Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)

1992-08-01 / 168. szám

1992. augusztus 1.

Tallózó

Szabad ÚJSÁG 5

,,A borzai más cselekedetek könyve ..

Aki megelőzte a Führert

Erdélyi Magyarság 7. számában hívták fel a lap szerkesztői a figyelmet Ion Antonescu tábornok szerepére a romániai zsidók tömeges kiirtásában, ám azóta nemzeti hőssé léptették elő: utcákat neveztek el róla, és könyveket adtak ki rehabilitálására. Mindeközben a román tömegkommunikáció mélyen hallgat a közel 400 000 áldozatot követelő román fasizmusról. Ezt a csendet törte meg Ion C. Butnaru könyve, a Martinul evreilor din Románia (A romániai zsidóság mártiromsága. Sajtó alá rendezte Ara-Kovács Attila.) Az alábbiakban részletet közlünk a műből, annak szemléltetésére, hogy ki is volt tulajdonképpen az a román Conducator: Antonescu, akit oly látványosan vall ma hősének a román nacionalizmus.

Hitler 1942. október 4-én tartott beszédében a következőket mondta: ,,Egy dolgot ígérhetek a világ minden zsidójának, elmegy majd a kedvük a nevetéstől“. E tekintetben Ion Antonescu, Románia Conducatora jóval megelőzte a Führert. Néhány nappal a háború megkezdése után egy, 1941. július 8-án tartott minisztertanácsi ülésen világosan kijelentette: ,,Vállalva a kockázatot, hogy egyes hagyománytisztelők, akik még önök között lehetnek, ne értsenek meg világosan, mégis kifejtem: én az egész besszarábiai és bukovinai zsidó elem erőszakos kitelepítése mellett vagyok. Ezeket először is a határokon túlra kell deportálnunk.(...) Számomra közömbös, hogy barbárokként kerülünk-e be a történelembe vagy sem. A jelenkor szemében a római császárság egy sor barbár tettet követett el, és mégis a legnagyszerűbb politikai intézménye volt a történelemnek. (...) A román történelemben nem lesz még egy ilyen alkalmas pillanat. Ha szükség van rá, géppuskával végezzenek velük. “

A „román katona“ azonban nem várt a Conducator ötleteire. Egy nappal az általános offenzíva megkezdése előtt- 1941. július 2-án - a román csapatok a szovjetek ellenálló erejének kifürkészése végett előrenyomultak Noua Sulita helység felé. A klaszszikus ürügyet felhasználva - hogy a zsidó lakosság rálőtt a román csapatokra - válogatás nélkül és azonnal több mint 800 zsidót mészároltak le itt; a helység egész zsidó lakosságát.

Az általános offenzíva napján, 1941. július 3-án Bukarestben a minisztertanács alelnöke, Minai Antonescu a Belügyminisztériumban titkos megbeszélésre hívott össze minden olyan közigazgatási felügyelőt és tartományi kormányzót, akiket később a „felszabadított“ területekre- Észak-Bukovinába és Besszarábiába - terveztek küldeni. A kapott rendelkezések zöme a területek „politikai és etnikai megtisztítására“ vonatkozott, illetve arra, hogy milyen szigorú és hajthatatlan magatartást kell majd tanúsítania a román hatóságnak az e vidéken élő zsidókkal szemben.

„A legátfogóbb és legkedvezőbb történelmi pillanat adatott most meg számunkra a teljes etnikai felszabaduláshoz - hangzott el a tanácskozáson.- Ahhoz, hogy nemzeti felülvizsgálatot tartsunk és nemzetünket megtisztítsuk az idegen elemektől, melyek fagyöngyként nőnek, elhomályosítva jövőnket. Kérlelhetetlennek kell lennünk, különben ezt az egyedülálló pillanatot óhatatlanul elszalasztjuk.f...) Az etnikai megtisztulás menete: minden zsidót eltávolítunk a társadalomból és munkatáborokba zárjuk őket, olyan helyekre, ahonnan nem tudják majd áldatlan tevékenységüket tovább kitejteni.(..) Az etnikai megtisztulás művének érdekében - ha szükség lesz rá - a tartományi kormányzóságok intézkedni fognak a zsidó elem erőszakos elköltöztetése felől is.(...) Őket a határon túlra kell deportálni,

nem lévén mit keresniük Besszarábiában és Bukovinában akkor, mi a nemzeti jogokat mindörökre visszaállítjuk ezeken a területeken. “

Mindaz, ami ezt követően, a zsidók deportálásával és kiirtásával kapcsolatosan Bukovinában és Besszarábiában történt „teljes egészében a román fasizmus és csakis a román fasizmus műve - állapítja meg a szemtanú, Matatias Caro - körülbelül 450 000 ember, akik közül 340 000 el is pusztult- nem német követelésre és nyomásra kényszerült végigjárnia kálváriáját. A Besszarábiában és Bukovinában 1941 júliusában és augusztusában történt mészárlásokat - melyekben a legtöbben vesztették életüket - a román hadsereg egymaga hajtotta végre“.

Az első helység, amelyet a román csapatok visszahódítottak, Ciudei falu volt; ez közvetlenül a határ közelében helyezkedett el. Egy évvel azelőtt- vagyis 1940 nyarán - amikor a szovjet csapatok elfoglalták a területet, Valeriu Carp őrnagy visszavonulás közben még szakított időt, hogy néhány zsidót megöljön itt. Ez alkalommal ugyanaz az ezred ugyanannak a „rettenthetetlen hősnek“ a vezetése alatt Ciudei egész lakosságát kipusztította.

A román és német csapatok előrenyomulása itt rendkívül könnyen ment, mivel a német seregek támadása a középső, lengyelországi frontvonalon a déli fronton elhelyezkedő szovjet erőket bekerítésével fenyegette. Ebben a helyzetben - jórészt mentesülvén a jelentős harcok terhétől - a román hadsereg új „frontra“ lelt: hozzáfogott a zsidó lakosság kiirtásához. Példátlanul barbár cselekedetek történtek, melyek az emberiesség legelemibb szempontjait sem vették figyelembe. Ezeknek a tetteknek - végrehajtásuk kegyetlensége miatt - nincs párjuk abban a katasztrófasorozatban, ami a második világháború folytán a zsidó lakosságra szakadt.

Észak-Bukovinában Storojinet volt az első „felszabadított" város. Még be sem fejeződött az elfoglalás, amikor a mészárlás már kezdetét vette. A zsidókat kihurcolták a házakból, pincéből, padlásokról és helyben agyonlőtték őket, anélkül, hogy az asszonyokra, gyerekekre, öregekre tekintettel lettek volna.

Amikor a központi szervektől még semmilyen zsidók elleni rendelkezés sem érkezett, Flondor földbirtokos, Dimitrie Rusu polgármester és Stefan Tomovici - volt liberális szenátor- polgármester-helyettes részvételével máris gettó szervezésbe kezdtek a helybeliek. Következésképp, a helybeli románság azonnal kirabolt min'den zsidó házat. Ez persze, nem volt kivétel, hisz’ a helyi lakosság mindenütt a legteljesebb odaadással segédkezett a felszabadítói szerepkörben tetszelgő román hadseregnek a gyilkosságokban és rablásokban. Nem szabad elfelejteni, ezek voltak azok a tartományok - Bukovina és Besszarábia - ahol, már évekkel korábban, fel-feltünedeztek fehér lovaikon a légionárius „arkangyalok“ és cuzaista „lándzsások“ gyűlöletre, gyilkosságokra és önkényeskedésre buzdítva a népet.

Érdemes egy példát idézni, ami nemcsak egy pillanatnyi közhangula-A/T EIMISII V

A

G V M

A

R

A

D

N

I ?

Hol maradnak a németek?

Míg 1990-ben és 1991-ben évente százezer, idén már eddig százötvenezer oroszországi német települt át Németországba. Hatszázezren pedig az engedélyre várnak. Miért mennek el ilyen sokan?!...

Bramsche falu harminc kilométerre fekszik a holland határtól. De errefelé a határokat csak a térképeken tűntetik fel, az embereket nem választja el egymástól - szabadon választanak lakóhelyet, és még abban is szabadon dönthetnek, hogy alkalomadtán melyik országban ebédeljenek - Hollandiában vagy Németországban?

Az Oroszországból áttelepülő né1 metek lehetőségei korlátozottabbak - itt-tartózkodásuk első két hetében csakis az áttelepülök gyűjtőtáborában ebédelhetnek. Ez Németország hét ilyen tábora közül a legnagyobb, s 340 főt foglalkoztat főállásban - őröket, szakácsokat, orvosokat. A fenntartáshoz szükséges évi 50 millió márka szövetségi alapokból és jótékonysági szervezetektől származik.

Just atya, a lelkész volt laktanyamoziban rendezett be templomot, esténként itt beszélget új egyházközsége tagjaival az élet értelméről és az emberi sorsról. Minket is itt fogad.- Nézem az ideérkezőket, és közben gondolkozom: vajon németek-e ezek az emberek? Megértettem, hogy az a politikai rendszer, amely az embert csak eszköznek tekinti, eltorzítja a személyiségeket. Ha valakitől mindent elvesznek, csak a lelke marad, amelyhez nem enged közel senkit. Az oroszországiak minden iránt bizalmatlanok. Ez a deportáláskor átéltek következménye. Nagy részük nem mer tenni egyetlen felesleges mozdulatot sem, mert fél, hogy hazaküldik.

Az atya minduntalan újabb cigarettára gyújt:- Jártam Kazahsztánban és Szibériában. Szerettem volna meghallgatni azokat a németeket is, akik még nem lépték át a Ftubicont, és még csak fontolgatják az áttelepülési. Azt tapasztaltam, hogy az emberek gondosan becsukják az ajtót, mielőtt beváltanák: szeretnének elutazni. A suttogás jelezte, hogyan éltek az emberek a volt Szovjetunióban. Egyre többen vannak a táborunkban, akik tegnap még hitlek abban, hogy létrejöhet az autonóm Volga Menti Köztársaság (a felmérések szerint a hárommillió oroszországi németnek majdnem az egyharmada szeretett volna visszatérni nagyapáik Volga menti földjeire), és megtettek volna mindent ennek érdekében, de nja már ők sem reménykednek.- Mitől halt ki a remény?- Az utolsó cseppet Borisz Jelcin rosztovi beszéde jelentette. Németországban többször is bemutatták azt a részt, amikor kijelentette: az autonóm köztársaság feltétele, hogy ott a lakosság legalább 90 százaléka németajkú legyen. íme, ennyit érnek a Németországban tett ígéretek. Ez politikai árulás. Világossá vált, hogy Jelcint igazából nem érdekli az oroszországi németek sorsa.

Nemcsak Just atya vélekedik így. Mások még élesebben fogalmaznak: Az oroszországi németeknek nem jut hely Oroszországban. Nincs más választásuk, csak a hazatérés.

Az igazi jogállam nem zárhatja be kapuit a hazatérők előtt. De nagyon sok a bürokratikus akadály. Az áttelepülni szándékozó oroszországi németeknek a kérvény benyújtásától számítva két évet kell várniuk, míg végre német földre léphetnek.- Csökkenteni kell a várakozási

időt- mondja Just atya. - Az indulásra kész ember számára két év örökkévalóságnak tűnik, hiszen a sorsuk a vízumtól függ. Oroszország mostohaszülő volt. Németország viszont nem válhat azzá. Csakhogy Kohl kancellár a választóitól függ. Ráadásul vannak olyan politikusok, mint az áttelepülők ügyeivel megbízott Horst Waffenschmidt, aki sikerként könyveli el, hogy a Németországba áttelepülő idegenek száma egy év alatt 400-ról 200 ezerre csökkent. („Sikerült csökkenteni a határainkra nehezedő nyomást.). A kormány örül, ám az elutasított külföldiek között nemcsak románok és jugoszlávok vannak, hanem németek is.

... Óriási méretű tornaterem emeletes ágyakkal zsúfolva. Kisgyerekek, öregek, fiatalok rosszul szabott ruhákban. Mintha a szovjet realitásokról forgatnának filmet itt, Németországban. Szomorú látványt nyújt a tábor. Látszik, hogy az emberek minél hamarabb szeretnének megszabadulni régi gúnyájuktól és megmártózni abban az életben, ami karnyújtásnyira van tőlük a tábor kapuján túl. Az oroszországi németek közül sokan egyszerűen azért jönnek Németországba, hogy életben maradjanak. Sok közöttük a rákos beteg. Ez szociális betegség. Ha az oroszországi németnek tüdőrákja van, tudom, hogy volt karangandai bányász, ha leukémiája, a szemipalatyinszki nukleáris kísérleti terület környékéről való. Senki sem törődött velük, betegségüket elhanyagolták. Tudják, hogy a volt Szovjetunióban halálra vannak ítélve, s egyedüli reményük a nyugati orvostudomány.

Éltek németek Szibériában, Ukrajnában, Észtországban... És most itt, Bramscheben, mielőtt újra szétszóródnának, még egyszer közösen felidézik a tegnapot és a távoli múltat - a szenvedést, ami a „győzedelmes szocializmus“ országában az ő és őseik osztályrészéül jutott.- A falu oroszoknak vagy németeknek tartja az áttelepülteket?- Tudja, ők olyan sokfélék... De a többség mégicsak orosz. Mindig verekszenek, ha mulatnak. Azt mondják, náluk ez a szokás.

Vilma nagyon szívélyes, megkínál minket jó erős kávéval, de nem képes eltitkolni, hogy az oroszországi németek idegenek neki: ,,/gaz, akik Szibériából érkeznek, akik tiszta német környezetben éltek, azok mások. Jobbak, mint a kazahsztániak, sokkal jobbak. “

Sokan gondolkodhatnak így errefelé és egész Németországban is.

Holnap repülőgép érkezik Frankfurtba Moszkvából és újabb áttelepülők százai lépnek Németország földjére.

Ebédnél tejszínes földiepret kapnak, amit áprilisban nem is álmodtak volna. Aztán egy hét, talán egy hónap múlva sokukban felmerül a keserű gondolat: miért voltunk ott németek és itt miért lettünk oroszok? Miért tűnik keserűnek ez az eper?

Bonnban, a közös kormánybizottsági ülésen 1992 április végén az oroszországi németekkel kapcsolatos problémákról tanácskoztak, s aláírtak egy megállapodást, amely szerint most minden feltétel adott a Volga menti autonómia visszaállítására.

Felszólították az oroszországi nétot jellemez, hanem azt a bizonyos légkört is, a teljes romlottság állapotát, amelyet annyi év antiszemita propagandája idézett elő.

A Szeret folyó mellett lévő Banila község lakosai 1941. július 5-én - Moscaliuc polgármester és egy bizonyos Barbaza vezetésével - megöltek 15 zsidót; közöttük egy 80 éven felüli öregembert is, név szerint M. Satrant. A meggyilkolt zsidók közül kiválasztották Jacob Breschen tetemét, melyet darabokra vágtak, majd a kifolyatott vérrel a szekerek kerékagyát kenték meg.

Másnap, 1941. július 6-án, vasárnap, Banila község ortodox papja, Stefanovici megtagadta, hogy istentiszteletet tartson, s a falubéliekért könyörögjön. Az égre tekintve a pap feltette a kérdést, vajon létezik-e még Isten? Vajon milyen nyáj fölött pásztorkodott, amely ilyen tettek elkövetésére volt képes?

Mielőtt a román hadsereg bevonult volna Milia községbe, a parasztok 176 zsidót öltek meg. Az áldozatok között volt Jacob Gelier orvos is, ismert cionista vezető, aki Cernáuti-ból menekült családjával együtt a községbe. Vasvillával szurkálták agyon. Utána feleségét és gyermekét is megölték. A falu rabbiját szuronnyal szúrták keresztül. Másokat - mint egyébként Banilában is - favágó kecskelábon fűrészelték darabokra. Úgy tűnik, hogy ez az „eljárás“ rendkívül értékelt helyi újítás lehetett. A Viata című újságban riport is megjelent az esettel kapcsolatban, melyben idézték Antonescu tábornokot is, aki bukovinai látogatása során kijelentette: „A zsidók nem érdemlik, hogy golyó által haljanak meg. Ez csak hősöknek jár ki. A zsidókat az országúira kell kivetni és lusta emberekre bízni, hogy fűrésszel darabolják fel őket, és így szenvedésük tovább tartson“. _ ..

meteket, hogy éljenek a lehetőséggel - hiszen attól függően, hogy milyen számban telepednek le a Volga mentén (és nem az NSZK-ban, amit a kormány el akar kerülni) függ, hogy milyen aktív lesz Németország részéről az anyagi támogatás.

A napokban aláírt megállapodást orosz részről „az oroszországi németek házalapjának“ nevezik. De vajon teljes mértékig megfelel-e maguknak a németeknek? És vajon egyetértenek-e a bonni megállapodással a többi Volga menti „házak“ lakói - a helyi hatóságok és a lakosság, amelyet évtizedeken át németellenességre neveltek?

Kérdés: sikerül-e a német kormánynak a honfitársai oroszországi jövőjébe fektetett valutaadományokkal kiváltania magát, vagy az oroszországi németek mégis inkább az áttelepülési fogják választani? ...