Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-01 / 103. szám
1992. május 1. 5 A pedagógiai konzervativizmus és a modernkedés Szabad ÚJSÁG A napokban ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola. A nagy múltú intézet most ismét, akárcsak alapítása idején, virágkorát éli. Minden eddiginél nagyobb távlatok nyílnak meg előtte, hatalmas feladatok várják a műszaki értelmiség új nemzedékeinek formálásában, nevelésében. Ez az új küldetés indokolja, hogy a jelentős évforduló alkalmából nem a múltról, hanem a jelenről és a jövőről faggatjuk Albert Sándor mérnököt, az iskola igazgatóját. Hogy mi a pedagógiai konzervativizmus, számomra eddig legtömörebben Thomas Gordon fogalmazta meg: mítoszok sokasága, mely a pedagógusoktól azt követeli meg, hogy „tagadják meg emberi természetüket“. Ezt az állítását példákkal is alátámasztja. ,,A Jó Tanárnak jobbnak, megértőbbnek, nagyobb tudásúnak, tökéletesebbnek kell lennie az átlagembernél. Azok számára, akik elfogadják ezeket a mítoszokat, a tanítás azt jelenti, hogy felül kell emelkedniük az emberi gyarlóságon, és mindig becsületességet, szervezettséget vagy összeszedettséget, törődést és empátiát kell tanúsítaniuk“. Valóban tetszetősen hangzik e megfogalmazás, ám ha őszintén átgondoljuk, érezzük, hogy hamisan cseng. Az ilyen elvárásoknak eleget tenni nem lehet, az ember ember marad a maga labilis szervezetével, szüntelenül változó lelki világával, a hangulatára ható mindennapi gondjaival és egyszerű gyarlóságaival még akkor is, ha az embert formáló pedagógusi pályát választja hivatásul. Az a tény pedig lehangolóan szomorú, hogy a fent idézett Gordon által leírt képtelen modellt nemcsak a közvélemény, hanem a pedagógusképzés is elfogadta, sőt magáévá tette. A „Jó Tanár“ alaptulajdonságairól az alábbi hiedelmek terjedtek el: mindig kiegyensúlyozott, nem elfogult, nincsenek előítéletei, nem tesz különbséget a gyerekek között, mindet egyformán szereti, a tanulói előtt el tudja rejteni gondjait, búját-baját a tanterem ajtaján kívül hagyja, kiváló színészi tehetséggel bír, fölöttébb következetes, soha nem felejt el semmit, a közölt ismeretei mindig megbízhatóak, pontosak, és így tovább. Sorolhatnám a végtelenségig. Csoda-e hát, ha a főiskolát befejező kezdő pedagógus eleve szakmai betegségben szenved? Megfertőzte őt a szinte gyógyíthatatlan kór, „a tévedhetetlenség érzése“. (Lásd: Pedagógiai lexikon 3. kötet!) Akik Gordon könyveibe belelapoztak, azt mondják, jó jó, de Gordon amerikai. Az ottani emberek mentalitása más, mint a miénk. Mi, a világtól elmaradott közép-kelet-európaiak, hiába is akarnánk a kommunikációs módszerét alkalmazni, legfeljebb nevetségessé válnánk általa. Vannak nekünk jól bevált, gazdag hagyományaink, csak következetesen kell alkalmazni őket. Lám, már Komensky is megmondta: „Követelek tőled, mert szeretlek“. Csakhogy ő más gondolatokat is megfogalmazott, többek között azt, hogy „a tanítók szigorú arcukkal, kemény szavukkal, sőt veréssel biztosítják tekintélyüket, s inkább csodálatra, semmint szeretetre vágynak“. Sajnos azóta is időszerű e megállapítás. Kétségtelen, hogy a pedagógus-gyermek kapcsolatban a vezető szerep az előbbié. Ha ezt tagadnánk, a nevelés szükségességét vonnánk kétségbe, ám a pedagógus vezető szerepét, a rengeteg kísérleti eredmény ellenére is, ki-ki hajlamos a maga módján értelmezni. A legmaradibb, s egyben a legrombolóbb vezetői hangvétel az autoriter - vagyis a tekintélyelvű pedagógusé, aki a szeretet alatt azt érti, hogy a saját értékítéleteit a gyermekekre kényszerítheti. Néha még azon az áron is, hogy a család értékrendjét lerombolja, miközben eszébe sem jut, hogy a követelményrendszere, vagy csak az egyszerű elvárásai, a gyermekek számára „idegen akarat". A korszerű nevelői tekintély és a gyermek szabadsága csak akkor nincsenek ellentétben egymással, ha a nevelő a gyermektől nem szolgai engedelmességet kíván, ha a konformizmust nem úgy fogja fel, mint példás, követendő magatartásformát. A demokratikus vezetői stílus az oktatásban nem mai keletű fogalom. A nyugat-európai kutatók, főként a franciák, már a hatvanas években bebizonyították előnyét a feltétlen engedelmességet követelő nevelői hangvétellel szemben. Megfigyeléseik során azt tapasztalták, hogy az anarchisztikus vezetői stílust alkalmazó pedagógusok azáltal, hogy sem a gyerekeket, sem a munkájukat nem értékelték és nem is bírálták, nagyfokú közömbösséget váltottak ki bennük. Az autokratikus stílus alkalmazói, akik a feltétlen engedelmességet kívánták meg, akár dicsértek, akár megrovást alkalmaztak, sohasem a munkáról vagy a teljesítményről beszéltek, hanem megjegyzéseikkel folyvást személyeskedtek. Megfogalmazásaik fölényesek, lekicsinylőek voltak, még burkoltan is azt az érzést kívánták kialakítani, hogy a gyerekek ügyetlenségük folytán, az ő segítségük nélkül, nem mennek semmire. A tekintélyelvű pedagógiának nagyjából ez a lényege. Mindezzel szemben Carl Rogers „A tanulás szabadsága“ című munkájában arra bíztatja a pedagógusokat, hogy „az oktatás minden szintjén felejtsék el, hogy ők tanárok“. Az általa megfogalmazott tanulásra vonatkozó tíz alapelvet T. Gordon is felvette a programjába. A harmadik, vagyis a demokratikus hangvételű vezetői stílus a belátásra, az önkéntes együttműködésre épít. Olyan légkört alakít ki, melyben a pedagógus megnyilatkozásai tárgyilagosak. A vezető technikai tanácsokat ad, megtanítja a gyerekeket különféle eljárásokra, de nem Írja elő, mikor mit cselekedjenek. Az ilyen pedagógus nem igyekszik nélkülözhetetlenné tenni magát. Nem az a célja, hogy tanítványai évtizedek múltán is megemlegessék, bár segíteni kíván, de közben a háttérben marad. Rogers első alapelve: „Minden emberrel veleszületik a készség arra, hogy tanuljon“, nálunk így módosul: Csak kényszerrel lehet eredményt elérni. - Hát ezért tartunk mi ott, ahol vagyunk. Hiba lenne, ha e téves felfogás miatt csak a pedagógusképző főiskolákat, egyetemeket vagy magukat a gyakorló pedagógusokat marasztalnánk el. A felelősség mindenekelőtt a maradi oktatáspolitikát, illetve annak törvényekbe sürítőit terheli. Ha a közoktatási törvény tekintélyelvű, a pedagógusi hangvétel csak kivételes esetekben lehet demokratikus. Akár a régi, akár a mai politikai vezetés magatartását vesszük is szemügyre, a legjobb szándékkal sem mondhatnánk róla, hogy nem autoriter. Sajnos még a nemzetiségi oktatás önigazgatására vonatkozó elképzelések is azok. A felelősség alól senkit sem ment fel az érv, miszerint amíg az egész ország oktatásszervezése centralizált, addig mi sem tehetünk mást, mint a puszta valósághoz alkalmazkodunk. Mi ez, ha nem féltve dédelgetett konformizmus? A társadalom gazdaságpolitikájában a legradikálisabb változások mennek végbe, ám a mindenkori „főfelelősök“ szerint a pedagógusok annyira gyámoltalanok, hogy isten ments rájuk bízni az oktatásügy gyökeres átszervezését. Ezért továbbra is nyugodt lelkiismerettel adják ki az áldemokratikus, sőt álhumánus rendeleteiket, s így az oktatásügy felett a végtelenségig atyáskodhatnak. Jól tudják, miért teszik. És sajnos, eddig még senki sem figyelmeztetett rá, hogy ahol a pedagógus eszköz, ott következésképpen a gyermek és a szülő is az, illetve mindenki, s ott kár papolni a demokráciáról. Ha nincs törvénybe iktatott, elfogadható, működőképes szabályozórendszer, akkor elszabadul a pokol. Persze az uralkodni vágyóknak a legkedvezőbb jelenség, ha az „alattvalóik“ egymás torkát szorongatják. Eddig még minden rendelkezés arra irányult, hogy általuk a pedagógusokat egymásnak kiszolgáltassák. Hát ez lenne az a hőn óhajtott autonómia? Mondják, nincs vitakultúránk. Mi által is lenne? Hiszen, mint minden emberi magatartást, ezt is tanítani kell, illetve kellene. Ha a pedagógus folyvást a gyermek személyiségében turkál, szüntelen bizalmatlanságával, kontrollal és fegyelmezéssel nevel, hogy is viselkedhetne kulturáltan felnőtté válva a volt tanítvány? Ilyesmire szokták bölcsen ráilleszteni az elcsépelt közhelyet - bűvös kör. Dehogyis az, inkább kacskaringó. Mert ha a problémák felhalmozódnak, mi sem könnyebb, mint pálcát törni a pedagógusok fölött, s mikor pedig ők kezdik rebesgetni, hogy valami nincs rendben a nevelés-oktatás körül, az illetékesek határozottan tiltakoznak; ne bolygassuk az iskolát, hiszen felbecsülhetetlen értékeket hozott létre. Lám, milyen kiválóan szerepelnek gyermekeink az alkotó- és tanulmányi versenyeken. A lemaradókat pedig fel lehet zárkóztatni. Hogy maga a nevelési-oktatási folyamat milyen feltételek közt megy végbe, aligha érdekel valakit. Mondják, szűk szakmai kérdés, kár vele a nyilvánosságot terhelni. Az is magától értetődő tény, hogy a pedagógusok szakmai továbbképzése enyhén szólva formális volt, de jól beleillett az önámító kirakatpolitikába. Mi van helyette ma? összevissza locsogás, keresgélés. Némelyek kész programok átvételére törekszenek és erre bíztatnak másokat is, holott tudják, a jobbat akaró pedagógusoknak nincs kellő jártasságuk abban, hogy a modellértékű módszerek és programok között helyesen tudjanak választani. Az oktatásügyet gyökeresen kell átalakítani. A tetszetős részmegoldások aligha többek látványos modernkedésnél, sőt veszélyesek is lehetnek, mert a valódi problémákról terelik el a figyelmet, így azok megoldásának az elodázását segíthetik elő. Addig pedig, míg az oktatási rendszer nem változik meg, nincs más lehetőségünk, mint szigorúan ügyelni az arányokra: kit tanítunk, mit kívánunk megtanítani vele és hogyan. Tehát nem elég csak az oktatási módszerek hatékonyságát növelni, hogy ezáltal a tanulók minél gazdagabb ismeretekre tegyenek szert, hanem jól működő kommunikációs módszer is kell hozzá. Különben félő, hogy enélkül a gyermek továbbra is az oktatás tárgya és nem az alanya lesz. CSICSAY ALAJOS • Végigtekintve az elmúlt 120 esztendőn, igazgató úr mit tart az iskola fő jellemzőjének?- Elsősorban azt, hogy ez az intézet sohasem nevelt szakbarbárokat, hanem mindig arra törekedett, hogy teljes embereket neveljen és az itt élő magyarság egyik bázisa legyen. • Napjainkban alig akad iskola, amely ne küzdene anyagi gondokkal, önöknél mi a helyzet?-Tanműhelyeinkben termelő munka is folyik. Már húsz éve gyártunk iskolapadokat, különböző taneszközöket, kisebb alkatrészeket. Az utóbbi két évben ez a tevékenység körülbelül egymillió korona bevételt eredményezett. Ezzel az összeggel egészítjük ki azt a keveset, amit az oktatásügyi tárcától kapunk. Ebből a pénzből újíthatjuk fel a műhelyek gépparkját, vásárolhatunk számítógépeket. Az izraeli DEMO cégtől sikerült egy elektronikai segédeszköz-készletet beszereznünk, amely tavaly Amerikában egy kiállításon nagydíjat nyert. Iskolánk elvállalta a 90 ezer dollár értékű, mérőpanelekből álló berendezés reklámozását, s ennek fejében olcsóbban jutottunk hozzá. Hasonló jellegű kapcsolatot alakítottunk ki a veszprémi Sortomat Rt-vel is. Megszervezzük egyik termékük reklámozását és ók nekünk ajándékozzák a berendezést. Magánszemélyek is segítik iskolánkat. Egyesek könyvadományokkal, mások, mint pl. a Münchenben élő András Károly és Zolczer János, külföldi üzemgyakorlatok megszervezésével. Így került ki négy diákunk kéthónapos gyakorlatra a müncheni M. A. N. céghez és további négy Dingelfingbe, a BMW legmodernebb gyáregységébe. A hatékonyabb nyelvoktatás érdekében növendékeink külföldi nyelvtanfolyamokon vehetnek részt. Idén 10 tanulónk utazik két hétre az angliai Southamptonba. • A két éve bekövetkezett változások új lehetőségeket teremtenek az iskolák számára. Az önök esetében milyeneket?- Tavaly szeptemberben komoly struktúra-átalakítást hajtottunk végre. Az első két évben egyforma tanrend szerint dolgozunk az öt párhuzamos osztályban. Itt tanulják a diákok azokat a tantárgyakat, amelyek az általános műveltséghez feltétlenül szükségesek és lerakjuk a szaktantárgyak alapjait. Ezt az első két évet „kis érettségi", bizottság előtti vizsga zárja le, ami mostanáig nem volt. Azok, akik képtelenek eleget tenni a követelményeknek, nem mehetnek tovább. A második év tanulmányi eredményei alapján történik aztán a szakosodás. A diákok öt szak közül választhatnak. Idáig problémát jelentett, hogy az érettségit nem ismerték el szakmunkásvizsgának. Jelenleg sincs engedélyünk, hogy oklevelet adjunk ki, ám miután megegyeztünk a füleki szakmunkásképző intézettel, ezt is megoldottuk. A gyerekek itt nálunk, Kassán leérettségiznek, majd a következő héten lemennek Fülekre. Ott levizsgáznak és megkapják a szakmunkás-bizonyítványt. Most léptünk érintkezésbe a hollandiai illetékesekkel, mivel diákjaink számára szeretnénk biztosítani a nemzetközi szakmunkás oklevelet. Hollandiában egy olyan vizsgarendszert hoztak létre, amelyet a Közös Piac minden országában elismernek. Tehát ha diákjaink megkapnák ezt az oklevelet, bárhol Európában elhelyezkedhetnének. Minden reményünk megvan arra, hogy ez a tervünk valóra váljon. • Igaz, hogy szeptemberben szakosító képzést indítanak érettségizett fiatalok számára?- Igaz. Rengeteg olyan gyerek van, aki a gimnázium vagy szakközépiskola elvégzése után nem jut be az egyetemre. Ezek részére indítunk az idén először egy kétéves szakosító képzést, ahol már nem tanulnak matematikát és nyelveket, hisz ezekből már érettségiztek, de megtanítjuk őket gépészetből ugyanazokra a dolgokra, amire a mi gyerekeinket. Bizonyítványt is ugyanolyat kapnak, mint a gépiparit végzettek. Tehát ez egy felépítményi iskola. A jelentkezéseket május végéig le kell zárni, s már most elmondhatom, hogy nagy az érdeklődés, még szlovák iskolákból is vannak jelentkezők. Érdekes módon az utóbbi időben még a négyéves képzésre is jönnek szlovák iskolákból, természetesen, magyar szülök gyermekei. És még egy érdekes dolog tapasztalható: az utóbbi években Magyarországról is jelentkeznek hozzánk gyerekek, innen, a határmenti vidékről. Ebbe általában rokoni kapcsolatok is közrejátszanak, no meg az a tény, hogy Kassa közel van. • Gratulálni szeretnék sikerükhöz; úgy hallottam, megnyertek egy fontos pályázatot.- Mint általában Kelet-Európábán, hazánkban is hiányzik az a főiskolai képzés, amely nyugaton Fachhochschule néven ismert. A műszaki egyetem főleg kutatómunkára készíti fel a hallgatókat. Kutatással csak a nagy üzemek foglalkoznak, a kis üzemeknek nincs szükségük kutatómérnökökre, hanem olyan gyakorlati szakemberekre, akiket a főiskola elvégzése után nyomban oda lehet állítani, hogy irányítsák a termelést. A Közös Piac szeretne segíteni az üzemmérnökök képzését szolgáló iskolahálózat kiépítésében, ezért pályázatot írt ki. Óriási volt az érdeklődés. A 130 jelentkező közül a minisztérium vagy harmincat választott ki. A benyújtott projectek alapján további rostálás következett, végül csak hat iskola maradt, amely Szlovákiában megkapta azt a lehetőséget, hogy részt vegyen az üzemmérnökök képzésében. Ez 1993 szeptemberében indul, s a hat között szerepel a mi iskolánk is. Most egyéves előkészítő munka vár ránk. Külföldi kollégák segítenek majd a tantervek és tantárgyak kidolgozásában, az óraszám meghatározásában. Szeretnénk, ha az általunk kiadott diploma európai érvényű lenne. A pályázaton nyert összeggel nemcsak a leendő iskola anyagi bázisát alapozhatjuk meg, s fejleszthetjük tovább számítógép-hálózatunkat. Mindebből az iparinak is haszna lesz. Mert mi semmiképpen sem kívánunk kizárólag a főiskola felé orientálódni, a jelenlegi középszintű oktatást mindenképpen meg akarjuk tartani. Iparistákat veszünk fel a leendő főiskolára és a tanári kart is volt diákjainkkal bővítjük, akik most még más egyetemeken dolgoznak mint docensek és egyetemi tanárok. • Hány hallgatóra számítanak?- Húsz-harminc diákra gondoltunk. A képzés három és fél éves, hét szemeszteres lesz, és két vonalon indul, gépészeten és elektronikán. Az első két szemeszterben általános képzés folyik, a harmadikban és negyedikben jön a szakosítás. Az ötödik szemeszter a gyakorlaté. Egy-egy gyár egy-egy hallgatót fogad. Kap egy számítógépet és egy feladatot. Fél évig ott dolgozik, de nem kap bért. Viszont ha megfelel, a gyár alkalmazza, szerződést köt vele. Az ötödik szemeszterben választjuk ki azokat is, akik pedagógiai pályára indulnak. Ők fél évet itt töltenek el, mint segédtanárok. Az oktatás nagyon gyakorlati jellegű lesz, olyannyira, hogy a végzett hallgatók azonnal munkába lépésük után teljes értékű szakemberként dolgozhatnak. A német és holland kollégák azt mondják, hogy nyugaton az ilyen képesítést nyert fiatalok iránt sokkal nagyobb az érdeklődés, mint az egyetemet végzettek iránt. A feladat szép és izgalmas. Komoly kihívást jelent a tantestület számára, de mi mindent megteszünk azért, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. BALASSA ZOLTÁN Nagy múlt után még nagyobb jövő Százhúsz éves a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola
