Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)

1992-08-29 / 192. szám

1992. augusztus 29. Szabad ÚJSÁG 5 Néhány hónapos kényszerpihenő után a választások előtti hetekben új­raindult a nagykürtösi, Palóc névre (át)keresztelt regionális hetilap. Az újság immár újra előfizethető, egyének és közületek egyaránt meg­rendelhetik. Már a posta is újfent ter­jeszti, sőt, ismét kapható az újságos standokon is. A közéleti hetilap szer­kesztője, tördelőszerkesztője, főszer­kesztője ugyanaz a személy: az olva­sóknak talán ismerős is a neve, Bo­­dzsár Gyulának hívják. A fiatalember az újságírás, a lapkészítés megszál­lottja. A megbízott főszerkesztő elégedett is meg nem is a jelenlegi helyzettel. Ahogy mondani szokás: az egyik szeme sír a másik meg nevet.- Egykori olvasóink, előfizetőink többsége kitart mellettünk ma is - ma­gyarázta -, inkább azt fájlalom, hogy a szövetkezetek - tisztelet persze a ki­vételnek - nem rendelik lapunkat... A régió bizonyos szögleteiben nem kell a palócoknak a Palóc? Talárra lap színvonalával elégedetlenek-e a gaz­daságok irányító szakemberei, netán a szerkesztő, esetleg az önkéntes tu­dósítók egynémelyike ellen van kifo­gásuk, vagy néhány élesebb, „testre szabott“ kritikai írás miatt orroltak meg az újságra (vagy készítőjére?) a ve­zetők? Nos, nem tudom a választ, a lap történetét viszont el tudom mondani, íme: Az újság jogelődje, a Haladás, a kommunista hőskorban, 1947 de­cemberében alakult. Indításánál az el­ső főszerkesztő Gradziel Károly bá­­báoKuűott leginkább. A lap 17 évfolyamon át, megalázó módon csakis a szlovák nyelvű „test­vérlap“ mutációja lehetett. A közös főszerkesztő később természetszerű­leg szlovák volt. A gárda lojalitását dicséri viszont, hogy a szerkesztők soha nem tartották be szigorúan a pártállami utasításokat. Kezdetben Gradziel Károly szer­kesztette a szlovák nyelvű számokat és a magyar változatot egyaránt. Azt hiszem, az emberek örültek az újság­nak, várták, s szívesen is lapozgatták, azt azonban (sokan) soha nem tudtuk „megemészteni", miért lehetett csak (a tirázs jelzése szerint legalább is) „tükörfordítása" a magyar újság a szlovák lapnak. Apropó, „magyar újság“! A négyol­dalas lapnak még „mutációban“ is csupán első fele (az első és a második oldal) jelenhetett meg magyar nyel­ven. A másik felét (az „érdekes oldalt“ és a sportrovatot) a magyar lap olva­sói is „államnyelven“, szlovákul kapták. Persze a Haladás is ugyan­annyiba került, akár a Pokrok! Nem javult, nem változott a helyzet az évek során sem. Nem változtattak a megalázó helyzeten a magyar nem­zetiségű járási párttitkárok sem. Az érintettek legtöbbször (állítólag) pénz­hiányra meg nyomdai problémákra hi­vatkoztak. A magyarul nem tudó zó­lyomi nyomdászok - hütötték le a fel­felborzolódó kedélyeket az illetékesek - nem vállalják a többletmunkát. Pedig tudjuk jól, akkoriban egyetlen jól irányzott, jól elhelyezett „ukázzal“ el lehetett intézni, „le lehetett végér­vényesen rendezni“ az ilyesmit. Szerencsére mindez már a múlté! Bodzsár Gyula 1977 szeptemberé­től dolgozott a lapnál. Valójában ö kezdett sajátos „magyar ízt“ adni a Haladásnak. A magyar lakosok gondjairól, örömeiről, mindennapjairól önálló cikkek, tudósítások jelentek meg. Sőt, később többször előfordult, hogy egy-egy „jól sikerült“ írást, épp az ő jóvoltából, átvett a szlovák nyelvű Pokrok is. A hírek, glosszák mellett, elsősor­ban az akkoriban Ipolybalogon tanító Csáky Károly, no és az úgyszintén lelkes kultúrbarát ipolyvarbói Urbán Aladár pedagógus tollából hosszabb, nagyobb terjedelmű sorozatok is napvilágot lát(hat)tak a lapban. Ezen túl egy pár „rázós" cikk is meg­jelent. Indultak versenyek, fejtörők is. A szerkesztő egy idő után „odáig merészkedett“, hogy a helységneve­ket magyarul tüntette fel a cikkekben, s csak (esetleg) zárójelben írta le a települések szlovák nevét is. Egynéhányszor „szóltak“ is érte, de Bodzsár Gyula ezt elengedte a füle mellett, s később főszerkesztő korá­ban sem lett a „párt hú katonája“. Többen, többször igyekeztek jobb belátásra bírni, ám ő soha nem adta be a derekát. Keményen kellett dol­goznia, hiszen az első hibánál lecsap­tak volna rá...-Az egyedüli célom - vallja -, mindig is az olvasói igény kielégítése volt. Ez így persze nagyképűen hang­zik, tudom, sokszor nem sikerült elérni a kitűzött célt, az igyekezet viszont nem hiányzott belőlem. Gyula a lap megszűnéséig, öt éven át a Haladás megbízott (főszerkesz­tője volt. A mindkét lapért felelős fö­­szerkesztőnő, Alzbeta Liptáková nemigen szólt bele munkájába. Az újság másfélezer példányban jelent meg. A Haladás 1990 végén „múlt ki“, Belföld — Külföld 1991. január elsejétől Palóc néven jelent meg tovább. Ekkor különvált a Pokrok és a Hala­dás, azaz a Vek és a Palóc. A járási hivatal, az érvénybe lépett belügymi­niszteri rendeletre hivatkozva csupán 1991. június harmincadikáig támogat­ta anyagilag az újságot. A Palóc egy ideig 4 oldalon már kizárólag magyar nyelven megjelenő hetilap maradt. Igaz, a Ha­ladáshoz mérten már csupán a fele terjedelme maradt. Ekkor Bodzsár Gyula teljesen egyedül készítette az újságot. A Palóc, mintegy 1200 pél­dányban jelent meg, s 21 számot ért meg. A Haladás és a Palóc is mindvé­gig a zólyomi nyomdában készült. Aztán „bizonytalan időre" meg­szűnt a lap. A szerkesztő a községi hivatalok, önkormányzatok (anyagi) támogatását kérte, néhány faluból (például Nagycsalomijáról, Ipolynyék­­ról, Lukanyényéből) kapott is pénzt, ám az összeg a folytatáshoz kevésnek bizonyult. Az újság 1992. május elején indult újra. Jelenleg 8 oldalas a lap. Igaz, ebből egy oldalt a horoszkóp, egy másikat pedig a tv-müsor tesz ki. Júli­us elsejétől Valent Anikó segíti a szer­kesztőt munkájában, aki ugyan gaz­dasági előadó, de szinte mindent csi­nál: terjeszti a lapot, a gazdasági ügyeket intézi, s tudósít is. A Palóc jószerével magyarországi alapítványoktól kapott segítséggel in­dulhatott újra. A lapot Magyarorszá­gon, a balassagyarmati Ipoly polgári hetilap szerkesztőségében szedik. Néhány szám a Cserhátvidéke Taka­rékszövetkezet egyik nyomdájában készült, majd egy időre a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Mgtsz Nyomdája vállalta magára a feladatot. Ez a szlo­vák nevek és helységnevek írásánál gondot okoz. A kiadást a járás egyetlen intézmé­nye sem vállalta fel. Az AMBRA (ma­gán) kereskedelmi és kiadói ügynök­ség (a tulajdonos szlovák nemzetisé­gű) segítsége a legjobbkor érkezett. A Magyarországon készült számok hi­vatalos „hazaszállítását“ a szlovák nemzetiségű Milan Kotora és magyar cégtársa, Huszár Károly révén, a kür­tösi székhelyű Atlas Kft. bonyolítja... A lapot néhány „megszállott“ tudósító írja. Egyikük Balázs Éva tanítónő. A terjesztést is felvállalta pár ember. Közülük Zatyko Mária, Nagy Péterné, Striho Piroska és Cvengel Rita neve mindenképpen említést érdemel. Az ő érdemük is, hogy Csábon a Palócból 100 példányra fizetnek elő a polgárok. Ipolynyéken viszont, rejtélyes módon, alig kel el néhány példány. Egyedül a kéri mezőgazdasági szö­vetkezet fizet elő (30 példány erejéig) nagyobb tételben a lapra. A szécsény­­kovácsi gazdaság 1000 koronát aján­lott fel a lapkészítés céljára. Egyné­mely községi hivatal (Lukanyénye, Hidvég, Inám, Csáb, Szécsényková­­csi) is segít. Az újságnak nincs főállású szer­kesztője, Bodzsár Gyula szabadidejé­ben szerkeszti a lapot. Mikszáth szülőföldjén tehát, ha ne­héz körülmények között is, de él, léte­zik, s hétről hétre megjelenik a magyar nyelvű újság: a Palóc. ZOLCZER LÁSZLÓ HONTI-NÓGRÁDI r ---------------------------------------------------------------------\ Beszélgetés az Erdélyi Magyar Diákok Egyesületének elnökével Mi alanyi jogon tanulunk Magyarországon... Ozsváth Gábor Dán/e/idén ál­lamvizsgázott a Szegedi Ju­hász Gyula Tanárképző Főis­kolán, biológia-román sza­kon. Az utóbbi két esztendő­ben érdekvédelmi-kulturális egyesület alakítását szorgal­mazta a külföldről érkező ma­gyar diákok számára. Ma már biztos, hogy a közeljövőben sokan - diákok és oktatók- egyaránt felfigyelnek a sze­gedi egyesületre. A körvona­lazódó elképzelések arra en­gednek következtetni, hogy az ebben a csoportosulásban ér­lelődő fiatal emberek néhány év múlva a kisebbségben élő- erdélyi, vajdasági, kárpátal­jai és felvidéki - magyarság szószólóivá, avatott szellemi munkásaivá válhatnak.- A mi családunk Barótról, Er­délyből telepedett át Magyarország­ra, még a rendszerváltozás előtt- mondja Ozsváth Gábor Dániel, tehát én nem alapítványi támogatás­sal tanulok. Kettős állampolgár va­gyok. Amikor a főiskolára kerültem, csodabogárnak számítottam: sokan nagyon nagy szimpátiával, mások fenntartásokkal fogadtak engem, a „román gyereket“. Meg kellett vívjam a magam kis háborúját, számtalanszor magyaráztam a kol­légáknak a helyzetemet. Igen nagy hézag volt akkor még a magyarság­­tudat körül; úgymond regionális volt ez az élmény sokaknál, a mai Ma­gyarország területére korlátozó­dott... Az utóbbi években azonban történt egy és más, ami nagyot vál­toztatott a nézőpontokon, a lehető­ségeken... Ma már természetes, hogy négy-öt országból való ma­gyar diákok tanulnak együtt az intéz­ményben.- Hányán tanulnak nálatok az utódállamokból?- Mintegy százhúszan fejezték be a második tanévet. Nagy részük, természetesen erdélyi, de újabban jelentős a vajdaságiak aránya, a kárpátaljaiaké is; legkevesebben a felvidékiek vannak. Hozzám ha­sonlóan még akadnak kettős állam­­polgárságúak is, akik nem bontották le a hidakat maguk mögött...-És a többi szegedi felsőoktatási intézményben ?- A JATE padjaiban is sokan ta­nulnak, az összlétszám megközelíti a főiskolait. A Hittudományi Főisko­lán is van tizenkét teológus, de nagy részük szerződéssel tanul itt; ma­gyarországi egyházközségekben kell egy ideig szolgálniuk, hogy eny­hítsenek valamennyit a paphiányon. A SZOTE-n negyven körüli volt leg­utóbbi becsléseink szerint sorstár­saink száma, az Élelmiszeripari Fő­iskolán egy-két ember bukkant fel. Ez már tömeg, háromszáz fő feletti majdani értelmiségi!- Könnyű volt beszervezni a hall­gatókat az egyesületbe?- Majdnem emberfeletti munka volt. Hosszú hetek, hónapok teltek el, amíg felderítettük a rejtekhelye­ket, és lebontottuk a bizalmatlanság falait. Sokan ügynököknek tartottak minket, és a sok szomorú tapaszta­lat (KISZ és hasonlóak) után viszo­­lyogtak a szervezetesditól. Akkor kezdett megélénkülni az érdeklődés, amikor sikerült bejegyeztetni az egyesületet és megbízottaikkal tár­gyalópartnerként állottak szóba az intézmények, majd amikor egy-két dolgot el tudtunk érni...- Melyek voltak az első eredmé­nyek?- A főiskola vezetősége alapítvá­nyi pénzt különített el - szociális keretet -, amelyet az általunk java­solt bizottság oszt szét, az egyéni problémák ismeretében. Pályázatot is beadtunk, s pénzt kaptunk egy alapítványtól is. Aztán turnét szer­veztünk a marosvásárhelyi Szent­­györgyi István Színművészeti Aka­démia hallgatói részére - ezzel már kiléptünk a város elé, hisz három nyitott előadást tartottunk, színház­­termet béreltünk...- Legfontosabb céljaitok?- Segíteni az itteni beilleszke­dést, javítani a tanulási körülménye­ket, összekötözni a szülőföldhöz kapcsoló szakadozó szálakat, meg­látni a lehetőségeket és maximáli­san kihasználni mindent, mert az itteni tartózkodás nem üdülés! Még egy fontos területe munkánknak: a nemzetiségi szervezetek tudomá­sára hozni az elkövetett hibákat - a nulladik évet, az itt-ott előforduló kontraszelekciót. Szeretnénk, ha például az RMDSZ, vagy a Bolyai Társaság nem sajátítaná ki a kiköz­vetítés jogát. Minden fiatalnak joga van azt a képzési formát választani, amelyhez kedve és tehetsége van. Felméréseket kell végezni, és min­denkinek tudomására kell hozni, hogy melyek azok a szakterületek, amelyeken szünetelt az elmúlt évti­zedekben a képzés, s milyen terüle­ten növekedett az igény...- Vannak ilyen jellegű adataitok?- Erdély és Kárpátalja helyzetét jobban ismerjük. Rengeteg ottani bölcsész tanul Magyarországon. Kevés a nyelvszakos, a matemati­kus, az informatikus, a menedzser, a jogász, a közgazdász, hogy csak a nagyon szembeötlő területeket említsem... Azt viszont nem értem, hogy miért kell testnevelés-román szakpáron tanulnia alapítványos hallgatónak...?- Milyen a külhoniak kapcsolata a magyar-román diákokkal?- Többnyire jó. Kezdetben persze felvetődött, hogy csökkentjük a lehe­tőségeiket. Ma már nagyjából min­denki tudja, hogy mi alanyi jogon is tanulunk, hiszen a trianoni diktátum után intézmények és jelentős okta­tók telepedtek át Magyarországra, ide koncentrálva a többletet, hiányt hagyva a végeken... Együtt dolgo­zunk a magyarországi hallgatókkal: most indítunk folyóiratot Hátország címmel, a szerzők - vegyesen - az összmagyar nyelvterületről valók, néprajzi-szociográfiai kutatást is végzünk, szintén közösen.-Az egyesület tud-e fiatalítani? Van-e a gólyák között olyan egyéni­ség, akire rá lehet bízni ezt a sok­oldalú munkát?- Most még nincs. A következő tanévben talán megmutatkoznak a szervezőképességűek. Én még Szegeden maradok, két szakon még hallgató vagyok. Egyesületünk most lendületet vett, s beérnek az első eredmények, amelyek cselekvésre késztetik azokat, akik eddig a háttér­ből szemlélték az eseményeket. Minden tagunknak meg kell tanulnia, hogy a kisebbségi értelmiséginek sokoldalúan kell élnie, mert igazi szolgálat csak teljes szenvedéllyel és odaadással végezhető. SIMÓ MÁRTON

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents