Szabad Újság, 1992. július (2. évfolyam, 153-167. szám)

1992-07-25 / 162. szám

1992. július 25. Egy történet folytatódik Nem kellettem katonának Amikor tavaly nyáron megírtam a fiatal füleki masszőr (csontkovács) történetét, Dusán Grano még úgy tudta, hogy októberben bevonul ahhoz a pozsonyi alakulathoz, amelynek bir­kózói az élvonalba kerültek. Örült neki, hiszen ő maga is birkózó, és a szófiai testnevelési főiskolán tanári oklevelet szerzett, illetve nemzetközi I. osztályú birkózóedző képesítést kapott. De nem így történt. Két héttel a bevonulás előtt kapott egy értesítést, amelynek értelmében a pozsonyi katonaság nem tart igényt rá. Miért? - kérdezte, de választ nem kapott. Mint kiderült, Trencsénből telefonáltak Pozsonyba, és minden indoklás nélkül közölték az ottani parancsnoksággal: „Ezt a fiút nem szabad felvenni.“ Dusán sejteni véli, hogy a szálak vége Fülekre nyúlik vissza. Kanadai egyenruhában Tavaly rendezték Várnában a birkó­zó-világbajnokságot. A vérbeli sport­ember - ha már katonának nem vitték el - turistaként odautazott. Már az első napon belátta, egy ilyen világverse­nyen nem lehet egyszerű néző.- Talán túlzásnak tűnik - mondja de az az igazság, hogy sok neves birkózóbarátom van. A verseny során a magyar Hamzók bokája „kiment“. Megtaláltak a társai, és szóltak, hogy segítsek. Mint később kiderült, Farkas Péteren kívül mindenkinek volt valami problémája. Aztán jöttek az ausztrá­lok, a japánok, a kanadaiak, az ameri­kaiak ... A világbajnokságot - bár csak pár méterre voltam a szőnyegtől - a képernyőn néztem végig. Véget ért a kötöttfogásúak verse­nye, a pénzem elfogyott, s készültem haza. Akkor jött utánam Kupcsík Lajos a kanadaiak magyar származású ed­zője, és megkért, hogy maradjak a csapatával. Pénzt is adott, nyirkos albérleti szobámból első osztályú szál­lodába költöztetett, tetőtől-talpig kana­dai egyenruhába öltöztetett.- Volt még egy sztorim a világbaj­nokságon, a döntő mérkőzése előtt felkeresett az amerikai K. Jackson, aki az előző mérkőzésen megsérült. „Rendbe tettem“, és nagyon boldog voltam, amikor a 82 kg-os súlycsoport­ban őt hirdették ki világbajnoknak. Szinte minden nagy versenyző ember­számba vett. Beszélgettem a három­szoros olimpiai bajnok Medvegyewel, és a hétszeres világbajnok Jeribil is velem beszélte meg a szovjet birkózók szereplését... Pincér a hajón A világbajnokságról hazatérve el­költözött a füleki Vigadóból - ahol eddig dolgozott s otthon fogadta tovább pácienseit. Decemberben ke­zébe került egy hirdetés, amely mun­kalehetőséget kínált egy amerikai ha­jón. Nem > habozott, rögtön felhívta a megadott számot, és másnap már utazott is Budapestre, hogy felkeresse a hirdetés feladóját. Az angol nyelvtu­dás döntött, Dusán a több mint száz jelentkezőből ott lehetett abban a szűk csoportún, amely húsvétkor Miamiba utazott. Dusán Grano (A szerző felvétele)- A repülőjegy, a ruhák, a kivizsgá­lás háromezer dolláromba került - folytatja. - Napi tizenhat-húsz órát dolgoztunk, én pincér és felszolgáló lettem. Bár már az első napon kiderült, hogy értek a „kiment“ csigolyák visz­­szarakásához - kikezeltem a „nagyfő­nököket“ - nem folytathattam tovább a masszőrséget. Nyugaton mindenki félti a beosztását, az „alfőnökök“ - ta­lán szakmai féltékenységből - ideje­korán figyelmeztettek: „legyek szürke egér, s csak a hajón kapott beosztá­sommal törődjek“. A hatalmas luxushajón körülbelül nyolcszáz főnyi személyzet volt, s egyhetes hajóutakra jártunk Amerika keleti partvidéke és a Bermudák kö­zött. A szervezők ötvenhét országból toborozták össze a személyzetet, ösz­­szeszedték a világ minden szegény­emberét. Voltak ott Honduraszból, a Fülöp-szigetekről, Kongóból, Thai­földről stb. A pincérek tartoztak a leg­jobban fizetett kategóriába, én a tíz hét alatt 2500 dollárt kerestem (a kí­naiak pl. a mosodában 200 dollárt), de ez idő alatt három pár cipőt koptattam el. Anyagilag ugyan veszítettem az „üzleten“ - mint már említettem ki­adásaim háromezer dollárra rúgtak nem sajnálom, mert nagyon sok élet­­tapasztalatot szereztem. Szükségem van a pénzre, mert szeretném Ameri­kában elvégezni a „csontkovács főis­kolát", ezért júniusban, amikor hajón­kat a kikötőben leállították, nem mond­tam fel az állást. Októberben újra indul, most tisztítják meg a rátapadt moszatoktól, algáktól. Közben számos munkalehetőséget ajánlottak fel. Angliában például masszőröket kerestek olyan gyógyfür­dőbe, ahová csak az „elit“ emberek járnak. Hívtak Philadelphiába egy kór­házba, aztán egy amerikai család is fiává akart fogadni (akiknek mellesleg tizenkét gyermekük van). Még nem döntöttem, hová megyek, egy azon­ban biztos: ott leszek az olimpián. Július 25-én a franciaországi Carcas­­sonne-ban találkozom a kanadai csa­pattal. A meghívó Dusán még a hajón dolgozott, ami­kor Kanadából levél érkezett Fülekre, amelyben a kanadai birkózók olimpiai csapatának vezetősége felkérte, hogy masszőrként a kanadai csapat színei­ben vegyen részt az olimpiai játéko­kon. Édesanyjával telefonon tartotta a kapcsolatot, ő közölte vele a hírt. Dusán felhívta a kanadai sportirodát, és közölte velük, hogy szerződés köti a hajóhoz, nem tarthat velük. Amikor leállították a hajót, Dusán újra telefo­nált Kanadába, és elfogadta a meghí­vást. (A találkozó helyszínét és idő­pontját éppen a riport készítésének napján pontosították.) Dusán még nem töltötte be a hu­szonnegyedik életévét, nyolc nyelven beszél (spanyolul, horvátul a hajón tanult meg), s nem csak sportolóként, masszőrként, hanem zenészként is megállja a helyét. Hogy nálunk miért nem érvényesül? Erre a kérdésre nem tudott választ adni. Talán igaz az a bölcs mondás: „Senki sem próféta a saját hazájában“. (fo) Szabad ÚJSÁG Az utolsó mohikán Valamiből meg kell élni „Drótoztassanak" - hallatszik a ház előtt, és alig akarok hinni a fülemnek. Olyan régen nem láttam már drótost, hogy az első pillanatban azt gondolom, valaki alaposan felöntött a garatra, és tréfálkozni kíván. Nem lehet tréfa- fut át az agyamon -, a magyar ember nem így beszél. Kifutok a ház elé, egy idős ember tekeri velem szemben a kerékpárt, és ugyanazt a szót ismételgeti. Megállítom, beszélgetünk, közben munkát is kap. „Egy fót tíz korona"- jelenti ki határozottan, és nem alkuszik. A hatvanhét éves Michal Cichoryaz Ólublói járás egyik falucskájában lakik - igaz csak télen, mert nyáron kerék­párra ül, és járja az országot. Ott hajtja nyugovóra a fejét, ahol az este ráköszönt. Szénában, pajtában kap szállást, ő beéri ennyivel is. Ha megkínálják egy-egy stampedli pálinkával, öt koronát enged az árból, többet nem. Utolsó mohikánja ő a régi mesterségnek, de érti is a dolgát. Mi hajtja, mi hajszolja falvakon át az idős embert, talán a szakma szeretete? A magamban megfogalmazott gon­dolatokat ki is mondom, mire ő kijavít. „Nem, fiatalember, valamiből meg kell élnem. Számomra ezt hozta a demok­rácia, újra járhatom a falvakat, eddig ezt sem engedték meg nekem és a magamfajta kisnyugdíjasoknak“. <-«-) Michal Őichon, az utolsó mohikán... (A szerző felvétele) Mentő misszió (nemcsak) alkoholistáknak Elrontott életet lehet még újrakezdenie?!) A lejtőn lefelé nehéz megállni. Családi tragédiák egész sorát lehetne felhozni példaként arra, hogy az apa vagy az anya az alkohol rabjává válik. Manapság,sajnos, az is megszokott látvány, hogy tizenévesek nyúlnak a pohár után. Szolgáljon nekik - és mindenkinek - tanulságként az alábbi eset, a gyógyulni akaróknak 5 pedig a felkínált lehetőség. Sebők János egy alföldi kisváros­ban nevelkedett. Szülei nem voltak vallásosak, ő maga a Bibliáról csak annyit tudott, hogy létezik. Szakács­nak tanult, egy étteremben kapott ál­lást. Tizenévesen a környezete magá­val ragadta: ivott, kábítószerezett, ha­marosan az élet perifériájára került. Bevonult katonának, ott is tovább folytatta addig megszokott életmódját. Kimaradozott, amikor hazalátogatott, az éjszakákat mulatókban, a nappalo­kat ágyban töltötte. Hosszú hónapok teltek el, amíg rádöbbent: nem jól van ez így.- Hát csak azért járok haza, hogy ezt a kis időt a haverokkal és az ágyban töltsem - dorgáltam magamat egy átmulatott éjszaka után, miközben szörnyű fejfájás gyötört. - Kezembe vettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. Korábban is lapozgattam már, mert egy alkalommal a haveri körben is szó esett róla. Arról beszélgettünk, hogy minden emberi csoportosulásnak van egy Istene. Kell, hogy legyen, aki ránk „piásokra“ is vigyáz, hiszen akármi­lyen állapotba kerülünk, nem történik bajunk. Én nem tudtam a témához hozzászólni, ezért hazamentem, és fellapoztam a Bibliát. Később fogódz­kodót kerestem benne, mert tudtam, ha így folytatom tovább, nincs menek­vés, előbb vagy utóbb belepusztulok, s ehhez húsz évesen nem volt kedvem. Az első gondolatom az volt, majd saját erőből leszokom, de hamar rá kellett jönnöm, ez bizony nem megy olyan könnyen. Sokan újra és újra megpróbálják, de sajnos, minél tovább kísérleteznek, annál mélyebbre sül­lyednek. Káros szenvedélyüket nem merik beismerni, hiszen a társadalom megveti, és még mélyebbre taszítja őket. Az Újszövetségben olvastam Jé­zus gyógyításairól, vakokat, bénákat tett egészségessé, züllött erkölcsű embereket emelt ki a fertőből. Gondol­tam, Jézus ezt ma is megteheti. Elpanaszoltam neki, hogy magam erejéből képtelen vagyok megszaba­dulni káros szenvedélyemtől, segítsen nekem. Ma már nem tudom ültem-e vagy térdeltem, de amikor felegyene­sedtem, úgy éreztem, nem fog rajtam az alkohol hatalma. Visszamentem a katonasághoz, ott ugyanazok az emberek vettek körül - akikkel napon­ta italoztunk -, de már nem tartottam velük a kocsmába. Nem kívántam az alkoholt, undorodtam az alkoholszag­tól. Más változást is észrevettem ma­gamon. Addig a haverokkal jókat ne­vettem valakinek a fogyatékosságán. Ezek után már az is fájt nekem, ha valakit gúnyoltak, vagy valakivel rossz tréfát űztek. Sebők János leszerelt, s tudta, hogy az embernek szüksége van társaság­ra. Ha nem csatlakozik jó erkölcsű emberekhez, előbb-utóbb visszacsöp­pen oda, ahonnan éppen csak kike­rült. Felkereste a városi református gyülekezetét, hozzájuk csatlakozott. Munkahelye az az étterem lett, ahol alkoholista „pályafutása“ elkezdődött. A volt ivócimborái nehezen értették meg a nála beállt változást, kezdetben 5 Ne bízza a véletlenre! Megke- j: ;i ressilk az autót, amelyre Önnek ;i; j: szüksége van. Szakembereink el­­:: intézik a hivatalos formaságokat. \ Ön nem csalódhat akkor sem, ha í íj mi ráfizetünk! Mikrobuszokat és . i kisteherautókat is szállítunk, j: j: Ügyintézés magyarul és minden ■■ jj világnyelven. GO DA j! AUTÓÜGYNÖKSÉG, Tel. 0049 89 140 53 61 — 63 I 1 Fax 0049 89 140 53 I Dachauer Str. 312, D-8000 | München 50, Tel: 0049 8914053 61 — 63. I i; Fax: 0049 89 140 53 61 SZÚP-357 ji; megtörtént az is, hogy amit nem ivott meg, a nyakába öntötték. Hamar rá­jött, nem való számára ez a környezet, neki az egyházat kell szolgálnia. Be­iratkozott a debreceni diakónusképző­be, ahol egyházi szolgálatra képezték ki. Közben megismerkedett Balogh Zoltánnal, a Magyarországi Reformá­tus Iszákos-Mentő Misszió vezetőjé­vel, aki ismerte a múltját, és munkatár­sává fogadta. A misszó havonta tartott gyógyító konferenciákat, amelyre töb­bek között hazánkból is érkeztek. Aztán megnősült, felesége lévai származású magyar asszony.- Nekem nem állt szándékomban Szlovákiába költözni - folytatja úgy kértem meg a feleségem kezét, hogy Magyarországra viszem. Szép terve­ket szövögettem, feleségem egész­ségügyi iskolát végzett, gondoltam egy gyógyító otthont nyitunk. Ám, a lelkiismeretem nem hagyott nyugod­ni. Arra gondoltam, ha a feleségem valamelyik nyugat-európai országban élne, nyilván én költöznék hozzá. Szlovákiába miért ne költözhetnék? Hiszen ott is szükség van gyógyító misszóra. Ahelyett, hogy én mennék oda, és szaporítanám az ott élő ma­gyarok számát, áthozok Magyaror­szágra egy asszonyt. Ilyen belső cívó­­dás után döntöttem úgy, hogy mégis én költözöm ide. A politikai változások után kaptam állandó szolgálati helyet a Rimaszom­bati járás egyik falujában, Harmacon. Tavaly, amikor az év elején egypáran összejöttünk - érlelődött meg ben­nünk a mentő misszió gondolata. Nem vártunk arra, amig biztosítva lesznek ehhez a feltételek, lakásomban szorí­tottam helyet a gyógyulni kívánóknak. Az idén nyáron immár második alka­lommal szerveztük meg az összejöve­telt - szintén itt Harmacon -, szeptem­ber végén pedig Alistálon szervezzük a következőt. Ide várunk mindenkit, aki lelki támasztra szorul, illetve káros szenvedélyétől akar megszabadulni. Aki szeretne rajta részt venni, jó ha előtte értesít (Sebők János, Chrámec, postai irányítószám 980 42, telefon 0868/931141). A szenvedélybetegekre jellemző a kevés akaraterő, mégis égy őszinte pillanatban változtatni akarnak életstí­lusukon, de nincs erejük a kivitelezés­hez. Volt rá példa, hogy el akartak jönni, értesítést is küldtek, de az adott napon nem értek ide. Ennek az ellen­kezőjével is találkoztam már, nem ér­tesített, de eljött. A gyógyító konferen­cia - ahogy mi nevezzük - egy hétig tart, a szállás és az étkezés díjának kifizetése se tartson senkit vissza. Ha valaki gyógyulni akar, jöjjön el, majd törleszti - ha lesz rá módja - utólag a számlát. A nevünk Református Men­tő Misszió, de ez se tévesszen meg senkit. Mi, akik a szolgáltatást végez­zük a református egyházhoz tartozunk ugyan, de vallási hovatartozástól füg­getlenül várunk mindenkit. Sőt, a Bib­lia ismerete sem szükséges, misz­­sziónk egyedüli célja csupán minél több rászorulót megtalálni és meggyó­gyítani. FARKAS OTTÓ----------------------------------­Tengerésztiszteket, géptiszteket, matrózokat, gépészeket tengerészgyakorlattal, külföldi hajókra szer­ződéses munkavállalás keretében felveszünk. Cím: Hajózási Szolgáltató Kft 1095 Budapest Nagyvásártelep Csont u. 1. Tel.: 00-361/134-1309 SZÚP-354 1

Next

/
Thumbnails
Contents