Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-20 / 144. szám

,992'|únius2°­­____________________________________________ Szabad ÚJSÁG_ • • Ökológiai katasztrófa Csak Oroszországnak vagy az egész világnak? Éjszakai műholdfelvételek tanúsága szerint az eurázsiai konti­nens legvilágosabb foltjai nem a világvárosok — Párizs vagy Róma — fényei, hanem szibériai olajkutak hosszabb ideje eloltatlan fáklyái. A tudósok szerint a környezet eróziója a visszafordíthatatlanság határára került: Oroszországnak nin­csenek meg a megfelelő anyagi eszközei ahhoz, hogy megállítsa a természeti környezet immár spontán pusztulását. Az orosz társadalom átalakítása meglehet olyan fronton kerül szem­be a legnagyobb nehézségekkel, amelyen a legkevésbé számítottak arra. Szakemberek feltételezik, hogy az élet csupán azért lehetséges az ország területén, mert óriási a hely környezetszennyezésre. Ha az Oroszország által kibocsátott kör­nyezetpusztító anyagok Japánban koncentrálódnának, akkor az ottani flóra és fauna néhány nap alatt ki­pusztulna. A környezet állapota Oroszország szinte minden ember­lakta területén kétségbeejtő: a kör­nyezeti károsodások „komplexen” egymásra épülnek, így hatásuk még kedvezőtlenebb, mintha csak „egye­sével” vennénk számba őket. A legjelentősebb katasztrófaterületek Oroszország 190 millió városla­kója közül 70 millióan élnek olyan agglomerációban, ahol a levegő szennyezettsége ötszörösen meg­haladja az egészségre káros érté­ket. Közülük harmincötben igen kritikus a helyzet, például Moszk­vában, Kemerovóban, Jekatyerin­­burgban (Szverdlovszk), Nyizsnyij Tagilban, Permben, Cseljebinszk­­ban, Szaratovban valósággal mér­gezett a levegő. A környezet­­szennyezés más formái is hozzájá­rulnak ahhoz, hogy Oroszországban a fejlett országok átlagát messze meghaladja a gyermekhalandóság, s a káros mutációk oly mértékben Ne igyanak halmozódtak fel, hogy az a lakossá­got már genetikailag veszélyezteti. Sok forrásból ered a radioaktív szennyezettség. Több mint 130 he­lyen végeztek nukleáris robbantáso­kat, jobbára Oroszország európai részén. Ezek geofizikai feltárásokat, a kőolajlelőhelyek mélyrétegeiben a nyomás fokozását szolgálták, vagy egyszerűen „földmunkát” végeztek különböző gátak építése érdekében. Igen jelentős a vizek radioaktív szennyezetsége, különösen az északi térségekben: Novaja Zemlja kör­nyékén a sugárterhelés a robbantá­sokon kívül az itt eltemetett — job­bára a vízbe szüllyesztett — nuldeá­­ris hulladéktól származik. Önálló fe­jezet az atomerőművi balesetek so­rozata: a múlt évben összesen 270 üzemzavart regisztráltak. A járulé­kos hatásokhoz tartozik, hogy Uk­rajnában például az év végéig hoz­závetőlegesen 1300 tonna sugárfer­tőzött marhahúst kell hulladéktáro­lókban elhelyezni. Mindazonáltal nem várható, hogy bezárják az el­avult atomerőműveket, amelyek egyes körzetekben a villamos ener­gia 60 százalékát szolgáltatják. S ak­kor még szó sem esett az elavult, gyenge technológiai fegyelemmel, elégtelen őrzés mellett működő nukleárishulladék-temetőkről. A kőolajkitermelés is országrész­nyi területeket tesz kietlenné. Az el­oltatlan kúttüzek füstje hatalmas er­dőségeket ítélt halálra. A rendszeres csővezetéktörések következtében a kitermelt kőolajmennyiség egytize­csapvizet! de a földre ömlik. így alakult ki Szi­bériában egy 11 kilométer hosszú, hat és fél kilométer széles, átlagosan majd két méter mély köolajtó. Igen rossz az édesvizek állapota. Nemcsak a jelentős európai folyók és tavak (Volga, Néva, az Északi Dvina, a Ladoga, az Onyega, az Urál-iparvidékek valamennyi folyó­ja) vize mérgezett, hanem már a szibériaiaké is. A föld összes ivóvíz­­készletének egyhatodát tároló Baj­­kál tó vize súlyosan szennyezett, ha­lállományát, állatvilágát a kipusztu­lás fenyegeti, tönkremennek a kör­nyező erdők (ahol még nem irtották ki), a talaj, erősen terhelt a levegő. A legsúlyosabbak a föld globális levegőháztartásával kapcsolatos ökológiai károk. Az oxigéntermelés­ben az Amazonas-medence őserdei­vel közel azonos a szibériai erdősé­gek szerepe. Míg azonban a dél­amerikai erdőirtás széles nyilvános­ságot kapott, addig a szibériai faállo­mány lényegesen nagyobb pusztulá­sa eddig nem volt közismert. Az er­dőségek eltűnésének oka részben az ipar és a bányászat okozta szennye­zőanyag-kibocsátás (az utóbbi két évtizedben 3840 négyzetkilométer­nyi erdő pusztult ki emiatt), részben a tudatos, ám tervszerűtlen erdőir­tás. Az erdőgazdálkodás azelőtt sem komplex módon vette figyelembe az ökoszisztéma sajátosságait, a fon­tossági sorrendben első helyre a ki­termelt mennyiséget helyezték. A Szovjetunió szétesése után a helyzet tovább romlott: a helyi hatóságok— központi ellenőrzés híján — töme­gével adják ki a fakitermelési enge­délyeket külföldi cégeknek, amelyek nemcsak valósággal letarolják az er­dőt, hanem a talajt is tönkreteszik, és nem gondoskodnak az újratelepí­tésről sem. Évente 20 235 négyzet­kilométernyi erdő pusztul így el. Szi­béria egyes körzeteiben a talajeró­zió olyan mértéket ért el, hogy a faállomány újratelepítése már nem lehetséges. Az oxigéntermelés csök­kenésével párhuzamosan az ipar a fejlett országok átlagát messze felül­múlóan bocsát ki széndioxidot, s e két körülmény összekapcsolódásá­val Oroszország élen jár a globális üvegházhatás fokozódásában. A fentiekhez képest szinte „aprócska” tényező az Aral-tó vidé­kének klímaváltozása. Az öntözéses gazdálkodás miatt elapadt a víz­utánpótlás, és megkezdődött a tó kiszáradása. Ez az éves csapa­dékmennyiség radikális csökkenését eredményezte. Három fokkal nőtt az átlaghőmérséklet. A szárazság következtében a térségből annyi por kerül a levegőbe, hogy az atmoszfé­rában öt százalékkal emelkedett a szilárd részecskék aránya. Mi a teendő? Oroszország vezetői felismerték, hogy radikális lépések szükségesek a környezetvédelemben. A Jelcin el­nök által februárban aláírt környe­zetvédelmi törvény szigorúan ren­delkezik a környezetszenyezésben, - pusztításban vétkesek megbünteté­séről, ám végrehajthatósága kétsé­ges. Az érvényes normák alapján az oroszországi üzemek 80 százalékát azonnal be kellene zárni. Az új környezetvédelmi politika megvalósításának nem akadálya a szakemberek hiánya: igen sok felké­szült tudós — a hadiiparból is — kész lenne e területen munkálkodni. Mindennek gátat szab azonban, hogy anyagiak egyáltalán nem állnak rendelkezésre. Ha valami javulás ta­pasztalható, akkor ez a legelavul­­tabb, leginkább környezetszennyező vállalatok csőd miatti leállításával magyarázható. Elengedhetetlen lenne a Nyugat pénzügyi és technológiai segítsége. Az anyagiakat elsősorban a tűzoltó jellegű, halaszthatatlan feladatokra kellene fordítani, míg a korszerű technológiák leginkább az új beru­házásokon hasznosíthatók. A kör­nyezetpusztulás oly mértékben előre­haladott, öngerjesztő folyamattá vált,­­hogy nyugati segítség nélkül, csupán a saját gazdaság lassú talpra állására alapozva Oroszország képtelen lenne megbirkózni az ökológiai problémák­kal: megállításuk elmulasztásával Oroszország sűrűn lakott területei 10—15 éven belül emberi életre alkal­matlanná válhatnak. Orosz vélemények szerint a fejlett országoknak is érdeke lenne komoly összegeket fektetni az orosz környe­zetvédelembe. A skandináv államok esetében már van is erre példa: Finn­ország tervet dolgozott ki az északi orosz nikkelkombinátok—Skandiná­viát is érintő — környezetszennyezé­sének csökkentésére. A tervbe Norvé­gia is bekapcsolódott. Orosz környezetvédelmi szakem­berek azt szorgalmazzák, hogy a fej­lett országok az amúgy is tiszta iparuk kömyezetbarátabbá tételére fordított összegeket inkább oroszországi erdő­­telepítésekbe fektessék. Igaz ugyan, hogy ezáltal nem csökkenthetnék to­vább az ipari és a közlekedési széndio­xid-kibocsátást, az újonnan telepített erdőségek oxigéntermelésének kö­szönhetően azonban összességében mégis csökkenne az atmoszféra szén­dioxid- tartalma, a földi légkör üveg­házhatása. Valószínű azonban, hogy a lassan megtérülő környezetvédelmi befek­tetések nem vonzóak a nyugati be­ruházók számára, s Moszkva a ter­hek nagyobb részét kénytelen lesz magára vállalni. A környezetpusztu­lás és a környezetvédelem harca fel­tehetően még évekig döntetlenre fog állni Oroszországban. (ÜZLET) Szentpétervár — a szennyvíz városa Ne igyanak csapvizet — figyelmeztetik az idegent lépten-nyomon Szent­péterváron. De nem csak a barátok, ismerősök mondják ezt A francia, a japán és a többi konzulátuson is ezt tanácsolják az ott dolgozóknak. Ezzel szemben az Európa Nagyszállóban, amelyet nemrégiben teljesen felújítot­tak, nyugodtan lehet csapvizet inni, mert ezt a luxushotelt saját víztisztító berendezéssel látták el De isznak vizet is, miután jól felforralták, hogy a nagymeny­­nyiségű klór kicsapódjon belőle. „Es­ténként, amikor a kislányomat fürde­tem, néha előfordul, hogy a klórtól még a szappan illatát sem lehet érez­ni”, panaszolja egy édesanya. Már az is nagy változás, hogy erről nyíltan lehet beszélni, és nem titkolják a ható­ságok, hogy a vizet ivás előtt fel kell forralni. A baj csak az, hogy bár ez a tisztítási módszer igen egyszerű, a víz­ből nem csapja ki a káros elemeket, amelyek rákkeltő hatásúak. A víztisz­tító állomások valóban erősen klóroz­zák a Névából nyert vizet, ebbe a folyóba eresztik ugyanis a gyárak szennyvizét: több mint 400 olyan szennyvízelvezető van, amely közvet­lenül a Névába vagy a csatornákba torkollik. Ráadásul, mivel ennek a kö­zel 5 milliós ipari városnak egyre na­gyobb vízmennyiségre van szüksége, a víztisztító állomások túlterheltek, és nem is mindig rendelkeznek elegendő reagenssel. Mint ahogyan azt Félix Kamarnizov, a helyi vízgazdálkodási társaság, a Vodokanal igazgatója mondja: „A víztisztító állomások túl­terheltsége miatt a víz minősége egyre romlik — de továbbra is megfelel a nálunk előírt normáknak. A klórozás hatékony a baktériumokkal szemben, igaz, a vírusok ellen nem nyújt védel­met.” Majd, mintha az előző mondat logikus folytatása lenne, így vonja le a következtetést: biztosan állítható, hogy a víz itt nem káros az egészségre. Ter­mészetesen a természetvédők, de több hidrológus is hevesen vitatja ezt a kije­lentést. Szerintük a rossz víz a felelős az olyan fertőző betegségek felbukka­násáért, mint a dizentéria, a hepati­tisz A és a heveny bélfertőzések. Ugyanakkor felmerül a kérdés: ha a víz ilyen rossz, miért fogyaszta­nak naponta 500 litert belőle a pé­­terváriak? Ez, összevetve például a párizsi, 150 literes napi átlagfogyasz­tással, döbbenetes mennyiség. Az ok egy szóban összefoglalható: pa­zarlás. Először is, a víz gyakorlatilag semmibe sem kerül. Háztartáson­ként havi 1,30 rubelt kell fizetni ér­te, függetlenül a felhasználástól. így aztán az emberek hagyják folyni a vizet, nem javíttatják meg a csöpögő csapokat és a szivárgó WC-tartályo­­kat. A vízvezeték-hálózat elörege­dett, nem tartják karban: mintegy 4300 kilométeres szakaszán csupa lyuk. Ha a háztartási fogyasztáshoz hozzávesszük az ipari fogyasztást, a kertek öntözését — természetesen mindezt ivóvízzel —, a Vodokanál­­nak naponta 3 millió köbméter vizet kell szolgáltatnia, de még ez sem elegendő. Számos újonnan épült ház például lakatlan, mert nem tud­ják ivóvízzel ellátni. Végül is a Vodokanal, szembe­sülve mindezekkel a minőségi és mennyiségi problémákkal, úgy dön­tött, hogy a városházával együttmű­ködve vegyes vállalatot hoz létre, amelynek neve „Szentpétervár — tiszta víz”. Kidolgoztak egy nagysza­bású programot, melynek első célki­tűzése a vízhálózatban észlelet szi­várgások megszüntetése és egy olyan berendezés létesítése, ahol elégethetik a szennyvíztisztítás után hátramaradt aktív üledékeket. A vízlánc utolsó láncszeme ugyanis meglehetősen gyenge. A város két jelentős szennyvíztisztító állomással rendelkezik, ezek azonban a csator­navíz egyharmadát nem képesek megtisztítani. Igaz, ez is előrelépés a tizenöt évvel ezelőtti helyzethez ké­pes, amikor a víz tisztítását egysze­rűen a természetre bízták. A kereskedelmi kikötő mellett, az úgynevezett Fehér-szigeten találha­tó a legnagyobb szennyvíztisztító ál­lomás, amely naponta több ezer tonna aktív üledéket termel. A feke­te színű, bűzös massza összetevői ásványi sók, nehéz fémek és az egész Mengyelejev-tábla — mondja a Vo­dokanal főmérnöke. A létesítmény hatékony működését azonban szá­mos dolog akadályozza. Nem ren­delkezik elegendő, a víz tisztításához szükséges kicsapódást elősegítő anyaggal, és egyelőre nem tudja meg­semmisíteni a folyamatosan újrakelet­kező aktív üledékeket sem. A nap 24 órájában folyamatosan érkeznek a te­herautók, hogy elszállítsák ezt a me­laszt egy 30 kilométerrel távolabb lévő trágyalerakóhelyre. Egyszerű teher­autókról van szó, amelyeknek rako­mányát még ponyva sem védi. A sofőrök hiába igyekeznek elkerülni a hirtelen fékezést; a masszából le­­lefröccsen az útra. A gyalogosok, a buszra várók pedig teljesen gyanút­lanok: semmi sem utal arra, hogy veszélyes hulladékot szállítanak. Szentpétervár közvetlen közelé­ben tíz fedetlen mérgező szemétgö­dör van. Ezek nemcsak ökológiai, hanem egészségügyi szempontból is komoly veszélyt jelentenek a kör­nyezetre, mivel a kórokozókat és to­xikus anyagokat tartalmazó aktív üledékek itt tovább erjednek, és be­szivárognak a talajvízrétegbe. Min­den évben megtelik egy gödör. És előfordul az is, hogy nincs üres gödör, így történhetett, hogy a Vodokanal­­nak négy hónapon keresztül a Fehér­szigeten, azaz a Néva partján kellett raktároznia az aktív üledékeket. Olyankor is ez történik egyébként, amikor nincs elegendő teherautó a hulladékok elszállítására. A gödrök ásását és feltöltését mindaddig folytat­ják, míg a vegyes vállalat nem létesít egy égetőberendezést az aktív üledé­kek megsemmisítésére. íme, Szentpé­tervár súlyos öröksége, azé a városé, amely többek között a víznek köszön­heti szépségét és fenségét. (WORLD MEDIA)

Next

/
Thumbnails
Contents