Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-27 / 150. szám
8 Szabad ÚJSÁG 1992. június 27. Nemzetközi kitekintés: A lisszaboni csúcsértekezlet küszöbén Éleződő ellentétek az EK bővítése kapcsán Az Európai Közösség (EK) soros elnökét Portugália miniszterelnöke borúlátóan kijelentette, hogy nincsenek illúziói a tegnap kezdődött kétnapos lisszaboni csúcsértekezlet eredményességét illetően. A szoros európai integrációt támogató nyilatkozatok ellenére az EK állam- és kormányfői úgy döntöttek, hogy hivatalosan nem kerül napirendre az Európai Uniót elutasító dán szavazás értékelése. A tanácskozáson az első helyen a közös költségvetést tartalmazó úgynevezett Delors II. tervet vitatják meg, a második legfontosabb napirendi pont pedig az EK bővítése lesz. Ez utóbbi kapcsán a brüsszeli bizottság a portugálok tanácsára úgy döntött, hogy a viták elkerülése végett visszavonja a bővítés menetrendjére tett írásos javaslatot, és helyette szóban fogják ismertetni a kényes dokumentumot. Delors, a brüsszeli bizottság elnöke két nappal ezelőtt még biztosra vette, hogy az EK-vezetők jóváhagyják az Ausztriával, Finnországgal, Svédországgal és Svájccal folytatan-Nagy-Britannia dó csatlakozási tárgyalások jövő év elején történő megkezdését. E ponton azonban ellenvetés várható a „szegény négyek”, vagyis Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország részéről. Ők ugyanis ragaszkodnak ahhoz, hogy a lisszaboni zárónyilatkozat tartalmazza azt a kivételt, miszerint a Delors-tervnek megfelelően 1993 és 1997 között megkétszereződnek a szegényebb tagországoknak járó EK-támogatások. Ennek tisztázását fontosabbnak tartják a bővítésnél. Velük szemben áll Nagy-Britannia, amely egyben az EK soros elnöke július elsejétől, Major brit miniszterelnök máris kijelentette, hogy féléves elnöksége alatt kiemelt fontosságot tulajdonít a tagfelvétel előkészítésének. Nem ért egyet a brüsszeli bizottság elnökével abban, hogy a tagfelvételi tárgyalásokat csak akkor lehet megkezdeni, ha a tagországok ratifikálták az Európai Unió részleteit tartalmazó maastrichti szerződést, és elfogadták a közös költségvetést. A hírügynökségek értesülése szerint a dánok Lisszabonban tudatják partnereikkel, hogy a maastrichti szerződésről jelenlegi formájában nem írnak ki újabb népszavazást. Erre csak akkor kerülhet sor, ha lényeges politikai és gazdasági változások álltak be a szerződés tartalmában. Dánia úgyszintén támogatja azt a brit gondolatot, hogy a Közösséget mihamarabb bővíteni kell új tagókkal. (AP-DJ) Major kormányfő több fronton Dániai vendégeket fogadott a héten a kormányzó brit konzervatív párt. Igaz, nem egészen John Major kormányfő meghívására érkeztek a derék dánok, hanem az úgynevezett Európai Reformcsoport mintegy nyolcvanfős testületének az invitálására. A konzervatívoknak ez a szárnya arra szeretné rávenni a múlt év decemberében a föderalista „nyomásnak” makacsul ellenálló John Majort, hogy tárgyalják újra a szerződést, s ha mód van rá, Dániához, Írországhoz meg Franciaországhoz hasonlóan rendezzenek Albionban is népszavazást az Európai Unióról. Major, aki néhány napon belül átveszi az Európai Közösségek elnöki tisztét, hallani sem akar erről, s minden bizonnyal jó oka van erre. Amint Kelet-Európábán a dezintegráció, úgy földrészünk nyugati felén az integráció olyan irányzat, amely aligha tartózható föl. És miként az Európai Közösségnek története mutatja, kisiklások, félre- sőt visszalépések nemegyszer előfordultak, de maga a folyamat nem szűnt meg, sőt fokozatosan terebélyesedett. Az uniós vonat halad, ha nem is mindig ugyanolyan sebességgel és azokkal a megállókkal, amiként a menetrendek mindenkori tervezői megálmodták. De hát ez így van a római szerződés életbelépése, vagyis 1958. január elseje óta. Major „elnök” annak tudatában válaszolhat a dániai nem-szavazókkal szövetkező rebellis, unióellenes párthíveinek, hogy Maastrichtban éppen ő szorgalmazta, a közlemény szövege ne tartalmazza a „föderalista” megjelölést. Az akkor még választások előtt álló londoni miniszterelnök a sajátos brit érdekek védelmében azt is elérte, hogy London nem csatlakozott a szociális chartához. így tehát Majort nem vádolhatják azzal, hogy túlzottan elfogult a föderalisták javára, de az eurorebellisek lehetetlent kérnek tőle, amidőn az egész maastrichti szerződés felülvizsgálatára szeretnék rávenni. Ha a Downing Street 10. lakója így tenne, egyszerűen komolytalanná és kiszámíthatatlanná válnék nyugat-európai partnerei szemében. Márpedig vérbeli politikus ilyesmit nem enged meg magának, annál kevésbé, mert a dán „nem” és az ír „igen” kirajzolódó helyzet egybevág a brit konzervatív centrum európai elgondolásaival. Koppenhágából a lassító és kijózanító hatás sugárzott szét, Dublin után viszont az a meggyőződés kerekedett felül, hogy a szerelvény mégis tovább halad. S Major azt szeretné, hogy — amint legutóbb párthívei előtt mondta — Nagy-Britannia ismét Európa „szívében” legyen, mégpedig egy olyan Európában, amelyben az együttműködés nem annyira a brüsszeli nemzetek feletti testületek, hanem az állampk egymás közötti kiegyensúlyozott együttműködésén alapul. Ezért is szeretne London elsőbbséget adni a kibővítésnek, az eredeti tervek szerint az EFTA-államok fölvételének előkészítése még a tagországokon végigvonuló ratifikációs eljárás lezárulta előtt megkezdődött volna, s a második félévi elnökséget Major szinte csaknem teljesen ennek szentelte volna. A népszavazási kór, az „eurobacilus” föltűnése több tagországban ezt most meghiúsítja. Major kénytelen számolni a francia referendum kockázatával vagy a német tartományok, a „landok” fokozódó zúgolódásával amiatt, hogy a fényes és kemény márkát a többiek olykor nem annyira ragyogó valutája „megpuhítja”. És persze ott van a hazai ellenzék is a Westminster padsoraiban, mégpedig a kormányzati oldalon. Mindez pompás politikai terepet kínál a kompromisszumokra fogékony, a föderalizmus és a szabadkereskedelemi övezet között utat kereső brit miniszterelnöknek, aki. közvetítését már akár a Maastricht utáni első EK-csúcsértekezleten, Lisszabonban megkezdheti, s decemberben Edinburghban, az egységes piac tervezett nyitánya előtt fejezheti be. A főbb vitatémákat Koppenhága és Dublin után így kínálják a közösségi hétköznapok: 1. a kibővítés két szakasza: előbb az EFTA- tagállamok következnek, a második fázisban pedig megvitathatják a szintén várólistás Törökország, Ciprus, Málta, valamint a „visegrádiak” felvételi kérelmét; 2. a „túlcentralizált” közösség árnyának elhessegetése: ez a Jacques Delors-t ért támadások következménye; 3. végül még mindig tart a versengés, hogy hol legyen az Európai Központi Bank székhelye. Londonban-vagy Frankfurtban. Mert bármennyire föltartóztathatatlan is az integrációs folyamat, ez azért mégsem mindegy, sem Londonnak, sem Bonn-nak, sőt föltehetően másoknak sem... Dán hatások A szerződés újraértelmezése A történelem ismétli önmagát? — kérdi a The Economist, amidőn arra emlékeztet, hogy 1945-be De Gaulle erőteljesen tiltakozott a bizottság növekvő ereje és a többségi szavazás terjedése miatt. A franciák fél éven át bojkottálták a közös piaci magas szintű tárgyalásokat. Az ügy megoldódott, aminthogy a közösség eddig minden válságát átvészelte valahogy, igaz, Walter Hallstein bizottsági elnök, az európai föderalizmus megrögzött híve belebukott ebbe a krízisbe. Akkor kormányok kerültek szembe egymással s egyezetek meg heves vitában, ma viszont más a helyzet. A kabinetek aláírták tavaly a maastrichti szerződést, de a dánok, a szavazók elutasították. S e döntésükkel bizonytalanságban tartják a tagállamokat, hiszen mind a tizenkét országnak ratifikálnia kellene a megállapodást, csak akkor emelkedhet jogerőre. A kétségeket ébresztő dán „nem” és a bizalmat sugalló ír „igen” jegyében ültek össze az állam- és kormányfők tegnap Lisszabonban, hogy a portugál elnökség lezárásaként csúcstalálkozót tartsanak. A törésvonalakat igyekeztek eltakarni, hiszen lesz dolguk elegendő: tagfelvételek, költségvetés, Delors bizottsági elnök mandátumának a meghosszabítása. Csakhogy amíg nem tisztázzák egyértelműen az álláspontokat, addig az üzleti döntések sem születhetnek meg. A csatlakozni vágyóknak tudniuk kell, mihez is kapcsolódnak, a pénzeket nem lehet újra elosztani világos célok nélkül, s Delors tevékenysége is megkérdőjeleződik, alkalmazkodni tud-e az új viszonyokhoz. Lisszabonban az EFTA-országok felvételéről tárgyaltak: Ausztria, Svédország, Finnország és Svájc már kifejezte szándékát a belépésre, Norvégia még gondolkodik. Jövőre szeretnék megkezdeni az egyeztető eszmecseréket s 1995-re be is fejezni az egész eljárást. Nagy-Britannia és Németország kezdettől fogva támogatta e kérelmeket, a nagyok közül csak Franciaország ellenkezett, ám fordult a kocka, s a dán „nem” után Párizs is sürgeti az EFTA-tagok bevételét a csapatba, hiszen csak így bizonyítható, hogy a közösség szekere nem rekedt meg, halad minden a kitaposott úton. Delors arra figyelmeztet ugyanakkor, hogy a kibővülés a brüsszeli döntéshozatali folyamatokat megrekesztheti, hacsak az intézményeket alapvetően meg nem reformálják. Am ez újabb végeláthatatlan vitákat indítana el, s erre most nincs sem idő, sem energia. Az EFTA-hullám után jön persze a második hármaké (hacsak a cseh-szlovák válás nem borítja fel a menetrendet), talán az évezred vége felé sorra is veszik e három vagy négy államot. Addig is azonban Nyugat-Európához kívánják kötni őket, több pénzügyi támogatással, nyitottabb piacokkal és valamiféle külpolitikai társulással. A második nagy témakör, amelyet Lisszabonban áttekintenek, a költségvetésé, amelyet a Delors-terv értelmében az elkövetkező öt évben jócskán emelni kellene, s e többletből nyilván a szegényebbek, az írek, a spanyolok, a portugálok és a görögök részesednének előnyösebben, ám a gazdagabbak odahaza szintén büdzségondokkal küszködnek, s a dánok keltette zavar közepette nem szívesen nyúlnak a zsebükbe. S e kérdéssel szorosan összefügg a bizottsági elnök sorsa, akinek megbízatása az év végén lejár, de a tagok azt tervezik, két esztendővel megh ossza bítják. Nincs is igazi riválisa Delors-nak, s a maastrichti egyezmény esetleges hibáit sem lebet a nyakába varrni. Viszont nem eléggé meggyőző véleményének a megváltozása, hogy tudniillik a holland kisvárosban az Európai Unió megvalósításáról kötött megállapodás voltaképpen a közösség decentralizálásáról szól. A felvetés annál is érdekesebb, hogy a dán hatásra alapos vita kezdődik a tagállamokban, Franciaországban népszavazást is tartanak. A második félévben pedig a briteké az elnökség, s Major kormányfő azt szeretné, ha a szeződést újraértelmeznék, vagyis éppen azt hangsúlyoznák, s elemzők szerint ezért szavaztak a minap igennel az írek, hogy nem a központ, nem Brüsszel határoz meg mindent mások feje fölött, hanem éppen ellenkezőleg, a lehető legalacsonyabb szinten kell dönteni. Ez a formula kielégítheti a dánokat is, az unió kiteljesedhet, de nem szuperállamként, hanem az egyéni arcukat megőrző tagok egyenlő és mélyülő együttműködéseként.
