Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-13 / 138. szám
1992. június 13. Szabad ÚJSÁG 5 A jövő nemzedék sorsa ma dől el Aki figyelemmel kíséri az oktatásügyben zajló magyarországi eseményeket, már régen észrevehette, hogy ott valami figyelemre méltó dolog történik. Már a politikai rendszerváltozást megelőző években az alkotó pedagógusok megelégelték a látszatreformokat, s nyíltan kimondták, hogy az oktatási rendszer reformokkal nem változtatható meg, mert eleve csődbe jutott. Teljes átrendezést igényel. Kiinduló pontként az iskolahálózat szerkezeti felépítésének átszervezését jelölték meg, s az egyes iskolatípusok szerepének újraértelmezését. Ehhez törvények kellenek. Olyan törvények, amelyek korunk demokratikus törekvéseinek szellemében nem a működtetést tartják mozgató rugónak, hanem a működés feltételeinek a kialakítását. Persze, ezt kimondani könnyebb, mint létrehozni, már csak azért is, mert az egyénekben, az érdekcsoportokban és a szakmai közösségekben eddig kordában tartott hatalmas energiák szabadultak fel. Sajnos, a jelenlegi politikai vezetés ezen energiák okos, mondhatnám, célszerű felhasználására nem készült fel. Nehezen teszi magát túl a kicsinyes politikai érdekeken, így a törvények és a jövőre vonatkozó szakmai programok megfogalmazásában olykor elbizonytalanodik, amiért aztán magyarázkodni kénytelen. Távol álljon tőlem a bíráló szándék, csupán konstatálom, ha netán nálunk is eszébe jutna a közoktatásért felelős törvényalkotóknak, tisztségviselőknek vagy szakmai - érdekvédelmi tömörüléseknek hasonló elhatározás, mitől óvakodjanak. A magyar közoktatási törvény körül bizonyára kevesebb csetepaté lenne, ha az tömörebb, határozottabb, illetve egyértelműbb megfogalmazásban kerül a nyilvánosság elé. Sajnos, a törvényjavaslat egyes fejezetei közé a végrehajtásra vonatkozó útmutatások és fölösleges indoklások is bekerültek, így e tény lehetőséget kínál nemcsak a józan és építőszándékú vitára, hanem a kötekedésre is. A közoktatási törvényjavaslathoz egy másik nélkülözhetetlenül fontos programterv is társul, a Nemzeti alaptanterv, rövidítve NAT. E nélkül az új oktatási rendszer elképzelhetetlen lenne. A kötelező oktatás alapkövetelményeit a NAT az állam alkotmányában foglalt emberi jogok és a gyermeki jogok karfáiban kihirdetett értékek alapján határozza meg. „Célja a nemzeti, az európai és az egyetemes emberi értékek közvetítése. „Alap“-tanterv, mert esupán a minden magyar állampolgár számára szükséges és tőle elvárható közös ismereteket, képességeket és készségeket tartalmazza. „Nemzeti“, mert fontos szerepet szán a nemzeti hagyományok ápolásának és a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének, beleértve az ország nem magyar nemzetiségű és etnikumú állampolgárai identitásának ápolását és kibontakoztatását. „Nemzeti“ abban az értelemben is, hogy politikai érdekek felett állóan a közös nemzeti érdekeket szolgálja. A Nemzeti alaptanterv szükségessé teszi helyi tantervek készítését. Keretül szolgál ahhoz, hogy az iskolafenntartók és az iskolák pedagógiai szemlélete érvényesülhessen. Ilyen módon lehetővé válik, hogy az iskolákban a nevetést és az oktatást különböző világnézetek szellemében lehessen megszervezni. “ Az idézet okvetlenül ide kívánkozott, mert minden szava önmagáért szól. Akkor, amikor többféle iskolafenntartás jöhet számításba, az államnak elsősorban az összeegyeztető szerepét kell vállalnia. Nem rendeletekkel, hanem törvényekkel és javaslatokkal kell szerveznie a munkát, a Nemzeti alaptanterv, rövidítve hetőséggel él. Arra ösztönzi a pedagógusokat, hogy ne tantárgyakban gondolkodjanak, mint eddig, hanem műveltségi területeket fogjanak át és úgynevezett „múveltségtömböket“ hozzanak létre saját iskolájuk feltételeinek megfelelően. Mennyivel több lehetőség ez, mint hányaveti felelőtlenséggel kimondani, hogy a központilag kiadott tanterv 30-40 százalékát saját belátása szerint módosíthatja a pedagógus. Sajnos, a mi oktatásirányítóink e szűkmarokkal mért felemás demokráciánál tovább nem jutottak el, igaz, úgy tűnik, a „pedagógustársadalom“ is egyelőre megelégszik ennyivel. Meggyőződésem, hogy csak egyelőre. A műveltségtömbök például lehetővé teszik, hogy egy-egy témakör, mint például az atomelmélet, mindegy, hogy a fizika vagy a kémia fogalomkörébe sorolódik-e be, viszont biztos, hogy két tantárgy tanmenetébe tananyagként nem kerülhet be. Az elektromosság sem. Példának okáért a barokk stílust sem tárgyalja majd külön az irodalom, a képzőművészet, és a zenetörténet más-más időben és megközelítésben, mint eddig, mert az összehangolás elsősorban a . tantestületek tagjainak a dolga lesz. Működésbe lendül majd a program- és tankönyvpiac is, ami természetes. Magyarországon számtalan példa van már rá. így értelme lesz a módszertani tanácsadásnak is. Nálunk viszont félő, hogy ismét ránk telepednek a pedagógiai központok a maguk ostoba komisszióival, a lehetetlen bemutató órákkal, s az iskolavezetést a kölcsönös hospitálások számának gyarapítására ösztönzik, hogy legyen miről beszámolni az értekezleteken. A tanfelügyelőknek sem maradhat nagyobb szerepük, mint ellenőrizni, hogy az iskola él-e, és hogyan él törvényadta lehetőségeivel. A felügyelők semmi esetre sem lehetnek hivatottak arra, hogy saját pedagógiai ízlésük alapján bírálják el egy-egy tanítási óra felépítését és levezetését, s ebből megföllebbezhetetlen, messzemenő következtetéseket vonjanak le a pedagógusok szakmai felkészültségéről. A műveltségtömbök arra is lehetőséget kínálnak, hogy a nemzeti kisebbségek saját nemzetük történelmét, irodalmát, művészet- és tudománytörténetét, akár népi kultúrájuk maradandó értékeit beépítsék az iskola tananyagába. S ez ellen senkinek nem lehet joga kifogást emelni. Ugye nálunk, a mi szempontunkból - a nemzetiségi iskolákra gondolok - érthető, hogy a legfelső oktatásügyi hivatal viszolyog az alaptantervtől. Csakhogy ezzel saját nemzeti oktatásügyét kárhoztatja hosszú tespedésre. A fejlődést gáncsolgatni, ideig-óráig még visszahúzni is lehet, de hosszabb távon ez nem megy. Az oktatásügynek is számítania kell arra, hogy a kor követelményei elől nem térhet ki. Vezetői kiszolgálhatják a politikai divatokat, akár magát a hatalmat is, ám ha a társadalom egésze igényli a demokráciát, a családok nem szívelik el a gyerekek elleni önkényt. Aki az oktatásügyben bármilyen szerepet vállal, az egyszerű pedagógustól a miniszterig, ezzel számolnia kell. A magyar Nemzeti alaptantervien kifogásolható, hogy túl aprólékosan kidolgozott, illetve az egyes fejezetek túlmagyarázottak (hasonlóan mint a közoktatási törvény esetében). Nem szabad maximális követelményekkel fellépnie, mert akkor a pedagógusoknak is alig lesz nagyobb lehetőségük, mint a műveltségtömbök variálása. Hallottam olyan gyermeteg aggályoskodást is, hogy mi lesz akkor, ha valamelyik magyarszakos a tantervből kihagyja mondjuk Arany Jánost? Ha valaki a jövőben ilyesmit megreszkíroz - mert lényegében ez is jogában áll -, tettének következményét biztosan ó szenvedi el. Melyik tantestület, szülői közösség, iskolatanács vagy nevezzük bármilyen fórumnak, nézi majd tétlenül egy-egy oktató felelőtlenségét, netán kalandját. Mert amiről még nem szóltam: az alaptantervhez igényes vizsgarendszer is járul. A tanulóknak időnként számot kell adniuk tudásukról, az iskolában szerzett képességeikről és készségeikről, s ekkor velük vizsgáznak majd a tanáraik is. Hogy ebből mennyi konfliktus származhat, az is előre sejthető, de csak kezdetben lesz így. Ha működőképesnek bizonyul a rendszer, nem lesz ki megállítsa, ha nem, akkor az illetékesek kell hogy tegyenek róla. Egy biztos, ami most nálunk van, sokáig nem tartható fenn. Iskolarendszerünk elavult, rozoga, s akárcsak a magyarországi, ez sem reformálható meg, hiszen egy tőről fakadt mindkettő. A változtatás szükségét mi sem bizonyítja jobban, mint az alapiskolákból kikerült rengeteg félanalfabéta gyerek és a félmúveltnek sem mondható érettségizettek nem kisebb tömege. A NAT nem szab meg pontos óraszámokat, csak az évi tanítási napok minimumát és a tanítási órák maximumát határozza meg. Magyarországon azt is meg merik kockáztatni, hogy a tanulók napi óraszámának csökkentésével párhuzamosan csökkentik a pedagógusok heti óraszámát is. Nálunk most kívánják heti 22-re emelni, míg náluk előreláthatólag 18 lesz. A mi politikai és gazdasági vezetésünk - tehát nemcsak a szaktárca irányítói - nem tudnak megszabadulni attól a begyöpösödött gondolkodásmódtól, hogy minden állampolgárnak napi 8 és fél óra a munkaideje, s ez a munkahelyén töltendő el, mivel másképp nem ellenőrizhető az egyén, hogy dolgozik-e, vagy lazsál. Eszükbe sem jut, hogy az iskolai oktatásnevelés nem futószalag, s a napi négy-öt tanítási óra mennyi más teendőt is igényel. E szűklátókörűek csak azt veszik számításba, hogy a tanító pár oldalnyi óravázlattal letudhatja a szükséges felkészülést egész heti munkájára. Fél napja szabad, s ott vannak az évközi szünetek, meg a nyolchetes vakáció. Hát kell ennél több? El kell ismerni, hogy mint minden pályán, a miénken is hemzsegnek még olyanok, akik jó, ha a lektűr irodalomig eljutottak, s a fő jövedelemforrásaik mellett a tanítás csak szerény mellékállásuk. Ám szerencsére vannak mások is, akik a szakirodalom és az igényesebb szórakozások felé hajlanak, s nem feledkeznek el sok évtizedes pályafutás után sem alaposan felkészülni minden órára, s ami természetes, ha kell, nagyszerűen tudnak improvizálni is. Ha van mesterség, mely teljes odaadást és szüntelen összpontosítást igényel, ez a pedagógusé. A rendszabályok erőszakos kitalálói elsősorban saját butaságukról tesznek tanúbizonyságot, mert elárulják, hogy halvány fogalmuk sincs az alkotást gátló külső tényezőkről, persze a segítőktől sem. Csak felkapnak egy fogalmat, mint a motiváció, a kreativitás, az empátia és dobálóznak vele, hadd lássák a hozzá nem értők, hogy ők mennyire műveltek. Amelyik rendszer szembeállítja egymással a pedagógust és a társadalmat, illetve váltogatva csinál a gyerekből, a szülőből és a pedagógusból eszközt valami homályos ügy érdekében, az a legnagyobb bűnt követi el. Minden élő szervezetnek van egy bizonyos tűrőképessége, a pedagógusénak is. Az alkotómunka pedig nagyfokú feszültséget kíván. E kitérőnek vehető vészjelzés után hadd térjek vissza az alaptantervhez. A tervezetben levő ellentmondások ellenére máris kulcsszerepe van a pedagógiának, mert tanulásra és gondolkodásra ösztönöz. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének programjában szerényen meghúzódik egy fogalom: ,,pedagógiai kultúra“. Ennek megteremtését és fejlesztését is felvállalta e szakmai-érdekvédelmi szervezet. Amikor Szőlőskén a második országos közgyűlés küldöttei a program elfogadása mellett szavaztak, nekem az járt az eszemben, vajon megragadta-e figyelmüket ez az igencsak nehéz feladat? Ha mégis, ki hogyan kívánja teljesíteni? Vagy megint csak az történt, hogy igent mondva felemeltük a kezünk, mert ez így szokás? Aggályaimat mi sem támasztja jobban alá, mint egy elkeserítöen szomorú tény. Az Alapszabályzaton és a Programjavaslaton kívül egy harmadik dokumentum is képezte a közgyűlés írásban előterjesztett anyagát, melynek a címe: Javaslat a hazai oktatásügy átszervezésére. Szőlőskén egy szó sem esett róla, sőt, némelyik küldött azt állította, el sem jutott hozzá, s amikor firtatni kezdtem, rájött, hogy kapott valamiféle mellékletet. Talán azért nem tartotta fontosnak elolvasni, mert a cím fölé valaki odabiggyesztette, 1. számú melléklet, holott több nem is volt, csak ez az egy. Ez ugyan nem nagy ok a bosszankodásra, még az sem, hogy némely küldöttek annyira sem készültek fel az országos közgyűlésre, mint egy tanítási órára. Az viszont már aggaszt, hogy e vázlat még sokáig javaslat marad, aminek a következménye igen súlyos lehet. Hogy miért? Mert más lesz az iskolarendszerünk, mint a szomszédos országoké. Felépítésében és tartalmában tér el tőlük. S mivel gyermekeink az itteni iskolákban más alapozást kapnak, nem a sokat emlegetett és sóvárgott Európába, de Magyarországra se mehetnek továbbtanulni, a legjobb felkaroló szándék, politikai támogatás és az érdekvédelmi szervezet szorgoskodása árán sem. CSICSAY ALAJOS Az utolsó naszvadi takács volt Elment a mester Az utolsó naszvadi takács, Csuport József munka közben Vasárnap volt, a hétköznapok gondolatokká szelídült alkonya. Rámzárta súlyos ajtaját az idő, hogy ujjaimmal végigsimíthassam a sok év után is feszes, rugalmas mintákat a homokfényü posztón. A szomszéd szobában pihent a szövőszék, két kezét a párnára téve pihent a mester. A szövőszék szálain időtlen a befejezetlen mű, a kosárban némi reménnyel várakoznak a fonalak. Talán, mélyen a gondolatok között élt a folytatás, csak már a kezek nem bírták... talán ha lenne, aki befejezné, aki új, ötletgazdag mintákat varázsolna elő, újjáélednének a színek. De a vasárnap meglepő könnyelműséggel engedte ki kezei közül a pillanatot. Emlékezetemből viszont máig sem sikerült kitörölnie Csuport Józsefnél tett látogatásomat. A Csemadok kiváló művészével már nem tudtam elbeszélgetni a takácsmesterség naszvadi hagyományairól. Matild néni, a felesége viszont elmesélte, hogy Józsi bácsi édesanyjától tanulta el tizenkét éves korában e szakma fortélyait. A mesterség komoly, ötpróbás mesterlevelet igényelt. De volt is becsülete annak a kosárruhának, hordozókendőnek amelyet ő készített! Nem egy csodaszép falvédő, szőnyeg született a szövőszékén. Színes díszítésüket a gép sajátságos tökéletesítésével érte el. A derűs, ma is eleven színeikben játszó minták mégsem tudják teljesen feledtetni az elmúlást. A mester csendesen, halk léptekkel távozott. Hitében erős mindennapjait azokkal osztotta meg, akik szemében munkája nem csupán a szépen ilyenképpen dicsérő, de hasznos is volt. Már nem tudja velünk megosztani mestersége mélyén megbújó titkait, s nem fogjuk megtudni, miről beszélgetett a kattogó szövőszékkel, miképper*bírta rá, hogy éppen az ö kezei alól simuljanak elő soronként a naszvadi mesék és dalok. Jajdul a délután, és sóhajától eleredt az eső a temető dombja felett. Az utolsó naszvadi takácsot siratta el riadt, gyermeki tisztelettel. (száz)
