Szabad Újság, 1992. július (2. évfolyam, 153-167. szám)
1992-07-25 / 162. szám
6 1992. július 25. Szabad ÚJSÁG A bolgár-török nemzetiségi szembenállás „A Balkán mindig több történelmet termel, mint amennyit elbír“ Bulgáriában 800-900 ezerre becsülik a török nemzetiség lélekszámát. Az utóbbi időben akkor figyelt föl rájuk a világ, amikor a zsivkovi diktatúra 1984-ben nekilátott erőszakos elbolgárositásukhoz: föl kellett például adniuk a családnevüket, s helyette bolgár nevet választaniuk, többé nem élhettek évszázados szokásaik szerint megszűnt a nemzetiségi iskolákban a török nyelv oktatása, törökül megjelenő újságaiknak szintén befellegzett, a mohamedán hitüek pedig még fenyegetőbb hatalommal találták szemben magukat, mint a keresztények. Nem csoda, hogy amikor Zsivkov álszent módon megnyittatta előttük a török határt, százezrek menekültek el otthonukból, szinte mindenüket hátrahagyva. A tragédia történelmi hátteréről nemrég jelent meg az első figyelemre méltó tanulmány a bolgár ízbor elnevezésű folyóiratban. Szerzője Evgenia Ivanova, a szófiai értelmiség „Vas Ladyje", aki ugyan eredetileg színművészeti főiskolát végzett, ám néprajzkutató,, író, majd az ízbor főszerkesztője lett. Annak idején a jelenlegi köztársasági elnökkel, Zselju Zseiewei járta a vidéket, ám a diktatúra csakhamar fölöttébb nemkívánatosnak minősítette tevékenységüket, s mindkettőjüket többször is börtönbe zárta. A szóban forgó tanulmányt több nyelvre is lefordították, magyarul a Haemusban, a Magyarországi Bolgárok Egyesületének folyóiratában látott napvilágot. (-----------------------------------------Eredménytelen átnevelés--------------------------------------✓ Jómagam két évvel ezelőtt Szófiában járva hallottam először döbbenetes részleteket arról a tragédiáról, amelyet a régi hatalom „újjászületési folyamatnak" nevezett. Újságíró-barátaim akkor már mertek beszélni róla: a kezdet kezdetén hétpecsétes titoknak számított a titkosrendőrség rajtaütésszerű akciója, vagyis a töröklakta falvak éjszakai körülzárása s a „hangadónak“ minősítettek egy szál ruhában való elszállítása úgynevezett átnevelö táborba. Nagyjából ugyanolyan mostoha körülmények közé kerültek, mint a nálunk 1950-ben családostul kitelepítettek. Nekik azonban egyedül kellett elviselniük mindent: övéikkel semmiféle kapcsolatuk sem lehetett. Felélesztett feszültség ________________________-J Természetesen az „átnevelés" semmiféle eredménnyel sem járt. Az erőszak sokkal inkább elmérgesítette az amúgy sem konfliktusmentes bolgár-török nemzetiségi viszonyt. A világ jószerivel csak Evgenia Ivanova tanulmányából ismerheti meg a szembenállás történelmi hátterét. A szerző csöppet sem meglepő tényből indul ki: az ötszáz éves török uralom idején az iszlám vallás elterjesztése és az eltörökösítés túlnyomó részt nem erőszakosan ment végbe. Az emberek főleg pénzért, bizonyos juttatásokért és kedvezményekért vették föl a muzulmán hitet. Ivanova közönséges hamisítványnak minősíti Metodi Draginov pópa „bizonyítékát“ Cepina falu kegyetlen-véres törökösítéséről, s történelmietlennek a nyolcvanas években belőle készült „nagyszabású“ filmet. Nem utolsósorban ez magyarázza, hogy valójában nem is etnikai, hanem politikai konfliktussal kell szembenézni. Éppen úgy, mint már nem először a bolgár történelem során: az 1978-as rhodopei lázadások leverése után például elsősorban azokban a falvakban mészárolták le a törököket és a muzulmán bolgárokat (azaz pomákokat), amelyek lakói részt vettek az 1876-os áprilisi fölkelés elfojtásában. Jellemző a második világháború végén kirobbanó pánik is. Akkoriban elterjedt ugyanis a hír: amikor az angol megszálló csapatok elérik a Rhodope hegységet, a törökök lakta területeken kikiáltják a Rhodopei Köztársaságot. Emiatt tömegek menekültek el erről a vidékről, s a félelem és bizonytalanság fölszította a két nemzetiség között a gyűlölködést. 1984-ben viszont a diktatúra mesterségesen élesztette föl a nemzetiségi feszültséget. Nyilván így szerette volna elterelni a figyelmet saját súlyosbodó válságáról. Zsivkov „Nagy-Bulgáriáról" szőtt álmai mintha Ceausescu „Nagy- Britanniájára“ rímeltek volna (nemhiába fűzte össze őket szoros barátság, bárha erről nem sokat tudtunk, csakúgy, mint a fiaik Monte Carló-i közös kiruccanásairól, egymást majmoló dorbézolásairól). Még kevesebb szivárgott ki arról, milyen drámai körülmények között kényszerültek elhagyni otthonukat a bulgáriai törökök, akik ekkorában már többé-kevésbé tehetősnek számítottak („meggazdagodásuk" persze kemény kétkezi munkájukból eredt). Irigyeik erre ügyet sem vetettek: ők méginkább gyűlölték őket. Az elvtársak valósággal rávetették magukat vagyonukra, fillérekért vették meg tőlük házukat, földjüket, ingóságukat, és persze azon nyomban busás haszonnal adtak mindent tovább. Volt olyan tanácselnök, aki három-négy házat is vásárolt potom pár száz leváért, aztán 30-40 ezerért adta el darabonként őket. A taxisokat sem hagyta cserben „üzleti“ érzékük: a viteldíj százszorosáért szállították a határra a szerencsétlen menekülőket. Visszatérés \ a semmibe Amint kiderült, hogy Törökország képtelen megbirkózni a mintegy 300 ezres emberáradattal, sokan visszafordultak. Megsejtették, megérezték a diktatúra válságát, csak éppen arra nem gondoltak, hogy a semmibe térnek vissza: házukat, földjüket már más birtokolta, és senkinek sem volt esze ágában sem visszaadni nekik semmit. A közelgő rendszerváltás pedig inkább kiélezte, mintsem csillapította a nemzetiségi szembenállást. Bulgária-szerte furcsa helyzet alakult ki: a fokozatosan a hatalom birtokába jutó ellenzék hiába igyekezett fölvilágosultabb nemzetiségi politikát kialakítani, kemény „népi“ ellenállással találta szemben magát. Ivanova jellemző példát említ: amikor Zselju Zselev, illetve az elnöki hivatal állást foglalt a török nyelvoktatás iskolai bevezetése mellett, azonnal elterjesztették az elnökről, hogy „színtiszta török“. Csöppet sem vigasztaló, hogy Közép-Európa is Bulgáriához hasonlóképpen küszködik saját nemzetiségeivel. A kommunisták eltávolítása a hatalomból (vagyis az „ellenségtől“ való megszabadulás) és az átöröklött tudat, hogy nem lehet ellenség nélkül élni, a térségben a nacionalizmus viharos terjedéséhez vezet - olvasható a tanulmányban. - Ebből keletkezik a románok és magyarok, csehek és szlovákok, csehek és németek, magyarok és szlovákok közötti veszélyes feszültség; ott pedig ahol az etnikai közeg viszonylag homogén (például Lengyelországban), megjelenik a zsidóellenesség. Antiszemitizmussal persze találkozhatunk olyan országokban is, ahol más kisebbségek élnek, mint Magyarországon vagy Csehországban. Az, hogy a „saját“ kisebbséggel, illetve macedón- és Dobrudzsa-kérdéssel „rendelkező" Bulgáriában is felüti-e a fejét az (amúgy régebben soha nem tapasztalt) antiszemitizmus, csak a jövőben dől el, írja eszmefuttatásában Ivanova. Mindezek alapján milyen következtetésre jut a szófiai „Vas Lady"? (Aki egyébként nem rég járt Budapesten, és emlékezetes esten találkozott a magyarországi bulgaristákkal.) Úgy véli, hogy saját hazájában még több nemzedéknek kell váltania egymást, míg számottevően elhalványulnak az ellentétek. Beteg, poszttotalitárius tudatunkban a „másik“, az „idegen“, az „ellenség" még sokáig elmaradhatatlan, „valódi" fantomok lesznek. És mi továbbra is több történelmet fogunk termelni, mint amennyit elviselünk, fejeződik be optimistának semmiképpen sem nevezhető végkövetkeztetése. VESZPRÉMI MIKLÓS A választásokig mindenképpen szükség van a Funarokra Marosvásárhelyen beindul az élet A legutóbbi időkig Marosvásárhely volt az erdélyi magyarság számára a legneuralgikusabb pont. A szélsőséges román nacionalista erők ebben a városban próbálkoztak a feszültség növelésével, hogy azután mostanság áttegyék székhelyüket Kolozsvárra, ahol Funar polgármester kiválóan kiszolgálja érdekeiket. Az alábbiakban a nevezett két város aktuális gondjairól, eseményeiről beszélgetünk KÁLIKIRÁLY ISTVÁNNAL, az RMDSZ Maros megyei szervezetének alelnökével.- Hosszas huzavona után sikerült csak megválasztani a polgármestert, Nagy Győzőt. Belenyugodtak-e ebbe a bizonyos szélsőséges erők, s nem akadályozzák-e a normális munkát?- Nagy erőfeszítések után megalakult a marosvásárhelyi városi tanács, az önkormányzat is. Ezt megelőzően valószínűleg a Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) kérésére a prefektus (kormánybiztos) összehívta a tanácstagok úgymond ismerkedési gyűlését, amelyen bizonyos feltételeket szabtak. Mondhatni politikai zsarolásnak is tűnt, hogy a Román Nemzeti Egységpárt tanácsosai ahhoz, hogy megjelenjenek a gyűlésen, négy feltételt szabtak, amiből mi egy fél feltételt fogadtunk el, s végül a románok is beleegyeztek ebbe. Érdekes módon ez az alakuló tanácsülés egy kicsit a régi pártgyúlések stílusára emlékeztetett, hiszen kézfelemelgetésekböl állt, de elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy egyáltalán működőképessé, kormányozhatóvá alakítsuk a várost. Az RMDSZ lényegében a következetességének, szavahihetőségének, politikai alapállásának köszönhetően alapvető győzelmet aratott. Úgy fest, hogy a Román Nemzeti Egységpárt elfogadta azt a tényt, hogy ebben a politikai és egyéb vonatkozású csatározásban Marosvásárhelyen alulmaradt. Talán éppen ennek „köszönhető", hogy a székhelyét lassan Kolozsvárra teszi át, ahol az ö szemszögéből egészen mások az erőviszonyok.- Melyek voltak azok a bizonyos feltételek?- Például az egyik elképzelés arra irányult, hogy a tanácsban minden határozatot kétharmados többséggel hozzanak meg. Ennek elfogadásával lehetetlenné vált volna a tanács működése, amennyiben az RNEP tanácsosai ellene szavaztak volna valamely javaslatnak. Egy másik feltétel személyesen engem érintett, azt szerették volna, ha lemondok tanácstagi tisztségemről. A harmadik feltétel keretében névre szóló ajánlatot tettek az alpolgármester személyére. Ezt mi nem fogadtuk el, abba viszont beleegyeztünk, hogy az RNEP listáján induló tanácsos legyen az alpolgármester. Hiszen végül is 40 százalékát megkapták a szavazatoknak. Ez volt az a fél feltétel, amit mi elfogadtunk.- Ezek szerint van most már remény arra, hogy a város vezetősége a mindennapi gondokkal foglalkozzék?- Csodákra nem számíthatunk, de nagyon fontos volt természetesen, hogy a többség által választott polgármestert beiktathattuk, és így egészen más rendszerben szervezhetjük meg a város életét. Ténylegesen a városra koncentrálhatunk és nem azokra a feszültségekre, súrlódásokra, amelyek két kultúra érintkezésénél egyébként elkerülhetetlenek.-Sok izgalmat és a magyarság körében nagy felháborodást kelt az utóbbi időben a kolozsvári polgármester ténykedése. Gheorghe Funar magyarellenes akciói miatt RMDSZ-küldöttség is járt már Iliescu államelnöknél. Mennyire van arra reális esély, hogy az RMDSZ bármit is elérhet e kérdésben?- Sajnálattal kell kijelentenem, hogy a kolozsvári RMDSZ kész tények elé állíttatott Funar polgármester megválasztását követően. Talán egy picikét előtte kellett volna jobban ocfafigyelni, talán a feltételek is adottak voltak, noha ez nem jelenti azt, hogy a kolozsvári RMDSZ nem tett meg mindent egy elfogadható eredmény érdekében. A helyzet most sokkal bonyolultabb, hiszen úgy tűnik, a jelenlegi hatalom képviselőinek, elsősorban az ország elnökének az az érdeke, hogy a nemzeti színezetű politikai csoportosulások megerősödjenek. Ezért kicsi a valószínűsége, hogy Gheorghe Funarl félreállítsák, hiszen bizonyára az elkövetkezendő általános választások érdekében szükség lesz erre az erőteljes nacionalista politikát képviselő csoportra, és mindarra a hamis jelszórendszerre, amelyet ők nap nap után használnak. Az ellenségkép mindig is a román politika egyik vesszőparipája volt, ezt lovagolják meg a mai napon is, s a választásokig mindenképpen.- Beindult már nyilván a választási gépezet Romániában, így Erdélyben is, hogyan készül az RMDSZ?- Ami a Maros megyei szervezetet illeti, kineveztük már a kampányfelelöst, van egy elfogadott elvrendszer, amelynek alapján a képviselőjelöltek felkerülnek a megyei listára. Maros megyében kilenc képviselő- és négy szenátorjelöltet indíthatunk. Az RMDSZ a magyar többségű területeken önálló listákat állít, de ahol kisebbségben vagyunk a Demokratikus Konvencióval közösen lépünk fel. Úgy gondoljuk, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy a nevezési listák lezárása után jelöltjeinket „felfuttathassuk", és ne pusztán etnikai alapon szervezzük meg a választási kampányunkat, hanem sikerüljön elhitetni a lakosság nagy többségével: az RMDSZ egy demokráciát képviselő csoportosulás. DARÓCZI LÁSZLÓ Sírfelirat Félreértés ne essék, nem Gheorghe Funar; ő egyelőre nem nyugszik. Hogy mennyire nem, azt akár lapunkból is olvashatják. A papa nyugszik itt, mármint a Házsongárdi temetőben. Őt Funár Györgynek hívták. Látható: hosszú á és magyar keresztnév. Nem mi derítettük ki, Isten ments. Dehogy tennénk ilyet, hiszen még valamiféle nacionalizmussal vádolnának. A NU című román nyelvű hetilap júniusi első számában akadtunk a sokatmondó fényképre; alig hittünk a szemünknek. Bizony, a kedves papa nem sajnálta a keveredést, ha egyáltalán arról van szó. A papa - úgy tetszik - magyarnak tartotta magát: móc vér ide, móc vér oda. És ez így is van. Az a magyar, aki annak vallja magát. Kolozsvár jelenlegi főpolgármestere, a Funár fiú nem magyar, ő magyarfaló. Ha a papa élne, bizonyára fölfalná őt is. Kötelező, mivel pettyegetett az életrajz. Naponta bizonyítania kell ortodox román voltát és csak azzal lehet bizonyosan, ha a magyarok ellen lép föl. Legalábbis úgy véli. Pedig micsoda nagyszerű román lehetne, ha nem mások ellenére lenne az. Funar ezt azonban nem érti; ő még a nagy Kondukátor eszméin nevelkedett. Meg Avram láncúén. Egykutya.
