Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-09 / 85. szám
6 1992. április 9. A KRITIKA MINŐSÉGE avagy Válasz Dusza Pistának, mely nem maradt nálam! __________________________________Szabad CJSAC (Dusza István a „Giccs minősége” című írása az Új Szó 1992. március 31-ei számának 5. oldalán jelent meg. A cikkre Horváth Lajos rendező az Új Szó-ban válaszolni akart, s alábbi írását elfaxolta a lap szerkesztőségébe. Bodnár Gyula, a kulturális rovat vezetője azonban tudomására hozta, hogy a választ az Új Szó nem hajlandó közölni. Horváth Lajos ezt követően kérte, hogy a Szabad Újság adjon teret válaszának.) Bennem szellemi energiatúltengés van, ezért is válaszolok egyből és könnyedén D. P. minősíthetetlen önvallomására: „A GICCS MINŐSÉGE” címmel írott szajkózására, melyet Eisemann Mihály: Fekete Péter c. operett előadásának megtekintése kapcsán írt az Új Szó 1992. március 31-ei számának 5. oldalán. Csodálom, hogy D. P.-t szellemileg kimeríti két flekknyi újságírói eszmefiittatás „összehordása” a giccsről és zenéről úgy általában, nagyon komolykodva, komolyra hangolva az „írást”. Csak ezért nem jut, nem juthatott el az előadás elemző értékeléséhez? Ellentétben D. P-val, nem tartom életbevágóan fontosnak eldönteni mi a giccs és mi nem az — azt eldöntötték s leírták mások —, mert minden alkotó művész egyéni dolga, vajon komolyan veszi a giccset, vagy nem. Hiszen van alkotói szabadság. Vagy nincs? Azt bezzeg a megállapításnál fontosabb tényezőnek tartom, hogy kielemezzük, milyen következetesen, mennyire szándékosan vagy véletlenszerűen kezelik komolyan az alkotó művészek a giccset és vajon miért?! Bizonyára nem semmitmondóan és öncélúan komolykodnak a giccsel! Ha a „Fekete Péter” giccs, akkor az egész életünk is az! S ha ez így igaz, akkor igenis van hitelessége, létjogosultsága annak, ami a színpadon látható és hallható az előadásban! Ha pedig az a kérdés: miért nincs egyszerű idézőjelbe téve, vagy hatványozottan megemelve e giccs? Nos, elsősorban azért nincs, mert nem éreztük, mi alkotók annak szükségességét, hogy csupán megismételjük a „Csókos asszony”-t; másodsorban pedig, mert a „Fekete Péter” témája jobban (hogy ne mondjam: nagyon) a mindennapjaink s az elkövetkező napok és leendő emberek témája! De voltak más okok is, melyekről nem célom itt szólni! S ha valami csupán és csak azért giccs D. P. részére, mert Eisemann Mihály nem hasonlítható vagy mérhető Bartók Bélához, a kerti törpe Moore Álló alak-jához, a Metropolitan színpada nem adekvát mása a Jókai Színház színpadának s az azon „történteknek”, akkor sajnálom... főleg a kerti törpét. Hogy a „showbusiness” hasonlatot meg se említsem! Hiszen D. P. sem hasonlítható Mátrai Betegh Bélához, de még Koltai Tamáshoz sem, sőt Nánay Istvánhoz vagy Almási Miklóshoz, sőt még csak Tarján Tamáshoz sem! És akkor D. P. is giccs csupán!!! Amit még ennél is jobban sajnálok, hogy D. P. főleg azért giccses (mégcsak nem is giccs!), mert őrülten komolyan veszi magát és a szakmainak nem is nevezhető „tudását” — vagy inkább ismereteit —, hogy a kritikus felkészültségéről, etikájáról már ne is szóljak! Mert megbocsásson D. P., de a három hasábon át összeszajkózott zenei tudására ki kíváncsi? Vagy a „nem tudom mit kezdjek az operettel”-nek nevezhető „giccs-gubanckomplexus” legyőzését tartva szem előtt látta fontosnak manifesztálni „zenei komoly tudását”? Bezzeg a kritizált — kritikának alávetett — objektív kritika tárgyát képező előadásról egyetlen érdemleges szót sem szól. Hát akkor mitől kritikus? Attól tán, hogy néhány nap alatt véleményét könnyelmű szavakba szedve leközöltette? Hát akkor ezt bárki megtehetné — persze azt nem közölnék! D. P. pedig — Uram bocsá’ — ezért még pénzt is kap. Sőt ebből él ma valaki? Hát ezt még mindig így lehet csinálni — kedves és tisztelt szerkesztő úr? Hol maradt a darab — mely nem mindig azonos az előadással — elemzése, vagy akár két-három összefogott mondatban való tematikai ismertetése? Hol az egyes szerepek darabbeli elhelyezkedése, elsekélyesedése; ellentétben ezzel az előadásban a négy főszerep helyett nyolc főszereppé való előléptetésének méltatása, sőt azon tény megállapítása, hogy az előadásban nincs egyetlen ember, aki ne lenne „jő”, ne lenne a helyén s a néző ne venné észre és „szerepélő alakítását” ne jutalmazná mosollyal, nevetéssel, tapssal!!! Igen! Ez mind a „giccsel való komolykodás” eredménye! Hát, hogy azt már ne is mondjam, hogy a harmadik felvonás indítójelenetének a jól értelmezett Sztanyiszlavszkij szellemében fogant csehovi két képe mennyire mai, „mennyire az élőbe vág” — s mi más ez az egész, ha nem egy nagy idézőjel, sőt dupla zárójelben való hatványra emelése a giccsnek, ami pontos és mai — modern, aktualizált — átmentő értelmezése Eisemann szövegének?!? A néző kellőképpen honorálja is, csak D. P. nem veszi, vagy nem akarja? észrevenni. De ugyanezt vagy hasonlókat mondhatnék el az előadás bármelyik jelenetéről. A lakásszentelöre készülő, gyülekező „úri emberek” — üzleti partnerek társasága —, melyet Fekete Péter ügyködése, véletlen peches ügyeskedése paprikáz. Körükben mindezeken túl Gaston Auriel, aki maga a csillogás, a sikerember, s mégis elbukik. Elveszíti választóinak bizalmát — no nem csupán azért, mert Fekete Péter ezt így akarja, ez csak a véletlen játéka, hanem mert „kibújik a szög a zsákból” — rájönnek, hogy szélhámos, s elbukik. Micsoda mai hasonlat!! Hány politikus — üzletember és emberke, sőt tollforgató — bukik így meg ma is!!! S mindez D. P.-nek GICCS!!, amit nem szabad komolyan venni! S mi a dramaturgiai következetesség Eisemannál és következésképpen az előadásban is?! Ha nem a sikeres emberre, akkor a pechesre kell fogadni-esküdni! Ez nincs másképpen az antik drámában sem, Shakespearenél sem, máshol sem. S ez a dramaturgiai következetesség is — mint minden — GICCS D. P.-nálü Vegyük a tengerparti jelenetet: hát mi idézőjel, ha nem ez az egész „maffiás üzleti részvénytársaság alapítási ülése”!? S mindebbe ágyazva a nagy szerelmi felismeréssel terhes találkozás, majd pitiáner „operettes” bonyodalmak, félreértés okozta „férfias” féltékenységi jelenet, melynek során felborul az üzlet, sőt megváltoznak az emberi sorsok!? Ez is GICCS! Igen, és ezt is kötelesek vagyunk komolyan venni, mert ma még van munkánk, állásunk, de a legpitiánerebb okoknál fogva holnap már nincs! Én voltam fél évig munkanélküli! Küzdöttem a puszta létemért, megkóstoltam a nemlétet is. S mégis, egy véletlen folytán visszakerültem a színház vérkeringésébe. Mert részemre ez nem csupán szakma, nem csak hivatás, küldetés, de létforma, identitás és létezéstechnika is! Kedves D. P.! Igen! Nem tudom miért baj az, ha mint Moor Álló alak-jával összehasonlítva, téged is, mint kerti törpét (írásod erre vall) komolyan szeretnélek venni!?! S még egy dolog! Nagy bűn és melléfogás, mulasztás megfeledkezni — operettről lévén sző — a koreográfus munkájáról, amit itt is, mint a „Csőkos asszony” esetében Devecseri Veronika neve fémjelez! Továbbá, Iglódi Istvánnak köszönhető — sok máson kívül —,hogy ilyen és nem más fajsúlyú előadás született meg, hogy nem négy, hanem nyolc főszerep van az előadásban, és hogy mindenki úgy van a helyén, ahogyan kell, ebben az előadásban! Hogy ez a jó operett! Ez a „Fekete Péter”, melyben oly sok és remek képviselője van a musicalt nagyon megközelítő előadói és művelői stílusnak! Hogy itt nem betétek a dalok, nem kabarészinten váltja egymást a prózai párbeszéd és. a dal, hanem a legdrámaibb, legadekvátabb módon — s egyben a legeredetibb, a legősibb emberi cselekvési hagyományt idézve —, amikor már a verbális cselekvés nem tud továbblépni, újat mondani, új színt hozni a cselekménybe, akkor közeget, eszközt vált, és énekelt cselekvésre változik, sőt amikor már ez sem elég, táncolt párbeszéddé változik a színpadi cselekvés! Hadd emlékeztessek itt Varsányi Mari Claire alakítására, aki ezt a műfajt stílusalkotói szinten produkálja!! S ezen „észrevehetetlen — giccs — váltásnak” színházunkban több remek képviselője van! A főszereplőkön kívül is! Hogy ez így van és igaz, azt a nézők ezrei már tudják! Fájdalom, hogy a kritika, mely a szakma szerves részének tartja magát, még ezt sem tudta felfedezni. Azért nem, mert elfogyott a szellemi energiája! No comment! Elnézést kell kérnem újra, de az alkotók bármelyike többet tud a „kritika tárgyáról” — ez esetben a „Fekete Péter” c. operettről —, a zsánerröl, a stílusról, a műfajról, a zenéről, szerzőjéről... és hadd ne soroljam tovább — mint az az önmagát nevetségesen komolyan kritikusnak tartó egyén, aki szubjektív véleményeket közöl egy előadás apropóján, s azt ugyanakkor szakmai elemzésnek nem veti alá! De hogyan is vethetné? Hiszen nem áll a rendelkezésére semmi olyan, ami az alkotóknak igen. Szakmai képzés és tudás, több hónapos felkészülés, parázsviták, dramaturgiai elemzések, az alkotás kínja-keserve, s végül a kiérdemelt, frenetikus siker teljes skálájának „végiggourmándkodása”! Elismerés persze nem, főleg D. P.-tól nem! Mert hiszen ő nem volt kiváncsi arra, hogy mit is akarunk, mi a szándékunk, a célunk. Az első szakmai megbeszéléseken se, sőt az alkotói folyamatban sem vett részt! ő arra nem kíváncsi, mint büszkén (és tán nem kevésbé bután is) állítja és vallja! Mert véleményem s tapasztalatom alapján — igenis — a kritikusnak ezen folyamatokban is részt kell vennie, és legalább olyannyira fel kell készülnie a „kritikának alávetett objektív tárgyat” illetően, mint maguknak az alkotóknak! Sőt egy kicsit jobban! Neki egyszemélyben többet illene, kellene tudnia, mint az alkotók összességében tudnak! S ha ez nincs meg — mert nincs meg! —, akkor bűn!, megbocsájthatatlan bűn kritikát írni! De ha már „tudásunk”, felkészültségünk, ismeretünk nincs, valljuk be férfiasán, vagy „ne fogjunk könnyelműen a húrok pengetésihez”! De én is maximalista vagyok. Honnan lenne a kritikusunknak felkészültsége az operettet illetően? Hiszen ez a műfaj nagyon „friss”, a mi berkeinkben meg pláne — legalábbis az új időket számítva — (a felvidéki magyar színjátszást értem 1953-tól). Bár igaz, a műfaj szakavatott és babérral koronázott mestere, Iglódi István bábáskodott születésénél s vált tanítómesterünkké ezen a téren, aki műfajt teremtett, s eme műfaj reprezentáns iskolapéldáját teremtette meg nálunk. Ebben a munkában boldogan és büszkén vállalom a „bábaasszisztens” szerepét. Mert a „Doktor úr” előtt is voltak zenés darabjai színházunknak, sőt azok nélkül nem léphettünk volna tovább, és nem juthattunk volna el a mai csúcsig, ami a „Fekete Péter” ebben a műfajban! De hadd soroljam fel legalább azok részére, akik szívesen emlékeznek vissza a „gyerekcipőkre”, s lelkűk örömtelin repes az iskola és műfajtermetö „Csókos asszony” és „Fekete Péter” láttán. „Doktor úr; Osztrigás Mici; Nagymama; Csókos asszony; Fekete Péter” (Kassán: .Ágacska; Szomorú vasárnap”). S Úram, csodálkozzál, mindez 1987-től, alig öt év alatt!!! Tehát, ha valaki a „Fekete Péter”-! szeretné elemezni s kritikának alávetni, az — színházi nyelven szólva — alaposan kösse fel a textilt! Tudniillik, egy rajtunk (akaratunkon s véleményünkön) kívül is objektiven létező műalkotásról (vagy ha úgy tetszik: alkotóművészeti termékről, artefakt-ról), az előadásról mondott vagy leírt kritika nemcsak a kritika tárgyát (előadást) minősíti, hanem elsősorban és néha csakis magát a kritikust! HORVÁTH LAJOS rendező Keresztnevet utasításra ? Akár engedetlenség árán is... Olvasom belügyminiszterünk válaszát Agárdy Gábor képviselőnk interpellációjára a magyar keresztnevek anyakönyvezésével kapcsolatban. Egy kis „jogi remekmű” ez az írás. Miniszterünk „igen komoly tárgyi ismeretét” tanúsítja e témakörben. „Alapos körültekintéssel” megszerkesztett válasz ez, szentigaz. Csak úgy hemzsegnek benne a belügyminisztériumi utasítások, rendeletek, lajstromok, segédeszközök, amelyekkel Ladislav Pittner úr válaszának „jogi megalapozottságát bizonyítja”, nehogy esetleg kételyeink támadjanak anyakönyvi hivatalaink eljárásának helyességét illetően. Egyszóval: remekbe sikeredett ez a magyarázat, melyben szinte minden megállapítást jogszabályokkal támaszt alá. Megnyugodhatnak a háborgó magyarok, nincs az ügyben csalafintaság, teljesen egyértelmű ebben az esetben a jogi szabályozás. A törvény szellemében járnak el anyakönyvvezetőink, amikor megtagadják a keresztnevek bejegyzését magyar formájukban és a magyar helyesírás szabályai szerint. így tűnik mindez az olvasónak, ha csak úgy kutyafuttában, felületesen öltő jogok és szabadságjogok alkotmánylevelére, arra az alapdokumentumra, amely szavatolja a név védelmét. A jelenlegi törvényes keretek nem jogosítják fel ilyen állásfoglalásra. Ezért igyekszik magyarázatában az alkotmány elveivel ellenkező utasításokkal, személynévlajstromokkal, ilyen-olyan számú jegyzékekkel, segédeszközökkel körülbástyázni magát. Mindez, párosítva kisebb-nagyobb csúsztatásokkal, ferdítésekkel, tendenciózusan kiragadott idézetekkel, bizonyos rendelkezések kihangsúlyozásával, mások elhallgatásával könnyen kifoghatja a szelet vitorlánkból. Vessünk egy pillantást az ügy személyes vonatkozásaira is! Vizsgáljuk meg, hogyan érint a hivatalok packázása minket, szlovákiai magyarokat-szülőket. Nem kétséges, hogy a névadás a szülők elvitathatatlan joga; személyes, belső, családi ügy. Mélyen megalázza emberi méltóságunkat, sérti önérzetünket, amennyiben ilyen esetben hatalmi szóval kényszerítenek bennünket döntésünk megváltoztatására. Alapvető emberi jogaink megtiprásaként fogom fel, ha valaki megszabja, hogy milyen nevet vassa a sorokat. Amennyiben azonban elgondolkodik a válaszon, és kissé tüzetesebben elemzésbe kezd, számtalan repedést vesz észre belügyminiszterünk érveinek bástyarendszerén. Mert mire is hivatkozik tulajdonképpen Pittner úr? Olyan belügyminisztériumi rendeletekre, utasításokra, különféle „segédeszközökre”, amelyekkel senkit semmire nem kötelezhet. Idéz is egy mondatot az anyakönyvi törvény végrehajtására kiadott Tt. 22/1977. számú rendelet 32. paragrafusából. Természetesen olyan mondatot ragadva ki szövegkörnyezetéből, amely beleillik koncepciójába, elhallgatva azokat a kitételeket, amelyek jogainkat hivatottak védeni. Minden alapot nélkülöz ebben az esetben a nyelvtörvényre és a közokiratokra való hivatkozása is. Érdekes módon a belügyi tárca vezetője még csak utalást sem tesz az alapveadhatunk gyermekeinknek. Úgy vélem, születésünk pillanatától kezdve, már csak létezésünkből kifolyólag is, elidegeníthetetlen személyes szabadságjogaink közé tartozik gyermekeink nevének eldöntése. Itt mindennemű korlátozás sérti az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezményeket. Ezért nem reménytelen a helyzetünk, csak kellő állhatatossággal tartsunk ki álláspontunk mellett, egészen addig, amíg eleget nem tesznek jogos igényünknek. A célhoz érés módja lehet, akár az állampolgári engedetlenség is, mint Kövesdi Károly írja „Gyula, mégsem vagy Gyula...” című reflexiójában Pittner úr imént boncolgatott válaszára. Valóban, mi történne, ha a magyar szülők tömegesen nem mennének el bejegyeztetni csemetéiket az anyakönyvbe, amíg a hivatal nem fogadja el az általuk választott nevet? EGYÜD LÁSZLÓ
