Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-02 / 128. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. június 2. Mozgásban az európai integrációs térkép Az európai integráció világgazdasági összefüggései A Társadalmi Szemle idei 4. számában Balázs Péter közgazdász, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának főosztályvezetője az európai integrációs folyamat világgazdasági vonatkozásairól írt tanulmányt, amelyet az alábbiakban rövidítve közlünk. A 20. század utolsó évtizedeinek modernizációs útja az integráció. A nemzetállami kereteket meghaladó gazdasági együttműködés ma érvényesülő gondolata a második világháború romjai alól Európában sarjadt ki, de az integrációt mint modernizációs eszközt szívesen próbálgatják más földrészek lakói is (pl. ASEAN, Arab öböl-menti Együttműködési Tanács, Közép-amerikai Közös Piac stb.). Kétségtelen tény, hogy az integrációs típusú újjáépítés, illetve modernizáció Európában mutatta fel a legvonzóbb eredményeket. Ezzel is magyarázható, hogy kontinensünk „integrációs lázban“ ég: az Európai Közösségben mint európai integrációs centrumhoz való kapcsolódás módja valamennyi ország kül-, sót belpolitikájának is egyik központi kérdése. Világgazdasági globalizáció és regionalizáció Európában mintegy három évtizeden át, egészen a múlt esztendőig az államok gazdasági együttműködésének három különféle indíttatású és jellegű szervezete létezett egymás mellett: az EK, az EFTA és a KGST. Közülük az EK bizonyult a legsikeresebbnek, e szervezethez talán kivétel nélkül valamennyi európai ország csatlakozni szeretne. Az EK-n kívülálló, de más integrációhoz tartozó országok esetében (a néhány integráción kívüli államot - Delors szerint „Európa árváit“ - leszámítva) ez azt jelenti, hogy az EK-t többre tartják saját szervezetüknél. A liberális EFTA az Európai Gazdasági Térségről kötött szerződéssel kollektiven veti alá magát az EK által kialakított és alkalmazott bürokratikus integrációs rendnek. A KGST mint a centralizált hadigazdaság integrációs modellje csakúgy, mint az alapjául szolgáló gazdasági rendszer, alkalmatlannak bizonyult újabb modernizációs impulzusok befogadására, illetve közvetítésére, és összeomlott. A volt KGST-országok esetében a - politikailag akkor még elérhetetlen - EK-tagság iránti sóvárgás tetézte a periférikus gazdasági helyzetből eredő kimaradási-lemaradási pszichózist, amely a rendszerváltások után az EK-hoz való közeledéssel kapcsolatos agresszív türelmetlenségben ölt testet. Az EK-t nem integrációs módszerei tették vonzóvá, hiszen a szervezet szembeszökően és túlzottan bürokratikus, ráadásul erősen centralizáló hajlamai is közismertek, hanem gazdasági lendülete és megújulási képessége révén vált az európai egyesülés vitathatatlan centrumává. Sikerében kétségkívül közrejátszott a tagállamok gazdasági ereje és az EK-régió centrális földrajzi elhelyezkedése is, a döntő tényező azonban valószínűleg az integrációs modell mindenkori alkalmas megválasztása, illetve adaptálása volt és maradt. Ez utóbbi szempontot tekintve fontos tudnivaló, hogy nem egyetlen integrációs modell merev végigviteléról van szó, ellenkezőleg, az EK - sorozatos kibővülései közben is - többé-kevésbé idejében volt képes modellt váltani. Emlékezetes, hogy az integráció az 1950-es évek elején a hadiipar kulcságazatait képviselő szén- és acélszektor funkcionális integrálásával indult. Az 1960-as évekre bontakozott ki az egyesitett import-protekcionizmusra és agrárpolitikára építő Közös Piac (EGK). Az olajválságok megrázkódtatásait követő „euroszklerózis“-ból egy új integrációs modell - a külső, durva importvédelem helyett a belpiac finomabb, részben rejtett szabályrendszerét egységbe foglaló, az 1992-es évszámmal jelölt program - vezeti ki a Közösséget (és kelt irigységgel vegyes türelmetlenséget a kívülállókban). Az integrációs modellváltások figyelemre méltó kísérő jelensége, hogy az EK az újabb integrációs szakaszban szívfájdalom nélkül áldozza fel azt az eszközt, amelyre a megelőző fázisban támaszkodott. Az integrációt hajdan megalapozó szénbányászatot és az acélipart az 1980-as évtized elejére könyörtelenül leépítették. Az agrár-protekcionizmus és a közös kereskedelempolitika egyes eszközei a jelek szerint a GATT Uruguayi Fordulójában kerülnek terítékre, és az 1990-es évtizedben fognak elvérezni egy újabb integrációs modell szolgálatában. Az EK jelenlegi megújulásának kulcsa a világgazdaság globalizációs tendenciáinak felismerésére, és a regionális integráció válságára egyfajta globális kiút kijelölése. E globalizációs megoldás ugyan regionális korlátok között épül, de kisugárzása sót konkrét alkalmazása máris szélesebb körű. A világgazdaság fejlődésében ma egyidejűleg van jelen egy erős regionalizációs és egy ezzel ellentétes, úgyszintén igen lendületes globalizációs tendencia. Az előbbire az immár monocentrikussá váló, az EFTÁ-t az EK „előszobájává" tévő és a széthullott KGST maradékait is magába olvasztó európai integrációs fejlődés, valamint az északamerikai szabadkereskedelmi övezet kiépülése (az USA, Kanada és Mexikó részvételével) hozható fel példaként, az utóbbi a GATT Uruguayi Fordulójának új világkereskedelmi szabályalkotási törekvéseiben ölt testet. 1992 elején még nyitott a kérdés: melyik tendencia válik uralkodóvá a 20. század végére? Mindkettő eltúlzása végzetes gazdasági jövőképet eredményez. A regionális önzés modellje a pesszimista változat: a nagy blokkokra széthasadozó világgazdaság szegmensei folytatnak majd egymással agresszív párbeszédet, esetenként kereskedelmi háborút. Kereskedelem-politikai védőfalaik mögé húzódva agresszív támogatásokkal injekciózzák fel hanyatló iparágaikat és esztelen túltermelésbe hajszolt mezőgazdaságukat, eltorzítva az egészségesen szelektáló, „sportszerű" világgazdasági versenyt. Ezzel szemben a globalizáció győzelme idealizált képet fest a láthatárra: a világgazdaság különféle jellegű és fejlettségű szegmensei egy új, az 1990-es évek realitásait tükröző szabály- és intézményrendszer keretében gyümölcsözően működnek együtt, a gazdasági „fair play" szabályait érvényesítő rendet alkotva és továbbfejlesztve. Igazság szerint ma mindkét tendencia hat, erősebbek azonban a regionális vonzerők, miközben nehézkes, sőt időnként kilátástalan a globális egyezkedés. A két tendencia mindazonáltal nem egymást kizárva tör fel, összefüggésük ennél jóval bonyolultabb. A globalizáció jelensége a legfejlettebb országokban és a legdinamikusabb ágazatokban mutatható ki, márpedig az integrációs mozgások eredői egyértelműen a világgazdaság dinamikus centrumai felé törnek utat, a perifériára szorítva a dinamikájukat vesztett régiókat (pl. a volt KGST-t). A globalizáció által erősített regionalizációs vonzások ily módon a világgazdaság három legdinamikusabb centruma köré fűzik fel a hozzájuk tartozó régiók országait. Figyelemre méltó, hogy az integrációs eszközök és fokozatok mindhárom esetben különbözőek:- Japán körül a gazdaság élő szövete, a mikroszféra integrálódik a délkelet-ázsiai térségben, a töke és technológiakapcsolatok hatékony módon szervesülnek, és nem igényelnek különösebb állami beavatkozást.-Az USA ugyancsak gazdaságának mikroszálait terjeszti ki északi és déli szomszédságára, ezenfelül kereskedelempolitikai mozgásteret is teremt az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezet életre hívásával.- Az EK a vállalati szférában megvalósuló tőke- és technológiamozgástól eltérő vagy éppenséggel azzal ellentétes irányban igyekszik terjeszkedni, ennek megfelelően integrációs eszközei is bőségesek, és a „közös politikák“ révén mélyen és kényszerítő erővel nyúlnak bele a mikroszféra mindennapi életébe. Az európai integrációs környezet átalakulása a globalizáció kihívására adott ezen integrációs válasz ugyanúgy a saját eredeti jelentőségét elsodró, illetve felülmúló gazdasági energiákat szabadított fel Nyugat-Euópában, mint politikai téren a „peresztrojka“ rendszermentö kísérlete a kontinens keleti felében. E két folyamat együttesen vezetett 1991 végén az európai integrációs tabló lényeges átalakulásához. Tény, hogy 1991 utolsó két hónapjában olyan jelentőségű integrációs események következtek be Európábán, amelyek kirajzolják az 1990-es évtized európai gazdasági integrációjának kontúrjait. Ezek az események egyre inkább a háttérbe szorítják az EK egységes belpiaci programját. Az 1991 végén egymásra halmozódott európai integrációs fejlemények három koncentrikus körben rendeződnek, és jelzik egy differenciált európai integrációs fejlődés lehetőségeit az előttünk álló évtizedben. Az EK 1991. második félévi holland elnökségét lezáró maastrichti csúcsértekezlet történelmi mérföldkő az Európai Unió történetében (az egyéb eseményekkel vagy más intézményekkel össze nem téveszthető, egyedi helyszín kiválasztása is ezt a szándékot szolgálta). Az uniós szerződések elemzése most nem célunk, mindössze három fő következtetés levonása látszik fontosnak. Először bebizonyosodott, hogy a tágabb európai környezet mégoly lényeges változásai sem rendítik meg az integráció magvának elmélyítési programját, holott a kelet-európai rendszerváltások több szempontból is rávilágítanak az EK felelősségére, (ti. végigvitelük gazdasági segítséget is igényel, mindenekelőtt az EK-tól), és lassíthatták volna az uniós programot, továbbá a közösségnek valamilyen módon be is kellene fogadnia ezeket az országokat. Ezenkívül az EFTA-államok és a dél-európai országok részéről felerősödött igények az EK-hoz való csatlakozás iránt úgyszintén lefékezhették volna az integráció elmélyítésének menetét, ismét a kibővülés felé fordítva a figyelmet, ám az mégsem történt meg. Másodszor Maastricht azt is demonstrálta, hogy a „tizenkettók“ nem egységesek, Nagy-Britannia nem vállalja a föderatív végcélt, hanem - mind politikai, mind gazdasági-versenyképességi okokból - inkább a lazább, kormányközi együttműködés híve, azaz nem kívánja siettetni a felülről vezényelt, intézményi-intervencionalista integráció előrehaladását. Harmadszor világossá vált, hogy az európai kontinens legszorosabban integrálódott magva a szervezeten belüli kétkedők meggyőződésére még áldoz ugyan némi időt, a lemaradókkal is hajlandó bizonyos kompromisszumokra, azonban a kívülállókra semmilyen tekintetben nem vár. Más szóval nem hajlandó a saját integrációs lendületét lassítani azért, hogy ezáltal növelje a periféria felzárkózási esélyeit. Ennek éppen az ellenkezője történik, ugyanis az uniós tervek bármilyen - akárcsak felemás - megvalósítása is lényegesen tágítja a már eddig is nagyra nőtt szakadékot az EK és a periférikus helyzetben lévő, történelmi lemaradásának problémáival küzdő Kelet-Európa között. Az Európai Gazdasági Térség (ám akkor még nem pontosan definiált) Európai Gazdasági Térségről, a négy integrációs „szabadság" kiterjesztésének módozatairól. Az EFTA-nak az egységes EK- belpiac felé való igen erőteljes törekvéséből egyrészt, és az EK-nak e törekvéssel szemben az integráció kibővítésének klasszikus útja mentén kifejtett ellenállásából másrészt, új integrációs forma született Európában. Hangsúlyozni kell, hogy az Európai Gazdasági Térség létrehozásának részletei jelenleg még csupán az érintett 19 európai állam előtt ismeretesek, azonban a szerződés 1993. január 1-jére tervezett életbe léptetése „de facto“ kibővíti az Európai Közösséget, mégpedig nem a hagyományos módon. E szempontból az Európai Gazdasági Térség szembeötlő sajátosságai a következők:- a szerződés az egységes belpiacnak az EFTÁ-ra való kiterjesztését tekinti fő célnak, vagyis az EK-integráció legújabb és pillanatnyilag legvonzóbb területére nyit bejárást;-nem létesít és nem is tűz ki célul vámuniót, hanem megmarad a felek között már létező szabad kereskedelem szintjén;- nem terjed ki az - egyre inkább vitatott és az USA által erőteljesen támadott - közös agrárpolitikára, hanem a felek megőrzik e téren meglévő szuverenitásukat;-a vámunió híján az EFTA nem válik automatikusan az EK döntési mechanizmusának részesévé, ami a nélküle születő döntések tekintetében súlyos hátránynak minősül - azonban a terjengős EK-bürokráciából való kimaradás némi vigasszal szolgál);- nem lévén a vámunió része, az EFTA- államok nem válnak az EK külkapcsolatú rendszerének részesévé sem (így pl. többek között nem kényszerülnek arra, hogy maguk is nyújtsák az EK által a hozzá társult fejlődő országoknak adott előnyöket);- a vámunió és a közös agrárpolitika hiánya következtében az EFTA nem vesz részt az EK - úgyszintén erősen vitatott - költségvetésében sem (amelynek az EFTA-államok nyilvánvalóan nettó befizetői lennének), csupán bizonyos „szolidaritási pénzzel“ járul hozzá az elmaradott EK- régiók segélyezéséhez;-az EGT szerződés a társulások jogalapjára, azaz a Római Szerződés 238. Cikkére épül, ám semmilyen tekintetben nem érinti és nem is említi a 237. Cikk szerinti teljes jogú tagságot. Minthogy ezen új integrációs formát az EK-val legszorosabb gazdasági kapcsolatokat ápoló, vele a mikroszférában is erősen összeépült EFTA-államok hozták létre, az például szolgálhat az európai integrációhoz távolabbról, ma még „hátrányos helyzetből“ közelítő kelet-közép-európai országok számára is. Az is feltételezhető - bár nem feltétlenül szükségszerű -, hogy a létrejövő Európai Gazdasági Térség az 1991 decemberében Maastrichtban elfogadott uniós terveinek megvalósításán munkálkodó közösség és a további, belépésüket kérő országok közé ékelődik, mintegy az EK „előcsarnokaként“. Alig három évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az 1990-es évtized legnagyobb horderejű integrációs eseménye Európában az EK egységes belpiacának megvalósítása lesz a bűvös és szuggesztíven reklámozott 1992. december 31-i határidőre. Azonban Az Európai Gazdasági Térségről (EGT) létrehozott megállapodás az EK és az EFTA között (amelynek a joghatóságra vonatkozó részét az Európai Bíróság azon nyomban megvalósíthatatlannak nyilvánította, az EK joga szempontjából ezért a tárgyalásokat még folytatni kell) úgyszintén új, eddig nem létezett integrációs képzöd■ ményt jelez Európában. Az Európai Gazdasági Térség sajátos koncepciója is két ellenható törekvés eredőjeként született. Minthogy az EK (az 1987. évi török jelentkezés kapcsán) világosan kinyilvánította azon álláspontját, hogy az egységes belpiac megvalósításáig, azaz 1993. január 1 -jéig egyetlen új jelentkezővel sem bocsátkozik tárgyalásokba a közösségbe való belépésről, az EFTA országoknak közbeeső megoldást kellett keresniük ahhoz, hogy a remélt nagy és dinamikus piac előnyeiből ki ne maradjanak. Ezért az EFTA-EK együttműködés előzményeire, nevezetesen a két szervezet közötti együttműködés előzményeire, nevezetesen a két szervezet közötti együttműködés elveit és programját megfogalmazó, 1984. évi luxemburgi közös miniszteri értekezletre építve, tárgyalásokat kezdtek az ott elnevezett A harmadik koncentrikus kört a Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal egyidejűleg, 1991. december 16-án aláírt új típusú társulási szerződések jelzik. Ezek részletes elemzése ezúttal nem lehet célunk. Sommás értékelésként annyi kimondható, hogy a társulási szerződések politikai tekintetben óriási előrelépést képviselnek, megerősítik e három ország „európai" átalakulását, rangos intézményi kereteket hívnak életre az EK-val folytatandó párbeszéd különféle szintjei számára, beleértve a legmagasabb szintet is. Jogi értékük sem lebecsülendő, mivel kétoldalú szerződéses alapra helyezik az EK által eddig autonóm módon, azaz egyoldalúan és viszszavonhatóan nyújtott piacra jutási előnyöket és segítséget. Ezáltal nemcsak az EK „ajándékai“ váltak nemzetközi kötelezettséggé, hanem azok részleteiről, továbbfejlesztéséről kétoldalú tárgyalások folytathatók. Mindemellett a megállapodások gazdasági tartalma (első, részleteiben még nem bizonyított értékelés alapján) meglehetősen szerény (az Európai Parlamentből származó egyes vélemények szerint a kelet-európai rendszerváltások történelmi 'léptékű teljesítményeihez és effektiv gazdasági szükségleteihez mérten méltánytalanul szűkmarkú). Az a kérdés természetesen feltehető, hogy vajon az EK miért nem bánt nagyvonalúbban az alkotmányos átalakulásban élenjáró és a piacgazdaság kiépítésében is jól haladó három országgal. Ennek okai mindkét oldalon megtalálhatók. Az EK anyagi eszközeit egyrészt belső kiadásai kötik le, mindenekelőtt a német egyesülés terhei, másrészt azzal kell számolnia, hogy a „visegrádi hármaknak“ nyújtott bármilyen előnyt rövid időn belül ki kell terjesztenie a régió egészére. 1991 végére a kérdéses régió határai is kirajzolódtak. A PHARE-programot, amely nevét is az 1989 júliusában elsőként felkarolt Lengyelországról és Magyarországról nyerte, ez idő szerint már kiterjesztették a keleteurópai övezet egészére, beleértve Albániát és a balti államokat is. A minőségi határ jelenleg nyilvánvalóan a Szovjetunió utódállamainál, a Független Államok Közösségének (FÁK) tagköztársaságainál húzódik, amelyek más elbírálásban részesülnek. Az EK-nek sem oka, sem politikai alapja nincs arra nézve, hogy a FÁK-tól nyugatra fekvő régió bármelyik országától megtagadja az „európai“ társulási szerződéseket. Kelet-Európa kezelésébe tehát visszatér- az EK külkapcsolataira egyébként jellemző - blokkszemlélet, a lényegében azonos elbánás alkalmazása. Az egyes országok között csupán időrendi különbség lesz. Az EK nem hagyott kétséget a tekintetben sem, hogy az integráció további kibővítése helyett az elmélyítésnek ad elsőbbséget. Erre vonatkozóan rendelkezett és rendelkezik stratégiával, a további bővülését illetően azonban csupán annyiban lépett előre az egységes belpiac programját követően meghirdetett elzárkózó álláspontjához képest, hogy az EFTA-államokat immár kész befogadni, és a közülük jelentkezőkkel érdemi tárgyalásokat folytatni. A Közösség továbbra is tanácstalan a dél-európai országokat (Törökországot, Máltát és Ciprust) illetően, és teljesen zárt mindenfajta keleti közeledéssel szemben. Ráadásul a kelet-európai rendszerváltások identitászavart is okoztak az „Európai“ Közösségnél szembekerült azon elkötelezettségével, amelyet a Római Szerződés kimondott és az Európai Unió megerősített, nevezetesen, hogy minden „európai és demokratikus“ országot kész befogadni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az e kritériumoknak legújabban megfelelő államok, beleértve a „visegrádi hármakat", is, még igen távol állnak attól, hogy az integrációs mag által támasztott gazdasági követelményeknek is eleget tegyenek (amint azt Delors elnök a társulási szerződések megkötése után, immár minden fölös udvariasságot mellőzve, sietett tudomásukra hozni). E körülmények közepette természetesnek tekinthető, hogy a társulási tárgyalások során az EK közös politikáinak jól bejáratott érdekérvényesítő csatornáin szinte akadálytalanul törtek a felszínre a legegyszerűbb egoista érdekek. Ami a kelet-közép-európai új társult országokat illeti, ezek mindegyike a szerződések politikai értékeire helyezte a fő hangsúlyt, beleértve az aláírás tényének pozitívan megkülönböztető, demonstratív jelentőségét is. Ennek megfelelően a tárgyalások erős sürgetettségben folytak, amit a maga részéről az EK is erősített, mivel a sorsdöntő maastrichti csúcsértekezlet előtt minden külkapcsolati tárgyalást, azaz az Európai Gazdasági Térségről folyót csakúgy, mint a kelet-közép-európai társulásokat, feltétlenül le akart zárni. Feltételezhető, hogy a három országnak együttesen lett volna (és a jövőben lehet is) olyan összesített gazdasági alkuereje, amely még a többszörösen túlerós EK számára is figyelemre méltó partnerré teszi őket. Mivel azonban a „hármak" újfajta együttműködést elhatározó visegrádi találkozójára akkor került sor (1991. február 25-én), amikor a tárgyalások már javában folytak, idő sem volt arra, hogy a közös nemzetközi fellépés és az ehhez szükséges magasfokú érdekegyeztetés módszerei kialakuljanak. Mindezenközben egyéb nemzetközi szervezetekkel kapcsolatban is lényegesen átalakult a „hármak" viszonya. Megjegyzendő, hogy lépéseiket hol a teljes párhuzamosság, hol nagyfokú hasonlóság jellemezte. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország az EK-val párhuzamosan az EFTÁ-val is tárgyalásokat kezdett szabadkereskedelmi megállapodások kötéséről (amelyek azonban 1991 végéig még nem fejeződtek be). 1991. június 4-én a három ország egyidejűleg létesített ún. partneri kapcsolatot az OECD-vel, amelynek kimondott célja a teljes jogú tagság elérése a fejlett piacgazdaságú országok szervezetében. 1991. június 28-án a tagállamok kimondták a KGST megszüntetését, ami a felszámolási bizottság tevékenységének- dolgavégezetlen - befejezésével 1991. december 13-án „de jure' ‘ is bekövetkezett.
