Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-16 / 233. szám
Szőlő van, csak ára nincs Visszafelé forog a kerék? Délelőtt tíz óra: az ipolyviski szőlőhegyen javában tart a szüret. Az Ipolysági Mezőgazdasági Szövetkezet dolgozói szedik a termést. A tőkék fölött seregélycsapat köröz. Szegény madarak, tegnap még vígan lakmároztak a fürtökről, most meg úgy tűnik, egyéb eleség után kell nézniük. Letelepednek a közelben egy jókora akácfa gyérülő lombsátra közé, meghányják-vetik a dolgot, aztán szárnyat bontanak, s eliramodnak Pereszlény irányába... Kölcsöngumicsizmában A szőlőskert végében, a mezőgazdasági szövetkezet présházában három asszony szorgoskodik. Bállá Mária, Túri Éva és Zsóka Anna hatalmas kádba zúzzák a kékesfekete bogyókat. — Szentlőrinci — bök ujjával a fürtökkel telt hordókra Zsóka Anna —, s édes nagyon! — Valóban ízes, zamatos — nyújt felém egy tenyérnyi fürtöt Túri Éva — kóstolja csak meg... A must a présház alatti pincében sorakozó hordókba kerül. — Megéri a szövetkezetben dolgozni — kérdezem az asszonyokat, s kíváncsian várom a feleletet —, jól keresnek? — Hát persze — vágja rá azonnal Bállá Mária —, minden hónapban összejön „majdnem” ötezer. Összenéznek, egymásra kacsintanak, s jót nevetnek. — Pedig — jegyzi meg Túri Éva — inkább sírnunk kellene. De hát mit tehetünk? Örülünk, hogy egyáltalán van munkánk, munkahelyünk. Hát bizony, manapság az Ipoly mentén egyre több a munkanélküli! Az asszonytriótól megtudom még, hogy a kékszőlőt nem tudja értékesíteni a szövetkezet, ezért helyben dolgozzák fel. Aztán majd csak eladják valahogy. A fő, hogy ne maradjon a tőkéken, s a termés ne jusson ebek harmincadjára. Kísérőm, Péll Vilmos agronómus meglepő példát említ: — Lassan oda süllyedünk — említi hogy alkatrészért terménnyel fogunk fizetni. Szőlőt adunk anyacsavarért! ... Az éjszaka esett, ragad a tőkék mentén, a sorok között a föld, figyelmeztet az egyik asszony, nem ajánlatos félcipőben a szőlőskertbe merészkedni. Aztán gondol egyet, s lerúgja gumicsizmáját: — Vegye fel ezeket — mondja, s már rakja is elém a lábbelit —, aztán, ha beszélt a szüreteikkel, visszaadja. Csak azt kérem, ne árulja el, ne írja meg, kitől kapta. Ráállok az egyezségre és alkalmi kísérőmmel útnak indulok. Az alsó, közeli kaput zárva találjuk, a szőlésznél lehet a kulcs, de őt egyelőre nem leljük, hát az agronómus javaslatára átmászom a kerítésen. — Na ezt kellene lefotózni — szellemeskedik, miközben az ingatag drótháló tetején egyensúlyozom —, remek címlapfotó lehetne! Szerencsésen átjutok az „akadályon.” Pár lépés után máris a szüreteik között találom magamat. Aki teheti, szüretel Férfiak, nők, fiatalok, idősebbek vegyesen szedik a fürtöket Szóba elegyedünk. — Kőműves vagyok — nyújtja a kezét parolára Sinka János —, de jelenleg nincs munkánk, nincs a gazdaságnak pénze építkezésre, így bennünket is kivezényeltek szüretelni. Órabérben dolgozunk, 90 koronát kapunk akkor is, ha két konténer szőlőt szedünk le egy nap meg akkor is, ha százzal... Idáig jutunk a diskurzusban, amikor előkerül Olczár Péter, a szőlész. Tőle aztán már sok tényt, adatot is megtudok. Elújságolja például, hogy a gazdaság 45 hektáron termeszt szőlőt, melynek java része fehér borszőlő, mindössze 10 hektáron teremnek színes fajták. A legtöbb a gazdaságban az Irsai Olivér, a Rizling és a Leányka. (Folytatás a 2. oldalon) Katasztrofális helyzetben a mezőgazdaság A függetlenségéért kardoskodó Szlovákiában az ádáz politikai csatározások közepette a tönk szélére jutott a mezőgazdaság. Hihetetlennek tűnik, pedig igaz: mezőgazdasági üzemeink majd kilencven százaléka agonizál, máról holnapra él, saját levében fő. A mezőgazdasági üzemek vezetői már jó ideje megkondították a vészharangot ám tiltakozásuk pusztába kiáltott szó maradt, figyelmeztetéseiket, kérelmeiket — most már napnál világosabb — nem vették igazán komolyan az illetékesek. A viharfelhők pedig egyre tornyosultak, egyre több volt az intő jel, amire bizony illő lett volna odafigyelni... Azért bagoly, hogy huhogjon? — Gazdagok vagyunk — kesergett szövetkezetelnök ismerősöm —, de — úgy tűnik — mégis koldusbotra jutunk. A jövő hónapban talán már fizetni sem tudunk dolgozóinknak, holott az elmúlt hetekben, hónapokban rengeteg terményt értékesítettünk... Sajnos, ma már szinte minden üzem, vállalat fizetésképtelen. Több millió koronára rúg a kintlévőségünk. Tartozik a tejcsamok, a gabonafelvásárló, a húsüzem. A pénzünknek pedig bottal üthetjük a nyomát Ma sajnos már szinte mindenki tartozik mindenkinek. Tartozik és követel! A gazdaságok lerongyolódtak. Még a kiváló feltételek közepette termelő mezőgazdasági üzemek sem tudnak létezni. A „gyorssegély” már nem segít. A földművesek nem „pénzinjekciót” várnak, hisz jószerével már állami támogatással is csak hosszú idő múlva lennének képesek kievickélni a bajból. Egyelőre azonban válságmegoldó, komoly anyagi támogatásra egyetlen gazdaság sem számíthat. Érdemes megemlíteni: csupán a fennmaradás biztosítása mintegy 10 milliárd koronát emésztene fel, a kormány viszont jó, ha ennek valamivel több mint a felét biztosítani tudja. A hosszú hetekig tartó szárazság sem jöhetett volna „jobbkor”. A mezőgazdászokat különösképpen sújtó aszály mintegy három és fél milliárd korona veszteséget okozott az amúgy is gyengélkedő gazdaságoknak. Mezőgazdaságunk beteg. Önjelölt orvosai azonban, úgy látszik, nemigen értenek a gyógyításához. A minap egy agilis agronómussal a katasztrofális helyzetbe sodródott ágazat napi gondjait taglaltuk. — Nincs szükség tarkólövésre— legyintett bosszúsan a szakember —, elég, ha pár hónapig késik a már sokszor beharangozott kormánytámogatás, bedőlünk a sírunkba magunktól is... Egyre nő a létbizonytalanság Sajnos, a szövetkezetek vezetői ma már szinte képtelenek beleszólni a termelés irányításába. Alig két esztendő alatt elúszott az ágazatban kimutatott négymilliárd korona nyereség. Panaszkodnak az elnökök, az agronómusok, a gépesítők, az anyagbeszerzők, no meg a kétkezi munkások, a dolgozók is. Mondják (amit már úgyis tud mindenki), hogy méregdrága az üzemanyag meg a pótalkatrész, az egekig szökik a műtrágya és a vegyszer ára, s szlovákiai méretekben milliárdokat fizetnek adóra és kamatokra meg a hitelek törlesztésére. A legtöbb helyen tulajdonképpen már csak a bérekre és a bértömegadóra elegendők a bevételek. Nő s egyre nagyobb a földművesek körében a létbizonytalanság! A szlovák földművelési miniszter viszont bizakodik. Mindent elkövetnek a megbomlott piaci egyensúly visszaállításéra, jelentette ki a közelmúltban például, mivel maga a kormány határozta el, hogy megállítja a lejtőn egyre nagyobb sebességgel rohanó szekeret. Félő azonban, hogy mire tényleg mozdul, netán lép is valaki, késő lesz, s a robogó kocsi maga alá temeti a bátor megmentőt is. Még azt is mondja, hogy védeni fogják a termelőt meg a piacot Majd? Mikor? Amikor már késő lesz? Ha teljesen összeomlik a belpiac? Vagy ha teljesen belefásul a hasztalan és haszontalan szélmalomharcba a termelő? A termékek java része tisztes áron eladhatatlan. Vagy legfeljebb ráfizetéssel értékesíthető. Késik az agrárreform is. A transzformáció körüli huzavona úgyszintén komoly feszültségforrás lehet A mezőgazdasági üzemek irányítói hiába kilincselnek, üzemanyagot vegyszert alkatrészt kizárólag készpénzért vásárolhatnak. Vagy terménnyel fizetnek, mint századokkal ezelőtt barlanglaké őseink tették. A baj persze soha sem jár egyedül. A gazdaságok saját maguk termelik a vetőmagot toldozzák-foltozzák munkagépeiket minimálisra csökkentik az üzemanyag-fogyasztást takarékoskodnak a vegyszervásárlással, s ezzel akarva-akaratlanul is több más üzem, vállalat, sőt nem egy iparág számára is komoly fejtörést, „zsebbevágó” veszteséget okoznak. S közvetve vagy közvetlenül több tízezer munkahely megszűnését is előidézhet) ik. Élnek és visszaélnek A tények önmagukért beszélnek. Az átlagember, aki fogyasztó, tehát vásárló is egyúttal, azt látja, tapasztalja, hogy lassan megfizethetetlen már a vaj, a hús, meg sok más egyéb mezőgazdasági termék. S persze a földművest a „parasztot" okolja, meg a magántermelőn verné el a port. A gazdaságokban szinte napról napra lazul a munkafegyelem. Kesereg mindenki: a közgazdász, a traktoros, a szőlőmunkás, a tehenész, de még az éjjeliőr is. — Régebben — jegyezte meg példának okáért egy répafejelő gép nyergéből lekászálódó géplakatos —, ha hét órakor volt a munkakezdés, ajelzett időben meg is kellett jelennünk a munkaelosztásnál. Most viszont? Szinte mindenki késik „egy keveset.” Az illetékes főnök is természetesen. így aztán nincs mit egymás szemére vetnünk. Ismeri a régi viccet? „Mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk" mondta egy melós a másiknak, „ők pedig úgy, mintha fizetnének!” Jó adag feszültség is van az emberekben. Mindenki félti a munkahelyét. Vigasztalja őket azonban a tudat, hogy a földet nem lehet parlagon hagyni, a művelés pedig elképzelhetetlen a különféle gépeket kiszolgáló, irányító személyzet nélkül. Rejtett hektárok után rokonszőlő Régebben, még a tervgazdálkodás fénykorában a mezőgazdasági üzemek „rejtett hektárokon" termett mennyiséggel „hizlalták fel” a hektárhozamokat, meg a bejelentettnél több anyakocát tartottak, hogy kijöjjön a szép fialási arány. Hallgatott a vezető, s a gondozó egyaránt, mindenkinek érdeke volt lapítani, hisz a többletért prémium járt. Most eladhatatlan szőlőt értékesítenek egyesek hasonlóképpen. Egyes vidékeken más gazdaságok nevében hordják a feldolgozóüzembe a termést azok a szövetkezetek, amelyek régiójukban nem tudják értékesíteni a hegy levét. Tulajdonképpen nem is hibáztatom a mezőgazdasági üzemeket. Nem az ő bűnük, hogy „kiskapuk" keresésére, magyarán mondva: csalásra kényszerülnek! Az állam a különböző szövetkezeti vállalkozásokat dotálja, pénzzel is segít. Szép, szép, de ha mindenki átáll a körömvirág meg miegyéb termesztésére, s ilyen vagy olyan biotermékek előállítására — mert erre kap magas „starthitelt" — ki fog tejet termelni, sertést hizlalni, esetleg gabonaféléket termeszteni? Zolczer László Magas hozamok csakis kiváló vetőmagból várhatók (A szerző illusztrációs felvétele) A sír szélén féltérden r (A szerző illusztrációs felvételei)
