Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-09 / 134. szám
1992. június 9. 7 Szabad újság___________ A felvidéki magyar kisebbség sorsa A kassai program A magyar kérdésről vallott álláspont a második világháború éveiben a londoni, párizsi és moszkvai csehszlovák emigrációs körökön belül gyökeres változásokon ment keresztül. A különféle véleménynyilvánításokra sorsdöntőén kihatott a mindenkori fronthelyzet és Magyarországnak az adott korszakban való politikai megítélése. A háborús években a kisebbségek megtörésétől és jogainak elismerésétől kezdve a kitoloncolási elméletig, a „transzfer”-ig a „megoldások” széles skálájával találkozhatunk. Mindezt a történeti irodalomban Janies Kálmán — ma már alapműnek tekinthető — könyvében (A hontalanság évei) kísérhetjük figyelemmel. Ehhez nyugat-németországi megjelenésekor — 1979-ben — Illyés Gyula írt előszót. A szerző tág körű forrásbázison nyugvó elemzése tárgyilagos képet nyújt a szlovákiai magyarok tragikus korszakáról és azokról a változásokról, amelyeken a magyar kérdés a cseh és a szlovák politikusok megítélésében keresztülment. A kor Machiavellije A mindenkori csehszlovák álláspont kialakításában Eduard BeneSnek volt döntő szerepe, ő sohasem titkolta, hogy a politikai harcban a machiavellizmus híve. Minthogy a Londonban székelő Csehszlovák Nemzeti Bizottmányban teljhatalommal volt felruházva, hazája ügyeiben érthető módon mindenkor az ő befolyása érvényesült. A csehszlovák elnöki iroda titkára, Jan Smutny így jellemezte őt: „Hiányzik nekünk egy lelkileg nagy ember. BeneS kitűnő taktikus és stratéga, a jelenkor legnagyobb Machiavellije*, de tömegeket nem tud magával ragadni... BeneS a mi szerencsénk... egy gondolkodásra és munkára született masina, minden emberi érzelem nélkül, de a maga gyöngeségeivel.” BeneSnek és emigráns társainak a magyar kérdésben vallott „cikcakk - jai”-ra számos jellemző példánk van. Még 1939. október 17-én, a párizsi Csehszlovák Nemzeti Bizottmány első ünnepélyes deklarációjában ezt olvashatjuk: „Masaryk és Stefanik szellemében... el vagyunk szánva a szabad és demokratikus Csehszlovák Köztársaság kiharcolására és védelmére, ama köztársaságéra, mely az állam minden nemzetiségéhez igazságos lesz... és valamennyi polgár egyforma jogára és egyenlő kötelességére épül.” (Különös módon ezt a dokumentumot a cseh és a szlovák történetírás nem szokta idézni!) Amikor Nagy- Britannia kormánya elismerte a Csehszlovák Nemzeti Bizottmányból alakult ideiglenes kormányt és BeneS elnöki jogfolytonosságát, első üzenetében 1940. július 24-én az elnök nem habozott a kisebbségek felé békejobbot nyújtani és demokratikus elveket hangoztatni: „Ünnepélyesen meghirdetem mindezeket a politikai és jogi alapelveket, és hangsúlyozom, hogy ezek az elvek valamennyiünkre érvényesek, államunk minden polgárára, a nemzet minden tagjára, csehekre, szlovákokra, németekre, kárpátoroszokra és a többiekre is nálunk odahaza.” A magyarok ugyan csak a „többiek” gyűjtőfogalmában szerepelnek, de nyilván rájuk is vonatkozott a megnyilatkozás, amely a németeket sem zárta ki a majdani jogokból. A kisebbségi kérdés kezelésének demokratikus megnyilatkozásai két évig, 1939 szeptemberétől 1941 szeptemberéig jellemezték a londoni csehszlovák kormány magatartását. BeneS még a magyar—szlovák határ kérdésében is „rugalmasságot” tanúsított a szovjet—német háború kitöréséig. A már említett Smutny-féle jegyzőkönyv szerint ugyanis 1940. április 5-én így nyilatkozott: „A magam részéről azt hiszem, hogy Szlovákiában nem kapjuk vissza egészében régi határainkat, de nem is érdekünk, hogy emiatt újra elrontsuk viszonyunkat a magyarokkal. Főképp azért nem, mert így indokolja a szlovákok visel-Klement Gottwald kedése a múltban és a jelenben.” BeneS eme megjegyzésének azért van történelmi súlya, mert a háború után Szlovákiában a magyar kisebbséget kollektiven bélyegezték meg háborús „főbűnös”-nek, s mélyen hallgattak a szlovák fasiszta állam intézkedéseiről, amelyeknek egyik következménye volt a mintegy 120 ezernyi cseh nemzetiségű — zömében hivatalnok — személynek a kiutasítása, akiket vagyonuk visszatartásával kényszerítettek az ország elhagyására. Erről a csehellenes magatartásról még a szlovák Clementis — a későbbi csehszlovák külügyminiszter-helyettes — is így írt Londoni üzenetek című könyvében: „Ők beteges torzulásban a testvéri nemzet tagjaira vetik magukat...” A németeket igen, a magyarokat nem? A Szovjetunió elleni háború megindítása hamarosan éreztette hatását a csehszlovák emigrációnak a kisebbségekkel kapcsolatos állásfoglalásaiban. Mihelyt Nagy-Britannia kormánya 1942 szeptemberében jóváhagyta a németeknek BeneS által tervezett kitelepítését, megpecsételődött a több mint hárommilió szudétanémet sorsa. BeneS azonban a szociáldemokrata Wilhelm Jaksch képviselőnek — aki az emigrációját szintén Londonban töltötte —1943. január 10-én írt levelében már leszögezi, hogy ő hasonló álláspontot vall a kérdés „megoldásában” a magyar kisebbséggel kapcsolatban is. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy Anglia — BeneS ismételt kérése ellenére — nem tette magáévá ezt az elképzelést. (Egyébként jellemző BeneS álnokságára, hogy amikor 1943 májusában találkozott az USA-ban Vámbéry Rusztem professzorral — akit még az első világháború utáni csehszlovákiai emigrációs idejéből ismert —, kifejtette előtte, hogy „Magyarország demokratikus átalakulása után a helyzet megváltozik, s az új Magyarország ebben a kérdésben is megértésre fog találni a Csehszlovák Köztársaságnál.” (Persze a naiv Vámbéry — Károlyihoz hasonlóan — hitt a mézes-mázos beneSi szavaknak...) BeneS már 1943 nyarán megkapta a szovjet kormány beleegyezését a szudétanémet kérdés transzferes megoldásához. Ellenben amikor — Amerikában járva — kihallgatáson jelent meg Rooseveltnél, az elnök nem volt hajlandó tárgyalni vele a magyarok kitelepítéséről. És akkor még Moszkva sem fogadta el a magyarok kitelepítéséről szóló csehszlovák tervet. Ennek ellenére — a CSKP vezetőivel tárgyalva — BeneS hangsúlyozta: a magyarokkal szemben is érvényesíteni fogják a transzfer módszerét, mert azt — úgymond — megkönnyíti az a lehetőség, hogy a szlovákiai magyar lakosságot kicserélhetik a magyarországi szlovákokért. E félrevezető manőver nem akarta figyelembe venni azt a tényt, hogy egy esetleges lakosságcsere keretében nem lehetett volna háromnegyedmillió magyart kicserélni a legföljebb kétszázezer lelket számláló magyarországi szlovákért. Mindenesetre Gottwald, a CSKP főtitkára, a londoni kommunista csoportnak (Clementisnek, Novomeskynak) küldött 1943. december 21-i tájékoztatásában hangsúlyozta, hogy a háború utáni politikai „tisztogató” akció végén „a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell válnia”. Sőt: az internacionalizmust, marxizmustleninizmust valló csehszlovák pártfőtitkár 1944 májusában már a magyar kisebbséggel szemben alkalmazandó nyílt erőszak gondolatát tette magáévá. És 1945 márciusában maga Gottwald szövegezte meg a kassai kormányprogram hírhedt VIII. fejezetét a nemzeti kisebbségek kollektív jogfosztásáról. Komiszárokat a magyarok fölé! A szlovák állásfoglalást a magyar kérdésben a háború utolsó évéig gátolta a Tiso-féle szlovák fasiszta bábállam politikai és erkölcsi tehertétele. A besztercebányai szlovák nemzeti felkelés 1944 augusztusában — amelynek szerepét akkor és később mind a cseh, mind a szlovák körök igyekeztek eltúlozni — fordulatot hozott e tekintetben. Igaz ugyan, hogy Karol Smidke, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke moszkvai tárgyalásai során még 1944-ben is így nyilatkozott: „szemben a németekkel, a magyarok rendesen viselkedtek, többségükben demokraták...” És egy korabeli hírszerzői jelentésben is azt olvashatjuk, hogy Laco Novomesky szlovák író-politikus kijelentette: „Sok magyar hűbb maradt a köztársasághoz, mint akárhány szlovák vagy cseh... Nem szabad őket a harcban elhagyni és elárulni.” (Egyébként Novomesky volt az egyetlen szlovák politikus, aki a háború után mint szlovák oktatásügyi megbízott meg akarta nyitni a magyar iskolákat, de a kormányzaton belül egyedül maradt ezzel a szándékával...) Amikor azonban lényegében eldőlt a háború kimenetele, s megkezdődtek a hadműveletek Csehszlovákia felszabadítására, maga Gustáv Husák, a későbbi államelnök, Szlovákia Kommunista Pártjának 1945. február 28-án megtartott konferenciáján így nyilatkozott: Gustáv Husák „A szlovák parasztok és munkások, akiket a gazdag déli területekről kiszorítottak és felűztek a hegyi zugokba, meg kell hogy kapják ezt az ősi szlovák területet, hogy megfelelő életet élhessenek.” Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Husáknak ez a minden történelmi alapot nélkülöző közlése kimaradt a Budapesten magyar fordításban megjelent emlékiratából...) A moszkvai tárgyalások befejezése (1945. március 31.) után a csehszlovák emigráció vezérkara „egyenesen” a volt Csehszlovák Köztársaság területére lépett, ahol a keleti részek — Kassával együtt — már a szovjet csapatok kezére kerültek. A moszkvai megegyezés értelmében még útközben megalakították az új kormányt — élén a szociáldemokrata Fierlingerrel —, és mint a cseh, valamint a szlovák nemzeti front kormánya, a hivatalos elnöki (beneSi) dekrétummal jelképesen is átvették a hatalmat Kassán, 1945. április 4-én. És már másnap, április 5-én, Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában kihirdették a tizenhat fejezetből álló hírhedt kassai kormányprogramot. Ebből főképp a VIII. és a XV. fejezet tárgyalta a magyarok jövendő jogállását. A VIII. fejezet ugyan még nem jelenti be a kisebbségek kitelepítését, de az állampolgárságot megvonja a németektől és a magyaroktól. Csak az aktív antifasiszta magatartást tanúsítók tarthatják meg állampolgárságukat. (Természetszerűleg nem akadt szlovák illetékes szervezet, amely foglalkozott volna a magyar kisebbség eme részének politikai múltjával.) A kormányprogram azonban nemcsak az állampolgári jogokat törölte, hanem azt is jelezte, hogy az államigazgatást teljesen „megtisztítják” a nem szláv elemektől, hozzátéve: „Azokban a járásokban és községekben, ahol a lakosság megbízhatatlan nem szláv nemzetiségű, közigazgatási biztosokat neveznek ki.” A program XI. fejezete kimondta, hogy a magyar földbirtokokat el kell kobozni, a XV. fejezet pedig, hogy a nemzetiségi iskolákat be kell zárni. Majd sorra következtek azok a rendeletek, amelyek a magyar kisebbség teljes jogfosztottságáról gondoskodtak. így a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottja 1945. április 7-én rendeletet adott ki, amely a demokratikus jogok gyakorlásából zárta ki a nem szláv elemeket, s kikötötte, hogy a helyi nemzeti bizottságoknak is csak szlávok lehetnek a tagjai. Ugyanez a rendelet szabályozta a komiszároknak a magyar lakosságú községekbe való kinevezését. Ebben a rendeletben már nincs szó arról, hogy kivételt kell tenni a magyar antifasisztákkal, tehát gyakorlatilag őket is kizárja a politikai jogok gyakorlásából, mint ahogyan egy későbbi törvény 1946-ban a választói névjegyzékbe való felvételből is kirekeszti őket. És 1945. május 9-én, a győzelem ünnepén megszólal BeneS: „... a németek és a magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk... Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” Az elnökkel szinte egyidejűleg nyilatkozott Klement Gottwald is a rádióban: „A németeket és a magyarokat, akik olyan súlyosan vétettek nemzeteink és a köztársaság ellen, megfosztjuk az állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük.” A kassai program „szellemében” kiadott elnöki határozat május 19- én a nem szláv elemeket a gazdasági életből is kirekesztette. Osztályszempont nem érvényesült: a kisiparos és a kiskereskedő ugyanúgy „nemzeti gondnok” felügyelete alá került, mint a nagyüzem. Ugyanez az elnöki dekrétum a német és a magyar lakosságot politikailag megbízhatatlannak nyilvánítja. Ugyancsak 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd, mivel nem nyithatták meg a magyar iskolákat, megindult a magyar pedagógusoknak Magyarországra való tömeges átköltözése. A jogfosztó rendeletek értelmében a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztették, megszüntették a nyugdíjak folyósítását, megvontak mindennemű szociális segélyezést, egészségügyi gondozást stb. Ebben az időszakban a legnagyobb — és mindmáig jóvátehetetlen — magyarellenes akcióra Pozsonyban került sor. Aváros magyar lakosságának mintegy 90 százalékát embertelenül kihajtották a városból. 1945. május 5-én Pozsonyban a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek rá. A csomagolásra fél órát adtak nekik, majd ötven-száz fős csoportokban áthajtották őket a Duna-hídon Ligetfaluba. Hogy milyen helyzetbe kerültek az oda kiűzött magyarok, azt — egyéb forrásokon kívül — hitelesen bizonyítja dr. Gustáv Niepel szlovák orvos alábbi bizalmas jelentése: „Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve...” A humanista meggyőződésű szlovák orvos A ligetfalui Vöröskereszt rendelőintézetének működéséről című bizalmas jelentését e sorokkal zárja: „... kívánom, hogy a Vöröskereszt gondolata mielőbb érvényesüljön, és győzedelmeskedjék az emberi gonoszság felett, mely mint a fasizmus és a háború szörnyű öröksége ránk maradtak.” Pozsonyt, az ősi magyar koronázó várost ilyen körülmények között magyartalanították... Mindez pedig csak nyitánya volt a magyarok csehországi deportálásának és az úgynevezett lakosságcserének. VÍGH KÁROLY
