Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-09 / 85. szám
7 Szabad ÚJSÁG 1992. április 9. Dalibor M. Krno A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrásértékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk. ÁTTELEPÍTÉS (2. rész) Az, hogy a szlovákok többsége nem jelentkezett áttelepülésre, két ténnyel magyarázható. Egyrészt azzal, hogy ez a kisebbség soha nem élt nemzetiségi jogokkal akár a legkisebb mértékben is, és ezért nehezen lenne feltételezhető, hogy nemzetiségi tudattal rendelkezik, másrészt azzal, hogy a magyar kormány részéről tervszerűen megszegték a lakosságcsere-egyezményt és a nyomás legkülönbözőbb eszközeit használták, hogy a jelentkezők száma a lehető legalacsonyabb legyen. Kérdezem, miért? A csehszlovák közvélemény csak egy választ adhatott erre a kérdésre. Kizárólag azért, mert a jelentkezők megfelelően nagy száma hozzájárulna a csehszlovákiai magyar kisebbség problémájának tényleges megoldásához. És Magyarország éppen ezt nem kívánja. És miért ne legyen megoldva ez a kisebbségi probléma? Megint csak egyetlen válasz lehet. Azért, hogy a jövőben területi revíziós igényt lehessen támasztani Csehszlovákiával szemben, mivel a magyar kisebbség — ha erősen vegyesen is a szlovák lakossággal — nagyrészt a csehszlovák—magyar határvidéken él, ezzel szemben a szlovák kisebbség Magyarország belsejében. Az ez év február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezményben a magyar kormány kötelezte magát a lakosságcsere aktív támogatására a sajtóban és a rádióban. Ennek azonban éppen az ellenkezőjét tette. A magyarországi helyi szervek tervszerű nyomást gyakorolnak a szlovákokra, hogy vonják vissza jelentkezésüket. Ismét elvették a földet azoktól a parasztoktól, akik a földreform következtében hozzájutottak, a munkásokat és az alkalmazottakat kidobták állásukból és lakásukból. A magyar— csehszlovák vegyesbizottság, amelynek az áttelepítés technikai részleteit kell kidolgoznia, teljes ötven napon át ülésezett, és utolsó összejövetelei magyar tagjainak szándékos obstrukciója miatt eredménytelenek maradtak. Ezért a lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatos legutóbbi tapasztalatok még inkább megerősítettek abban a meggyőződésünkben, hogy keresni kell a módot a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdésének végleges megoldására. Milyen létszámú ez a kisebbség? A mai Csehszlovákia területén a legutóbbi, 1930-as népszámlálás szerint a magyarok száma 570 000 volt. Tízezrek zsidó vallásúak voltak, és a háború utolsó időszakában a Szálasi-rendszer idején, amennyiben a bécsi döntés után Magyarország által megszállt területen éltek, meggyilkolták őket, és exponált fasiszták tízezrei menekültek el erről a területről a német hadsereggel. A maradó körülbelül félmillióból mintegy százezret ki kell cserélni azonos számú magyarországi szlovákkal. De a csehszlovák statiszika által magyarnak kimutatott maradék 400 000 sem magyar etnikai eredetű, hanem részben szlovák származású. Ezek közül mindazoknak, akik beszélnek szlovákul és ma szlováknak vallják magukat, különleges rendelkezéssel biztosították a csehszlovák állampolgárság megszerzésének jogát. Az első világháború után a fiatal szlovák nemzet kissé túlzó nacionalizmusa lehetetlenné tette a lakosságnak a viszszatérést etnikumához. Ma megadták nekik ezt a lehetőséget, és az eddigi becslések alapján a benyújtott jelentkezési lapok átvizsgálása után megállapítottuk, hogy a Csehszlovákiában élő ténylegesen etnikai magyarok száma a csere végrehajtása után alig fogja elérni a 200 000-et. Ilyen módon a tényleges minimumra korlátozódott a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése, és a csehszlovák kormány nyugodt lelkiismerettel mérlegelhette e probléma megoldásának új módszereit. E módszer megfogalmazását tartalmazza a csehszlovák delegációnak ebben a bizottságban előterjesztett javaslata. Tudjuk, hogy az áttelepítés, a „transzfer” szó nem hangzik rokonszenvesnek sem az önök, sem a mi fülünknek, de cáfolhatatlan tény marad, hogy ezen az alapon oldották meg véglegesen és tartósan például a törökországi görög kisebbség problémáját. Módosított formában, a lakosságcserének a cserearányra való tekintet nélküli formáját alkalmazták a szövetséges és testvéri lengyel és ukrán nemzet között is, amelynek során több mint 1 millió lengyel költözött át régi lakóhelyéről az új Lengyelországba és mintegy 400 000 ukrán Lengyelországból Ukrajnába. Visszatérek még az áttelepítés ama gyakran emlegetett embertelenségéhez. Hogy úgymond senkinek nincs joga kiűzni embereket ősi lakóhelyükről és a földről, amit már nagyapáik műveltek és laktak. Kétségtelen. Az emberek akaratuk ellenére történő kitelepítése kemény intézkedés. Nap mint nap sor kerül rá viszont bárhol a világon a technikai haladás érdekében. Városi szanálások során éppúgy, mint nagy közlekedési építkezéseknél (közutak, vasutak, csatornák stb.). Világszerte azonban leginkább és a legnagyobb mértékben nagy víztározók, repülőterek, lőterek stb. építésekor ismétlődik. Ha egy következő háború érdekében történő modem fegyverkísérlet miatt lehetséges valahonnan a lakosság elköltöztetése, miért nem lehetséges bizonyos számú lakosság elköltöztetése a tartós béke érdekében, amint azt Csehszlovákia javasolja? Csehszlovákia azt javasolta beadványában, kössenek a békeszerződés ratifikálása után 6 hónapon belül kétoldalú egyezményt a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcserénél már elfogadott feltételek alapján, amelyekről már szóltunk. Ez tehát azt jelenti, hogy ezt az áttelepítést minden téren olyan humánusan lehet és kell majd előkészíteni, hogy nem fog különlegesen kíméletlen eljárást jelenteni az áttelepítettek számára, illetve olyan időhatárok között mozog majd, hogy nem terhelheti Magyarországot. Felelősségem teljes tudatában és a csehszlovák kormány nevében jelentem ki ezen a helyen, hogy a végletekig be akarjuk tartani az emberiesség alapelveit, és hálásak vagyunk önöknek minden kezdeményezésért és tanácsért, ami ezt lehetővé teszi számunkra. A magyar kormány azonban azt állítja, hogy a legminimálisabb technikai lehetőséggel sem rendelkezik 200 000 csehszlovákiai elhelyezésére. Ez érthetetlen érv számunkra, ha azt veszem fontolóra, hogy Magyarországon mintegy félmillió zsidó vallású állampolgárt gyilkoltak meg, és megközelítően ilyen léiekszámot veszített Magyarország a háborús események folyamán. Ezenkívül, a potsdami döntés szerint Magyarország több mint 400 000 németet telepíthet át Németországba, éspedig vagyoni kártérítés fizetése nélkül. Azt már nem is teszem, hogy vég nélkül idézzek bizonyítékokat a két háború közötti magyar irodalomból, miszerint a magyar nemzet csökkenő népszaporulatával nem tarthatja fenn magát, ha nem sikerül visszatelepítenie a világon szétszóródott magyarokat. Engedjenek meg legalább egy idézetet erről a problémáról a H. R. Adamson százados és John Heire főhadnagy által vezetett „Valamennyi párt brit parlamenti delegációjának egyértelmű magyarországi jelentéséiből. Idézek: „A lakosság és különösen a munkaerő csökkenése érintette a gazdasági szerkezetet is. Budapest lakossága csaknem negyedmillióval, az egész országé majdnem egymillióval csökkent.” Mint ebből az idézetből is látható, Magyarországon munkaerőhiány van — akár például Csehszlovákiában is. Mi azonban igyekszünk hazatérésre bírni az államunk határain kívül élő szlovákokat és cseheket, és e célból már megállapodást kötöttünk a Szovjetunióval, Romániával és Ausztriával és tárgyalunk Jugoszláviával. Miért védekezik tehát Magyarország a számára szükséges magyarok visszatérése ellen, amikor ennek olyan kedvező feltételek mellett kellett történnie, amilyenek egyetlen más esetben sincsenek? A 200 000 magyar részünkről Szlovákiából Magyarországra kívánt áttelepítésével szemben felhozott további érvként a magyar kormány azt az állítólagos tényt emeli ki, miszerint úgymond Magyarországon nagyobb a népsűrűség, mint Szlovákiában, és a kívánt áttelepítés következtében ez tovább emelkedne Magyarország rovására. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy Csehszlovákia a magyarok által elhagyandó vidékekre olyan szlovákokat igyekszik telepíteni, akik visszatérésüket kérik hazájukba Európa különböző államaiból. Az áttelepítéssel összefüggő népsűrűség megítélése szempontjából továbbá nem vehetünk alapul az egész területre vonatkozó abszolút számokat, hanem csak a mezőgazdasági területekre vonatkozókat. Szlovákia nagyrészt hegyes és nagy területek lakhatatlanok. A mezőgazdasági területet illető helyzet Dr. Némethy Béla magyar statisztikus szerint a következő: Az 1930-as népszámlálás szerint Magyarország területén 4 471 379 földművelő lakos volt, azaz 51,4 %. Az 1934-es statisztika szerint a földterület, azaz tágabb értelmében vett mezőgazdasági terület 13 165 724 katasztrális hold volt. Szorosabb értelemben vett mezőgazdasági terület (azaz erdők, mocsarak és legelők nélkül) 11 444 863 katasztrális hold (63 860 km2) volt, azaz az ország területének 70,7 %-a. A mezőgazdasági lakosság átlagos sűrűsége tehát km2-enként 67,9 volt, amit Némethy nem kielégítő sűrűségnek tart. Ezzel szemben Szlovákiában 1930- ban 1 822 114 földművelő lakos volt, azaz 54,7 %. 1934-es adatok szerint a szélesebb értelemben vett mezőgazdasági terület 27 585 km2, a szorosabb értelemben vett viszont csak 21 785 km2 volt, vagyis az ország területének 44,4 %-a. A mezőgazdasági lakosság átlagos sűrűsége tehát Szlovákiában 83,6/km2, ami azt jelenti, hogy 15,7-tel több, mint a magyaroknál. Ezért nem látunk semmiféle gazdasági indokot, ami lehetetlenné tenné javaslatunk elfogadását. A magyar kormány azonban felveti, hogy már e javasolt alapelv elfogadása is veszélyeztetné a magyar demokráciát. Miért? Azért, mert megoldaná ezt a nyugtalanító problémát köztünk és Magyarország között, és hogy magyar részről lehetetlenné tenne bármiféle revizionizmust? Ezek az érvek arról tanúskodtak, hogy a magyar kormány tiszteletben akarja tartani reakciójának véleményét, de az a demokrácia, amely erőszakkal tartja fenn magát, nem demokrácia. Úgy véljük, München és a bécsi döntés teljesítette a magyar antidemokraták minden maximális követelését, és memé-e valaki állítani, hogy ezzel a magyaroszági demokráciát erősítették meg? Az effajta érvek között igen súlyos szavakat hallottunk arról is a magyar kormány részéről, amely arról igyekezett meggyőzni bennünket, ha elfogadná e magyarok áttelepítésének alapelvét, a közvélemény elsöpörné. Nem hallottuk már valahol ezeket a szavakat? De igen. Egy Borsody könyvéből vett idézetben, amelyben az a kijelentés volt, miszerint sohasem lesz olyan magyar kormány, amely elismerné a trianoni határokat. És sokkal hangsúiyozottabb formában olvastuk e szavakat nemrégiben Moszkvában közzétett dokumentumokban, amelyekben reprodukálták Csáky magyar diplomata, a későbbi miniszterelnök München előtti időkből származó kijelentését, miszerint elsöpörnének minden magyar kormányt, amely nem csatlakozna a Csehszlovákia elleni támadáshoz, hogy mindenkit lelőnének, aki ilyen pillanatban meginogna. Elnök úr, expozém végéhez közeledve, bátorkodom összefoglalni: A háború előtt volt Európa szívében egy köztársaság. Ez a köztársaság mindent elkövetett, hogy hű legyen legjobb hagyományaihoz. Demokratizmusa minden tekintetben fejlettebb volt, mint bármelyik közép-európai országé. Gazdasága és pénzügye egyaránt szilárd volt. Barátságban élt minden szabadságszerető nemzettel, és sohasem okozott nehézségeket a környező, egyébként nyugtalan világnak. Német és magyar kisebbsége élvezte a csehszlovák demokrácia összes politikai és anyagi előnyeit. Ennek ellenére, amikor ütött a sorsdöntő óra a Csehszlovák Köztársaság számára, mindkét kisebbség elárulta, a német és a magyar, amelyek illegális, hosszú éveken át tartó és tervszerűen folytatott földalatti tevékenysége nyílt harcba ment át. Nem hagyhatom említés nélkül Münchent — amellyel, delegátus uraim, senki sem értett egyet önök közül. Nem értett vele egyet egyetlen akkori kormányuk sem. München az önök részére csak emlék és talán — rossz lelkiismeret. De nekünk, minden esetinek és szlováknak München katasztrótát jelent, amit semmi sem képes kitörölni számos nemzedék gondolataiból és szívéből. Számunkra többek között kisebbségi politikánk teljes bukását is jelenti és a csalódást, ami soha nem tűnik el gondolkodásunkból. A béke érdekét szolgálná, ha a békeszerződést vázoló államférfiak és politikusok osztanák ezen érzéseinket. És ha a múlt tapasztalata ellenére még dédelgeti valaki a reményt, hogy a demokrácia és a szabadság leple alatt visszatérhetnek az árulás előkészületeinek jó időszakai, engedjék meg, hogy a múlt kegyetlen tanulsága által visszavonhatatlanul követelt nyíltsággal kijelentsem neki: Soha többé! Nincs politikus, sem politikusán gondolkodó ember Csehszlovákiában, aki akár egy percre is a visszatérésre gondolna ahhoz a nemzetiségi politikához, amelynek bukását a tapasztalat igazolta. Nem szabad elfelejteni a háború tanulságait. Az agresszió első áldozatai voltunk Európában és utolsóként szabadítottak fel. Valóban azt hiszik, hogy ezt elfelejthetjük? A delegátus urakkal folytatott magánbeszélgetések során nekem is, kollégáimnak is gyakran dicsérték a csehszlovák demokráciát és mostani sikereit. Voltak szívesek elismerni, hogy a felszabadulás óta nálunk nem voltak politikai válságok, hogy politikai helyzetünk konszolidált, hogy gazdaságunk gyorsan talpraáll, hogy nem okozunk semmiféle nehézséget a Szövetségeseknek. Hálásan hallgatjuk a dicséret, sőt néha a csodálat szavait. Ámde engedtessék meg ismét teljes nyíltsággal kimondanom, hogy végre egyszer szeretnénk valamelyes bizalmat látni szilárd politikánk és annak általános elismerése iránt. Méltónak érezzük magunkat az önök tetteinkre támaszkodó bizalmára, kéijük önöket, higgyenek nekünk, amikor azt mondjuk, hogy nemcsak Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt módon oldják meg. Az áttelepítés gondolata nem felel meg emberies, évszázados nemzeti hagyomány által kialakult nézeteinknek. Szomorú tapasztalatok kényszerítettek erre. A jelenlegi állapotban nincs remény csehszlovák—magyar barátságra vagy Duna-menti békére, ha ezt a kérdést nem oldják meg. Az áttelepítés — tudom, nem szép szó ez — elkerülhetetlen bizonyos kíméletlenség nélkül az érintettekkel szemben. Ünnepélyesen kinyilvánítom azonban, hogy mindazokat a durvaságokat, amelyekre az áttelepítésnél sor kerülhet, a fejlett műszaki szervezés és a kártérítés megfizetése során a lehető legminimálisabbra fogjuk csökkenteni. Nem jobb-e így, mint meghagyni az állandó nyughatatlanság régi és rossz emlékű forrását, és ezáltal a konfliktusok veszélyének kitenni az eljövendő ártatlan nemzedékeket? Uraim! Előadtam önöknek esetünket. Amikor majd döntenek az ügyben, gondoljanak Münchenre, gondoljanak tiszta múltunkra, gondoljanak az összes szenvedésre, amit a háború hozott az emberiségnek, gondoljanak a jövőre annak minden reményével és veszedelmével együtt, és gondoljanak kissé arra a nemzetre is, amely rászolgál bizalmukra. Gondolják mindezt át, s azután döntsenek." (A folytatást szombaton közöljük)
