadja az 1989-es gyöngéd forradalom eszméit, és rendre leváltja azok képviselőit.“ A mai társadalmi légkörben, amikor a nemzetállam eszméje rögzül az alkotmányban és ellenségnek számít mindenki, aki a bársonyos forradalom híve volt, s amikor ismét a tények eltitkolására „épül“ a politika, amely nem egyéb - tisztelet néhány, még a posztján maradt egyénnek - mint egymásba fonódó hazugságok pókhálója, szóval, mai helyzetünkben ugyan ki állítaná le az építkezést, melyet ismét azok a jelzők díszítenek, mint a pártállam idején? A vízlépcsőt és környékét rendőrök őrzik farkaskutyákkal és gumibotokkal. A múltkor elhullott száz vadkacsa tetemét nyomban elásták, a meghagyott két példányt pedig - állítólag - egy járvány áldozataiként „diagnosztizálta“ valamelyik állatorvos. (A vadkacsák valószínűleg a csatorna fémrészeit védő festékanyag mérgeitől hullottak el, ezt azonban legfeljebb feltételezni lehet, mivel a nyomokat gyorsan eltüntették.) Az tény, hogy a csallóköziek egy részének máris hasznot hozott az építkezés. A munkások lopta cement olcsón cserélt gazdát, s nem a gátfalat tartja, hanem számos csinos porta tégláit „ragasztja" egymáshoz. Tény az is, hogy sok csallóközi ember jól keresett az építkezés folyamán, mert ez a beruházás a kiemelt kategóriába tartozott, s ma is előteremtik rá a pénzt. Csak az idő mutathatja meg, mennyire csapták be az ott élőket, érdemes volt-e pillanatnyi előnyökért hozzájárulni egy esetleges katasztrófa előidézéséhez? Ez azonban már az ott élők felelőssége, hiszen rájuk leselkedik a veszély; az író vagy újságíró egyetlen kötelessége: felmutatni a tényeket, leleplezni a hazugságokat, hogy mindazok, akiknek sem idejük, sem erejük nincs ilyesmire, hozzájuthassanak a leglényegtelenebbnek tetsző információkhoz is. (Folytatjuk) BATTA GYÖRGY A megállapodás örökölhető-Csehország és Szlovákia ,,megörökölheti“ a csehszlovák szövetségi kormánynak az Európai Közösséggel (EK) tavaly kötött kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodását, ha a szétválás után a két köztársaság vám- és pénzügyi uniót alkot - jelentette ki egy magát megnevezni nem kívánó magas rangú brüsszeli politikus, hozzátéve: az EK üdvözölné az unió létrehozatalát. Az egyezményt, mint ismeretes, az EK még nem iktatta törvénybe, egy átmeneti megállapodás azonban március óta már lehetővé teszi az abban foglaltak gyakorlati alkalmazását. Jozef Moravőik csehszlovák külügyminiszter, aki a közelmúltban az egyezmény sorsáról tárgyalt az EK vezetőivel, sajtóértekezletén közölte, hogy Prága ezt az ideiglenes szerződést az év végéig szeretné meghosszabbítani, a végleges társulási megállapodást pedig a két, akkorra már független állam újítaná meg. Prágában szeretnék elkerülni az egyezmény újratárgyalását, s erre a külügyminiszter biztató ígéretet kapott Brüsszelben. Ha a két köztársaság monetáris uniót is hoz létre, különálló központi bankjai s önálló valutái lesznek. Erre vonatkozóan készítette el a törvénytervezetet a szlovák kormány, amelyet Julius Tóth szlovák pénzügyminiszter ismertetett. Tóth úr szerint az új bank jövő januárban kezdené meg működését, létrehozatalához 500 millió korona - mintegy 20 millió dollár - kellene. (AP-DJ, MTI)
