Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-09 / 134. szám
6 1992. június 9. Szabad ÚJSÁG s En választottam, te választottál... Jól választottunk? Pénteken, szombaton választottunk. De vajon jól választottunk? És egyáltalán hogyan, miképpen választottunk? íme, jónéhány óra krónikája... Ipolyság, 1992. június ötödiké, délután fél négy: a városka főterén, a parkban középkorú férfi gajdol. Arca borostás, szeme zavaros, fakósárga rövidujjú trikója tépett: részeg. A cigányokat szapulja istentelenül. — Bele akartak inni a sörömbe — óbégatja —, nekik ugrottam, összeverekedtünk. Megtéptek, de én is kiosztottam pár fülest közöttük. De — legyint akkorát, hogy majd orra bukik —, oda se neki. Balogh Gábor, Ipolybalog polgármestere Fontos, hogy együtt maradjon az ország. A lányom Prágában él, a fiam meg Pozsonyban dolgozik. Megyek is mindjárt választani, csak kiürítem az üveget... Sörösüvegébe kapaszkodik, tántorog. Indulna a buszmegállóban poharazgató cigányok felé, de hirtelen meggondolja magát és egy svédcsavarral az utolsó pillanatban fellép a losonci távolsági buszra. A Proton presszó előtt ácsorgó romák hosszasan bámulnak utána. Kezükben féldecit, söröskorsót szorongatnak. Kovács Pál nem szívesen áll szóba velük. Cigány ő is, de távol tartja magát ettől a dőzsölő népségtől. Megszólítom. — Tizenhárom éve a szövetkezetben dolgozom — mondja —, nem voltam kommunista, most sem vagyok a párt tagja, mégis a kommunistákra fogok szavazni... Hatvan üszőt gondozok meg éjjeliőrködöm is, mégsem búrok havonta háromezer koronát sem megkeresni. A gabona olcsó, a kenyér meg méregdrága. Olyanok, mutat körbe, akik életükben szinte egyetlen percet sem dolgoztak, vígan élnek a segélyekből, ő pedig gürcöl, mint egy állat és mégsem jut ötről hatra. Hát, néz fel a komor égboltra, micsoda világ ez? Ilyen a demokrácia? Továbbindulok. Hazafelé közeledem. Még szűk húsz kilométer, és otthon vagyok. Ipolybalog, kora este: A választóhelyiség előtt kedvenc volt tanítóm, Sebény Feri bácsi Rados Józsival tereferél. Kezet rázunk. — Magyar vagyok, hát a magyar koalícióra voksoltam — jegyzi meg a pedagógus parolázás közben —, ki másra szavazhattam volna? Meőiarra talán, aki kijelentette, hogy ötmillió szlovákot nem hagy el hatszázezer magyarért? Sajnálom, hogy nem jöhetett létre a négyes koalíció! Este hét óra: Az urna körül többen tüsténkednek. Bodzsár Tibor elnök és ,.segédei”: Szecsei Sándor, Berek István, Negyela Antal, Nászali István no és Ferencz Jánosné jegyzőkönyvvezető ügyelik, irányítják a szavazást. A majdnem színmagyar, 850 lelket számláló Ipoly menti faluban 617 polgár jogosult a választásra. — Ez ideig, öt óra elteltével — lapoz irataiba Rózsa ifiasszony — százhatvanan adták le voksukat. De még jöhetnek sokan, hiszen messze még a tíz óra... Balogh Gábor polgármester is a szavazóurnához lép. Aztán leülünk beszélgetni. Azt mondja, nem árulja el, kire szavazott. Szíve joga. Most már megteheti. Pár éve nemigen mondhatott volna ilyesmit. Fegyelmit kapott volna érte. Pártfegyelmit! Merthogy a polgármester úr — elvtárs. Párttag volt az „átkosban”, s kommunista ma is. Nem fordított köpönyeget. A- rendkívül vallásos balogiak tisztelik, szeretik. Szeretik, mert korrekt, becsületes, lelkiismeretes ember. Pedig nem is Ipolybalogon látta meg a napvilágot. — Értékes ember — jelenti ki a soha meg nem alkuvó templomjáró apám is —, már harminc esztendeje ilyesvalaki kellett volna a falu élére... Gábort nem kedvelte a sors. Egyéves volt, amikor szüleivel együtt Csehországba deportálták. Gyerekfejjel végigszenvedte a poklok poklát. Alig egyhónapos húga sem maradhatott odahaza, idegrendszere azóta sem heverte ki az embertelen utazás alatt szerzett betegségeket. A középkorú férfi 1963 óta Csemadok-tag, lelkes fáklyavivő. — Történelmünkért nem kell szégyenkeznünk — szögezi le —, most úgy kell döntenünk, hogy gyermekeink, unokáink előtt ne kelljen később nekünk sem szégyenkeznünk. Olyan nemzetiségi törvényre lenne szükség, amely a nemzetiségi képviseletet külön választások nélkül is biztosítaná, a szavazatainkkal kiválóan képzett szakembereket és politikusokat juttathatnánk a parlamentekbe... Szecsi Sándor, a mezőgazdasági szövetkezet alelnöke sem mondja meg pontosan, melyik párt mellett döntött. —Éltem én is a választójoggal — említi —, szavazatommal beleszólási lehetőséget szeretnék kiharcolni sorsunk irányításába. Döntésemnél a szakmám, a közeg és a nemzetiség egyaránt meghatározó tényező volt. Jó lenne, ha a következő választásnál már a jövőnk és nem a „nemzetiségbiztosítás” lehetne a cél. Lehet, „hazabeszélek”, de úgy érzem, értünk, földművelőkért igazából nem áll ki senki. A mezőgazdaság ma is mostohagyerek! Mindjárt nyolc óra: az imént ért véget a templomban a mise, a hazafelé tartók a szavazóhelyiség felé veszik útjukat. Szinte egymásnak adják a kilincset az emberek. Röpke óra leforgása alatt százhatvannal gyarapodik a szavazók száma... Kilenc óra: — Ha zárásig a választók hatvan százaléka leadja szavazatát — érvel a polgármester —, elégedett leszek. Tíz óra múlt néhány perccel: Bodzsár Tibor gondosan bezárja a választóhelyiség ajtaját és hazafelé indul. Holnap folytatódik a „csata”... Szombat reggel, hét óra ötven perc! — Jól tippeltem — fogad széles mosollyal Balogh Gábor —, tegnap tízig háromszázhatvanheten szavaztak, ez 60,26 százalék. Nézzük, másutt hogy állnak a dolgok. Indulnék, de még feljegyzem a választőbizottság elnökének a szavait: — A magyarnak magyar pártra illik szavaznia! A kereszteződésnél Gyürky Gergelybe botiok. Gergő az Együttélés Helena-Ilom asszony alapszervezetének az elnöke. — Már „hivatalból” is a pártomra, a koalícióra voksoltam — csippent a szemével —, remélem, egyetlen jelöltünkben sem csalatkozom. Fél kilenc: elcsípem a haza felé tartó, Inámban lakó dr. Berek Pétert is. — Az érdekeinket — említi a pályakezdő sebész — a közülünk kikerülő képviselők tudják legjobban képviselni! Haraszti, délelőtt kilenc óra, négy perc! Haraszti a nyelvhatár túlsó oldalán fekszik. „Érdekes” falu. Az emberek az utcákon, vagy bárhol egymás között magyarul beszélgetnek, a templomban magyarul énekelnek, de gyermekeik, unokáik a nagycsalomijai szlovák alapiskolában tanulnak. Az idős, három agyvérzést túlélt férfival is magyarul társalgók. — Elárulja a nevét? — Fábry Frantisek. — Maga szlovák? — Nem, dehogy! — Akkor miért mutatkozik be szlovákul? Megvonja vállát, eltöpreng, aztán kiböki: — Nem tudom, így szokás minálunk. Mint mondja, a keresztény mozgalomra szavazott. Varga Pálné, a maszek üveges és képkeretező felesége a zöldeknek adott „zöld utat”. „Azért harcolnak, hogy minél egészségesebb környezetben élhessünk.” A takaros kis templomot két idősebb asszony takarítja, díszítgeti. Egyikük különösképpen beszédes: — Két tizenötös és egy hetes számú lapot tettem a borítékba — tájékoztat —, katolikus vagyok, a szívem magyar, de a lelkem Meciaré. (Fauszt lelkét meg, villan át az agyamon az irodalmi hasonlat, az ördög vitte el, de nem szólok, jobb a békesség!) — Meőiar pártjára azért szavaztam — folytatja mondókáját a termetes asszony —, mert nem ócsárolja (?!) a magyarokat, nem ígérget a vakvilágba (?!). Lehet persze, azért is esett rá a választásom, mert a lányom a szülőföldjén, Nenjáován lakik, s többször barátságosan elbeszélgettek... Bemutatkozunk egymásnak. — Michna Helena. — Helena? — Igen, Ilona, Ili. — Akkor miért mond Helénát? — Mert a nyugdíjat is így kell aláírni! Hm... A választóhelyiséghez kísér. E- lőbb azonban még az udvarukba .tessékel, hogy megcsodálhassam gyönyörű vérvörös rózsáit. Fél tíz: a választőhelyiségben kedvesen fogadnak. Cierny Tibor elnök, mint minden társa, magyarul beszél: — Haraszti 230 lakosú aprófalu. Közülük 151 a választásra jogosult személy. Ez ideig már száztizenkilencen voksoltunk, három fekvőbeteghez pedig a munkatársaim kimentek a „kis urnával”. Különben semmiféle rendbontást nem észleltünk. A falu legidősebb lakója, a 93 éves Pavlovicová Jozefina is szavazott. A választóbizottság elnöke a nagykürtösi körzeti környezetvédő hivatal dolgozója, mégsem a zöldek pártjára adta Voksait. Elégedjek meg annyival, mondja, hogy a demokráciára, a közös államra szavazott. Egyszerre, ki tudja miért, a romákra terelődik a szó. Harasztiban is él harminchárom cigány polgár, de sokszor hatvanan is vannak. S a legtöbbjük, állítják beszélgetőpartnereim egybehangzóan, rendetlen, dologtalan, lump ember. Közülük talán csak Kliment Béla kivétel. Kliment Béla nagy darab férfi. Szinte szénfekete a bőre. Fajtáját le sem tagadhatná. De nem is akarja. — Olyan világot szeretnék — reménykedik —, ahol egyenlő lenne a magyar, a szlovák s a cigány egyaránt... Egy faluval odébb. Kóvár, mindjárt fél tizenkettő: Bállá Imre, a szavazóbizottság elnöke előzékeny. Kiderül, hogy csendben, rendben folyik a választás, aggodalomra semmi ok, s reméli, a polgárok 70-8Q százaléka a magyar koalíciót választja, s az emberek tudják, kire, mire szavazzanak. Már csupán alig ötvenen nem voksoltak. A faluban 400 ember él, 255 a választópolgár. Delet harangoznak. Elered az eső. A baj nem jár egyedül: befut a járási választásellenőrzo bizottság stábja is. Egyikük, „Boros úr” elkéri újságíró-igazolványomat meg az alkalomra szóló külön betétlapot. Forgatja-forgatja az okmányokat, „papírjaim” azonban rendben vannak, nincs mibe belekötni. Az elnöktől azért megkérdezi, hogy mennyi időre engedélyezte számomra a helyiségben tartózkodást. Ideje megint indulni... Nagycsalomija, tizenhárom óra kilenc perc: Gyürky Ernő választóbizottsági elnök is elkéri az igazolványomat. Megszoktam már, nem ütközöm meg rajta. Bárhová mentem, már tudták, hogy várható leszek. Állítólag a „járásból” jelezték... A lakosok 82 százaléka már leszavazott. — Előkerül a polgármester, Vanda Péter is. — A 683 lakosból — számol — 500 magyar. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom két képviselőjelöltet is indított a községből. Éppen ezért félő, hogy egyikük sem kap kellő szavazatot. A falu polgára a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom járási titkára is. Vanda Péter igazán akkor lesz elégedett, ha a falu lakói közül legalább négyszázan a magyar koalícióra szavaznak. 14 óra múlt kilenc perccel: Izgatott fiatalember kopogtat a polgármester lakása ajtaján. A szlovák alapiskola pedagógusa, s panaszt kíván emelni a választóbizottság ellen, mert nem engedték be a helyiségbe. A „falubíró” széttárja a karját. Sajnálom, mondja, nem tudok segíteni. Legközelebb korábban kell érkezni! Ifjabb Tandel László a minap érettségizett, most választott először. Családi házukban beszélgetünk. — Lehetőséget kaptam a bizonyításra — dörzsöli ki az álmot a szeméből —, s én igyekeztem jól élni a lehetőséggel. A polgármester véleménye is fontos: — A koalícióra adtam szavazataimat, hogy minél több képviselőnk lehessen a parlamentekben, s főképp Szlovákiában mi lehessünk a mérleg nyelve. Mindjárt tizenöt óra: „bevégeztetett”. Eldőlt már minden. Hugyina Milan Nagykürtösön, hivatalában várja a fejleményeket. — Győztünk — ujjong —, örülök. Nekem a Meőiar vezette párt programja tetszik leginkább. Magyar vagyok, a feleségem is az, s pártom képviselőjeként elsősorban a nemzeti kisebbségek jogainak betartásáért szeretnék kiállni. Az emberi jogok betartatása, a nemzetiségi kultúra és iskolaügy fejlesztése a szívügyem. Hol elered az eső, hol kibújik a felhőrojtok mögül a nap. Bejárom a falut. A nyugdíjas asszony kertjében gyomlálgat: „Magyar létemre kire szavazhattam? Csakis a koalíció jöhetett szóba.” Középkorú leszázalékolt családanya: „Egy tizenötös, egy huszas és egy harminchatos lapot dobtam az urnába.” Sörhasú férfi a futballpályához közel: — Bátyám, elárulja kire szavazott? — Az egyik magyar pártra. — Melyikre? — Nem mindegy? — Magának igen? — Jó, akkor elárulom, a „negyvenesekre.” — Miért éppen rájuk? — Csak... — A hasára ütött? Elkacagja magát: — Úgy is lehetne mondani. Lassan esteledik. Nehéz nap áll mögöttünk. Választottunk. De jól választottunk-e? -ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Választhattunk...
