Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-01 / 103. szám
6 1992. május 1. Egy együttes és egy portré Beszélgetés Hégli Mariannával a Kisbojtár 10. születésnapján ________________________________Szabad ÚJSÁG________________ — Csak legalább egyetlen ilyen tanítónője lett volna a fiamnak, mint ez a párkányi pedagógusnő! — mondta a Kisbojtár előadásáról hazafelé menet pozsonyi kolléganőm. — Elkaptam egy pillanatot, amikor a gyerekek a színpadon táncoltak, Hégli Marianna pedig a függöny mögül figyelte őket, de úgy, hogy közben velük táncolt, velük énekelt, velük izgult, mintha ez nem a nem tudom hány századik, hanem a legeslegelső előadásuk lett vobueVelük éU, áradt belőle a szeretet, a biztatás, s mikor véget ért a műsor, úgy fonódtak rá a gyerekek, mint az őserdő fáira az indák. Ebben a csoportban együvétartozás, közösség, szeretet van. — Azt hiszem, a műsorvezető kolléganőmnek a lényegre sikerült rátapintania, mikor ezeket mondta, mert mi más lehetne a magyarázata annak, hogy egy gyerekcsoport a megalakulása óta állandóan az ország legjobb együttesei közé tartozik, s tíz éve különösebb kilengések nélkül színvonalas munkát tud végezni, a gyerekek pedig az iskolából kikerülve sem tudják abbahagyni a táncot, mert „megfertőződtek” a néptánccal, a közösség igényével. Az Országos Népművészeti Fesztiválon elért eredményeik után sokszor írtak róluk különböző újságokban, ám — teljesen méltatlanul — az em- • bért, akinek ezek a sikerek köszönhetők kevésszer szólaltatták meg. Talán ez sem csoda, hisz a fellépéseken Hégli Mariannának nincs ideje az újságírókkal foglalkozni, minden percét lekötik az előadások és a gondjaira bízott gyerekek. A nagyszabású tizedik évfordulós születésnapi buli után azonban talál egy szusszanásnyi időt a megállásra, a beszélgetésre is. Elégedett. Két jól sikerült előadás, s egy jóhangulatú ünnepség van mögötte. Ismervén örökmozgó, maximalista természetét tudom: ezért a sikerért többhetes, többéves kemény munkával fizetett. — Marianna, a műsorfüzetben olvastam egy írásodat, amit így kezdesz: „Ha valaki egykori vágyaim után érdeklődne, azt tudnám neki mondani, hogy a sok közül kettő emelkedett ki: az egyik, hogy apró gyerekekkel dolgozhassam, a másik, hogy mindazt a szépet, amit a szülőfalumban élő emberektől kaptam, megőrizhessem, illetve valamiképpen életben tarthassam. Ez utóbbi a dal és a tánc. Most örömmel állapíthalom meg hogy a sors kegyes volt hozzám, óvónő vagyok és egy gyermektánc csoport vezetője. E kettő nélkül, ha nem is sivár, de jóval szegényebb lenne az életem. "Elmondhatod: sikerült elérned, amit akartáL Hogyan ? — Azelőtt Kéménden laktunk, 1981-ben költöztünk be Párkányba. Fiunk, DuSan, akkor volt negyedikes, s őt meg akartam menteni attól, hogy városba kerülvén elszokjon a falusi szokásoktól, hogy az érdektelenség légköre vegye őt körül. Nagyon helyes osztálytársai voltak, akik gyakran megfordultak nálunk. Közülük válogattam ki azt a 16 gyereket, akikkel teljesen spontán módon egy csoportot alakítottunk, s velük tanítottam be az első eszközös, botolós és kanásztáncokat. 1982 decemberében mutatkoztunk be közönség előtt, s az előadásunk mindenkinek nagyon tetszett. Hégli Marianna A sikeren felbuzdulva 1983-ban beneveztünk Zselizre. Hát így indultunk! S ha már együtt voltunk, nevet is kellett adni a csoportnak! Mi legyen a nevünk? Kanásztánookat tánooltunk...Mi a kanász kicsinyítve? Bojtár? Ez így túl száraz! Legyünk Kisbojtár! így lettünk Kisbojtár, s bevallom azóta számomra nincs szebb csengésű szó a világon! Megtelt tartalommal, ezen a néven ismernek bennünket országszerte. —Azt hiszem, nemcsak számodra, hanem a csoportban táncoló gyerekek számára is örök emlék marad a Kisbojtár. Az együttes megalakulása óta vezetett krónikátokban olvastam a gyerekek bejegyzéseit, többek közt ilyeneket írtak■ ,A Kisbojtártól mindent megkaptam, amit egy ilyen korú fiú csak megkaphat. Csak azt tudom mondani hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm, és azt hiszem, hogy soha ilyen boldog két évet nem fogok eltölteni még egy ilyen jó közösségben. Akárhová visz utam, mindig könnyes szemmel fogok rátok gondolni Zsolti”, vagy: „Köszönöm a KLsbojtámak mindazt a szépei jót és szereteteí amit itt kaptam. Főleg azt, hogy itt ’tanultam ’ meg enni Sztruhár Attila”, s egy másik szűkszavú, ám mindent kifejező mondat: „Boldog voltam, emlékezni fogok Robi” Hogy tudtad ezt elérni? — Mi nemcsak egy csoport vagyunk, hanem egy közösség is. Nemcsak táncolunk együtt, hanem együtt ünnepeljük meg a gyerekek születésnapját, névnapját is, ilyenkor ülünk le beszélgetni, énekelni, ez a próbák Vallomás Még kimondani is csupa nagybetűvel szoktuk: ANYASÁG... Szobrászok és festők dús csípőjű istenasszony-képmásait nézve meghatódunk, elvárjuk, hogy költők zengjék szent misztériumát. Titokzatosság és talány övezi, mint a teremtést a Bibliában. Egy sejtecske elindul — és létrejön a csoda. Van-e még, amit nem mondtak el az anyaságról?! Örömeiről, áldozatairól, fájdalmairól. Értékvesztő világunkban talán ez az egyetlen fogalom, amely kikezdhetetlen. Az egyedüli örökérvényűség. S hogy vannak ellenpéldák is? Léteznek rossz anyák? — Megvetés sújtja őket, bűnüket senki és soha nem bocsátja meg. A kivételek ők, erősítve a szabályt. Szentségtörésre készülök. Dolgom most az lenne, hogy az ANYASÁGOT magasztaljam. Nem vagyok filozófus, nem tudom kívülről nézni azt, amiről írnom kell. Egyre csak azon jár az eszem, hogyan neveltem fel saját gyermekemet... Bocsásson meg nekem minden érző ember: nem tudok felidézni semmiféle „áldozatot”. Hogy éjszakákat ültem az ágya mellett, amikor beteg volt? (Ugye ismerős a kép?) Nem érzem, hogy én akkor „adtam” volna... Azt érzem, hogy kaptam. Valami emberfelettit: hiszen kibírtam alvás nélkül, ki tudja hány napot. Hogy jóra tanítottam? — Ezáltal ő is adott nekem. Mert jóra tanítani csak az tud, aki jó, s ha ő nincs, minek is lettem volna jó. Neki formáltam jóvá ~\ magamban a gyilkos indulatokat. ...Hogy aggódtam és aggódom. Amíg élek, érte fogok szorongani. Megváltásnak érzem. Életben tartó erőnek, a saját kis vagy bármilyen nagy bajainkból való kilábolás egyetlen igazi fogódzójának. Bármi történik, ott kell lennem, ha Neki szüksége lenne valamire, amit csakis tőlem várhat el. Cserébe mindazokért, amit adott. Erőt, kitartást, a magam fontosságának boldog tudatát. Erőt a létharchoz, a kudarchoz elviseléséhez alázatot, és az élet legnagyobb csodájaként a feltétel nélküli szeretet képességét. Mindazt, amit Dárius összes kincséért sem vásárolhattam volna meg. DUDA EMÍLIA ___________________________________z fáradalmaiért kijáró jutalom. Végül is ennek köszönhető, hogy a gyerekek aztán a színpadon jó hangulatot tudnak teremteni; mindannyian tudják, hogy mit akarnak. A tegnapi ünnepi műsorban, amikor 93 gyerek volt a pódiumon, a zárókép egyöntetűvé sikeredett, pedig ezt nem beszéltük meg előre, ez annak köszönhető, hogy minden táncos ugyanazt a nevelést kapta. — Ez az „ ugyanaz ” a nevelés neked nagyon sok idődbe kerül Úgy tudom, hetente kétszer a Kisbojtár-tagokkal egyszer pedig az utánpótlással próbálsz Mit szól ehhez a család? — Nélkülük, az ő segítségük nélkül ezt nem tudnám csinálni, de talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy a Kisbojtár részben családi vállalkozás. Én vagyok ugyan a csoport művészeti vezetője, a férjem azonban az együttes „mindenese”, aki az öltöztetéstől kezdve a ruhatervezésen és -varráson keresztül a csizmabeszerzésig mindenben segít, a fiunk, DuSan pedig önti belénk a lelket, hogy csináljuk, csináljuk, ő ösztönöz arra, hogy mindig magasabbra emeljük a mércét, az utóbbi időkben pedig már a táncok koreográfiáját is ő készíti. Ha a három Hégli leül otthon kávézni, általában a Kisbojtár a téma. Megízleltük a folklórt, s nem akarunk elszakadni tőle. A fiunkat is ebbe az irányba indítottuk el, amiért hol vádolom magam, hol pedig végtelenül örülök. Az idén felvették őt Pozsonyban a Zeneművészeti Főiskola koreográfus szakára, s vádolom magam, hogy egyetlen gyerekünk kezébe ilyen nehéz kenyeret adtunk, másrészt boldog is vagyok, mert remélhetőleg DuSan azt csinálhatja majd, ami keveseknek adatik meg: a hobbija a munkája is lesz egyben. —Az elmúlt tíz évben tizenöt tájegységről vagy harminc táncot tanultatok be és mindig rendkívül sok gyereket vontál be a munkába Most hány tagból áll a csoport, s mi a legfőbb óhajod, aminek teljesítése a gyerekek érdekében leginkább jól jönne neked? —Jelenleg 72 tagja van a Kisbojtámak, s épp azért, mert még mindig ilyen sokakat vonz a csoport, egyetlen óhajom lehet csupán: szerepelni szeretnénk valahol! Mert nincs szereplési lehetőségünk! Volt olyan év, amikor kilencvenszer léptünk pódiumra, az idén azonban most a születésnapi műsorban léptünk előiször közönség elé. A gyerekeknek pedig szükségük van sikerélményre. Igen, a gyerekeknek — ezt már én teszem hozzá — szükségük lenne minden faluban, minden iskolában sikerélményre és olyan pedagógusokra, olyan igazi tanító nénikre, mint Hégli Marianna, aki következetes munkával teljesítményre ösztönzi őket, aki közösséget tud teremteni számukra, s a ki nem fukarkodik a jó munkáért járó elismeréssel sem! Ha ilyen légkör uralkodna minden csoportban és minden iskolában, nem kellene félnünk a jövőtől! További jó munkát kívánok Kisbojtár, és sok kitartást Hégli Marianna! CSANAKY ELEONÓRA A Kisbojtár Nagy László REGE A TŰZRŐL ÉS JÁCINTRÓL (részlet) Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós műszernél, — vész ellen hirtelen cselekvő jós: lerántasz engem a fűbefütyülő golyók elől röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl szavannáján a riadalomnak, akár az anyakenguru lényeddelfigyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú. Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek pengetik és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg. Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám, holnapok teját-ágya te, dicsőség néked, anyám, verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám, viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám, iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám, légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám, igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám. Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám, de élni akarok, élne' — a te dicsőségedre, anyám.
