Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-30 / 152. szám
iwaitotoao.______________________Szabad ÚJSÁG_____________________________’ Egy időszerű téma margójára Csoportautonómia a soknemzetiségű államokban Napjainkban sokan és sokszor emlegetik az autonómiát Egyesek tabuként tüntetik fel, megkérdőjelezve létjogosultságát, mások szinte naponta kikiáltják; kevesen tudják azonban mit is jelent az autonómia valójában. Elvetendő rossz vagy a kisebbség szabadságát, egyenlőségét, önazonosságát, önigazgatását biztosító mechanizmus? Ahol létezik, hogyan jött létre; milyen gondok merülhetnek fel vele kapcsolatban; milyen formái vannak? Kérdések sora vetődik fel az autonómia apropóján, melyek tisztázása csak nyílt eszmecsere útján lehetséges és jelenleg fölöttébb szükséges. Ehhez a közös gondolkodáshoz szeretnénk hozzájárulni Bíró Gáspár jogász, ez év májusában, Dobogókőn elhangzott előadása szerkesztett és rövidített változatának közreadásával. A csoportautonómia fogalma Bevezetőként meg kell magyaráznom, miért használom a csopotautonómia fogalmat és milyen értelemben. Az én szóhasználatom szerint a csoportautonómia fogalom a különböző autonómiatörekvések egész szféráját jelenti, kezdve az autonómiatörekvések intézményes megjelenítésétől az egyesületen, a személyi elven alapuló kulturális önkormányzaton, a területi autonómián, a regionális autonómiákon át egészen a legegyértelműbb politikai önrendelkezésig. Még két okom van, mely indokolja, hogy ezt a fogalmat használom a legáltalánosabb vonatkozásokat illetően. Egyrészt nincs közvetlen politikai töltete; másrészt nagy világnyelvekre könnyen lefordítható. Ha tehát a csoportautonómia fogalmat használom, akkor az autonómiatörekvéseknek, az állam, a nemzet viszonylatának mindig a legáltalánosabb vonatkozásait igyekszem megfogalmazni. Kisebbségi jog = identitás és autonómia Az elmúlt három év alaposan átrajzolta szűkebb régiónk, de talán nem túlzók, ha azt mondom, egész Európa politikai térképét is. Hiszen Közép- és Kelet-Európábán 1989 őszéig-teléig olyan kisebbségeknek tekintett közösségek ébredtek politikai öntudatra, váltak képessé politikai érdekeik önálló megfogalmazására, amelyeket addig valóban kisebbségnek tekintettek és a hozzájuk való viszonyulás a kisebbségi jogok retorikáján, fogalomkészletén keresztül történt mind a tudományosságban, mind a politikai gyakorlatban. Ha megnézzük, hogy a különböző országokban az elmúlt két-három év folyamán milyen tervezetek, koncepciók, politikai dokumentumok születtek, amelyek e csoport problémáit próbálták megfogalmazni, vagy azok megoldásait keresték — mind az illető csoport, mind az államhatalom részéről —, akkor a következő megállapításra jutunk: az identitáshoz az autonómiához való jog nélkül kisebbségi jogokról, mint olyanról nem beszélhetünk. Ha megpróbáljuk felállítani a kisebbségi jogok katalógusát, leszámítva az identitáshoz és az autonómiához való jogot, akkor kiderül, hogy nem tudunk mást tenni, mint az általános állampolgári, emberi jogokat megfogalmazni, olyan szóösszetételben, hogy - saját anyanyelvének használata, saját kultúrájának gyakorlása, saját vallásának... Sehol sincs előírva, semmilyen nemzetközi dokumentumban vagy elméletben sem fordul elő, hogy az általános emberi jogoknak, az állampolgári szabadságjogoknak a gyakorlása valamely nemzethez, valamely többségi minőséghez lenne kötve. Tehát amikor azt a kitételt hangoztatom, hogy kisebbségi jogról mint olyanról - ha eltekintünk az önazonosságtól és az autonómiától - nem beszélhetünk, akkor ezzel nem azt mondtam, hogy értelmetlen a kisebbségekhez tartozó személyek jogairól beszélni. Hiszen mit ér a szólásszabadság ott, ahol az ember nem szólhat saját anyanyelvén, mit ér a vallásszabadság ott, ahol az ember saját vallását, saját nyelvén nem gyakorolhatja? Itt már más irányból ugyan, de szembekerültünk azzal a kérdéssel, amely sokáig napirenden volt: mi az, hogy nemzeti kisebbség, hogyan lehet ehhez viszonyulni. Egy definíció alapján próbálták meg levezetni a különböző jogokat. Én ebbe a vitába nem akarok belemenni, hanem rá akarok mutatni néhány olyan általános összefüggésre, kérdésre, amelyek véleményem szerint fontosak. Ezen elvi kérdéseket két csoportra osztanám: elméleti (eszmei, elméleti jellegű) kérdésekre és gyakorlati (politikai, jogi) kérdésekre. Az elmélet kérdései Ami az elméleti, eszmei kérdéseket illeti, az a véleményem, hogy a csoportautonómiára való törekvést csak egy szabadságideológia tudja megalapozni meggyőző módon. De milyen szabadságideológia? Ha általánosságban tekintjük a nemzeti ideológiákat, akkor felállíthatunk egy olyan csoportosítást, mely szerint léteznek szabadságideológiákra, szabadságfilozófiákra alapozott nemzeti ideológiák és léteznek nem szabadságfilozófiákra, hanem javakra, alattvalókra, területre stb. alapozott nemzeti ideológiák. A klasszikus szabadságideológiai modell példájaként felhozhatnám az angolszász típusú gondolkodást, amely már a Magna Chartával kezdődően mindig úgy fogalmazott a hatalommal szemben, hogy az ősök szabadságjogaira, régi kiváltságaira, elbitorolt szabadságaira hivatkozott. Ez a logika uralta és uralja az egész közgondolkodást. Itt, Kelet-Európábán olyan nemzeti ideológiákkal találkozunk (talán helyesebb lenne a nemzeti mítoszok kifejezést használni), amelyek másban gondolkodnak, metafizikai jellegűek, egy elvont közösségi eszmét tartanak szem előtt, vagy pedig kimondottan területben, rögben, ősi földben fogalmazzák meg a nemzeti ideológiát. A legbiztosabb jele a második kategóriába tartozó nemzeti ideológiáknak, ha történetfilozófiai vagy geopolitikai kategóriákban jelennek meg. Szabadság és autonómia Én célszerűbbnek tartom szabadságideológiákkal megalapozni a csoportautonómiatörekvéseket. Miért? Mely típusú szabadságideológiákkal? Vannak olyan szabadságfilozófiák, melyek arra törekednek, hogy mindenekelőtt a szabadság definícióját találják meg. Ezek a megközelítések nem alkalmasak a csoportautonómiák elvi, elméleti megalapozására. Amint azt számos példa bebizonyította, a szabadságdefiníció vagy doktrinér állásponthoz vagy a metafizikához vezet. Kant óta jól tudjuk, hogy az apriori szintetikus (összefoglaló) ítéletek csak arra valók, hogy a gondokat a szőnyeg alá söpörjék és eltekintsenek az igazán kényes kérdésektől. Nekünk az a problémánk, hogy szembesülünk egy tényanyaggal, egy létező valósággal, amelyre választ kell találnunk. Tehát erre az adekvát megközelítési mód szerintem nem az, hogy a szabadság definícióját próbáljuk meghatározni, henem egyszerűen kijelentjük, hogy a szabadság mint olyan elvileg nem korlátozható. Az embernek vannak természetes, újabb szóhasználattal: emberi, veleszületett emberi jogai. A klasszikus locke-i modell - az élethez, a szabadsághoz, a tulajdonhoz való jog. Ezekhez kapcsolódnak azután olyan emberi jogok, természetes jogok, amelyek nélkül maga az élet, maga a szabadság, maga a tulajdon válna lehetetlenné. A locke-i modell szerint, szemben a társadalmi szerződés másik két képviselőjének, Rousseaunak és Hobbesnak az elképzelésével, ahhoz, hogy a társadalmi béke létrejöjjön és az emberek kilépjenek a természetes állapotból — a „homo homini lupus”, az ember embernek ellensége állapotából —, ahhoz az emberek, mondja Locke, nem kell, hogy lemondjanak ezekről a természetes jogokról. Rousseau megköveteli a természetes jogokról való lemondást, amely teljes és feltétlen kell, hogy legyen a közösség javára; Hobbes megköveteli e jogokról való lemondást az uralkodó javára, mely lehet egy személy vagy testület, de nála nem kell, hogy teljes legyen a lemondás, ez bizonyos feltételekhez van kötve - ezért kényszerül Hobbes moralizálásra. Locke ezzel szemben azt mondja - nem, az ember nem mond le jogairól, lemond viszont annak lehetőségéről, hogy ezekkel a jogokkal bármilyen helyzetben, feltétlenül, azonnal és önmaga éljen. Itt van a locke-i modell kulcsa, amelyet nevezhetünk ősi liberális modellnek is, amely használható és az ilyen típusú autonómiák az önrendelkezés elméleti megalapozásánál nagyon jól beépíthető az érvelésbe. Hit és erkölcs Ez a modell véleményem szerint összhangban áll azzal a nyugat-európai típusú ember- és társadalomszemlélettel, amely megengedi, elfogadja a hit és az erkölcs közötti különbséget, teret ad az erkölcsi latbavetésnek, az erkölcsi megfontolásnak, de ugyanakkor elismeri, hogy az ember bűnöket is elkövethet, tudatosan is. Ez a fajta szemlélet megengedi az erkölcs és a politika különneműségét, tételezhetővé teszi a morált mint autonóm létszférát a politikával szemben. Az uralkodó fölött mindig volt egy felsőbb instancia, amihez abban az esetben lehet fordulni, ha az uralkodó viszszaél jogosítványával. Ez a fajta szemlélet az egész nyugat-európai kultúrát meghatározta, amely jelentkezett egyrészt a világi és szellemi hatalom közötti vitákban és ez tette lehetővé a nyugati plurális társadalmi modell létrejöttét. Lehetővé tette a politika és a jog szétválasztását, a jog mint autonóm létszféra létrejöttét. Végső soron lehetővé tette a hatalmi ágak elválasztását és egyensúly létrehozását köztük. Amennyiben az egyes ember - az elmélet szerint - megteheti azt, hogy ne mondjon le természetes, veleszületett jogairól, akkor a csoport miért ne tehetné meg ezt? Miért ne önrendelkezhetne több ember is úgy, ahogy egy ember önrendelkezhet? A gyakorlat kérdései Milyen problémák merülnek fel a csoportautonómiák kérdésével kapcsolatban gyakorlati, politikai, jogi szempontból? Mi a helyzet a csoport önrendelkezésével? Hogyan önrendelkezhet egy csoport? Önrendelkezés - ki és hogyan dönt? A csoport önrendelkezése kapcsán két kérdés merül fel. Ki önrendelkezik, ki dönt a csoport nevében? A csoport minden tagja dönt-e, vagy bizonyos képviselők útján történnek-e a döntések? Jelzem, olyan döntésekről van szó, melyek a csoport egészének létezését közvetlenül befolyásolják, a csoport közösségként való létezését közvetlenül biztosítják. A második kérdés, ha van válasz a ki dönt kérdésre, hogyan születnek ezek a döntések, milyen procedúrán keresztül? A tömegdemokrácia játékszabályai szerint vagy más módon? A ki dönt és a hogyan döntenek kérdései mentén fogalmazhatók meg immár azok a konkrétabb összefüggések, amelyek fölmerülnek a csoportautonómiával kapcsolatban. A jogállam Mindenekelőtt a jogállam kérdése. Az előbbiekből kiderül, hogy a csoport mint közösség, mint nép, mint nemzet, mint számszerű kisebbségben lévő csoport alanya az identitáshoz való jognak, nemcsak kulturális, de politikai értelemben is. Ám pozitív jogi szabályozás tárgyát közelebbről meg nem határozott összetételű közösség esetében nagyon nehéz elképzelni. Ahhoz, hogy egy csoport, mint csoport pozitív jogi, tehát bírói úton vita tárgyává tehető jogosítványok alanya legyen, ahhoz kellenek objektív ismérvek, amelyek azzal vannak kapcsolatban, hogy ki tartozik és ki nem tartozik a csoporthoz. Ezt a nemzetállamok esetében a modern korban az állampolgárság intézményével oldották meg. Ahol a területi autonómiák valóban működnek, ott a helyi illetékesség határozza meg azt, hogy az egyén részese egy olyan közjogi státusznak, amilyet a területi autonómia jelent. Tehát ez objektív, mérhető. Ezek a normális helyzetek. Viszont, ami sűrűn felmerül és ettől eltér, az az, hogy sokszor a csoport összetétele így sem állapítható meg objektiven, főleg a kisebbségben élő embercsoportok esetében. Ott is két ismert megoldás van - vagy felállítanak egyfajta kisebbségi katasztert, mint ahogy ez az észt modellben működött a két világháború között, vagy valamilyen más módon próbálják megoldani a csoporthoz való tartozást, nyilatkozattal vagy egyébbel. Tehát azért kell különbséget tenni az identitáshoz való jog, az autonómiához való jog kapcsán - a közelebbről meg nem határozható csoport esetén és a pozitív jogi szabályozás esetében, mert a felsorolt módszerek valójában nem jelentenek megoldást. Miután megtettük ezt a különbségtételt, akkor már könnyebben tudunk viszonyulni a személyi elvű autonómia kérdéséhez és egyáltalán ezek intézményes megjelenítéséhez. Az állam és a csoportautonómia Az állammal és a csoportautonómiával kapcsolatban felmerül az állami szuverenitás és a nemzeti szuverenitás kérdése. Két szemléletről beszélhetünk: az abszolút és a relatív értelemben vett szuverenitás elméleteiről. Az abszolút szuverenitás elmélete szerint az állami szuverenitás és a nemzeti szuverenitás egy és ugyanaz, az állam nem más, mint az államalkotó többségi nemzet szuverenitásának megjelenítője. Szélsőséges példaként megemlíthetjük a román alkotmány első két cikkelyét, amely értelmében tulajdonképpen Románia a románok tulajdona. Ez így rendben lenne, csakhogy ahhoz meg kell mondani, hogy kik a románok - és itt kezdődének a problémák. A török alkotmány még messzebb megy ennél, hiszen egyenesen kijelenti, hogy a török nemzet, a török államterület és a török állam szerves egységet képeznek. Ott semmiféle autonómiára, csoportönállóságra nincs lehetőség. A relatív szuverenitás elmélete ebben az összefüggésben úgy hangzik, hogy beleilleszthetők-e a csoportautonómiák intézményes formái az államszerkezetbe úgy, hogy az adott államszerkezet ne boruljon föl. Itt beszélhetünk egységes államról, konföderációról, föderációról. Mindhárom esetben autonómiatörekvések kapcsán felmerül ez a kérdés. Léteznek olyan helyzetek, amikor az egységes államszerkezetben is kialakíthatók különböző autonómiák az egységes államszerkezet megbontása nélkül. Ezzel kapcsolatban szeretném leszögezni azt, hogy a csoportautonómia, s ezen belül akár a politikai értelemben vett tiszta önrendelkezés, tehát el egészen az államtól való elszakadásig, önmagukban véve sem morálisan, sem elméletileg nem tehetők mérlegelés tárgyává. Nem mondhatjuk ezekről, hogy önmagukban jók-e vagy rosszak, helyesek vagy sem. Mindig az adott összefüggéseket kell megvizsgálni, amelyek között ezek az autonómiatörekvések léteznek. Egy egészen más dolog, amikor az államfölötti struktúrák, a szupranacionális struktúrák létrejöttét vizsgáljuk, hogy akkor mi történik az állami szuverenitás - nemzeti szuverenitás fogalompárral, hogyan változik ezeknek a lényegében különnemű dolgoknak a viszonya. Korparancs - a szuverenitás és az önrendelkezés átértékelése Befejezésként, véleményem szerint ahhoz, hogy a világ előre tudjon lépni ezekben a kétségkívül létező, rendkívül bonyolult és nagy politikai, indulati töltettel és jelentős politikai felhajtóerővel rendelkező problémákban, mindenképpen egy új gondolkodásmód szükséges. Nem kell valami teljesen új és ismeretlen dologra gondolni. Az új paradigma véleményem szerint abban állhatna, hogy egyrészt át kell gondolni a szuverenitás fogalmát, azt a szuverenitás fogalmat, amelyre gyakorlatilag az egész nemzetközi jogrend épül és ez nem jelenti azt, hogy az államot ki kell iktatni mint a nemzetközi jog alanyát, pusztán a szuverenitás fogalmat kell átgondolni. Láthatjuk az elmúlt 40 év eseményeiből, hogy ez a szuverenitásfogalom anakronisztikus, hiszen ennek a fogalomnak a következménye a belügyekbe való be nem avatkozás elve, amelyet abszolút értelemben véve bárki úgy alkalmazhat, ahogy akar. A másik kérdés pedig az önrendelkezési elv újragondolása a szuverenitással és a csoportautonómiával való összefügésben. Ezek azok a dolgok, melyeket újra kell gondolni oly módon, hogy a társadalmi béke és az egyéni szabadság követelményei fennmaradjanak, ezek az intézmények működjenek. (gy)
