Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-27 / 150. szám
1992. június 27. Szabad ÚJSÁG A java még hátra van A Duna-kérdés megoldása Hosszadalmas huzavona után, az országgyűlés határozatát követően, a magyar kormány 1992. május 25-i hatállyal megszüntette a Bős (Gabcíkovo)—Nagymaros vízlépcsőrendszer megvalósítására 1977-ben kötött államközi szerződést. A szlovákiai oldalon folyó, nemzetközi szerződéseket sértő munkák leállítása érdekében Magyarország a megfelelő nemzetközi fórumokhoz fordul. Persze az is lényeges, hogy például a közös cseh—szlovák—magyar határvízi bizottságban olyanok képviseljék Magyarországot, akik nem szűk csoportérdekeket, hanem a parlament és a kormány határozatait képviselik. Itthon pedig már olyan gyakorlati lépésekre van szükség, mint a nagymarosi körtöltés elbontása és a károsodott területek helyreállításának megkezdése. Az államközi szerződés megszüntetése fontos lépés, és elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy jogi és politikai értelemben egyértelműbbé váljon Magyarország álláspontja: a vízlépcsőrendszer bármely főlétesítményének üzembehelyezése súlyos környezeti és gazdasági károkkal járna a teljes érintett területen. Ezt az álláspontot az országgyűlés 1991. áprilisi határozatában fogadta el. Értékes terület Szlovákiában az ottani, a magyarországinál is ellentmondásosabb, felemásabb politikai fejlődés miatt a hasonló következtetések csak a szlovák kormányzat kérésére 1990 eleradox felfogáshoz vezetnek, amely a természetvédelmet is par exellence technikai problémának tekinti, illetve a Dunatáj egyedülálló termelő és önszabályozó képességét műszaki megoldásra cseréli, ami beláthatatlan következményekkel jár. Strukturális gond Sajnos Magyarországon sem folyik megfelelő ütemben a Dunakérdés ökológiai szempontból elfogadható rendezése. A kérdés megoldását strukturális gondok is akadályozzák. Az a tény ugyanis, hogy a vízügyi szervezetben mindmáig szorosan összefonódik az államigazgatás és a jén alakult szakértői bizottságok szintjéig jutottak. Ezeket a szakértői véleményeket a szlovákiai bősi vízlépcső üzemeltetésének a felszín alatti vízkészlet minőségére és mennyiségére gyakorolt hatását vizsgáló bizottság úgy vélte, hogy az üzemvízcsatornát csak árvízvédelmi célra szabad felhasználni, anélkül, hogy üzembehelyeznék az egész bősi vízlépcsőt. Az üzemvízcsatornás bősi vízlépcső a leghátrányosabb variáns, tekintettel arra, hogy a köztársaság vízellátása és mezőgazdasági termelése szempontjából rendkívül értékes területet érint. A bősi vízlépcső által érintett Dunatáj táj- és környezetvédelmi rendezésével foglalkozó albizottság jelentése pedig arra a következtetésre jut, hogy amennyiben a Dunát a természetes régi mederből és ágrendszerből mesterséges üzemvízcsatornába terelik, ezzel egy olyan tevékenységet indítanak el, amely a tájat műtárggyá alakítja át. Márpedig a tapasztalatok szerint — mondja az albizottság jelentése — az effajta kísérletek többek között egy olyan pamár korábban megfogalmazódott például, hogy a folyószabályozás tekintetében a hajózási paraméterek (hajózó mélység és szélesség) növelésével és a kavicstermeléssel szemben a természetvédelem, az ivóvízellátás és a mezőgazdaság szempontjainak kell elsőbbséget adni. Alapvető kötelesség A Duna kérdésével foglalkozó környezetvédelmi szakemberek évek óta hangoztatják, hogy nem elég a vízlépcsőrendszer építését leállítani és a fölösleges építményeket lebontani, hanem új folyamszabályozási és hajózási koncepciókat kell kidolgozni, amelyek szakítanak az egyoldalú technikai fejlesztés korábbi dogmájával, mely szerint a (gazdasági növekedés volna a fejlődés legfontosabb mutatója. Magyarországnak mint a vízlépcsőrendszer megszüntetését elsőként javasoló félnek alapvető kötelessége, hogy mielőbb letegyen ilyen koncepciókat a tárgyalóasztalra. A tavaly áprilisi országgyűlési határozat értelmében a magyar kormánynak egyébként ezt már régen meg kellett volna tennie. Mindenekelőtt Cseh-Szlovákiával kell megegyezni a közös érdekeltségű Dunaszakasz új fejlesztési elképzeléseiben, de a két államnak közösen kell kezdeményeznie a parti államok új Duna-politikájának a kialakítását. Ennek az új Duna-politikának el kell ismernie a természet és az ivóvízkészletek védelméhez fűződő helyi és regionális érdek elsőbbségét. A hajózási érdekek alárendelése nem a dunai vízi szállítás mennyiségi korlátozását jelenti, hanem a kisebb merülésű, a Duna—Majna—Rajna csatornán is használható hajók alkalmazását, amelyek esetében az esetleges többletköltség a védendő természeti értékekhez képest elenyészően kis tétel. A két országnak közösen kell fellépnie annak érdekében, hogy Né— Mit mutat a kukker, sógor? Megint tutajok? — Nem! Ha jól látom, valami nagymorva cirkáló vagy álcázott folyami tengeralattjáró... URBAN GYÖRGY karikatúrája metország és Ausztria kompenzálja azokat a károkat, amelyeket az általuk épített vízlépcsők miatti hordalékcsökkenés és medersüllyedés okozott a magyar—csehszlovák Duna-szakaszon. Duna politika Természetesen ezt a hatást el kell választani azoktól a helyi beavatkozásoktól, a főmeder kiegyenesítésétől és a mértéktelen kavicskitermeléstől, amelyek ugyancsak hozzájárultak a meder kimélyüléséhez. Az érdekeltek együttműködése, közös vizsgálatok szükségesek annak a becsléséhez, hogy melyik hatás milyen mértékben érvényesült az elmúlt évtizedekben. Egy igazán környezetvédelmi ihletésű Duna-politika természetesen nem korlátozódhat a folyószabályozás kérdéseire. A Pozsony alatti Duna-szakasz egyik legfőbb értéke az árvédelmi töltések közé zárt, viszonylag széles hullámtér élővilága. A rajnai és dunai tapasztalatok is bizonyítják, hogy milyen sokoldalú ökológiai és gazdasági szerepe van az ilyen területeknek az élővilág fenntartása, a felszíni és felszín alatti vízkészletek tisztaságának a megőrzése révén. Az ártéri élővilágot tehát helyre kell állítani ott, ahol a vízlépcsőrendszer tározójának az építésekor meggondolatlanul kiirtották, és a többi területtel együtt kell védelem alá helyezni. Ezt a célt szolgálják a nemzetközi természetvédelmi terület kialakítására tett korábbi javaslatok, amelyek részleteit — Ausztria bevonásával — mielőbb ki kell dolgozni, beleértve a szükséges nemzetközi jogi kereteket is. Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha a közvetlenül érintett lakosság cselekvő módon vehet részt az elképzelések kialakításában és a gyakorlati munkában. A Szigetközben ehhez elég jók a politikai feltételek, amint azt egy közelmúltban végzett közvéleménykutatás eredményei mutatják. A csallóközi és szigetközi polgármesterek nemrég Dunaszerdahelyen tartott konferenciájukon egy közös bizottság létrehozásával már meg is tették az első lépést elképzeléseik összehangolására. A java azonban még hátra van... VARGHAJÁNOS gazdasági tevékenység, olyan érdekviszonyokat és érdekérvényesítési lehetőségeket konzervál, amelyek annak idején egyenesen a tiszalöki és kiskörei környezetkárosító beruházásokon át a dunai vízlépcsőrendszer 1977-es államközi szerződésének aláírásához vezettek. A struktúra adta érdekérvényesítési lehetőségek szinte automatikusan terelik a vízügyeket a közpénzekből finanszírozott, gazdaságtalan és környezetkárosító nagy betonberuházások felé, és ez alól még a legjobb szakemberek is csak nehezen tudják magukat kivonni. A szervezet átalakítása, az államigazgatás és a gazdálkodás szétválasztása, az utóbbi piaci alapokra helyezése szükséges politikai feltétele nemcsak a Duna-ügy, hanem sok más vízügyi-környezetvédelmi probléma jó és gazdaságos megoldásának a Dráva és a Tisza mentén éppúgy, mint a Kis-Balaton vagy a Velencei-tó esetében. A szükséges változások ugyanakkor nagyobb teret nyithatnak a környezeti szempontok gyakorlati alkalmazásához is. Szakcikkekben Szemetelő Európa Az Európa Parlament Környezetvédelmi Bizottságának egyik jelentése szerint a közösségben évente 2200 millió tonna hulladék keletkezik. Az ipari hulladékok több mint 60 százalékát, illetve a mezőgazdasági hulladékok 95 százalékát újra felhasználják. A hulladékkezelő „szektor” (amely magában foglalja a hulladéklerakást, kezelést és újrahasznosítást) a közösségen belül több mint 2 millió embert foglalkoztatott és évente 100—200 milliárd ecu-t forgalmazott. A Római Egyezmény részletesen taglalja, hogy a közösség környezetvédelmi tevékenységeinek a megelőzésen kell alapulnia, a bekövetkezett környezeti károkat pedig a forrásoknál kell elhárítani. Tapasztalati tény, hogy az úgynevezett tiszta technológiák kisebb hulladékképződéssel járnak, mint az úgynevezett tisztítási technológiák, amelyek csupán „eltolják” (áthelyezik egyik helyről a másikra) a szennyezést. A tiszta technológiákon alapuló hulladékcsökkentési megközelítés alapja, hogy a hulladék két fázisban keletkezik: az első, amikor a termékeket előállítják, a második fázis a termékek elhasználódása után jelentkezik. Magyarán, ez a szemét. Mindezek alapján a közösség kettős megelőző stratégiát javasolt. Az első, a technológiába ágyazott megelőzés a tiszta technológiák kifejlesztését jelenti. Ezek olyan nem szennyező termelési eljárások, amelyek semmi vagy csak kevés hulladékkal járnak. A hulladékmegelőzés kérdése szorosan összefügg a termelt termékekkel, illetve azok tulajdonságaival. A cél, hogy a piacra került termékek gyártásukkal, használatukkal és végső elhelyezésükkel a lehető legkisebb mértékben járuljanak hozzá a hulladékok és azok káros hatásainak növekedéséhez. A fogyasztókat is tájékoztatni kell a termékek és a csomagolás ökológiai jellemzőiről, azok környezetre gyakorolt hatásáról. Ezért az Európai Parlament Környezetvédelmi Bizottsága a termékek ökológiai paramétereit tartalmazó közösségi ökológiai címkézés bevezetését javasolta. A második irányelv a reciclyng és az újrahasznosítás. Ezzel kapcsolatban a bizottság arra az elhatározásra jutott, hogy a jövőben ösztönözni kell: az újrahasznosítás és az újrafeldolgozás technológiájának kutatását és fejlesztését, a gyűjtési és osztályozási rendszerek optimalizálását, az újrahasznosítás és az újrafeldolgozás külső költségeinek csökkentését, az újrahasznosításból és újrafeldolgozásból származó termékek piacának megteremtését. Azokat a hulladékokat, amelyeket nem lehet újrafelhasználni vagy újrafeldolgozni a környezetet legkevésbé terhelő módon kell elhelyezni. A gyakorlatban ezeket a hulladékokat általában ömlesztve rakják le. Itt azonban eleget kell tenni a lerakóhely kiválasztására, kialakítására, a hulladék előkezelésére, a hulladék típusára, és a lezárás felügyeletére vontakozó szigorú szabványoknak. (FIGYELŐ)
