Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-23 / 120. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. május 23. Nekem elég, högy művész vagyok Be szélgetés Pierre Székellyel Világhírű vendége volt a minap a szlovák fővárosnak. A Pozsonyi Francia Intézet és a Magyar Kulturális Központ a budapesti születésű és 1946 óta Franciaországban élő Pierre Székely festményeiből rendezett kiállítást, amelynek megnyitóján a művész is megjelent. Hogy a pozsonyiak tudták, kit tisztelhetnek az elbűvölően közvetlen, fehérbe öltözött, alacsony úr személyében, bizonyította a szokatlanul nagy érdeklődés, a vernisszázson megjelent látogatók sokasága. Pierre Székelynek minden autogramkérőhöz volt pár kedves szava, és a művészekre korántsem jellemző készséggel állta az újságírók ostromát. Hogy a csaknem fél évszázada idegenben élő művész milyen gyönyörű magyarsággal beszél, arról az alább közölt beszélgetés során győződhettem meg. Fotó: Fridner Egy francia lapnak adott interjújában azt mondta, nem szereti, ha éles határvonalat húznak a régi és a modem művészet közé, ez ugyanis törést feltételez, holott a művészet folyamatos, nincs benne ilyen törés. — Az interjú megjelenése után több művésztől kaptam levelet, amelyben biztosítottak arról, hogy tökéletesen egyetértenek ezzel a véleményemmel. A modern művészetről rendszerint úgy írnak és beszélnek, mint a régebbi korok és a ma művészete közti tűrésről, szakadásról. Szerintem ez egy bizonyos fajta Ödipusz-komplexum; a művészettörténészek és a kritikusok le akarják taglózni a régi művészetet, az öreg atyát, hogy szabadon élhessen a modern művészet. Ha ahhoz, hogy az ember modern művész legyen, el kell fogadnia ezt a szakadást, akkor én inkább nem vagyok modern művész. Nekem elég, hogy művész vagyok, szobrász. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz foglalkoztatta a régebbi korok művészét is, mint a mait? — Ennek kifejtéséhez több idő kellene, de megpróbálom összevonni, mi a közös nevező a legkülönbözőbb művészetek között. A közös nevező az, hogy minden alkotás részben új, mivel egy bizonyos művész hozza létre, s ezáltal magán viseli az ő egyéniségének pecsétjét. Az egyéniség feltétlenül belekerül a műbe és ez mindig újat jelent. Másrészt viszont minden műalkotásban van valami örök. Vannak háromezer éves műalkotások, melyeket látva úgy érzem, hogy élnek, hogy maiak, mert engem érintő, engem gazdagító alkotás áll velem szemben. Tehát itt elenyészik az a háromezer év, mert a műalkotás, függetlenül az időtől, állandóan él, emberi jelentősége van. Az én vágyam az, hogy háromezer év múltán, ha valaki az én művemmel találkozik, azt ugyanilyen élőnek, időtlennek érezze, olyannak, mintha csak öt perce készült volna el. Számomra az az egyetlen értékmérő, hogy valamit élőnek érzek-e. Annál is inkább, mert nem hiszek az anyag és a szellem kettősségében. Ha reggel felteszek egy darab követ a munkaasztalomra, még mondhatom, hogy íme, az anyag, miközben a szellem, a képzelet ott van valahol bennem. Ám amikor elkészült a szobor, már nem mondhatom ugyanezt, mert eggyé lettek. Az anyagnak és a szellemnek ezt az egységét úgy hívják, élet. Miért kedveli annyira a végletekig leegyszerűsített formákat a modem művészet? — Jártam a múzeumokat és a sok barokk műalkotást látva felrémlett bennem, hogy a modern leegyszerűsítés azért történt, mivel az emberek megcsömörlöttek a környezet komplexitásától. Minden egyre komplexebb lett, a tárgyak, a falak, az épületek egyre sűrűbben díszítettek, s ez már fullasztóvá vált. Reakcióképpen Mondrian kitalálta a kockákat. Azt olvastam, hogy Ón egy új eljárással forradalmasította a szobrászától. — Ez egy hötechnika, a csúcstechnológia része. Feltaláltam egy olyan lángszerszámot — forrasztónak nem nevezhető, mivel nem forraszt —, amely hideg vízzel párosítva úgy hat a gránitra, mint a természetes erózió. A különbség csupán annyi, hogy amit az erózió több millió év alatt végez el, azt ez a 3100 fokos lánggal dolgozó szerszám tíz perc alatt. A francia lapnak adott interjújában a kő „emberközelségéről” beszélt. Mit ért ez alatt? — A kő lehetőségei szobrászati szempontból nagyon behatároltak. Fából sokkal komplikáltabb formákat tudunk kifaragni, a fém adta lehetőségek pedig szinte határtalanok, bármilyen táncoló, levegőben úszó, vékony, eltörhetetlen formát ki lehet belőle hozni. A kőből nem, és épp ez a tulajdonsága teszi hasonlatossá az emberhez. Mert az ember is rendkívüli módon behatárolt. A természetben egy sereg állat tud olyasmit, amire az ember képtelen; levegőben szállni, víz alatt élni, stb. A térhez való viszonyunk is behatárolt. Az embernek ez a behatároltsága ugyanolyan fokú, mint a kőé. De ha elmegyünk a kő lehetőségeinek határaiig, akkor a kő nagyon erős hatásra képes, mert valamiféle tükörviszony van a kőszobor és az ember között. Tényleg igaz, ami most a tárlatmegnyitón elhangzott, hogy az itt kiállított képeket kávéval festette? — Igen, azzal. A kávé nagyon érdekes anyag, nem hasonlítható a tintához, mert olajos. Nem folyik szét mint a tinta, ott marad, ahol az ecset a papírt érinti. Ónt gyakran hasonlítják Henry Moore-hoz. Nem zavaró egy művész számára, hogy minduntalan összemérik valakivel, még ha az olyan óriás is, mint Moore? — Ha olyasvalakivel mérnek össze, mint Moore vagy Brancusi, az mindig jólesik. Akárcsak Henry Moore, Ón is vonzódik a monumentalitáshoz. —: Hogyne, most már nem is tudok mást csinálni. Amikor egy nagyon régen készült szobromnál véletlenül megtaláltam a monumentalitást, utána évekig szenvedtem, mert képtelen voltam újra megtalálni. A különbség a monumentális és nem monumentális szobraim között az, hogy miután a monumentális szobor elkészült, nagyobbnak, erősebbnek tűnt, mint a kőtömb, amelyből kifaragtam. Ha viszont nem volt monumentális, akkor a formától legyengült, lekicsinyedett a tömb. Egy szép napon aztán megtaláltam a monumentalitást és azóta nem tudok megválni tőle. De ezzel még nincs vége, mert engem az is érdekelt volna, hogy miről van szó, mi ez? Erre hosszú ideig sehol sem találtam választ, míg aztán vagy 20—25 évvel ezelőtt egy Egyiptomról szóló könyvben megtaláltam a luxori templom alaprajzát és arra ráfektetve egy emberi testet. A tudósok, akik ezt a könyvet írták, hittek abban, hogy az emberi test arányai kapcsolatban állnak a kozmikus világrendszerrel, s akkor láttam, hogy ez ugyanaz a monumentalitás, amit én is megtaláltam. A mai ember számára, ugye, ez nem magyarázat, de ez nem gátol abban, hogy tovább dolgozzam. Mit tart a legfontosabbnak az életben? — A halált. Ez talán sokak számára sokkoló, de úgy érzem, hogy a halál ellentéte nem az élet. A halál ellentéte a születés és mind a kettő az élethez tartozik. Tehát miután az élet vége a halál, ezért valamiféle célnak látom, amit egyszer elérünk és ami belénk van programozva születésünk pillanatától. S ha még pontosabb képet kíván a filozófiámról: nem hiszek abban, hogy a világot valaha is paradicsommá tudnánk változtatni. Nem hiszek a fejlődésben sem, csak a változásban. Picasso szerint a lascaux-i barlang őskori festője a világ egyik legnagyobb művésze volt, s ha most Picassót veszszük, vagy bárkit a nagyok közül, látjuk, hogy nincs köztük értékkülönbség. Bizonyos speciális területeken, mint a technika világában, vagy a sebészetben, elmondhatjuk, hogy van fejlődés, de ami az ember kapcsolatát illeti önmagával, embertársaival és a világgal, itt nincs fejlődés, itt csupán változás van. Az egyetlen dolog, amin valóban tudunk változtatni, az a saját tudatunk. Nem a szomszédé, hanem a mienk. VOJTEK KATALIN / „Atkozott gyötrelem ”... ? Szerelmi mozaikok Május van, a szerelem hónapja. Hogy miért épp a májust mondják annak?... Talán azért, mert leginkább a természet májusi virágba borulásához hasonlítható. Leginkább! De leginkább a szerelem semmihez sem hasonlítható! És nincs hónaphoz kötve, de ßleg korhoz nincsen... Van bolondos szerelem, amilyen a március, sőt még a borongás november jelzője is ráillik. Már amelyikre?! Mert minden szerelem más, mindenki máshogy éli meg, s máshogy él meg szerelmeket egy és ugyanaz a személy. Aki a népdalt költötte „átkozott gyötrelemnek” hívta, a költő „sötét veremnek”. Mondják, Iwgy mindent elsöprő, mint a tornádó, mondják, hogy betegség, hogy boldogság, hogy boldogtalanság, hogy szenvedély, hogy vágy — ki hogy élte meg. A szerelem valóban mindez együtt — és egyik sem! A szerelem: az szerelem! Balázs hétéves, nyurga legény. A szelne kék, mint a nefelejcs, válla szélesedik, szóval kezd férfi formája lenni, amolyan igazi kislányszívtipró ideál Lenne. Ha érdekelnék őt a lányok De nem érdekük legalább is azt mondja Sőt, néha idegesítik is, nem lehet velük mit kezdeni. Focizni nem szeretnek nem is tudnak még verekedni sem lehet velilk A lányok a leckét mindig megcsinálják soha nem késnek el a suliból s hülyeségeken vihognak — egyszóval unalmasak! — Balázs bezzeg olykor késik Az ágyból úgy kell kiimádkozni, valamit mindig elfelejt magával vinni, amiért féhitról visszaszalad. Am Balázs egyszer csak magától ébred, s a fogmosást sem blicceli el. Ez furcsa! A lakótelepi erkélyről az út az iskoláig belátható, egy napon meglesik Balázst a szülők S a rejtély megoldódik A kislány a ház előtt várja őt. Balázson látszik, szívesen elvenné tőle a táskát, de nem meri. A kislány soványka, suta mozgású, szóval nem az, akire azt mondják gyönyörű. Talán csak a popsit verdeső copfjai... S Balázs, mintha megsejtette volna a szülei kíváncsiságát, szeme sarkából lakásuk felé tekint. Nem őrről, hogy kilesték talán csak zavarban van kicsit, amikor este megkérdi: „Ugye, milyen szép?!” Mármint a kislány. A hirtelen kérdésre a mama jön zavarba: mit mondjon, hiszen a kislány kifejezetten csúnyácska. — Igen, a haja... Balázs nem hagyja, hogy befejezze a mondatot: — Ugye, az gyönyörű?! — Igen, Balázskám, az gyönyörű! * * * Péter úgy viselkedik a nőkkel, mintha mind arra születtek volna, hogy őt szolgálják Egyetlen gyerek anyja szemefénye. S a lányok is úgy viselkednek vele, mintha valóban őt szolgálni jöttek volna a világra. Anyja meséli, hogy Piri, Kati, Mari, mind leste eddig a fia szavát. Szép, kedves lányok hogy lehetnek hát ilyen buták! S arra gondol talán azért van, hogy Péter nem marad meg egyik mellett sem. — Felháborítóan önző ez a gyerek — mondja a mama. Es képtelenség is ilyen gyakran szerelembe esni, mint ahogy ez a fiú váltogatja a partnereit. Évek óta megy ez már, épp szólni készül a fiának hogy nősülni illene. S egy napon megoldódik a gondja. Péter bejelenti, hogy felhoz egy lányt, s kéri anyját, hogy a zöld ruháját vegye fel — Miért pont azt? — Olyan fiatal vagy benne, no meg jól áll a szemedhez! — Fodrászhoz ne menjek?—kérdi a mama. — Nem, szép laza frizurát csinálj! Megvan a frizura, rajta a ndia, kaptákban ül, várja a fiát és a lányt, Nórát. Előre elkészített mindent: vacsorát, süteményt, bort, kávét, hanglemezt... —Az idő olyan kellemesen telik, hogy észre sem veszik villanyt kell már gyújtani, amikor a mama feláll, hogy az asztalt leszedje. A kislány felugrik, hogy megy ő is, segít mosogatni. Ekkor Péter megfogja a könyökét, gyöngéden visszaülteti a széícre. — Maradj! Te is, mama! — mondja és kezdi szedegetni a tányérokat. Anya a csodálkozástól, a kislány Hiedelemből visszaül. A konyhából edénycsörömpölés, vízcsobogás hallatszik A mama tölt maguknak a borból, kényelmesen hátradől a fotelben, rágyújt egy cigarettára és jól megnézi magának a lányt: őrá már érdemes odafigyelni! * * * Kórházfolyosó fehér csempéi közt ülünk Felfigyelek egy idős házaspárra. Egymás kezét fogva ülnek a látogatási idő elejétől, néha szólnak de leginkább csak a szemük beszél Legközelebb újra látom őket, s a következő alkalommal megint, s a kép mit sem változik Ősz hajú, összeszokott pár, jó nézni őket, mint egy csendes vizű folyót. Egyik alkalommal megnyújtottam kissé a látogatási időt, s láthattam a búcsújukat. Szótlanul álltak a liftnél, a férfi előre engedte a lefelé igyekvők mindegyikét, nehezen váltak el. Amikor végre beszállt a liftbe, még hallottam, ahogy mondja. — Majd integessél! —Jó—mondta az asszony, és egy utolsó érintéssel megsimogatta férjét. — Megyek a buszmegálló felé, s látom, az ősz hajú bácsi ott álla kórházzal szembeni járdán, egyik kezében a táskája és a másikkal — integet. Felnézek, a néni az ablakból integet. Integetése nem búcsú, hanem helytelenítés, mintha azt mondaná: „Mit állsz ott a hidegben, még megfázol nekem!” De a mosolya a reményé, hogy a férje még pár percig integet neki DUDA EMÍLIA SZŐCS KÁLMÁN Te is tudod Esik eső, Szakad, szakad Szeretnélek, De nem szabad. Te is tudod, Tudom én is Nézzük egymást Mégis, mégis. Törvény, szokás, Szabott szabály, Ajtó, asztal, Ház a határ. Te is tudod, Tudom én is Várjuk egymást Mégis, mégis. Beborul, és Kinyfl az ég, Minden éjjel Megyek eléd Te is tudod, Tudom én is Messze vagyunk Mégis, mégis.
