Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-01 / 103. szám
1992. május 1. 11 Mi legyen a munkanélküliekkel? A kiszorulók esélyei Szabad ÚJSÁG Kisebbség a piacgazdaságban ” Értünk, egymásért Gondolatok a II. vállalkozói konferencia kapcsán Néhány hónappal ezelőtt „Kisebbség a piacgazdaságban” néven nemzetközi konferenciasorozat kezdődött Magyarországon, melynek második összejövetelére — mint arról már lapunkban több ízben is beszámoltunk — Mosonmagyaróváron került sor. A találkozók szervezéséből, rendezéséből elsősorban Molnár Imre, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala Határontúli Magyarok Titkárságának főtanácsosa vállalt oroszlánrészt. A Szlovákiából, Ipolyfödémesről származó ügybuzgó fiatalemberrel a magyaróvári tanácskozás végén beszélgettem. • Az utóbbi időszakban divat lett régiókban gondolkodni? — A régió nem divat, hanem korszükséglet, korkövetelmény. Az eljövendő egységes Európa ugyanis — legalábbis reményeink szerint — nem államok, illetve nemzetek, hanem régiók Európája lesz, amelyben egy bizonyos szempontból nézve minden régió kisebbségi helyzetbe kerül és minden népcsoport kisebbségi státust kap a nagy egésszel szemben. Ilyen szempontból fontos, hogy azok a történelmileg kialakult régiók, melyek évszázadok során a maguk természetes adottságaikból következően alakultak ki, újra megtalálhassák együttműködésük feltételeit, hogy összekötődjenek azok a mesterségesen elszakított szálak, hajszálerek, amelyek az adott terület természetes létezését szolgálták. • Kitől származik a régiók közelítésének a gondolata? — A Határontúli Magyarok Titkársága egy évvel ezelőtt határozta el, hogy a határon túli magyar kisebbségek ügyét a piacgazdaság és a vállalkozói szabadság eszközeivel is szolgálni kívánja. Most ez az újonnan alakuló regionális szerveződések kontextusába kerül, így feltehetően mesterséges elszigeteltségéből bekerül a természetes folyamatok vérkeringésébe. Ez az a pont, ahol a kisebbségi kérdés, mint olyan, gyakorlatilag megszűnik, hiszen a kisebbség ügye itt elválaszthatatlan lesz a többség érdekétől. A jól működő gazdasági szerveződés megállíthatatlan az etnikai határoknál, de úgy tűnik, megállíthatatlanná válik a jelenlegi államhatárok vonalainál is. így lesz az egyéni érdek a közösségi összetartozás erősítője, amely a többségi nemzettel szemben érzett kisebbrendűség érzését is megszüntetheti, látva és tapasztalva saját értékeit és azok szükségességét. / • Mi mindenre lesz mindez elegendő? — A piacgazdaság szigorú szabályai a kisebbségre vonatkoztatva megteremtik azokat a finom szerkezetű szerveződéseVállalkozók, magyarok... két, amelyek arra késztetik a kisebbségek képviselőit, hogy saját érdekeiket össze tudják hangolni a többségi érdekekkel. A regionális gazdasági célok megvalósítása alaposan átgondolt gazdasági stratégiát igényel, amelybe bele kell, hogy tartozzék a kulturális kérdésektől kezdve az infrastrukturális fejlesztésig a társadalmi élet minden szférája, területe. • Valójában mi lenne a cél? — Reményeink szerint ki tud majd alakulni a regionális érdekvédelmi közösségek teljes skálája, amelyek saját sorsukat kezükbe véve képesek lesznek olyan kérdéseknek a kezelésére is, amelyek különösen súlyosan érintik a kisebbségek tagjait, mint mondjuk a munkanélküliség kérdése vagy a szociális ellátottság. De mód nyílik országos hatáskörű ügyek — például az adófejlesztés s egyebek mellett az ellátáspolitika kialakítására — kezelésére is. A kisebbségi területeken folyó gazdasági transzformáció olyan egyedülálló történelmi alkalmat jelent, melynek elmulasztása súlyos következményekkel járhat a jövőre nézve. • Nem fog ez egyfajta elzárkózáshoz vezetni? — Szükséges, hogy olyan erős gazdasági vállalkozói réteg jöjjön létre, az említett régiók s az ide tartozó kisebbségek köreiben, amely képes saját gazdasági érdekeit felismerve — anyanemzetével és az államának többségét alkotó nemzettel együttműködve — megteremteni az új formák kialakításához szükséges feltételeket. Ezzel a mindig „periférián” lévő kisebbség a saját helyzetéből adódó negatívumokat előnyökké tudja átalakítani, s végül eljut ahhoz a felismeréshez, hogy érdemes magyarként megmaradnia, élnie, dolgoznia kisebbségben is. ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Veszedelmes félreértés uralkodott el közgondolkodásunkban a munkanélküliség dolgában. Politikusaink, de még társadalomtudósaink is nagyrészt úgy gondolják, hogy a Nyugat-Európából ismert minták szerint kell megértenünk ezt a betegséget. Olyan védmú'veket igyekeznek kiépíteni ellene, amilyenek amott Nyugaton úgyahogy beváltak: járadék, átképzés, segély, korengedményes nyugdíj, közfoglalkoztatás, munkaügyi közvetítő hálózat és így tovább... Már most nyilvánvaló, hogy a munkanélküliség nagyobb lesz, mint amekkorát lesoványodott, tartalékaiból kifogyott gazdaságunk képes költségvetési eszközökkel egyensúlyban tartani — függetlenül attól, hogy ki osztogatja szét az erre szánt állami pénzeket. Ekkora költségvetési terhek mellett a vállalkozási lehetőségek forrásai tovább apadnak, s ez a munkanélküliség további növekedését vonja maga után. Van-e más út, mint a munkanélküliség nyugati, jóléti kezelése? Van, csak kissé járatlan: tudomásul kell venni, hogy nem csupán szegények vagyunk, hanem olyan elmaradottságok is terhelnek bennünket, melyeket nem lehet egy-két év alatt, s csupán a pénz hatalmával leküzdeni. Hiszen az utóbbi évszázadokban tőlünk nyugatra lezajlott egész átalakulásból nekünk — s egész Kelet-Európának — csak a széle jutott. Mégis szinte megbabonázta egész társadalmunkat az az olcsó remény, hogy felébredtünk a kommunizmus lázából és egyszeriben minden jóra fordul, hogy megnyitjuk ajtónkat a kapitalizmus csodatévő jótündére előtt, s már semmi sem állja útját boldogulásunknak. Pedig hiába vagyunk elégedettek nemzeti magunkkal, s bizonygatjuk alkalmasságunkat a tőke világrendszerébe való beilleszkedésre, hiába követeljük ki másoktól — hiteles tőkésektől — ennek elismerését: mint társadalomnak csak nyersen vannak meg e tulajdonságaink. Igaz, vannak közöttünk — mondjam így — tőkeérettek, akik képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, s vannak olyanok, akik segítséggel (elsősorban átképzéssel) képesek elsajátítani új szerepüket. Ám igen nagy számban vannak olyanok, akik képtelenek minderre. E lemaradók számára a harmadik világban találjuk meg a mintát, ott, ahol szintén diktatúrák omlottak össze az utóbbi 20 évben és ahol azóta a gazdasági és politikai alkalmazkodásnak már vannak tapasztalatai. E tapasztalatok döntő tanulsága, hogy a tőke nem szükségképp pusztít el maga körül minden régebbi fajta gazdasági tevékenységet, a számára használhatatlan társadalmi rétegek, illetve egyének megpróbálnak tovább tengődni e régi formákban. Ezek közül nálunk legfontosabb az önellátó földművelés; de ide tartozik a fekete munkavállalás az iparban és a szolgáltatásoknál, a bedolgozás és az alvállalkozás, a házi- és kézműipar, az utcai árusítás és hasonlók. A polgár számára nemigen nyilvánvaló, hogy mily súlyos érdeke fűződik e gazdasági övezet kiegyensúlyozott működéséhez. Pedig ez befogadja azokat, akik kiszorulnak a felső jóléti gazdaságból, s ha nem is fényes, de valami megélhetést nyújt nekik, Márpedig ha tehetetlenségre kényszerülnek, akkor ők válnak a társadalom bomló és bomlasztó anyagává, a bűnözés és a háborús erőszak melegágyává. Azt hiszem, sokkal kisebb veszteség lemondani e réteg megadóztatásáról s elviselni, hogy jövedelmét önmaga felélje, mint inproduktivitásba szorítani és ezzel az állami költségvetés eltartottjává tenni. Mindezt nem csupán a hatalomban levőknek, a tőkével rendelkezőknek kell felismerniük, hanem a közvetlenül érdekelteknek: a tőkés foglalkoztatásból kiszorulóknak és a kiszorulással fenyegetetteknek is, valamint azoknak, akik őket képviselik a politika színpadán. Most ugyanis — az európaiságra hivatkozva — teljesíthetetlen szociálpolitikai ígéreteket és követeléseket hangoztatnak a hatalom, a veszélyeztetettek és az ellenzék oldalán is. A szociálpolitikában és az azt megalapozó gazdaságépítésben számot kell vetni elmaradottságunk tényeivel, Bele kell nyugodni, hogy életben maradnak, sőt felelevenednek olyan gazdálkodási formák, amelyeket már túlhaladottnak reméltünk és láttunk. Ezek működését nem letörni, hanem szervezni és legalizálni kell, megnyitni és nyitva tartani a bennünk meghúzódó törékeny egzisztenciák számára azokat a pályákat, amelyeken majd lassan-lassan a felső gazdaságba emelkedhetnek. CSANÁDY ANDRÁS (az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa)
